1000 leütés

Krisztus első politikai tette volt -- amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét --, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel. A "politikai" persze nagyon is idézőjelben értendő, hiszen éppen nem politikai célú volt ez a tett, ami egyúttal "forradalmat" is hozott a vallástörténetben: hogy ti. a vallás gyakorlása . először az emberi történelemben -- valóban túlvilági célra (az üdvözülésre) irányult. Ehhez képest a kereszténység -- immár intézményesült formában -- kétezer éve azzal küzd, hogy érvényt szerezzen az egyetemességének és túlvilági irányultságának. Mióta a nacionalizmus megjelent a színen mint az első tömegideológia és a tömegpolitikai gyakorlat, ebben a küzdelemben evidensen vesztésre áll.

De előtte sem volt egyszerű. Az egyetemesség igényét azelőtt legalábbis könnyebb volt fenntartani, de a túlvilági irányultság azóta gondot okoz, hogy a Római Birodalom államvallása lettünk (sic!) a IV. század elején, elkezdtünk földben és fémben gondolkozni, illetve bejelentettük igényünket a császári trón feletti rendelkezésre (a XI. század vége felé). A sokrétű - dogmatikai, intézményi, lelki - meghasonlások végkifejletére mutat de Maistre Considérations sur la France-ának érintésével (vagy kitérőjével) Dosztojevszkij híres Második Eljövetel-parafrázisa a Karamazov testvérekben, Bulgakov Mester és Margaritája stb: az Egyház megöli Krisztust, mert (egyebek mellett) fontosabb neki a hívek evilági ellenőrzése, mint túlvilági üdvözülése.

Az ellenőrzés kényszere persze biblikus alapú (a Bűnbeesés), de az eszközévé váló Egyház túlságosan emberivé vált. Ez csak fokozódott azzal, hogy az Egyház saját politikai hatalma a XIX. századra jelentőset zuhant, mert amit eddig valamelyest ötvözni tudott a saját apostoli küldetésével, ti. a politikai igényeit, azt ezután más eszmék társutasaként gyakorolhatta csak. A legfontosabb ilyen modern (politikai) eszme, amelynek a szolgálatába szegődött, a nacionalizmus volt, aminek eklatáns példája Horthy Magyarországa, ahol a nacionalizmus visszavetette a kereszténységet -- ha lehet ilyet mondani -- a judaisztikus állapotába: nemzetivé és politikaivá degradálta. Ez nem nagyon zavarta a híveket, akiknek fejében az állami propaganda nagy elánnal csinált és csinál máig "rendet" és hozza egy lapra az összehozhatatlant. A nacionalisták tehát régóta a korrekció igényével tekintenek az Egyházra és/vagy felül akarják írni a híveikben Egyház és vallás hagyományosan kettős -- egyetemes és túlvilági -- irányultságát. És nagyon nem szeretik a magukat megmakacsoló katolikusokat (lásd a pápa és egy maroknyi főpap sorsát a mai magyar kontextusban).

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy alkalmas feloldása ennek a konfliktusnak, ha a nacionalizmusra is fogékony hívő katolikus e két tartományt - amennyire lehet - elválasztja egymástól, illetve bizonyos helyzetekben konfliktusosként éli meg őket és a lelkiismerete szerint dönt. De az nem járható jelentős lelki veszteség nélkül, ha a katolicizmusát alárendeli a nacionalista állami propagandának.

A katolicizmus mindenesetre a népi formájában tömegideológia is lett politikai célok szolgálatában (míg eközben a katolicizmus legnagyobb gondolkodói - kvázi a hívő elit - Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán mindig egyetemes és üdvtörténeti kontextusban éltek és alkottak). A kereszténységet persze sújtja a deszakralizáció, amelynek nyomán önmaga nem tud már saját erkölcsi világegyetemet létrehozni, amely sikerrel vehetné fel a versenyt a progresszióval az egyik oldalon, a nacionalizmusokkal a másikon. Ezért a gyengébb minőségű főpapjai vezetésével enged az utóbbiak szirénhangjának és belemegy abba a zsákutcába, amelyben krisztusi életet persze nem remélhet, de hatalmat még egy darabig igen. A hatalma azonban származékos és esetleges (a világi uraitól függ), az önálló ellenőrző szerepe is csekély az emberi erkölcsök fölött (ami a nacionalizmus előtt még indokolhatta a világi hatalmát), illetve itt és most csak a ködös "keresztény európai kultúra" védelme maradt neki legitimációként, de ebben evidensen nem Krisztushoz fordul inspirációért, hanem az anyagi támogatások osztogatóihoz.

(Ahol jelentősége volt, elválasztottam ebben az írásban a kereszténységet a katolicizmustól, az Egyházat egyetemes egyházként értettem, de nem foglalkoztam a nem-katolikus -- reformátor - egyházakkal és szektákkal ezek eredendően nemzeti vagy lokális jellege és skizmatikus -- nem-apostoli -- alapítása miatt.)

Az Orbán-rezsim dinamikus diktatúra, amelyben a hatalmi eszközök megválogatását az alkotmányozó többség megtartásának érdeke vezérli. Végső soron minden áron. A sajtó, ahogy az ellenzéki pártok, a bíróságok vagy egyáltalán az emberi jogok, tehát a formális demokrácia intézményrendszere, de az adó- és családpolitika, az oktatás- és külpolitika stb. is mind mind ennek a szempontnak vannak alávetve. Viszont ha ebből a szempontból értelmezzük őket, világos, hogy a rezsimet választáson nem lehet legyőzni a nagyhatalmi kontextus most elképzelhetetlen megváltozása nélkül.

Az ellenzéki bábozás és a jól kalibrált, orbánilag gondozott pártrendszerbe vetett illúzió -- amelyet láthatóan nem tud elereszteni a közvélemény, az ellenzéki pártok pedig táplálják az "előválasztásokkal", a TV-kben tett magas röptű fecsegéssel és "utolsó csepp" demonstrációkkal -- a rezsim életének szerves része. Tart ez addig, amíg hozzájárul a kétharmadhoz, de legalább nem veszélyezteti a robusztus (a hatékony ellenzékiséget gátló) többséget. Ha ez a veszély felmerül, a mai kormányzás még sokkal kíméletlenebb lesz. A "hibrid rezsim" vagy a "kompetitív autoritarianizmus" rendszertani kifejezéseket megtévesztőnek tartom, nemcsak mert azt sejtetik, a politikai versenynek bármi értelme van (holott nincs: ami versenynek látszik, az az ellenállás erejének folyamatos szondázása és elterelése), hanem mert állandósult formákat sugallnak, pedig az orbánizmus lényege a dinamikus változás, a formák applikációja a végső cél, az ellenőrizhetetlen hatalom érdekében. Ez azonban azt jelenti, még messze nem tartunk a végén, és ha majd egyszer tartósan erősödik a nyomás a rezsimen - ami be fog következni a versenyképtelensége, élősködése és az extraktív természetéből következő forrásfelélése miatt --, akkor eddig nem alkalmazott eszközökhöz fog nyúlni.

Konszolidálódni nem tud, ennek megfelelően folyamatosan radikalizálódik az eszközök alkalmazásában. Szerintem véres vége lesz.

Ahhoz, hogy lássuk a feladat nagyságrendjét és egyúttal azt, ami reményt ad az elvégzésére, tudni kell, hogy a Fidesz döntően azért sikeres vidéken (falvak, kis és közepes városok), mert Magyarországnak ezt a területileg túlnyomó, lakosságszámban is domináns részét majdnem teljesen elkerülte a polgárosodás és a nemzeti (autentikus, organikus) modernizáció az utóbbi százötven évben. Ezért -- bár sokat lehetne erről még beszélni -- a premodern, defenzív családi és tekintélyelvű struktúrák a népi-nemzeti gondolkodás és a szocializmus anómikus közegében élnek tovább, ami mindösszesen a félelmet és a szolgáló mentalitást erősíti a helyi tekintélyekkel, az állammal és a modernséggel szemben, továbbá - ami a legfontosabb - nem teszik lehetővé a szabadságok és a kis közösségek szervezkedését, ellenállását és saját alternatív értékrendjének meggyökerezését. A Fidesz agresszív, hazug, káros etnicista propagandája úgy hatolt be ebbe a magatehetetlen közegbe, mint a kés a vajba. Produktív (mesterséges, posztnaturális) kis közösségek - közösségi terek, emberi hálózatok, lokális gazdaság, saját iskolák, önkormányzatiság - nélkül a közkeletűen vidékinek nevezett mentalitás egyrészt a túlélés táplálta, befelé forduló egoizmus és az egyre diszfunkcionálisabb családok, másrészt az állam és a hivatalos nacionalizmus harapófogójában sorvad, képtelen saját eszmélődésre és önmegtartó erejének visszaszerzésére. A vidék válságban van, amit egy konzervatív párt, mint a PKP végképp nem nézhet tétlenül.

A politikacsinálás tehát nem megy közösségépítés nélkül. Ezért egy politikai pártnak, ha a szabadságot (és a politikát) a nemzet érdekével összekapcsolva az emberek - és nem elvont célok, entitások, ideológiák - szolgálatába akarja állítani, először a helyi problémákat kell megérteni minden egyes településen, illetve segítenie kell ezek felszínre hozásában, megfogalmazásában és súlyozásában. Nem megoldani, főleg nem ígérgetnie kell (erre ott van az összes többi párt), hanem elindítania a reflexió folyamatát. Ennek érdekében a párt először egy provizórikus (később még alakítandó) kérdőívvel kezd minden településen alkalmas, intelligens, empatikus politikus-jelöltekkel, méghozzá először baráti, ismerősi közegben, a konyhákban vagy udvarokon tartott beszélgetésekben, bizalmi hangulatban. A közeg célja a bizalmon túl a titkosság fenntartása, ami a megfélemlített közegben elsőrendű szempontja a továbblépésnek.

A kis konyhai-udvari közösségek (nem több mint három-négy ember) aztán gráfszerűen - mint egy fa ágai - fejlődnek tovább a kérdőívet folyamatosan alakítva és a válaszokat pontosítva, de egyik kis közösség sem ismeri teljesen a leágazásait, mert azok a közösség tagjainak saját bizalmi kapcsolataiból származnak és a fejlődési stádiumban nem tartja őket számon senki. A hálózat egy tetszésszerű tagja csak a saját kis közösségét és azt az ismerősét és barátját -- azokat az ismerőseit és barátait -- ismeri, akiket maga nyer meg a nagyobb fa táplálásának, ezért a mozgalom nagyrészt rejtve marad bármelyik tagja (és ami még fontosabb: a külvilág) számára. A mozgalmon belüli ("a fa ágai" közötti) kommunikáció később a párton keresztül történik egy olyan algoritmus alapján, amit itt érthetően nem írok le. Mivel az egész elgondolás egyfelől a konkrét, valós problémákon építkezik, amelyek ráadásul a település szerint változnak, illetve kerülnek közéjük országos ügyek, amelyek a helyi ügyekkel vegyülve akcióképes országos motívumokká állnak össze, továbbá mert az egész rendszer baráti-ismerősi hálózatokból áll össze, az építkezés hatékonysága meglehetősen nagy lesz.

Az említett kérdések között ilyeneket tudok itt említeni, mint ezek:

> - Mi a legkedveltebb társasági hely a településen?
> - Vannak-e olyan régi kapcsolatok, amelyek politikai okokból mentek szét?
> - Van-e helyben ovi és orvos? Ha nincs, jó lenne, ha lenne?
> - Igazságosan osztják el a közmunkát?
> - Elég áru van boltban?
> - Tisztítják-e az utakat télen? Nyírják-e az árokpartot?
> - Mondjon két sérelmet, ami mostanában a polgármesteri hivatalban érte!
> - Van-e, aki külföldre szakadt? Ott dolgozik, de hazajár? Mit mesél?
> - Kire néz fel a faluban? Kitől fél?
> - Kire lehet számítani? Kire nem?

Egyelőre ennyit.

A néhány héten át tartó ellenzéki megmozdulásoknak három újdonsága volt: a némi jó szándékkal országosnak is mondható rádiusza, az ellenzéki pártok (illetve egyes pártok egyes politikusainak) közös fellépése és a hármas -- pártos-, civil és szakszervezeti -- ereje. Az, hogy ez a három újdonság megjelenhetett kizárólag az egyik témának, a "rabszolgatörvénynek" volt köszönhető, ennek pedig az adta az erejét, hogy (pl. szemben a Momentum többi négy pontjával) nemcsak az urbánus értelmiség és a politikus középosztály nyelvén érthető, hanem megértette mindenki lakóhelytől, társadalmi státustól, pártállástól (meg minden mástól) függetlenül és egy pillanatra - ha lehet hinni a közvélemény kutatásoknak - olyan milliókat helyezett szembe a kormánnyal, akik eddig vagy a Fideszre szavaztak, vagy passzívak voltak.

Ez Orbán leváltásának az útja. Nem számít, hogy a "rabszolgatörvény" keltette egység és a konkrét ügy hordereje mára el is múlt (pl. a kormány megtagadta a tárgyalást is a szakszervezetekkel, a tervbe vett "általános" sztrájk tolódik, a politikusoknak meg maradt a TV épületének újbóli célbavétele és hasonló szomorú ötletek), a tanulsága - ha van egy csöpp eszük egy-két ellenzéki párt vezetőinek -- világos kell hogy legyen mindenkinek. Amíg az ellenzéki tortán osztozkodnak a pártok, addig legfeljebb kiszorítás és generációcsere útján lesz változás, és akkor is csak - nézzük mandátumarányosan - az ellenzéki egyharmadon belül. (És akkor még nem vettem számításba, hogy a Jobbik vezetését megszerezheti magának egy jóval Fidesz-barátabb irányzat is.) Elképzelhető még a külpolitikai helyzet radikális megváltozása jelentette progresszív-eurofil felhajtóerő, de erre várni nem épp kreatív viselkedés az ellenzéktől -- amellett, hogy egyelőre a kanyarban sincs ilyesmi.

Az ellenzéknek, ha tényleg komolyan venné magát és az ország helyzetét, a vidéket kellene megszerveznie és a Fidesz mögül abszolút offline módon kiszerveznie a tömegbázisát, de legalább rászerveznie arra. Meg-, ki- és rászervezni vidéken, a falvakban és a kisvárosokban. A politikai szervezés előtt közösségszervezéssel, nem hangosan, pártlogókkal, hanem a mélyben, hatékonyan, a félős emberekhez alkalmazkodva, okosan. Vannak olyan módszerek, amelyek viszonylag hatékonyak, a feladat egyáltalán nem lehetetlen, és ahogy a csapnivaló kormányzás nyomán romlik az ország állapota, egyre kevésbé lesz az. De oda kell menni. Ott kell tölteni a TV stúdiókra szánt idő nagy részét, fel kell adni nemcsak az értelmetlen fecsegést, de az egymás meggyőzésének teljesen felesleges igényét is. Mindig maradnak, akik továbbra is egymásnak akarnak majd bábozni és képtelenek szabadulni a balos közéleti értelmiség halálos öleléséből, de aki változást akar, annak a választók, az ország népe felé kell fordulnia. Pojácákból emberek és a nemzet megmentőivé kell válni, még ha lehetetlennek is tűnik ez a legtöbb politikust elnézve. Nincs más út.

A szervezés annál is inkább szükséges és lehetséges, hogy a magyar vidéket a mai formájában a kommunista párt szervezte meg a hatvanas években, azóta legfeljebb csak anómikusabbá vált, de nem lett más. Polgárosodás híján, közösségek és közbizalom híján, emberi és családi kapcsolatoknak majdnem híján a Fidesz-propaganda úgy hatolt be a vidéki milliók életébe, mint kés a vajba és azóta ontja a hazugságait, kelti a félelmeket és kiszolgáltatja az embereket a saját jövőképük árnyoldalainak, miközben a Fidesz középsúlyú potentátjai jószerivel lábon megveszik a vidék gazdasági bázisát (a földet, az erdőket), a közmunkával, a CSOK-kal, az oktatás lezüllesztésével immobilissá teszik az emberek legkülönbözőbb rétegeit, a tehetségeket és a dacosakat pedig elüldözik Nyugatra, végeredményben lassú halálra ítélve a magyar falvakat és kisvárosokat.

A Fideszt alkalmas módszerrel a saját hátországában kell ellehetetleníteni. Kíváncsi vagyok, mikor néznek szembe az ellenzék pártjai az itt leírtakkal -- amelyek nem mellesleg távolról sem újdonságok -- és veszik komolyan, hogy új szavazókat nem fognak nyerni a már invesztált másfél milliós törzsközönségből, még ha kényelmesebb volna is ez a csoda. Arccal a vidék felé, mondanám, ha nem lenne kellőképpen lejáratva ez. Retorikailag mármint. A vidék szervezése sok munkát, sok időt, sok gondolatot kíván -- és a pökhendiség feladását. Magyarország megértésének igényét, kvázi. Vajon menne-e?

A szakszervezetek, a civilszervezetek és a baloldali politika egymásra találásával - szimbolikusan szólva - szombaton megkezdődött Magyarországon az ellenzéki populizmus harca a kormányzati fasizmussal. A két hozzáállás különbsége abban ragadható meg, hogy a populizmus a szélesen értelmezett középrétegek dühét a elit (vezető réteg) ellen, a fasizmus ugyanezt a dühöt a társadalom kisemmizettjei, a mélyen élők, a társadalmon kívüliek (az idegenek) ellen igyekszik fordítani. Fontosnak érzem ezt az egyértelmű kontrasztot, hogy világos legyen: a várhatóan egyre konfliktusosabbá váló politika mögött készen áll már ez a viszonylag egyszerű alapvetés, és ebben az értelemben nagyot léptünk előre a frontvonalak tisztázódásában. Ugyan a populisták oldalán vannak még liberális, centrista, közjogi és emberjogi érdeklődésű csoportok, de ezek hatása -- éppen a mozgalom tömegbázisának szélesedése miatt -- szerintem csökkenni fog, illetve önállóan változatlanul nem juthatnak sokra. (Ti. jó lenne, ha nem így történne, de a választók túlnyomó részének nincs igénye ilyesmire.)

Ennek megfelelően mindkét irányzat célja a kb. a másodiktól a hetedik jövedelmi tizedig bezárólag értett széles középrétegek mindenekelőtt a szívének, kisebb részt az értelmének megszólítása. A harc - ebben a mederben legalábbis - a kit kit győz le jegyében fog folyni. Ha az ellenzék mégis megalkuszik és kilép ebből a -- populista -- mederből (például, mert az eddig korrupt, aulikus politikát folytató pártjai, leginkább az MSZP és az LMP elgyávulnak), vagy nem veszi észre az ebben rejlő politikai előnyöket, akkor a fasizmus hosszú időre rendezkedhet be -- egészen addig, amíg a középrétegek kisemmizése megint elér egy kritikus szintet, amikor a harc újrakezdődik. Mivel a parlamentarizmus és az alkotmányos rend már régóta diszfunkcionális, a polgári demokrácia intézményrendszere és a liberális, polgári pártok elhanyagolható szerepet játszanak majd ebben a várhatóan elhúzódó harcban.

A fasizmus semmi más ebben az értelemben, mint a populizmus hazug kiadása. A népet eszközként használva és megtévesztve a nép ellenében cselekszik. A baloldali populizmus egyelőre azzal áltat, hogy a nép érdekében fog, és amennyiben célja a fasizmus leváltása, biztosan így is tesz. Hogy mi lesz ezután, azt még nem tudni (például a mai populizmusok simán fordulhatnak át baloldali ihletésű fasizmusba -- szemben a létező jobboldali, etnicista kiadással). Nekem nincs kétségem afelől, hogy a populizmus elitellenes dühe -- amelynek egyik kiváltója világszerte az elit erkölcsi és politikai züllése, tulajdonképpen a liberális demokrácia erkölcsi és civilizációs gátjainak gyorsuló felszámolása és részint a korrupt etatista kapitalizmussal, részint a bal- és jobboldali identitáspolitikákkal való helyettesítése -- éppen eléggé kártékony a tágabban vett középrétegekre nézve, de ma idehaza nem vagyunk olyan állapotban, hogy a képviseleti demokrácia és a kapitalizmus reformjának akár bárki hitelt adna, akár bárki tudná a módját, akár - ami azt illeti - túl sokakat érdekelne ez az országstratégia.  Meglehetős válságban vagyunk így e két populizmus (szocializmusok) szorításában, amelynek még nincsen itt a mélypontja és amelyből a kilábalásnak középtávon is kicsi az esélye.

A magyar nem polgári társadalom, a nagyobb részét nem lehet modernizációs és/vagy elvont célokkal megnyerni a mai bűnözők leváltásának, ezért én nem tartom alkalmasnak az ellenzék mai öt pontját sem, ahogy mondani szokás, a Körúton és a nagyobb vidéki belvárosokon túli mozgósításra. Amíg a modernizáció nem fordítódik le a többség nyelvére apró lépésekben (kvázi konzervatívan, az adott kontextusban érthetően), addig nem szervesülhet. Az öt pontot ihlető élményen - a "rabszolgatörvényen" - túl a többi pont (kevesebb rendőri túlórát; független bíróságokat; Európai Ügyészséget; független közmédiát) csak a vájt fülűeket hozhatja izgalomba, azok közül se mindet. Szerintem elhibázott a lista. A "rabszolgatörvény" szakszervezeti lefordíthatósága és akcióképessége is korlátozott. Ezek után csak a szenvedélyek maradnak, amelyek valameddig kitartanak, de mivel nincsenek (nem voltak) szépen, türelmesen felépítve, kevés az esély a tartós, országos fenntarthatóságukra. Szrgya Popovics egyelőre nem találná ideálisnak az ellenzék valóságértelmezését.

Én ezek helyett olyan pontokat javasolnék, amelyek sokkal köznapibbak és szerethetőbbek - a cél ugyanis a humánum visszahelyezése a napi élet középpontjába (vagy inkább odahelyezése, ahol Magyarországon sose volt). Ehhez az emberi kapcsolatok helyreállítása és erősítése érdekében emberi nyelven, emberi célokat kell kitűzni a rendszerváltás támogatói elé, miközben a vezető aktorok persze foglalkozzanak az alkotmányos, gazdasági és egyéb vonatkozásokkal. A populizmusból meg kell őrizni azt, ami a mikrovilágokban erősíti az autentikus élet reményét, és legalább annyira használni kell, amennyire a bonyolultabb, absztraktabb célokat meg tudja szelídíteni, sőt adott esetben értelmezni tudja.

Ilyen emberi pontok lehetnek (hevenyészve): a legutóbb Csehországban törvényre emelt intézkedés importja, hogy a nap végi, megsemmisítendő, de még ehető ételmaradékot minden élelmiszerláncnak (vagy tőlük egy közösségi szolgáltatónak) kötelessége elosztópontokra szállítani és meghatározott adagokban és/vagy összetételben ingyen a rászorulók rendelkezésére bocsátani. Vissza kell állítani a művelődési házak rendszerét, meg kell erősíteni a közkönyvtárakat. Átfogóan ingyenessé kell tenni az iskolai közétkeztetést és a tankönyvellátást. Minden községben ingyenes internetszolgáltatást kell biztosítani közintézményekben vagy e-pontokon. A köz- és szociális munkát ki kell terjeszteni a nyugdíjasok és egyedülállók közösségi programokba való bevonására vagy a velük való otthoni kapcsolattartásra. Több közparkot, játszóteret és csak gyalogosoknak fenntartott közterületet kell kialakítani, erősíteni kell és rendszerbe kell szervezni a közösségi közlekedést. A rendőrség állományának egy részét önkormányzati fennhatóság alá kell vonni. A közszolgáltatási és államigazgatási ügyfélpontok minőségét radikálisan javítani kell. A tanárok fizetését meg kell duplázni, a közoktatást modernizálni kell.

Nyilván lehet ezt még ragozni, csak a szemléletet akartam nyilvánvalóvá tenni. Az intézkedések költsége nem választható el az államigazgatási reformtól (korrupció visszaszorítása és hatékonyság), de ezzel minden probléma nélkül előteremthető. Folyt. köv.

Minden más fogalommal szemben, amit Ungváry Rudolftól és Magyar Bálinttól kezdve Filippov Gáborig alkalmas vagy kevésbé alkalmas módon az orbánista állam leírására használtunk, fontosabbnak és előrébb valónak gondolom a társadalmunkra vonatkozó gondolkodást. A társadalmi folyamatok megértése fontosabb, mint az államé, mert ma nem beszélhetnénk fasiszta mutációról, maffiaállamról vagy hibrid rezsimről, ha ezeket a társadalmi képességek (hiánya) nem támogatná/k. Ezeknek a (mai hazai) képességnek az összefoglaló jellemzésére alkalmasnak találom a posztfeudalizmus címszót, de még alkalmasabbnak a középkortudományból ismert familiarizmust, amelyeket itt szinonimaként használok és külön-külön vagy együtt kifejezik a társadalmi fejlődésünknek egyfelől a megkésettségét és a nyugati fejlődéstől való eltérülésének tartós, valójában már a török hódoltság előtt megkezdődött folyamatát, másfelől a korruptságát és anómikusságát (kb. rendezetlenségét, szabálytalanságát, amennyiben egy XV. századra is alkalmazható kifejezésnél [!], a posztfeudális familiarizmusnál, én legalábbis nem tudok precízebb leírását a mai helyzetnek), harmadrészt mutatják ezek a terminusok a patriarchális családi életviszonyok és erkölcs premodern, tartósan gyarmatosító hatását a szociális viszonyokban.

Az, hogy mennyire megkésett és anómikus a társadalmunk, jól mutatja, hogy a feudalizmusra jellemző klasszikus hűbéri rendszer, amely magánjogi kapcsolatokon - kb. szolgálat a földért alapon -- piramisszerűen, szabályozottan épül fel, igazából sosem honosodott meg Magyarországon. Ehelyett az ún. familiáris rendszer volt jellemző, amelyben a földadományok döntően az uralkodótól érkeztek, az ennél alacsonyabb szintű kapcsolatokban a szolgálat fizetsége csak ritkán volt a föld, illetve, mint ismeretes, a szabad tulajdonos parasztság egészen a XIX. század közepéig ismeretlen volt. A társadalmi viszonyokra az udvar és földbirtokos-nemes (országos és vármegyei) elit - a natio - közjogilag is szabályozott viszonyán innen a személyes függés (kiszolgáltatottság) és az esetlegesség volt jellemző.

Ami most a Fidesz politikájában a család kapcsán megannyi pozitívumnak tűnik, az valójában több évszázados szemlélet, társadalmi algoritmus és a politikai közösség rendezetlenségének, inkompetenciájának egyik oka. A patriarchális családi szemlélet - amelyet az évszázadok fejlődésében alig fegyelmezett közjó, a polgári viszonyok és a demokrácia - valójában a modern kooperatív politikai közösség kialakulásának egyik gátja és a korrupció menlevele. Ám mivel ez a gát együtt épült fel a család közkeletű feladatain túl a hatalmi - védekező és a szolgáló - funkcióinak sok évszázadon keresztüli beidegződéséből, nagyon nehezen lehet lebontani, ami külön megnehezíti a politikai modernizáció dolgát. Innen érthető, hogy a család(ok) és a nemzet érdekei az utóbbi puszta reprodukcióján túl bizony konfliktusban állnak egymással.

Ezzel az elméletibb bevezetővel, amit a következő praktikus rész elé szánok, azt akartam érzékeltetni, hogy az első bekezdésben felsorolt megközelítések miért felületesek, amikor a társadalmi viszonyok mélyrétegei helyett a politikai rendszerre koncentrálnak, illetve nem reflektálnak elég tárgyszerűen a politikai rezsimet fenntartó, történetileg kialakult szociális és kulturális képességekre. Magyarán, Magyarország tényleges felemelkedése - kicsit pikírten fogalmazva - nem az utcai randalírozáson demonstrációkon fog megfordulni, sokkal kevésbé ezen, mint fog akár az Orbán-rendszer sorsa. Viszont kétségtelen, hogy a felemelkedéshez előbb meg kell dönteni a rendszert, mivel magától képtelen a produktív változásra.

A minél gyorsabb átmenet érdekében a következő hevenyészett támpontokat adjuk:

"Konzervatív barátaim közül többen kérdezték, hogy ha ez az én művészettörténeti és esztétikai meggyőződésem, akkor miért nem léptem fel hatalmi eszközökkel az irodalmi és művészeti modernizmus ellen? Azért nem, mert hiábavaló lett volna és mert ehhez nincs is jogom. Hiábavaló lett volna, mert a szellem története egész világosan mutatja, hogy valahányszor az állam hatalmi eszközökkel akar beavatkozni irodalmi vagy művészeti vitákba, e kísérleteknek sorsa kudarc lett és nevetségbe fúlt. A szellemi világban az állam szükségképpen brutális kezétől érintetlenül az erősebb gondolatnak kell szabadon győznie. De saját egyéni ízlésem egyoldalú érvényesítéséhez nem is volna jogom. Ez az, amiről meg szoktak feledkezni. Más a magánmecénás és más a kultúrpolitikus. A magánmecénás, aki saját pénzén vásárol, olyan képekkel akasztja tele termének falait, amelyeken örömmel legelteti szemét. Saját pénzén teszi, a saját gyönyörűségére és e közben senki sem korlátozhatja. A kultúrpolitikus ellenben közpénzekkel sáfárkodik, az ízlések megoszlanak, nem lehet tudni, milyen lesz a jövő idő esztétikai értékelése s ezért nincs joga a saját egyoldalú ízlését az államhatalom eszközeivel másokra ráoktrojálni."

Klebelsberg K. (Nemzeti Újság, 1929. jan. 13., újraközölve: uő.: Küzdelmek könyve, Athenaeum 1929)