1000 leütés

Az utóbbi húsz év pártpolitikai ambíciói révbe értek: a pártokrácia sikeresen stabilizálta befolyását a társadalom fölött.  Vérmesebbek szerint gyarmatosította a társadalmat (szerintem is), más hangfekvésben "kínálati politika" alakult ki -- mindegy. A tények riasztóak. A médián keresztül vezényelt tömegtársadalom politikailag mozgósítható fele szinte csak a pártokon keresztül identifikálja magát, és még ennél is jellemzőbb, hogy szinte kizárólag csak a pártokon keresztül tud releváns véleményt alkotni (megszólalni). A politikai társadalom, sokkal jobban, mint valaha, a pártok nyúlványa és a média kreálmánya, és ezen nem változtat az egy-két örvendetes kivétel, legelébb is a diákmozgalmak, vagy a pártokkal szembeni nagyobb óvatosság a pártválasztók körében. A pártok voltak és maradnak a kizárólagos orientációs és mozgósító erők, és minél nagyobb indulatok feszülnek egymásnak, minél nagyobbnak állítják be a tétet, annál inkább így lesz.

A szabadságunk mára csaknem illuzórikussá vált. A szabadság egy 2014-es 'igen vagy nem' döntésre szűkült, és amikor csak igen-nem döntések születhetnek, az általában eleve nem jó, és különösen nem jó olyan komplikált helyzetekben, mint a magyar jelen. Különösen nem jó, amikor tudható, hogy se az 'igen', se a 'nem' nem fogja megváltani az országot a kínjaitól. El lehet képzelni a legválogatottabb forgatókönyveket arra az esetre, ha a Fidesz megtartja a többségét (legitimációs válság, végleges bezáródás a nyugati értékek előtt, növekvő társadalmi elégedetlenség stb.), vagy a heterogén ellenzék kerül hatalomra (belső konfliktusok és tehetetlenség, visszacsapás és bosszúhadjárat, ellenoldali korrupció, alkotmányos válság, jobboldali utcai randalírozás), és ezek a gondolatok egy cseppet sem életszerűtlenek. Megfordítva, alig lehet elképzelni, hogy a 2014-18-as ciklus megnyugvást és konszolidációt hoz ennek a szabadságát feladó, vagy tán sosem megszerzett országnak. (A saját bőrünkön tapasztalhatjuk most, hogy a politikai szabadság "kis köreinek" és sokféleségének fokozatos feladása a kenyér érdekében -- már maga a kettő szembeállítása is mélyen perverz -- hogyan vette ki a kezünkből a megfelelő döntések lehetőségét -- és persze a kenyeret is: úgyhogy mára semmink sem maradt.)

Magyarul: a parlamenti választás nem megfelelő eszköze a nemzeti kiegyezésnek, konszolidációnak, megnyugvásnak, hívjuk, aminek akarjuk. Amikor a népszuverenitás a pártok és ezek aktuális gazdasági és médiahatalmának lehet alávetve (amikor az intézményrendszer nem védi a politikai szabadságot), akkor a tömeg csak rossz döntést tud hozni. A tömegdemokrácia nem képes megvédeni a társadalmat a saját legrosszabb döntéseitől, ha kellő politikai kultúra és intézményrendszer (fékek és ellensúlyok, szubszidiaritás, civil társadalom stb.) híján a döntéseket nem temperálja, finomítja, árnyalja, tereli diverzifikált csatornákba az élet. A manapság olyan divatos félreértéssel szemben hadd emlékeztessek arra, hogy a demokrácia nem magában a választási aktusban, hanem a döntés megalapozásában (minőségében) gyökerezik: nagyon ritka igen-nem döntéseket csaknem minden diktatúra megenged (a szavazófülkékben). A demokrácia akkor működik jól, ha sok kis  döntésre van joga benne az állampolgárnak, és a sok kis döntésen keresztül alakul folyamatosan a demokrácia minősége. A mi demokráciánk gyenge demokrácia, mert egyetlen nagy (és szükségképpen rossz) döntésre koncentrálja az állam és a pártok feletti ellenőrzést, egyebekben pedig folyamatos manipuláció alatt tartja a társadalmat.

Ezért én elkerülendőnek tartom, hogy a 2014-es választást olyan téttel ruházzuk fel, ami a rendszerváltás "legfontosabb választásává" tenné, amelyhez hasonló botrányos, pártokrata kijelentéseket egyre többet hall az ember -- természetesen -- főleg ellenzéki oldalon. Éppen mivel ezen a választáson nem születhet a nemzet érdekében álló döntés, és mert a pártvezéreknek látniuk kell, hogy 2014 csak további mélységekbe fogja taszítani a politikai társadalmat, nem tudom másként elképzelni a kiutat a jelenlegi társadalmi és politikai válságból, mint 1989 után egy újabb nemzeti kerekasztal megszervezésével. Ezen a belátáson múlik most az ország sorsa.

Épp elég bajunk, hogy a parlament láthatóan képtelen ellátni azt a feladatát, hogy a politikai párbeszéd és a józan ész terepe legyen. Egy ettől független diszkussziós és döntéshozatali fórum, amely a fentiek belátásán (tehát a helyzettel szembeni kegyelmen és nem a hatalmi status quón) alapul, talán jobban képes lehet rá. A változás mellett elkötelezett kerekasztalnál sokkal nagyobb az esélye annak, hogy -- mivel mindkét fő politikai oldal, Mesterházy-Bajnai és Orbán -- kellően magabiztos lehet a saját jelenlegi, a 2010-esnél jóval kiegyenlítettebb támogatottságában, beláthatja a 2014-gyel kapcsolatos veszélyeket, ami arra sarkallhatja őket, hogy a IV. Köztársaság alapelvei között helyet biztosítsanak a másik előremutató megfontolásainak, keressék a kompromisszum lehetőségét ott, ahol az azonnal nem látszik, és felváltva engedményeket tegyenek ott, ahol közös elvek kialakítására nincsen remény. Ezzel a jobboldal érvényesítheti azt  a súlyát, aminek elismerését eddig hiányolta a magyar politikai és alkotmányos kultúrából, és kialakulhat a szélsőjobbal szembeni széles közép. Meggyőződésem, hogy ez csakis politikai akaraton múlik, és nem lehet leküzdhetetlen akadálya ennek a magyar politikai kultúra kétosztatú volta. A kétosztatúság ugyanis nem szűnne meg, csak alapkérdésekben kiegyezésre jutna -- engedve annak a tanulságnak is, hogy egyik oldal sem tudja egyedül létrehozni a fájón hiányzó politikai centrumot.

1989 és 1990 első fele -- bár nem tetszettünk forradalmat csinálni -- a rendszerváltás és az azóta eltelt időszak legfelemelőbb időszaka volt,  amelyben a belátás és a kompromisszumkészség dominált állampárti és ellenzéki oldalon egyaránt, miközben alkalmazkodott a magyar társadalom megtört (és még sokáig helyre nem állítható) gerincéhez is -- ahhoz mármint, hogy ha lehet, inkább elkerüljük a forradalmat, ha megvehetjük a lelki békénket és az élhető életet. Ez a nép elsöprő létszámban ma sem fog a jogaiért az utcára vonulni, amíg féltenie kell a kenyerét -- ahogy 1989-ben sem tette. De mi lesz, ha már nem kell féltenie a kenyerét, mert nincs neki? A politikai elitnek tudnia kell, hogy a "ki kit győz le" típusú válság elhúzódása a politikai fronton előbb rossz politikai döntésekhez (2014), utóbb kenyérharchoz fog vezetni, hiszen egy elhúzódó politikai válságnak, a konszolidációképtelenségnek, a folyamatos sérelmi hangulatnak, a pangásnak mindig a tömegek isszák meg a levét -- és ha a kenyeréért való aggodalom milliókat visz ki az utcákra, akkor már késő lesz az alkotmányért keseregni. Ezt a rezsimet vagy a következőt el fogják söpörni, és ki tudja, mi áll a helyébe.

Orbán -- nyilván más körülmények között -- Kádár útját járja, aki '56 eltiprása és saját véres ellen-forradalma után megvette magának az országot. De erre ma nincs esély, mert a gazdaság még sok-sok évig nem lesz olyan állapotban, hogy az ország nagyobbik felének komoly felemelkedési lehetőséget adjon. Közben azonban a nemzeti frusztráció, a nagyon mély (kulturális, gazdasági, politikai) törésvonalak, Orbán személyes alkalmatlansága "a nyugodt építkezésre", az ország keleties irányvétele olyan kulturális-politikai aknák maradnak, amelyek elűzik innen a tehetségesebb, mobilisabb, európaibb rétegeket, és végül így is, úgy is, egy kivéreztetett, lerobbant nemzet marad Magyarország helyén. A kiegyezésnek nincsen alternatívája.

A "népszuverenitás" ma az ország sírásója. Nem szabad megvárni a 2014-es döntést.

Lássunk egy irigyelt példát. Svédország bruttó hazai összterméke -- kb. ugyanannyi lakosra -- több mint négyszerese a magyarnak (kb. 420 milliárd euró kb 100 milliárddal szemben). De 1993 óta az éves GDP növekedés csak 0,7%, miközben ugyanebben az időszakban majdnem 67%-ról a mai 48-49%-ra faragják az állami újraelosztás arányát (ami ma -- szemben a nem változó hiedelmekkel -- kisebb, mint a magyarországi), és 70%-ól 37%-ra csökken az államadósság (Orbán talán még a jobbkezét is odaadná ezért). Hogy lehet ez?

Well, nem nagyon vannak csodák, legalábbis ott fenn, északon: nagyon minimális korrupció, nagyon magas állami hatékonyság (a pénzköltésben), még mindig erős szociális háló világos társadalmi célok mellett! A svéd állam a társadalomé: bárki, bármilyen állami aktába betekinthet, ha úgy szottyan kedve. Nálunk az állam a kiválasztottak titkos biznisze, ha tetszik, feudum. Ott a politikusok szolgálók, nálunk (közjogi) méltóságok. A svéd állam nem csinál presztízskérdést abból, hogy a mégoly nagynevű nemzeti kincseket, mint a Saab, megmentsen a csődtől, illetve más koronaékszereket, mint a Volvo, ne hagyjon külföldi (kínai!) kézre jutni. Az állam nem államosít. Sőt, az állam kiszervez: a közpénzekért átláthatóan versenyezteti a magániskolákat, egészségügyi intézményeket, közműszolgáltatókat. (Nem állami kézbe veszi őket, ami -- a monopolhelyzet, és különösen az állami monopóliumok természete miatt -- a korrupció, a nepotizmus és az alacsony hatékonyság melegágya.)

Eközben a GDP arányában is többet költ oktatásra, mint Magyarország --, és az olló szélsebesen nyílik!

Kutatás-fejlesztésre (innovációra) ott a nemzeti össztermékből arányosan három és félszer annyi (nominálértéken tizenötször annyi!) jut, mint kis hazánkban. De hülyék, Istenem! Nyilván rászorulnak -- szemben velünk. Mi egyáltalán nem szorulunk ilyen csacskaságokra. Minekünk Hoffmann Rózsa, a Közgép, Parragh László és gáztározók kellenek, közpénzen kimentett korrupt önkormányzatok, a tőkeimport (vagy annak is csak a vágya) alacsony hozzáadott értékű (nota bene autópari!) összeszerelő üzemek, beszállítói láncok és a legócskább tömegtermelés képében -- a rátermett fiatalok meg lehetőleg menjenek innen, máshol vállalkozzanak, gondolkodjanak meg szeretkezzenek.

Az embernek kinyílik a bicska a zsebében azt látva, hogyan lehet egy országot az ostobaság és gazemberség alkalmas vegyületével a szemünk előtt tartósan a földbe égetni. Az "Európa alfele" program kiszolgáltatottságot hoz az állampolgároknak az állammal és a munkáltatójukkal szemben, kilátástalanságot az egész társadalomnak, mert benne rekedünk egy versenyképtelen pozícióban, és szabad garázdálkodási jogot az állami elitnek és az oligarchiának az állami vagyon és beszedett jövedelmek fölött. Ha ehhez még átnézi a kedves olvasó a "Centrális erőtér, az" c. posztomat a politikai esélyeinkről (a februári archívumban) -- akár kötélhez is nyúlhatna. A legjobb ezért, ha nem hisz nekem, de biztos, ami biztos, rááll a kokóra.

Nos, mi van hát itt -- két és fél éves tömény jogfelforgató, jövedelemátrendező, gazdaságszűkítő, intézményromboló... tenyérbemászó, korrupt, hazug kormányzati politika után, alig egy évvel a választások előtt?

Vastag Fidesz-előny. Az elementáris elkeseredésnek és felháborodásnak (ami négy éve átjárta a magyar közéletet a baloldali produktum nyomán) semmi jele. Ezzel szemben van egy egyre jobban széttöredező, marakodó, koncepciótlan, tanácstalan ellenzék. Kezdődő választási osztogatás (newspeakben "aratás", konszolidáció) -- vele szemben a Mesterházy-Bajnai tandemnek az átlag magyar számára alig értelmezhető, viszont annál érdektelenebb "szolidaritási", "jogállami" lózungjai. Bizony, lózungjai. (A magyar választók tetemes részét a demokrácia sem érdekli, nemhogy a "demokrácia" mint jelszó.)

Orbán rátalált a magyar többség lelki alkatára (à la Karácsony Sándor), és nem eresztik egymást. Írtam volt, tenyérbemászó, korrupt, hazug -- de alkalmas! A többségre rímel. Volt valaha egy liberális konszenzus (vagy inkább előfeltevés) arról, hogy mi kell kompországnak. Lehet, hogy igaz volt (bár a rövidtávú gyakorlat nem ezt bizonyította, az esélyt elpackázták a ma pártalapításba zuhanó politikai zombik). De arról is volt egy előfeltevés, hogy mit akar a magyar. Nos, most már csaknem teljes bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy liberális demokrata konszenzust -- azt nem. Aki -- főleg, ha prominens ellenzéki -- nem veszi ezt számításba, és nem nehéz munkával megkedveltetni akarja ezt a fajta konszenzust, hanem fel- vagy kihasználni, hát keservesen fog csalódni. (Mondjuk én eleve mással próbálkoznék, ha szociként éltem volna itt le csak az elmúlt tíz évet, valahogy a liberális demokrácia nem hangzana vonzón a számból.)

Orbán jól tartja kezében a választók relatív többségét a kurucos nacionalizmus, az elitellenesség, az otrombaság, a kikacsintás, az ámítás, a köpönyegforgatás és a hízelgés mesteri alkímiájával. Hacsak látványosan nem megy tönkre az ország a hátralévő egy évben, hogyan veszthetne? Bajnai és Mesterházy ott tartanak, ahol Schiffer, az utóbbi karakteres önfelszámolási őszintesége nélkül. Programírás, szakértés, egyeztetés, pepecselés, rohadt kamarillázás, kávé, pogi, széndioxid -- legfőképp pedig politikai tehetségtelenség. Baloldal-plusz-balcentrum? Százszor leszerepelt káderek, fantáziátlan karrieristák, lézengő ritterek, frissen kiegészülve bankárokkal, gyanús múltú üzletemberekkel, politikai kijárókkal -- meg kell a szívnek hasadnia. Romokban hevernek, még mielőtt igazán beindult volna a fideszes hadigépezet.

Nem tudnak eljutni a választói többség szívéhez és eszéhez. Se víziójuk, se karakterük, se ízük, se bűzük. Ott lebegnek a centrális erőtér peremén, várják, hogy Orbán hibázzon. De akkorát már nem tud, hogy ezek hatalomra jussanak. Jó ez nekünk? Nem jó. Megeheti a fene az ellenzéket? Minél hamarabb, szilvuplé.

A MN idióta leleplezésére született HaHás önfeljelentés, miszerint a hallgatói szervezet valójában "ezer szálon kötődik a Fideszhez", illetve annak ironikus beismerése, hogy a "diákmozgalom mögött diákok állnak", kellemesen találó válasz arra a hisztérikus, lényegölő érvelési eljárásra, amely átvette a politizálás helyét Magyarországon. Nem az számít, amit valaki mond, tesz, ami egy közös valóságban történik, hanem ennek a legjobb esetben is egy hipertrofizált imázsa, rosszabb esetben pedig az összeesküvéselméletek, bizonyíthatatlan összefüggések, sejtések, mémek, ideologémák, a meredek hazugságok és a szimpla ostobaságok öngyilkos elegye, pártvalóság, pártspeak. A helyzet nyilvánvalóan ostobább annál, mint amilyen ravasz: az ország megbízhatóan süllyed vissza Meótisz mocsaraiba, a csodaszarvas meg rohadtul nem akar előmászni sehonnan, keresi a bolgárokat, bárkit. Egyedül maradtunk saját magunkkal, közös mondatokra képtelenül, garantált függetlenségben mindentől, ami értelmes. 

Hosszú évek óta úgy játszunk a nemzeti idiotizmus lehetőségeivel, hogy mára már másra sem vagyunk képesek, többnyire idióták szólalnak meg a nyilvánosságban, idióták osztják az észt saját vagy mások idióta döntéseivel kapcsolatban, egyáltalán, jószerivel csak idióták gondolják, hogy meg kell szólalniuk, az idiotizmus vette át a valamennyire is komoly érvelés helyét a sajtóban, a kormányajkakon, az ún. közbeszédben. A nemzeti idiotizmus olyan felkent apostolai, mint Szijjártó, Selmeczi, Matolcsy, Semjén, Bogár, Fekete, Hoffmann, az őket kiszolgáló sajtómunkások hada nem csak a nyugati "liberális konszenzussal" mennek szembe (és emiatt kétségtelenül könnyebben érik el az idiotizmus epikus távlatait, mint a balos hasonhajlamúak), de az értelemmel és az emberi méltósággal is -- a saját méltóságukkal legelébb. Azt nem hinném, hogy eredendően pszichiátriai ínyencségek lennének: inkább a szervilizmus, a szakmai és emberi önmérséklet tökéletes hiánya, és a haszonszerzés vágya -- így együtt -- juttatták el ezeket és számos névtelen társukat az önfeladásnak abba az állapotába, hogy naponta okozhatnak károkat a politikai nemzetnek valamilyen általuk sem látható szent végcél nevében. Közös munkálkodásuk eredménye, hogy a politikai beszéd és a politikai értelem annyira elszakadt a köznapi megfelelőitől, hogy a magyarok fele már egészségügyi minimumfeltételnek tekinti, hogy az apátiába meneküljön, becsukja a szemét, fülét, száját, és bezárja ajtaját előttük -- de persze a valóság előtt is, amit ezek nem engednek megmutatkozni. Kialakult egy rettenetes helyzet, amelyben a szónak már semmi szemantikai tartalma, legfeljebb emóciója van (kb. az üvöltés).

Szívesen írnám, Bauer ide vagy oda, hogy a mai ellenzék is vétkes mindebben. Írom is. De a mesterek a jobboldalon vannak, mind Orbán köpönyegéből bújtak elő, és mindegyik megteszi a maga kis hozzájárulását. Az üvöltés jobboldali eszköz. (A baloldalé, ha már itt tartunk, a kádári gyökerű, jól beágyazott mutyi. Az előbbi, későn jövőként, kénytelenségből offenzívabb, zajosabb, ez utóbbi a status quo őrzése miatt látszhat akár civilizáltnak, jogszerűnek, khm, demokratikusnak is. Pedig csak másképp rombol. A mutyit tervszerű fosztogatással ellensúlyozza a kétharmad. Üvöltenek és fosztogatnak. Az aktuális gyengék puha szóval az értelemre hatnak és mentik a mutyit. Lájkolod?) Közben azt sem mondom, hogy a jobboldal érvrendszere teljesen értelmetlen és elvakult lenne: csak éppen nem hallatszik ki az artikulálatlan üvöltésből és rombolásból, vagy amit hallunk, azt rendszeresen eltemeti a következő alázúduló kreténség-lavina, amitől a jobboldali politikai taktika is egy kőbalta szofisztikáltságával vetekszik. Az unortodoxia nemzetközi áttörése nyilvánvalóan nem fog sikerülni (ha valami, hát a magyar valóság elrettenti a vállalkozókedvűeket), és jottányit sem változik tőle a nemzetközi hatalmi berendezkedés: a bankok bankok maradnak, a multi tőke multi tőke, a tőkeszegénység kumulálódó hátrányt jelent, csakúgy, mint a gazdasági fantazmagóriák és (az EU-ban legalábbis) az autokraták büdös lehelete. A J P Morgannek "Orbán who?", viszont mi, magyarok, speciel még évekig nyögni fogjuk az idiotizmusba ágyazott szabadságharcunkat. Mindent összevetve a magyar csapat vezérestől, mindenestől, a képességeinek megfelelő munkát végzett. Megnyugodhatnak: benne lesznek a történelemkönyveinkben. A magyar történelemében.

Schiffer a mai Népszabadságnak: "Különös tünete a közélet morális válságának, amikor azok vonják kétségbe, hogy le akarjuk váltani a jelenlegi rezsimet, akiknek „megköszönhetjük” Orbánék teljhatalmát és a szélsőjobb megerősödését. Egy tekintélyelvű rendszer nem a semmiből pottyan alá: a nyomor, a reménytelenség, a demokratikus intézmények hitelvesztése ágyaz meg neki. Épp ezért az LMP azzal szolgálja a kormányváltást, ha politikai otthont kínál azoknak, akik úgy akarják elküldeni a Fideszt, hogy nem a fideszes önkény előidézőitől várják a megváltást."

Schiffer igaz meglátásból hamis következtetést von le. Az baloldali liberálisnak nevezett pártok és holdudvaruk kétségtelen bűneiből és utálatos jelenéből nem következik, hogy az LMP ne állhatna be egy Fidesz-ellenes választási koalícióba, ha már egyszer bevallottan le akarja váltani ezt a kormányt. Ha komolyan vesszük a saját szavait, Schiffer doktriner ideológusként, és nem politikusként gondolkodik. Összetéveszti a politikai moralitást a moralizálással, amit egyébként jól jelez, hogy a közélet "morális válságáról" beszél a politika moralitása helyett. Az utóbbi egy jóval ravaszabb és kényelmetlenebb kérdés, mint az unalmas balos válságozás. (A politika moralitását lecserélni a moralitás politikájára klasszikus balos hiba.) A politikai moralitás a politikai célok és a politikai elvek közötti alkalmas egyensúlyban alakul ki, ami időtől, helytől és politikai gyakorlattól függ -- semmi esetre sem található meg a válságokból élő ideológusok kiskátéiban. A politikai moralitás megengedi a célok sorrendbe állítását, és ha Schiffer nem képes megküzdeni ezzel a feladattal, akkor vagy nem célja a Fidesz leváltása, vagy nem alkalmas politikusnak. A jelen körülmények között egyik esetben sincs helye egy ellenzéki párt élén.

Vagy ez mind nem igaz, hanem eltitkolja, pontosan miben reménykedik. És miben reménykedhet? Abban, hogy az LMP több szavazatot szerezhet azzal, ha függetlenként vág bele a választási harcba, mint ha elkötelezi magát az ún. baloldal mellett. Ha így van, miért nem erről beszél? Miért nem mondja ki? Nem értem, minek hazudni? És miért más ez a hazugság (miért más ez a politika), mint a hazugságban edződött nagy pártoké? Az alapelveik jelentette határokon belül (ezeket senki sem vitatja a pártban) vajon nem a szavazatmaximálás kérdésének kéne lennie a kongresszusuk valódi kérdésének ahelyett, hogy hetet-havat összehordanak demokráciáról meg platformokról? Vessék össze az A és a B verzió politikai esélyeit (indulni önállóan vagy az ellenzékkel), ami egy tisztán elemzői feladat, készüljenek fel a választott út megjárására, és a végén vagy elérik a céljukat, vagy nem. De legalább politikusok voltak. Más politikusok. Végre a valóságról beszéltek. Unikum lesz.

PS. Egy komment kapcsán: Tételezzük fel, hogy két rabló egy pisztolyért verekszik, amivel majd feltehetően kifosztják az utolsó élelmiszerboltot a városban. "Elegánsan" kimaradsz, és hagyod a várost esetleg éhen halni abban a reményben, hogy ezek kivéreztetik egymást, és a győztest majd levered, meg aztán egyik szarházi oldalán sem szívesen harcolsz, vagy inkább beszállsz az adok-kapokba, hogy -- miközben össze is verhetnek -- valami esélyed azért maradjon az események feltartóztatására? Melyik a ERKÖLCSÖSEBB döntés? Vitatható.  De minimálisan le lehet szögezni, hogy a politikai közegben egy politikai pártnak ab ovo nem erkölcsösebb elvszerűnek lenni, mint pragmatikusnak. Én amellett érveltem e posztban, hogy az LMP-nek a pragmatikus utat kell választani a saját és minden lehetséges szimpatizánsa érdekében, magyarán azt kell eldöntenie -- ama határfeltétel mellett, hogy a Fidesz-kormányt le akarja váltani --, hogy a metafora szerint megzavarja-e legalább a rablókat, az egyiket ezért, hogy utóbb lecsukják, a másikat azért, hogy alkupozícióba kerüljön vele szemben a másik lecsukását követően az élelmiszerbolt üzemszerű működtetése érdekében, vagy kimarad a csetepatéból, az élelmiszerbolt sorsát arra a reményre bízza, hogy ő maga kellőképp megerősödik ahhoz, hogy a kifosztást egyedül meg tudja akadályozni, amikor a győztes rabló közelít majd a stukkerrel.

Értelmesnek tekintem azt a konzervativizmust, amelynek egy adott politikai kultúrában koherens jelentése és relevanciája van  (kb. tud mondani valamit, ami versenyképes). Magyarországon semmilyen konzervatív párt nem létezik, hiszen nincs, amelyik a konzervativizmus kétszáz éve nélkülözhetetlen ismertetőjegyeit -- anti-racionalizmus (tradicionalizmus, szkepszis), anti-individualizmus (kontextualizmus, közösségi szemlélet), anti-egalitarizmus (meliorizmus, perfekcionizmus), és anti-etatizmus (hierarchia, partikularizmus) -- hordozná, értelmességről vagy értelmetlenségről beszélni ilyen körülmények között tehát felesleges. A jobboldalon vannak náci, fasiszta/autokratikus, neoliberális, és - némi jóindulattal - keresztényszocialista pártok, konzervatív párt egy se.

A konzervativizmus mindig reakciós (valami -- de nem bármi -- ellen irányul, ezt fejezi ki a sok "anti-"), procedurális és nem tartalmi érdeklődésű (ha nem szeret egy procedúrát, pl. forradalmat, akkor a tartalmi vetületei sem érdekelhetik), tehát bár anti-kommunista (nem priméren, hanem a fenti négy alapelvből következően), az anti-kommunista (fülke)forradalom nem lehet számára megfelelő megoldás a (poszt)kommunizmusra. (Mert lám, mint kiderült, a forradalom is a posztkommunista szakadt zsigerekre játszik a vagyonátrendezés lebonyolításában, oszt jó napot.) A konzervativizmusnak továbbá nem feltétlen jegye a kereszténység, ezért ami keresztény, az sem okvetlenül konzervatív (a felszabadítási teológia képviselői vagy a keresztény falangisták a megmondhatói, Zsoltot most ne háborgassuk). A konzervativizmus nyilvánvalóan nem rasszista (hiába mossa őket össze a szélbal), és nem laissez-faire (hiszen a közösségek integritása a szemében megelőzi a szabad verseny értékét). Mindez kivezeti a jelenlegi magyar politikai térképről.

Milyen lenne tehát az értelmes magyar konzervativizmus? A fenti négy jellemzője (amely sorrendben a megismerésre, a szociológiára, az etikára és politikára vonatkozik) a gazdasági liberalizmus és a értéktradicionalizmus határolta mezőben helyezi el, ahol adott esetben elfogadja a plurális tradíciók létét is (de akkor gondja van a súlyozással, pl. a homoszexualitással kapcsolatban a humanista és a keresztény ortodoxia között, de a játszma nincs lefutva). Az értelmes konzervativizmus politikai közösségnek tekinti a nemzetet és Európát is, ezért nem lehet nacionalista, viszont nem is egyoldalúan atlantista. (Mérlegelő, szkeptikus.) Patriotizmusa nem republikánus, mert nem ésszerű, nem okvetlenül becsüli sokra a politikai közösség alkotmányát, politikai berendezkedését, általában a tömegdemokráciát, általában az ún. társadalmat. Amihez nem fűzik érzelmi szálak, mert távoli vagy absztrakt, azt nem becsüli az értékén sem -- csak alatta. A politikai hatalom korlátozásában, megosztásában és leszállításában, és vele szemben az egyéniségek, a tradíciók, a kisközösségek és az erkölcsi sztenderdek megerősítésében érdekelt. A jogokban a kötelességekkel párban (nem oppozícióban). A felelősségben az idegenek gondoskodása helyett. A méltóságban a szeretet előtt. A boldogságban a sikeresség fölött. Az adott szóban az írott helyett. A kánonban a nóvum helyett. (Und so weiter.)

Magyarországon van tere a konzervativizmusnak, mert annyi minden hiányzik az országból ebben a tekintetben, de a közvélekedés szerint nincs rá idő. A polgárok gyors és radikális változásokat akarnak az életük jobbítása érdekében, és nem hiszik el, hogy ehhez mélyen kell megvetni a fundamentumokat, el kell végezni az aprómunkát. Az állam és a hatalom bűvöletében élnek, noha minden gondjuk-bajuk forrása maga az állam és az állam jelentette hatalomkoncentráció. Az értelmes konzervativizmus nem versenyképes -- azaz nincs. Az értelmes konzervativizmus lehetőségéhez az államból kell először kiszeretni, ami maga is konzervatív gesztus volna. Ördögi kör. Be kell érnünk az értelmetlen konzervativizmussal. Talán jobb is így.

Olyan, mintha a magyar állam nem is akarna sikeres Magyarországot. Miközben a kétharmad erőfeszítése és szócséplése nagyobb részt a látványosan sikertelen gazdasági szabadságharcra irányul, semmilyen értelmes stratégia nem látszik az illúzióvesztés és az általános hanyatlás visszafordítására. Ami látszik, az kiábrándító: a szellemtelenség és az agresszió vegyülete mar és rombol mindenütt, ahova szem ellát -- és ahova nem.

A káderek rettenetesek. A jellemtelenség, szervilizmus, és a hozzá nem értés munkaköri követelmény, a korrupcióra való nyitottság és a folyékony, médiaképes hazudozni tudás külön erény. Itt van ez az oktatási államtitkárság. Egy már lemondott (?), jobb sorsa érdemes közoktatási helyettes államtitkárral, egy államtitkárral, akinek láthatóan fogalma sincs a mai világról, a nemzetek közötti versenyről, de szerintem Magyarországról sem, a megrögzöttségei viszont félelmetesek, és egy miniszterrel, aki maga a megtestesült gyávaság, kellene gondozni és javítgatni a magyar közoktatási rendszert, ennek az országnak az egyetlen valós kitörési pontját -- ásványkincsek, belső piac, egyéb hozzáadott-érték termelési képesség híján. Értsd: ha ezt nem vesszük komolyan és nem csináljuk jó, eláshatjuk magunkat, lehúzhatjuk a redőnyt, vége az országnak. Ehhez képest hol tartunk?

Kevés dologra történik több hivatkozás ebben az elsivatagosodó (mert elsivatagosított) szellemi életben, mint a magyar szellemi nagyságokra és a híres szürkeállományra. Az ember a legszívesebben sírna a röhögéstől. A Nobel-díjasainkat egy-két kivétellel szabályosan elüldöztük (igaz, Auschwitzban is végezhették volna), a valamire való magyar kutatók és fejlesztők külföldön csinálnak karriert (ha karrier alatt tudományos vagy gazdasági karriert értünk), akik meg itthon maradnak, azoknak folyamatos megalkuvás, kuncsorgás és kiszolgáltatottság a része, az utánpótlás kritikus tömege szintén lemondott már az országról, akik még itthon lázadnak, azokat kontraszelektált, bornírt középkorúak atyailag (anyailag) intik a felelősebb (!) viselkedésre, a képzőművészet irányítását (egyébként is, miről beszélünk?!) kiszervezik egy inkvizítori temperamentumú, megkockáztatom, pszichopata kezeibe, a filmművészetünket egy karrierje végeztével repatriált hollywoodi producer kegyeibe ajánlják, az irodalmi és színházi életünk (az egy-két ismert nevet vagy műhelyt kivéve) belterjes -- sorolhatnám. Miféle szellemi életről lehet itt még komolyan szót váltani?!

Miféle szellemre tart igényt az állam ott, ahol népművelés és népi kollégiumok nincsenek, van viszont gyakorlati szegregáció, tehát a felfelé ható mobilizáció sem létezik, a közmédiát lezüllesztették, a közgyűjteményeket és a múzeumokat megtizedelték és kivéreztetik, a közoktatás alulfinanszírozott és lefelé nivellál, a felsőoktatást nem jegyzik a világban, a tudomány átpolitizált, nagyobb részt szegény és alacsony presztízsű. Miféle szellemre tartunk ott igényt, ahol -- ami most a leginkább érdekel -- a kötelező iskolai oktatást lerövidítik és közvetlenül az -- egyébként többségében alacsony minőségű munkát kínáló -- ipar lobbiérdekeinek vetik alá (mondjuk, Demján építőiparának); ahol közvetlen állami kezelésbe veszik az iskolákat anélkül, hogy előtte lényegi, koncepcionális reform indult volna meg a nemzet versenyképességének (és nem pedig, ad absurdum, a tönkretételének) jegyében -- ami nem csoda, hiszen maga az államirányítás tökéletesen inkompetens a nemzetről való reális gondolkodásban. Ahol az állam csak azzal járul hozzá a felsőoktatáshoz, hogy jobbra-balra terelgeti benne a fiatalokat (most ne beszéljünk arról, hogy mit tesz kifejezetten ellene), de mégsem annyira, hogy az első adandó alkalommal ne hátráljon meg, ha a választási érdekei azt kívánják. Ahol az emberi önkiteljesedés és önbecsülés támogatása elő sem fordul az állami célok között. Viszont jelentős erőforrásokat vonnak ki az oktatási rendszerből (az egésznek ez az egyetlen kézzelfogható eredménye eddig), egyáltalán elgondolkodnak azon, hogy az angolt háttérbe szorítsák, az igazgatókat és a pedagógusokat megfélemlítik és hivatalnoki felsőbbrendűséggel oktatják ki lojalitásról meg szakmáról (hah! próbálnának csak  ilyesmit Dániában vagy Finnországban, ahol maga a "hivatalnoki felsőbbrendűség" is önellentmondás).

Három év kormányzással (és több mint tíz évvel azután, hogy a Fidesz-MPP rátette a kezét a bölcsek kövére az ország dolgait illetően azon az alapon, hogy a haza nem lehet ellenzékben -- és most hol van? kormányon? ugyan!) a jobboldal azt tudta elérni, hogy a krétát és a fénymásolópapírt a tanárok viszik az iskolákba, a készülő tananyag-reform eltörli a szabad könyv- és segédanyag-választást, súlyosan korlátozza a tanszabadságot, valahonnan jut majd egy tanfelügyelő is mindenhova, az életpálya modellből meg csak a roppant fontos kontroll rendszer állt fel (mert kontrollálni azt kell a közszolgát, a pénzéből viszont momentán inkább csak elszedünk). Ennek szellemében az intézményfenntartó bürokrácia kb. komcsi mentalitású vezetője azt meri mondani hatalmi mámorában vagy csak sima önfeledt tobzódásában, hogy senki ne izguljon, a fénymásolópapírokat az önkormányzatok fogják szállítani, Marika vagy Erzsike (vagy nem tudom, mi a neve a jóasszonynak) és kollégái meg azt fogják megmondani, mi álljon a papírokon. Értsd: hogy mi kerüljön a diákok fejébe, az nem hogy nem az ő dolguk (érdekeltségük), de a pedagógusoké sem. És főleg nem a bizalmi légkörben közöttük kialakuló diszkusszió, a tudást övező közös öröm stb. terméke. Hanem az állam dolga. Mert az állam tudja. Mert ebben a rendszerben ilyen rend van. Ez egy ilyen ország.

Nem hinném, hogy az utcára vonuló diákok mind angyali gyermekei volnának szüleiknek, hálás fiai-lányai ennek az országnak, színjeles tanulói iskoláiknak, idejüket felelősen beosztó, mindig érdeklődő polgárai az egyetemeiknek. De hogy műveletlen (vagy akár a legműveltebb), ostoba (vagy akár a legokosabb), kétes jellemű (vagy akár a legjellemesebb) állami notabilitások döntsék el az értékrendjüket, a világról való tudásuk alapvetéseit, az ifjúkoruk értelmét, az egész egyszerűen olyan fokú anakronizmus és szemtelenség, amelyhez képest egy HaHás bekiabálása a miniszteri öntömjénezésbe kifejezett halleluja. Mit kéne hát ezeknek a notabilitásoknak tenniük? Csináljanak végre értelmes, többé-kevésbé konszenzusos sztenderdeket, és ha -- amint látszik -- maguktól nem megy, akkor beszéljenek pl. néhány öregebb finn tanárral, akik majd elmondják, hogyan és miért döntötte el a finn kormány -- egyébként pontosan 50 éve --, előtte felmérve az ország lehetőségeit, hogy gyökeresen eltérő pozícióba helyezi (nem Simicskát, hanem) az ország oktatási rendszerét, de hogyan őrizte meg egyszersmind a tanári autonómiát és alakította ki a megbecsülést a finn társadalomban eme páratlanul izgalmas és értékes hivatással szemben -- és azóta is hogyan csiszolja a bevált elgondolást a résztvevők bevonásával és megelégedésére. Csináljanak egy egalitárius rendszert, amiről most mantráznak. Rendben. (Lehetne kompetitívebbet és plurálisabbat is, de sajna ahhoz is kell szellem és pénz.) De könyörgöm, vegyék komolyan a feladatukat. És ezt a nyomorult országot, amelytől a feladatot kapták -- de nem ám az együgyű  önmegvalósításra és a kritikátlan megfelelésre, hanem a szolgálatra.

Az általános magyar háttérhez ajánlom az eggyel korábbi, Száz éve borzalom c. bejegyzésemet, keresd a januári Archívumban.

Lassan százéves jubileumát üljük az I. világháború kitörésének és vele egy összefüggő, a magyar történelemben páratlanul sok áldozatot követelő válságidőszak nyitányának. Száz éve, hogy a létbizonytalanság, az egzisztenciális félelem, a fenyegetettség, a leszakadás és a pusztulás napi élménye a magyar társadalom mindenkori túlnyomó részének, és ennyi ideje annak is, hogy az egymást követő rezsimek "megoldásai" csak egyre jobban torzítják az önismeretünket és a valóságérzékelésünket, egyre mélyebbre hajszolva a honi közösséget a Bibótól elhíresült zsákutcába, amelyben úgy rakódnak egymásra a frusztrációk, sérelmek és objektív problémák, hogy képtelenség a siker bármilyen reményével hozzájuk nyúlni.

Ma ott tartunk, hogy az ország nem tud jól választani. Az alapvetően etatista, tekintélyelvű, egalitárius (tehát NEM szolidaritás alapú egalitárius) többség természeténél fogva képtelen leszakadni az államról, amelynek a száz év alatt a bajai többségét köszönheti, képtelen a maga kezébe venni a sorsát, visszavenni az autonómiáját, átlépni a saját árnyékát -- tulajdonképpen fogalma sincs semmilyen alternatíváról az államszolgasággal szemben, azt nem tudja elképzelni sem. Az állam kártékonyságának (hazug, élősdi és agresszor, esetenként tömeggyilkos voltának) megannyi bizonyítéka sem elég ahhoz, hogy a társadalom visszalépjen egyet, és elgondolkozzon arról, hogy érdemes-e ezt az utat járni továbbra is, amelyen a parányi kisebbség diktatúrája, a társadalmi erőforrások folyamatos felélése, a körkörös hazugságok és a közjó feláldozása minden meglepetés nélküli napi élmény.

Az állammal szemben egyszerűen nincsen gondolati eszközünk, politikai hagyományunk, kompetenciánk. A szolidaritást nélkülöző egók az autoritáshoz való versengő viszonyukban kapcsolódnak egymáshoz, kiscsoportos és szociális kompetenciáikat az állam mesterségesen alacsonyan tartja, úgyhogy tulajdonképp alig képezünk társadalmat (a magyar "közösség" fikciókból és mítoszokon él), amely aztán valamennyire is autonóm lehetne az állammal szemben. Az állam megoszt és egymásnak ugraszt, nem ismerjük sem a személyes autonómia élményét (ami az angol-száz országok motorja), sem a szolidáris közösségét (Észak-Európa).

Így az általános, és különösen a közgazdasági műveletlenség, a sérelmi politizálásra való fogékonyság, a végig nem gondolt gondolatok fojtogató ereje az értelemmel szemben, a tekintélytisztelet és a gyávaság az akut válságok időszakában (mint a világháborúk, az ötvenes évek terrorja) a magyar társadalom összeomlásához, elhúzódó pangás idején pedig visszatérően apolitikussághoz és a csendes acsarkodáshoz vezetett. Száz év alatt számtalanszor bebizonyítottuk, hogy nem hogy különbek nem vagyunk más nemzetnél, de esetenként az átlagtól is elmaradunk. Erről beszélni azonban már eleve libsi dolog, a.m. hazaárulás. Elgondolkodni magunkon is hazaárulás.

A ránk váró évek semmi jóval nem kecsegtetnek. A megosztott politikai közösség tovább fog hatolni a zsákutcában a következő választási évben, az értelem és a valóságérzékelés naponta fog vereséget szenvedni, a publicista értelmiség létállapota változatlanul az árulás, a politikai fogyasztóké a hergelődés vagy a beletörődés lesz. A magyar demokrácia már régen megszűnt működni, hiszen képtelen a nemzet érdekét szolgálni. Csak idő kérdése, hogy mikor mond le róla a többség deklaráltan is. Talán már a centenáriumon.

Az a fő baja az LMP-seknek, hogy valamiért még mindig nem döbbentek rá, a 2010-es vihar, amely érdemeiken felül (kb. az SZDSZ érdemtelenségének arányában) jutalmazta és beröpítette őket a parlamentbe, már rég elült: különösebb érdemeik viszont változatlanul nincsenek, és az egyszeri polgár erősen gondban lenne, ha kiegyenlítettebb versenyben meg kéne okolnia magának, hogy miért szavazzon rájuk. A lehető leghatékonyabb gátjai volnánk a további Fidesz-uralomnak? Ugyan. Netán egyenesen az MSZP megújulását kényszerítenék ki? Hah! Különösen tetszetős, markáns identitásuk volna? Na ne. Szeretni valók lennének? Már az is csak éppen hogy. Más lett tőlük a politika? No comment. Akkor minek vannak?

Hogy a Fidesz-einstandra nem volt ellenszerük, az természetes. De az nem természetes, hogy a saját karakterük kidolgozásához sem volt tehetségük. Alig 15-en a parlamentben, és máris esnek szét. A közvélemény-kutatásokban két éve legfeljebb stagnálnak. Hátországuk virtuális. Ha ennyire sikerült a pártépítés a fennállásuk négy éve alatt, hogyan lehetne rájuk bízni a kormányzást, amely a szándékuk szerint egy egész ország újjáépítéséről fog szólni? (Jaj.)

Az egész egy rossz blődli tele kérdéses karakterekkel. Belső ideológiai csatáik egy személy (Schiffer) körül folynak a lét és a nem lét határán. A valós kérdés számukra nem az, hogy kivel szövetkezzenek vagy ne szövetkezzenek, hanem, hogy melyik konstellációban van esélyük a túlélésre, ki viszi őket megint be a parlamentbe, ha nem lesz forgószél. Márpedig forgószél nem lesz. Ki fizeti hát a következő kört? -- aggódnak. A kurvák pártja, momentán. Csak azért, mert tehetségtelenek voltak, és elvesztegették a felkészülés legfontosabb éveit, rossz taktikával a reménytelen törvényhozási szakmunkára koncentráltak önmaguk és a hátországuk helyett, mostanra nem maradt más választásuk a gombamód szaporodó kis pártok környezetében, mint megtalálni magukban azt, amit még áruba bocsáthatnának -- mert kezdeti üdeségük már a múlté, a fiatalságuk megfonnyadt, az ártatlanságuk oda, de madámmá nem válhatnak. Fogalmam sincs, mit találnak majd. De bármi lesz az, már nem an Sich und für Sich vannak, hanem másokért. MSZP, E2014, Fidesz -- ezek meg majd aprópénzzel fizetnek azért, ami valóban már csak aprópénzt ér.

(Egyetlen esélyük lenne, amit összeszedetlenségük és koncepciótlanságuk okán nem fognak meglépni, hogy felmutassák a Fidesszel versengő, ám azzal egyszersmind kompatibilis defenzív konzervativizmus lehetőségét. Aminek a gyökerei egy beteges-ideologikus zöld színnel leöntve benne vannak a programjukban: családok, kis- és középvállalkozások, értékteremtő piaci modell támogatása, organikus iparszerkezet, szubszidiaritás, lokalitás, kontextualitás, felelős autonómiák, jogok és kötelességek harmóniája, tradíciókba ágyazott pluralizmus, Széchenyi, Deák és a józan ész hősei, miegymás. Nem mondom, hogy ezzel választást lehet nyerni, de legalább valami. Biztosan több mint a mostani semmi. Good night and good luck.)

Amikor nincs társadalmi konszenzus alapvető ügyekben, és a politika rútul meglovagolja az ellentétes indulatokat, elkövetkezhet olyan helyzet, hogy a konfliktusok eszetlen élezése robbanáshoz vezet. De addig a politikai logika könyörtelenül a hatalomszerzés irányába hajt.

Egy korábbi posztban írtam arról, hogy a baloldal végső összetartó ereje az antirasszizmus, az antirasszizmus viszont a politikai nyereségszerzésnek csak eszköze, nem pedig a politika (akár csak egyik) célja. A politika célja mindig a hatalomszerzés (a gondolatok, a viselkedések és az állam fölött), a baloldal számára az antirasszizmus csak eszköz ehhez. Ezért fordulhat elő, hogy Gyurcsányt és környezetét táblával a nyakukban végtelenül hiteltelennek érzi az is, aki egyébként feltétel -- sőt gondolkodás -- nélkül rasszizmus-ellenes. A politika logikája bonyolultabb, mint hinnénk, az égető társadalmi ügyekre árnyékot vethet a politika jelentésrendszere akkor is, ha ezek az ügyek egyébként nem tárgyalhatók és nem oldhatók meg politikai döntések nélkül.

A Fidesz-molinó elég mesterien és elég aljasan -- de tökéletesen szinkronban a fentiekkel -- éppen a baloldal összetartó erejét akarja kikezdeni a rasszizmusban elrejtett vád megfordításával -- a rasszizmus potenciálisan gyilkos indulatainak a konkrét gyilkossággal való visszaverésével. Ez nyilvánvalóan az antirasszizmus tárgyának és értelmének, valamint a Bayer elleni elemi felháborodásnak a megcsúfolása. A Fidesz kihasználja a politikum természetét, hogy abban megtörik az elemi értékítélet, és ami első ránézésre konszenzust teremthetett volna akár, az a másodikra ócska politikai áruvá válik -- ahogy Bayer ellenfelei korábban az egyedül helyesnek tűnő esztétikai és etikai értékítélet képviselői voltak, mára a gyilkosok pártfogóiként tűnhetnek fel, a rasszizmus eredeti vádja pedig átalakulva visszahullik rájuk. Még úgy is, hogy a politikai manipulációba a Fidesz tényszerűen hazugságokat is kever, hiszen: egy, a Lendvay utcában tüntető leharcolt társaság nyilvánvalóan nem védte a gyilkosokat az ő konkrét gyilkos voltukban, kettő, hála Istennek, az inkriminált esetben végül gyilkosság sem történt, csak kísérlet, három, a "gyilkosok pártja" nyilvánvaló áthallást hordoz -- akár az MSZP-re és a DK-ra is vonatkoztatható az előbbi utódpárti és 2006-os szerepe miatt, tehát a Fidesz-mítoszból és -történelemszemléletből is jócskán kapunk. Az antirasszizmus szembeállítása a "Ne álljatok a gyilkosok pártjára" mondattal olyan komplex hazugság, ami már-már igazi mesterműnek tekinthető a műfajában.

Ron Werber megnevezésének a második mondatban viszont -- van aki még csodálkozik? -- félreérthetetlenül rasszista éle van. A gyilkosok együtt emlegetése a nevezett úrral egy szinte kérő mondatban (tanácsban) furcsán praktikus színbe helyezi ugyan a transzparenst, de az állandó jelzőként a jobboldali sajtóban Werberhez járuló izraeli volta (a karakteres neve mellett) olyan jelentést hordoz, amely a sötét mesterségén (az MSZP kampányguruja) és akár a gyilkos potenciálján is túlmutat: a zsidósága (ti. magyar-gyilkos volta) felé. A transzparens második mondata ezzel cinikusan építkezik az első mondatban kialakított hazugságon, magát immár az előző egyszerű igazságával hitelesíti. Kibontva az igazság minden részletét: ha valaki nem akar a magyar-gyilkosok pártjára állni, annak -- hallja, akinek van füle a hallásra -- célszerű antiszemitának is lenni.

Bayer ezzel teljes diadalt arat. A pártja nemhogy nem átkozta ki, de meg is védte a szimbolikus (ha nem is a verbális) térben. De a lényeg: nekünk semmiben sem sikerül konszenzusra jutni, és a baloldal változatlanul lényegesen gyengébb a politika (cinikus) művészetében, nem is egészen érti annak az erejét. Amíg az MSZP és szatellitjeinek politikai identitását az antirasszizmus adja (és más tekintetben hiteltelenek és gyengék), addig az antirasszizmus is vereséget fog szenvedni a szimbolikus mezőben. A Fidesz nem rasszista (ha lehet egyáltalán ilyet mondani egy pártról), de sosem fogja alárendelni magát a baloldal által irányított antirasszista diskurzusnak. Ahogy -- helyesen -- Bajnai is hasonlóan döntött. Amíg a kormányzó párt a rasszizmus veszélyét nem értékeli valós veszélynek, addig szabadon játszik vele ez után is, és örömmel mossa fel a padlót a baloldali értelmiséggel.