Bárhogy is nézzük, az utóbbi tíz év a szabadság kudarcát hozta a nyugati társadalmakban. Szervezőelvként és normaként a szabadság megbicsaklott az emberek közötti optimális koordináció elősegítésében, a demokrácia szabadságellenes politikai irányzatokat röpített be a hatalomba és a szabadság hívei nem képesek jól megfogni a paradigmájuk megremegésével felszínre került erkölcsi, szociális, kulturális problémákat, ellenszerük meg végképp nincs rájuk.
Lehet, hogy a szabadság modern felfogásával van a baj. Noha nem lenne pontos az egész nyugati berendezkedést ezzel a szóval leírni, hiszen a konzervatívok vagy éppen a libertáriusok által sokat szidalmazott egyenlőségi doktrínák és az elhatalmasodó diszfunkcionális állam épp elég vizet zavar ahhoz, hogy a Nyugat fejlődését ne tarthassuk a szabadság diadalútjának, azért a szabadság az utóbbi fél évezred kétségkívül legfontosabb politikai filozófiai kulcsszava. Olyannyira az, hogy amikor bármilyen alternatív kulcsszó kerül be a diskurzusba, azokat a szabadsággal szemben, azt korrigálva, vagy abba épülve és a jelentését módosítva igyekeznek a protagonistái terjeszteni. (Így vált "színesebbé" a szabadság a "régiek" szabadságával Constant szerint, a pozitív szabadsággal Berlin szerint, az igazságosság elméleteivel, amelyek a szabadságot egy tágabb keretbe illesztik, pl. a Rawls-é, stb.) A "javítások" ellenére a piaci, társadalmi, kulturális gyakorlat azt mutatja, hogy a szabadság értelmezése a XXI. század elejére megfelel annak, hogy bárki bármit megtehet, amíg mások, különféle intézmények vagy az állam által felállított korlátokba nem ütközik. Így a szabadság határai teljesen személyesek (személyre szabottak), amit az elméletek ritkán vesznek figyelembe, hiszen mindenki személyes életében eltérők lehetnek a mások vagy éppen az állam által kijelölt korlátok. Mások aszerint, hogy ki a házastársunk, ki a főnökünk stb., az állammal szemben más, ha Mészáros Lőrincek, átlagpolgárok, vagy még szerencsétlenebb esetben egy kistelepülési polgármester haragosai vagyunk.
A szabadság tehát ebben a domináns negatív értelmében jobb helyeken a kooperációra képes individualizmusok, rosszabb helyeken a másokra eszközként tekintő egoizmusok szülője. A szabadság fejlődését -- a jelzett "színek" ellenére -- az determinálja, hogy a XVI. századtól folyamatosan kicsúszott a természeti törvény neki célt szabó keretéből, a kontextusa -- amelyben fokozatosan egyre robusztusabbá vált -- deszakralizálódott. Ez a kontextus pedig a filozófiai-teológiai antropológia volt. A szabadság az antikvitástól kezdve egy tágabb normatív embertan része, amely arra keresi a választ, hogy mi a jó, mi a szép, mi az igaz; illetve ha a politikai társadalomról beszélünk, mit kell tenni és mit nem szabad. Amint a szabadság a már mondott módon az újkortól fokozatosan eltávolodott az antik-keresztény metafizikai gondolkodástól, vált tapasztalati és materiális igényűvé, úgy vált a szabadság az ember tulajdonságává és személyes felelősségévé az univerzális feltételei és jelentése helyett. A szabadságnak ez a perszonifikálódása óhatatlanul vezetett oda, hogy a szabadság fent említett gyakorlata ma már mentes mindenféle metafizikai, pláne teológiai, de közösségi céltól is.
Ez magábanvalóság áll a relativizmus, a szubjektivizmus és az elidegenedés gyökerében is. Ez a szabadság az emberi akaratok folyamatos összeütközéséből próbálja a társadalmi rendszerek stabilitását (reflexív egyensúlyát) újra- meg újraalkotni a közösségi értékek kitüntetése vagy az ezeken keresztül való önértelmezése nélkül.
A poszt címének megfelelően ez a szabadság nemcsak a közösségek stabilitására nem garancia, de a korábbi világkép elmúltával és a szabadságnak a (gazdag) antropológiai célú gondolkodásból való kiemelődésével az emberi élet jelentését is sekélyesíti. Ahol a szabadság nem szolgálja a hozzá képest transzcendens - közösségi, esetleg metafizikai - jót, ott az emberi élet a limitált, önmagára irányuló értékrend érvényesítésére szűkül, az ember erkölcsi, esztétikai és ismeretelméleti (mindösszesen kulturális, nem biológiai) felfogása jelentősen egyszerűsödik, a fentieknek megfelelően egyre inkább konfliktusossá, hiányossá, agonisztikussá, irreflexívvé, szegényessé válik. Az így felfogott szabadság emberének útja az elembertelenedés útja, az emberi sorsban dominánssá válnak a létfenntartási, érzelmi, ösztönszempontok; röviden a szabadság embere elállatiasodik. Tisztelet az egyedi létezőknek, akik harcolnak a múltért és az életük magasabb rendű értelméért (ami lassan összecsúszik), de a harcuk az uralkodó paradigma leválthatatlansága miatt csakis tragikus kimenetelű lehet.