A sokat vitatott új törvény fogadtatásában elválasztanék két dolgot egymástól: a rezsimmel szembeni jogos ellenszenvet és a konkrét munkaerőpiaci intézkedést. Az elsővel alapvetően egyetértek, az utóbbi fogadtatásával csak annyiban, amennyiben -- nekem kicsit zavarosan -- elnyújtja a ledolgozott munkaórák kifizetését. Egyébként a munkaidőkereten belüli órafelhasználás flexibilitása eddig is jellemző volt a cégeknél -- amely feltételt vagy közölniük kell a felvétel pillanatában, tehát a munkavállaló tudja, hova szerződik, vagy menet közben ugyan személyes vagy szakszervezeti beleegyezéssel változhat, de semmiképpen sem beszélhetünk "rabszolgaságról" és "röghöz kötésről", ahogy a balos nyilvánosság értelmezi a helyzetet.

Az sem állja meg a helyét, hogy a munkavállalók ki lennének szolgáltatva a munkaadóknak. Most éppen fordított a helyzet nemzetgazdasági szinten, ami azt jelenti, hogy a munkaerőhiány egyre több helyen von maga után bérnövekedést és általában a munkavállalók tárgyalási pozíciójának erősödését. Viszont az is igaz, hogy minél alacsonyabb képzettségű és minél kevésbé mobilis egy munkavállaló, annál nehezebb helyzetben van -- most is, de általában is. Az a szemlélet, hogy a munkáltatóknak jól fizetett, kényelmes állásokat kell egészen a munkavállalók küszöbéig vinni, teljességgel félreértelmezi a méltányos piaci rend, vagy akár az észszerűség követelményeit.

Nekem a legfőbb problémám a vállalatok hozzáállásával van: mivel elég jól ismerem a hazai vállalati közeget, pontosan tudom, hogy a munkaidőalap kiterjesztése (azaz, hogy több munkaidőt lehet előírni az embereknek) általában a belső szervezetlenségből fakad. Ahol -- tegyük fel, azonos kibocsátás és csökkenő létszám mellett -- a munkaidőalapot (a felhasznált munkaórák számát) terjesztik ki az eredeti munkaidő hatékonyabb kihasználása helyett, ott rossz a belső menedzsment munka. Sőt, azonos kibocsátás mellett további túlórát áldozni -- azaz újabb költséggel rontani a nyereségességet, ami az alacsony nyereségrátákat ismerve már veszteségbe is lökhetne egy céget -- tökéletesen irracionális döntésnek tűnik. A dolgozók között többeknek lehet érdekük a több munkaóra, mint a vállalatvezetők és a tulajdonosok között, akik a plusz forrásráfordítást nyereségcsökkenésként kénytelenek majd elkönyvelni! Nem mellesleg a munkaórakeret kiterjesztése fehéríti a bértömeg felhasználását, és elég sokan azért sem fogják meglépni -- azt, amit eddig is előírtak és zsebbe fizettek, túlórákat, azt nem akarják majd kifehéríteni a keret kitöltésével! (És igen, a mostani tüntetések inkább a balos politikai narratíva építgetésének szándékát tükrözik, mint a ténylegesen érintettek felháborodását. Egy pici megütközés lehet, de hogy mekkora, azt majd a szakszervezeti mozgalom sikere fogja megmutatni, nem a politikai ellenzék akciói.)

Amellett, hogy a vállalatok nagy része a leírt módon ellenérdekelt lehet az új szabályozás kihasználásában -- leszámítva, mondom, a valóban méltánytalan halasztott kifizetést, de amelyik így tesz, az eleve nem versenyképes cég -- a 400 órás szabály az én szememben mindenekelőtt a piaci racionalitásnak tett gesztus, az állami kötöttség enyhítése és éppenséggel megtaníthatja a magyarok egy részét kiállni a maga érdekéért, konfliktust vállalni és dönteni, ami adott esetben hozzájárulhat a politikai nevelődésünkhöz is. (Egyébként így következett a piacgazdaságból a szakszervezeti ráhatáson keresztül a politikai harc a Nyugaton is.) Teljesen irreleváns, hogy Németországban vagy Franciaországban mennyi az átlagos munkaidő, mert -- figyelem, baloldal! -- ott a magasabb hatékonyság engedi ezt meg. Magyarországon ellenben nemcsak az egy munkaórára jutó piaci érték alacsony, de alacsony a munkaórák kihasználtsága is (=a munkaidő mekkora részében folyik értékteremtés). Az utóbbi hónapokban több olyan helyen volt alkalmam megfordulni, ahol egy-egy soron a 15%-ot sem érte el a dolgozók munkaidő-kihasználtsága, 6-8 - túlnyomórészt multinacionális - cég átlaga pedig, amit ebben az időszakban láttam, valahol 40% körül lehet (azaz voltak 60-70%-os, optimális kihasználtságú helyek is, ami még messze nem követel robotikus munkafegyelmet, mindössze elég jó szervezést). Lefordítva: a dolgozók a belső szervezetlenség miatt az idejük túlnyomó részét a cégek jelentős részében elfecsérlik, lassú munkavégzéssel, beszélgetéssel, lófrálással töltik, magyarul a nekik kifizetett bér nagy része a semmittevést jutalmazza. (Még egyszer: ez nem elsősorban az ő hibájuk, hanem a menedzsmenteké.) Ehhez vegyük még hozzá, kitágítva a kérdést a sokat sürgetett béremelésig, hogy bár a multik nagyobb része egyedi döntéssel valóban tudná valamennyivel emelni a munkabéreket, mint ahogy a munkaerőhiány rá is kényszeríti őket, a magyar tulajdonú vállalatok nagyobb részét -- ha nem növelik közben az egységnyi munkaidőre jutó értékteremtést -- ugyanez csődbe vinné. Tehát a kép enyhén szólva bonyolultabb, mint amit az utca meg a balos sajtó mutat. (A jobbosról nem beszélek, mert az nincs. Mármint sajtó nincs.)