Olyan, mintha a magyar állam nem is akarna sikeres Magyarországot. Miközben a kétharmad erőfeszítése és szócséplése nagyobb részt a látványosan sikertelen gazdasági szabadságharcra irányul, semmilyen értelmes stratégia nem látszik az illúzióvesztés és az általános hanyatlás visszafordítására. Ami látszik, az kiábrándító: a szellemtelenség és az agresszió vegyülete mar és rombol mindenütt, ahova szem ellát -- és ahova nem.
A káderek rettenetesek. A jellemtelenség, szervilizmus, és a hozzá nem értés munkaköri követelmény, a korrupcióra való nyitottság és a folyékony, médiaképes hazudozni tudás külön erény. Itt van ez az oktatási államtitkárság. Egy már lemondott (?), jobb sorsa érdemes közoktatási helyettes államtitkárral, egy államtitkárral, akinek láthatóan fogalma sincs a mai világról, a nemzetek közötti versenyről, de szerintem Magyarországról sem, a megrögzöttségei viszont félelmetesek, és egy miniszterrel, aki maga a megtestesült gyávaság, kellene gondozni és javítgatni a magyar közoktatási rendszert, ennek az országnak az egyetlen valós kitörési pontját -- ásványkincsek, belső piac, egyéb hozzáadott-érték termelési képesség híján. Értsd: ha ezt nem vesszük komolyan és nem csináljuk jó, eláshatjuk magunkat, lehúzhatjuk a redőnyt, vége az országnak. Ehhez képest hol tartunk?
Kevés dologra történik több hivatkozás ebben az elsivatagosodó (mert elsivatagosított) szellemi életben, mint a magyar szellemi nagyságokra és a híres szürkeállományra. Az ember a legszívesebben sírna a röhögéstől. A Nobel-díjasainkat egy-két kivétellel szabályosan elüldöztük (igaz, Auschwitzban is végezhették volna), a valamire való magyar kutatók és fejlesztők külföldön csinálnak karriert (ha karrier alatt tudományos vagy gazdasági karriert értünk), akik meg itthon maradnak, azoknak folyamatos megalkuvás, kuncsorgás és kiszolgáltatottság a része, az utánpótlás kritikus tömege szintén lemondott már az országról, akik még itthon lázadnak, azokat kontraszelektált, bornírt középkorúak atyailag (anyailag) intik a felelősebb (!) viselkedésre, a képzőművészet irányítását (egyébként is, miről beszélünk?!) kiszervezik egy inkvizítori temperamentumú, megkockáztatom, pszichopata kezeibe, a filmművészetünket egy karrierje végeztével repatriált hollywoodi producer kegyeibe ajánlják, az irodalmi és színházi életünk (az egy-két ismert nevet vagy műhelyt kivéve) belterjes -- sorolhatnám. Miféle szellemi életről lehet itt még komolyan szót váltani?!
Miféle szellemre tart igényt az állam ott, ahol népművelés és népi kollégiumok nincsenek, van viszont gyakorlati szegregáció, tehát a felfelé ható mobilizáció sem létezik, a közmédiát lezüllesztették, a közgyűjteményeket és a múzeumokat megtizedelték és kivéreztetik, a közoktatás alulfinanszírozott és lefelé nivellál, a felsőoktatást nem jegyzik a világban, a tudomány átpolitizált, nagyobb részt szegény és alacsony presztízsű. Miféle szellemre tartunk ott igényt, ahol -- ami most a leginkább érdekel -- a kötelező iskolai oktatást lerövidítik és közvetlenül az -- egyébként többségében alacsony minőségű munkát kínáló -- ipar lobbiérdekeinek vetik alá (mondjuk, Demján építőiparának); ahol közvetlen állami kezelésbe veszik az iskolákat anélkül, hogy előtte lényegi, koncepcionális reform indult volna meg a nemzet versenyképességének (és nem pedig, ad absurdum, a tönkretételének) jegyében -- ami nem csoda, hiszen maga az államirányítás tökéletesen inkompetens a nemzetről való reális gondolkodásban. Ahol az állam csak azzal járul hozzá a felsőoktatáshoz, hogy jobbra-balra terelgeti benne a fiatalokat (most ne beszéljünk arról, hogy mit tesz kifejezetten ellene), de mégsem annyira, hogy az első adandó alkalommal ne hátráljon meg, ha a választási érdekei azt kívánják. Ahol az emberi önkiteljesedés és önbecsülés támogatása elő sem fordul az állami célok között. Viszont jelentős erőforrásokat vonnak ki az oktatási rendszerből (az egésznek ez az egyetlen kézzelfogható eredménye eddig), egyáltalán elgondolkodnak azon, hogy az angolt háttérbe szorítsák, az igazgatókat és a pedagógusokat megfélemlítik és hivatalnoki felsőbbrendűséggel oktatják ki lojalitásról meg szakmáról (hah! próbálnának csak ilyesmit Dániában vagy Finnországban, ahol maga a "hivatalnoki felsőbbrendűség" is önellentmondás).
Három év kormányzással (és több mint tíz évvel azután, hogy a Fidesz-MPP rátette a kezét a bölcsek kövére az ország dolgait illetően azon az alapon, hogy a haza nem lehet ellenzékben -- és most hol van? kormányon? ugyan!) a jobboldal azt tudta elérni, hogy a krétát és a fénymásolópapírt a tanárok viszik az iskolákba, a készülő tananyag-reform eltörli a szabad könyv- és segédanyag-választást, súlyosan korlátozza a tanszabadságot, valahonnan jut majd egy tanfelügyelő is mindenhova, az életpálya modellből meg csak a roppant fontos kontroll rendszer állt fel (mert kontrollálni azt kell a közszolgát, a pénzéből viszont momentán inkább csak elszedünk). Ennek szellemében az intézményfenntartó bürokrácia kb. komcsi mentalitású vezetője azt meri mondani hatalmi mámorában vagy csak sima önfeledt tobzódásában, hogy senki ne izguljon, a fénymásolópapírokat az önkormányzatok fogják szállítani, Marika vagy Erzsike (vagy nem tudom, mi a neve a jóasszonynak) és kollégái meg azt fogják megmondani, mi álljon a papírokon. Értsd: hogy mi kerüljön a diákok fejébe, az nem hogy nem az ő dolguk (érdekeltségük), de a pedagógusoké sem. És főleg nem a bizalmi légkörben közöttük kialakuló diszkusszió, a tudást övező közös öröm stb. terméke. Hanem az állam dolga. Mert az állam tudja. Mert ebben a rendszerben ilyen rend van. Ez egy ilyen ország.
Nem hinném, hogy az utcára vonuló diákok mind angyali gyermekei volnának szüleiknek, hálás fiai-lányai ennek az országnak, színjeles tanulói iskoláiknak, idejüket felelősen beosztó, mindig érdeklődő polgárai az egyetemeiknek. De hogy műveletlen (vagy akár a legműveltebb), ostoba (vagy akár a legokosabb), kétes jellemű (vagy akár a legjellemesebb) állami notabilitások döntsék el az értékrendjüket, a világról való tudásuk alapvetéseit, az ifjúkoruk értelmét, az egész egyszerűen olyan fokú anakronizmus és szemtelenség, amelyhez képest egy HaHás bekiabálása a miniszteri öntömjénezésbe kifejezett halleluja. Mit kéne hát ezeknek a notabilitásoknak tenniük? Csináljanak végre értelmes, többé-kevésbé konszenzusos sztenderdeket, és ha -- amint látszik -- maguktól nem megy, akkor beszéljenek pl. néhány öregebb finn tanárral, akik majd elmondják, hogyan és miért döntötte el a finn kormány -- egyébként pontosan 50 éve --, előtte felmérve az ország lehetőségeit, hogy gyökeresen eltérő pozícióba helyezi (nem Simicskát, hanem) az ország oktatási rendszerét, de hogyan őrizte meg egyszersmind a tanári autonómiát és alakította ki a megbecsülést a finn társadalomban eme páratlanul izgalmas és értékes hivatással szemben -- és azóta is hogyan csiszolja a bevált elgondolást a résztvevők bevonásával és megelégedésére. Csináljanak egy egalitárius rendszert, amiről most mantráznak. Rendben. (Lehetne kompetitívebbet és plurálisabbat is, de sajna ahhoz is kell szellem és pénz.) De könyörgöm, vegyék komolyan a feladatukat. És ezt a nyomorult országot, amelytől a feladatot kapták -- de nem ám az együgyű önmegvalósításra és a kritikátlan megfelelésre, hanem a szolgálatra.
Az általános magyar háttérhez ajánlom az eggyel korábbi, Száz éve borzalom c. bejegyzésemet, keresd a januári Archívumban.
