1000 leütés

A dolgok alapvetően oda konkludálnak, hogy a magyar jobboldal végső szervezőerejévé az antikommunizmus vált (hús-vér kommunisták/nemzetárulók nélkül), a baloldal csataüvöltésévé pedig az antirasszizmus (amihez viszont rasszistákra/nácikra nincs szükség, bár -- tul.képp feleslegesen -- vannak). A politika a tömegtársadalmakban alapvetően érzelmi kérdés, nem Kant- és Németh László-értelmezők vitafóruma -- aki nagyobb mélységet követel, az menjen bölcsésznek vagy légideszantosnak. Az antibolsevizmus/antifasizmus mint a politikai kultúránk, khm, két sarkcsillaga azonban olyan altesti mélységei a politikának, amiért szégyelleni kell magunkat. Ez a roppant primitív logika nyírja a rendszerváltást, amióta csak megesett. Félve mondom, kellene egy másik primitív logika, ami szintén nem terheli meg a népet, de nem ennyire destruktív. Az a baj azonban, hogy csak a létező nyelvet érti a nagyérdemű, egy másikra nincs esély, ez ivódott a vérébe (vagy inkább transzfundált az uraitól). Ez alapján mindenki el tudja magát helyezni a térképen, aki nem, azt mások elhelyezik, alig választanak be tehát egy pártot a parlamentbe (legkésőbb ekkor), azonnal elkezdi magát e logika mentén reszelni, és végül helyes kis Bibó-páciens válik belőle, egy rohadt zombi, de (megkönnyebbült sóhaj) révbe ért. Az LMP a megmondhatója, mennyire így van. Nem akart beállni, most meg már nagyítóval sem látni, és még az is szétesik.

Így lett a Fidesz nagy párt, így akar az MSZP ismét az lenni (+ a nyugdíjas-lenyúlási faktor). Pétervári Zsoltnak van egy nagyszerű cikke a mai ÉS-ben, nagyrészt nem értek vele egyet, de majdnem jól megragadja, hogy miért ürült ki és marad üres a közép Magyarországon: mert nem talál olyan logikát (mítoszt), ami leválthatná az antifasizmus és az antibolsevizmus akolmelegét. A modernizációs, parlamentáris, ökotudatos, patrióta, emberjogi, igazságossági, polgárosodási, szolidaritási, versenyképességi, munka- és becsület-duma igazán senkit sem érdekel a Kárpát-sivatagban, köcsögség, ahogy van. Férfiak vagyunk, vagy mi. (A nők is.) Mit érdekel minket, ami összeköthetne, és nem elválaszt. Ami nem atavisztikus és bizonyíthatatlan. Amiben az értelemnek egy csöppnyi szikrája is van.

(Persze, az antirasszista sóder sem emberjogi nálunk, hanem egzisztenciális, ha van is helye, hamisan cseng. Nem a jogaid érdekelnek -- mondaná, ha igazat mondana --, hanem hogy kinek vagy a potenciális áldozata. Ha a másiké, akkor megvédlek, ha az enyém, akkor peched van, mert akkor tuti, hogy kicsinállak. Na, mennyivel toleránsabb a hazai liberalizmus a hazai fidesizmusnál? Kac-kac. Hát alig valamivel, legfőképp csak annyival, amennyivel fantáziátlanabb. Ezt bőven megtapasztalhatta az, aki a Magyar Bálintok idejében sem nyalt senkinek. Most jobban kell nyalni, ez a különbség. És precízebben utánanéznek annak, akit kivágtak az ablakon. Oh yes, már nem nagyon mondják, hogy érdekli őket a demokrácia. Gábor, Bálint és Iván csak elfelejtettek úgy tenni. Viszont azzal, hogy a liberális demokrácia rendszerváltáskori épületébe megszűntek hordani a habarcsot, elérték, hogy abba már csak bele kelljen rúgni 2010-ben.)

A politikai kultúránk stabil: nem az a lényeg benne, hogy én ki és milyen vagyok, az a lényeg, hogy téged kinek és milyennek gondollak. Ez rögtön bizonyítja is a szememben, hogy ki és milyen vagy. És ha én vagyok hatalmon, hozzá még rosszul is jársz.

Nem mintha Bajnai személye nagyon izgatna, de izgat, mi lesz a középre vonatkozó aspirációival. Szerintem semmi. A magyar közép délibáb. Vagy szomorú, vizes sík.

Van egy barátom, aki kb. 2 éve - az unorthodoxia első evidens jelei óta -- azt mondja, hogy a Fideszt gazdasági lehetőségei beszűkülése fogja megbuktatni, mint elég sok autoriter rezsimet a múltban. A diktátorocskák és megváltócskák (horses' asses) globális uniójában a legelterjedtebb tévhit, hogy szembe lehet menni a világtrendekkel, és egy-két huszáros gesztussal hasmenést lehet kényszeríteni a domináns gazdasági logikára. Nos, ez nincs így. Különösen hamar derül ki az irracionalitás az olyan teljesen függő országok esetében, mint Magyarország, amelyeknek se felhalmozott exportképes -- vagy legalább a túlélőcsomagba elég -- tőkéje (már célkeresztben a kincstári ezüst, a devizatartalék), se ásványkincse, se belső piaca, se alternatív belső erőforrása (szürkeállomány, magas foglalkoztatottság), se reális víziója saját magáról (hazudik magának, mint a vízfolyás), viszont nyakig eladósodott, korrupt, és egymást váltják az inkompetensebbnél inkompetensebb kormányai (mindig az aktuális jelentve a mélypontot).

A gazdasági logika egyébkét alapvetően nem túl bonyolult. Jó esetben költs kevesebbet, mint amit megtermelsz, de legalábbis tudjad fizetni a hiteledet anélkül, hogy a makrogazdasági (kb. növekedési) egyensúlyt tönkre vágnád. Ehhez célszerű az országot valamilyen kiszámíthatóan kanyargó vágányra tenned, ha fenti típusba tartozol, akkor minden energiáddal növeld a hozzáadott-érték termelési képességedet, törd el a korrupciót, csökkents az államot és általában kövesd a hatékonyság parancsait. Kormánynak lenni nem olyan rettenetes nagy mutatvány, mint azt a mostani trupp beállítja. Adott a rendelkezésedre álló pénzmennnyiség, adottak a fix költségek, a különbséget kell okosak beosztani. Ha valami nem sikerül, korrigálj. Ha nincs elég információd, szerezz azoktól, akiknek van. Ha nagy is a hatalmad (pl. kétharmados), akkor is konzultálj, legyél kiszámítható, amennyire lehet, építs bizalmat, és ne terjessz hülyeségeket a nemzetközi partnereidről csak azért, hogy a vérgőzös, a gyerekszobát kényszerűen nélkülöző néped jól érezze magát. (Nemzetet ne hazugságokra építsünk, ha lehet.) Vedd észre, hogy hatalom és az információ centralizálása szükségképpen öngyilkos húzás, olyan nincs, hogy ebből jól ki lehet jönni, főleg nem lehet ezen a tájon, a fenti országjegyekkel. És hát, bármennyire is nehéz ezt elviselnie a megváltócskáidnak, lásd be, nem a hazai lyukakból tolják a passzát szelet.

Mindezt azért írom, mert egyre több jel mutat arra, hogy mostanra a kormánynak sikerült hosszú évekre hanyatló pályára állítania az országot, és éppen úton van afelé, hogy a versenyképesség utolsó morzsáit (az oktatási rendszer képében) az ebeknek vesse. A növekedés lassan elfeledett fogalommá válik nálunk, az államadósság a legutóbbi negyedéves adatok szerint elkezdett visszakúszni a kormányváltás előtti szintre, miközben nominálértéken sokkal több pénzt égettünk el finanszírozásra, mint a még mindig fennálló különbözet, és hát evidens jelei vannak a növekvő társadalmi nyugtalanságnak is. Nézzük csak, mi maradt még... Ja, mindjárt kezdődik az osztogatás a 2027-es büdzsé terhére, az lehet a hiányzó szög.

Az utolsó kapcsolja le a villanyt? Ugyan. Jó is volna. A villanyt mások fogják ránk leoltani, és mi itt maradunk magunkra ebben a sötét veremben.

Szuverénnek lenni nem menő. Irigyeltnek lenni az.

Szuverénné válni lehetetlen. Irigyelté válni csak roppant nehéz.

Miért akar mégis e nép lelke szerint csakis szuverén lenni? Amiért elbukta eddig az összes szabadságharcát. Mert képtelen reálisan szemlélni magát a környezetében. Rendszerint nem ismeri se a környezete céljait és logikáját, se -- éppen ezért -- a maga javát, a kettő között nem tud összefüggést teremteni, nem tud az előbbiek függvényében értelmes célokat kitűzni maga elé, és azokhoz szívós munkával eljutni. Forradalmainkban nagyot alkottunk, de mindig többre vágytunk, és sokkal fizettünk ezért. A viszonylag legsikeresebb időszakaink mégis -- még így is -- az alávetettség, a korlátozott szuverenitás, a folyamatos egyensúlykényszer (a szabadságharcok utáni megtorlásra következő Monarchia és a Kádár-rendszer) időszakai voltak, nem véletlenül. Szuverenitás és haladás nem jár kéz a kézben. (De természetesen ebből sem tanulunk, a vér nem nyugszik.)

A szuverenitás (önrendelkezés) vágya a szolgák felhő-kakukkvára, ahova lelkük költözik és ahonnan a valóságra acsarkodik, miközben a testük kénytelen robotolni és megalázkodni. A szuverenitás igézete a kiszolgáltatottak Hofi show-ja, Sas kabaréja, Mónika show-ja, reality show-ja, és mit tudom én, milyen kódnevű egyéb mákonya, amelyben a világgal szembeni neheztelés kitombolhatja magát egy fél órára a neki adatott szűk kereteken belül. Ha meg ez sem elég már, akkor egyéb rombolásban. A "lelkünk szabad" mentalitás közös platformot képez a hivatalos keresztény és az ezoterikus kvietizmus (apolitikusság, politikai belenyugvás, túlvilági kompenzáció), a népmesei legkisebbik fiú bámulatos karrierje, a szabadságmozgalmaink radikalizmusa és a Mónika show-k világa között -- ugyanis mindegyik elkülöníti a szellemet és a szárnyaló lelket (a vágyakat) a testtől (a lehetségestől), e poszt szempontjából nézve depolitizálja a testet: ahelyett, hogy a fizikai és a szellemi valóság között egységet teremtene, a fizikai ballasztot leválasztja a szellemi-lelki vágyakról, és az elrugaszkodott vágyakra teszi fel az életet és egy nép sorsát.

Mivel a Mónika show nézőinek már reményük sincs arra (mert lemondtak róla), hogy megváltoztassák a rút valóságot maguk körül, egyetlen vágyuk marad, hogy megfeledkezzenek erről a valóságról. Ugyanerre a hatásra törekszik az a politikus, aki a szuverenitással házal. "Nem tudjuk pontosan, mi ez, miért jó nekünk, de jól hangzik, legyünk szuverének -- mondjuk holnaptól lehetne?" Ha kellően ostoba vagy tapasztalatlan egy nép, ilyesmivel választásokat lehet nyerni. (Orbániában a reality szó pont azt jelenti, mint a TV-ben: a nézők valóságától való teljes elrugaszkodást, a valóságnak pontosan az ellentétét, ahol a védelem letámadást és elkobzást, a növekedés csökkenést, a biztonság kiszolgáltatottságot stb. jelent. A populizmus csúcsait ostromoljuk: amikor már nincs osztogatás sem, csak az osztogatás illúziója. És a reality show, a nemzeti reality show, még üzemel, még nézzük a villalakókat, Viktort, Pétert, Lajost és Lajost, Gabriellát, Tibort, ez hogyan ezt, az meg hogyan azt... de nem akarom folytatni. A nézők sajátos problémája, hogy ezt a show-t egy kicsit nehezebb lekapcsolni és egy kicsit jobban a bőrükre megy. De ez is fogja visszarántani őket a valóság 1.0-ba.)

Az órási szakadék a vágyak és a valóság között olyan magyar sajátosság, amivel több száz éve kiérdemeljük saját jobb költőinktől és konzervatív politikusainktól a legválogatottabb (nem épp hízelgő) jelzőket, ahogy az utóbbi néhány évszázad bővelkedik a pártoskodásra való hagyományos hajlamunkat és a békés, kitartó munkálkodásra való képtelenségünket taglaló lírai és értékező művekben is. Az elmúlt kegyetlen évszázadban keresni tehát -- mindent összevetve -- az irracionális, önsorsrontó, visszataszító viselkedésünk gyökereit éppen nem vall nagy bölcsességre. Mélyebben vannak azok annál. (Ahogy az is világos, hogy Széchenyi, Deák, Andrássy Gyula és Bethlen István, a szélballal és mérsékelt ballal szembeszálló magyar konzervatív tradíció legnagyobb alakjai mindig a realizmus apostolai voltak, elutasítva a legtöbb kísérletet a populista -- magyarul népámító -- megoldásokra, amelyekben ma annyira bővelkedünk.)

Magyarország nem szuverén. Nem rendelkezik maga felett korlátlanul, mert az országot nagyobb részt külföldi tőke üzemelteti és abból él, hogy exportál, mert az ország makrogazdasági egyensúlya már jó tíz éve billeg (az ország nem egyszerűen eladósodott, hanem a jövedelemtermelő képességéhez mérten adósodott el), mert az ország nemzetközi szervezetek tagja, amelyekkel szemben kötelezettségei vannak, mert az országot éltető kultúra nagy része külföldi (zsidó-keresztény, római, nyugati, cigány, szerb) eredetű stb. -- és jól van ez így. Képzeljük el egy pillanatra, ha az ország valóban szuverénné válhatna: mi maradna belőle? De mielőtt megtennénk ezt a gondolatkísérletet, nézzük körül:melyik ország szuverén a Földön? Nem látni egyet sem. Vannak a szuverenitásnak fokozatai, de a szuverenitás magasabb foka nekem inkább az adott feltételek melletti jobb lavírozásnak, a feltételek jobb kihasználásának tűnik -- és nem is okvetlenül a szuverenitás növelése, hanem a versenyképesség és az irigyeltség érdekében. Ebben kell a politikának nagyot domborítania. Egy ország erejét nem a szuverenitása, hanem -- természetesen a saját intézményrendszerén túl -- az értékteremtő és érdekérvényesítő képessége adja, ami garantálja az ország lehető legnagyobb mozgásterét.

Ebből a szempontból a magyar kormányzat legjobb éveinek az 1995 és 2000 közötti bő fél évtizedet tartom. Azóta meg hanyatlás. Akkor sem volt koncepció a mozgástér perspektivikus bővítésére, akkor sem volt egy reális vízió az országról, de legalább a középtávú (1-2 éves) célok világosak voltak. Ma középtávú célok nincsenek, a vízió, ami van, irreális. Viszont a politikai költészetünk legalább lábra kapott, az új Adyknak egyenesen eszményi a szcéna.

(E posztban megkíméltem magam attól, hogy a szuverenitást az államnak a politikai rendszeren belüli, illetve a kormányfőnek az államon belüli helyével értelmezzem. Azzal a böszmeséggel meg kivált nem foglalkozom, hogy egy ország annál szuverénebb kifele, minél nagyobb hatalom koncentrálódik a miniszterelnöke kezében befele. Mert természetesen Magyarország ebben az értelemben nagyon szuverén, mindenki megnyugodhat. A támadásokat visszavertük, a kormányfő a helyén van, a Békemenet pihenhet, a viszontlátásra, a viszonthallásra a TV-Híradó nézőinek.)

"A tények pedig ezek: a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol. A cigányok ezen része bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak. Mindeközben a cigányság ezen állattá lett fele az idióta nyugati világ „vívmányait” használja" (Bayer Zsolt, MH, ma).

Bayer fél. Fél egy magyarországi kisebbségtől és fél a nyugattól. Szegény Bayer Zsoltnak se ötlete, se szándéka arra, hogy csak egy kicsit is produktívabban értelmezze egy súlyos erőszak tényeit, mint az utóbbi száz év rasszistái és nácijai tették a saját sérelmeikkel, marad neki a félelem, a félelem gerjesztése, és a lázítás. Széttárja a kezét, nem tudja a megoldást, de azért egy füst alatt még szóban elintéz egy fél népcsoportot. Bayer az újságírás legalja. Saját tudatlanságát a bölcsesség K2-jeként adja el -- jobbára hasonlóan tudatlan embereknek, és ebben a körben aztán jól egyetértenek abban, hogy a cigányság egyik felének az emberi státusz sem jár ki (konkrétan "patkányok"), és csak egy lélegzettel marad el attól, hogy a kiirtásukra szólítson fel, de sejthetően ez a lélegzet is kiröppent a cikknek a címet is értelmező utolsó mondataiban: "Az állatok meg ne legyenek." (Kegyesen, vagy inkább retorikusan, azért látja a cigányságnak egy másik felét is, nem többet, amelyikkel együtt lehet élni, tehát Bayer nem elvakult, ugye, inkább realista. A jónak jóval, a rossznak rosszal fizet. Az egyik félnek ezzel, a másiknak azzal. Nem számít, hogy itt két ember ölt -- félmillió fizessen érte valamilyen közös jegyeik alapján. Te előrelépsz, jobbra el, te mehetsz haza. Ezt hívják rasszizmusnak. A sajtó féktelen, pusztító keretlegényének minden jellemzőjével megspékelve.)

Bayer szerint az "idióta" nyugati mentalitás (Kantra és más hasonlóan elvetemült hülyékre visszanyúlva) bátorítja a cigányokat. Na de milyen alternatívát lát a kolléga? A lágert mindjárt? Vagy elég a munkaszolgálat? ("Hölderlin ist ihnen unbekannt?") De miért is ne legyen legalább megtorlás, amit kilátásba is helyez -- minek az igazságszolgáltatás kezére adni őket (Szigethalom fel is koncolhatná őket, sejteti), hiszen ránézésre megállapítható róluk, hogy gyilkosok? Eo ipso, mondja elegánsan a keretlegény, mert a Magyar Hírlap keretlegényei műveltek. Azért gondolkodjon el a kedves olvasóm egy pillanatra ezeknek a mosdatlan gondolatoknak a jelentésén, és vegye számításba, hogy közben a rasszizmus a velejéig hazug: képtelen bármit megoldani. Ha csak nem az Endlösung értelmében.

De Bayer valóban nem más, mint saját rettegésünk kivetülése. Hogy ő retteg, kit érdekelne, ha nem tenné mindannyiunk is, akiknek a társadalma képtelen volt eddig, még csak nem is megoldást találni, de legalább gondolkodása homlokterébe helyezni a hazai cigányság ügyét. Mert, hogy van ilyen ügy, az tagadhatatlan. Rettegünk, hogy a saját el nem végzett feladataink visszaütnek ránk. Rettegünk, hogy kiderül, a többség gyenge az integrációra, de még az együttélés feltételeinek és szabályainak megteremtésére is. És persze -- ennek következében -- rettegünk fehérként, ha egy csapat cigány jön velünk szembe, cigányként, ha egy csapat fekete uniformist viselő fehér. A gyilkos az gyilkos, bíróság elé kell állítani. De a rasszistát is, ha erőszakra hív fel. Bayer ezt tette. Szégyen rá.

A konzervativizmus tárgya általában valamilyen hagyomány, amelyre a nagyon tökös konzervatívok (tradicionalisták) nem is szeretnek reflektálni (belülről, úgymond, nem lehet), de -- medret cserélve a jelzőimnek -- a liberális konzervatívok igen. Én a tradicionalizmust értelmetlennek és a pluralizmus korában kontraproduktívnak tartom személyes életek és politikum szempontjából egyaránt, ugyanez -- a pluralizmus -- miatt azonban a liberális (reflexív) konzervativizmus megtartó erejét egyúttal elengedhetetlennek és védhetőnek látom a jó élet szempontjából. Tehát tradicionalizmus: nyet, reflexív konzervativizmus: yes. A jó élet nélkülözhetetlen eleme a kibélelt és folyamatosan ápolt hagyomány. A másik legalább ilyen fontos eleme azonban a folyamatosan ápolt (reflexív) jellem. 

Másképp szólva a reflexiónk önmagunkra és a külvilágra nézve is valamilyen elvárásrendbe illeszkedik. (A rend -- az elhagyott, majd újra megtalált rend -- a konzervatív küszködések kulcsszava.) Konzervatív az a személy és az a politika, amelyiknek saját hagyománya van, ti. a hagyományok a plurális világban választhatók -- és ezt a hagyományt gondozza, rendet tart benne. Nem annyira az a lényeg, hogy melyik hagyományt követi valaki vagy valamely politika, hanem hogy ebből kiindulva érveljen és ide érkezzen vissza. A hagyomány megtartó ereje számít, amelyben az jut kifejezésre, hogy a cselekvő számára kedves, értékes az a hagyomány. Ezen túlmenően nem kell indokolni egy hagyomány választását, így lehet valaki tágabban értelmezve konzervatív csaknem bármilyen: liberális, katolikus, sintoista vagy kommunista közegben, minthogy ezeknek mind vannak reflexív és tradicionalista (elít. dogmatikus) vonulatai, jóllehet közben mindegyikük szereti azt hinni, hogy a saját hagyományai alapvetései egyszersmind igazak is. Magamat pl. liberális (tkp. megengedő) konzervatívnak tartom, ami a reflexív konzervativizmus köznapi megfelelője és mindenképp csak Mandineres barátaim számára tűnhet oxymoronnak, akik Tellér Gyula és Lánczi András, sajnálatosabb esetben pedig csak Navracsics orra hegyéig látnak, ahol a dogma (antikommunizmus, yeah!) hatalmas pattanása már rég a szövet alatti mélységekbe szorította az önálló reflexió egykori kíváncsiságát. (A totális képzavar egyetlen gátja az orr mint olyan volt.)

Nem véletlenül írja a nagy angol konzervatív szerző, Michael Oakeshott, hogy bizonyos mértékig mindenki konzervatív, amennyiben ragaszkodik a bevált dolgokhoz, az életének van egyfajta iránya, a személyiségének pedig (pszichológiai értelemben legalábbis) integritása. Konzervatívnak lenni mentálhigiénés kényszer, az identitás feltétele. Az ember alapállapota a konzervatív volta, amelyből ki-kirándul időközönként, de csak azért, hogy kissé átalakulva visszatérjen oda. Az általam értett konzervatív abban különbözik ettől, hogy tudatosan foglalkozik a hagyományával és a saját jellemével (nem a személyiségével -- az liberális-balos!).

N.B., eddigi kulcsszavaink valának: hagyomány, reflexió, rend, jellem.

Mármost a jellemről itt ne beszéljük, az lehet egy másik poszt tárgya, de beszéljünk végre a címben megjelölt magyar hagyományokról, amelyek nélkül nehezen lehetne Magyarországon értelmezni a politikai konzervativizmust. A magyar hagyományok egy részében osztozni kénytelen minden hazánk fia, aki a történelmünket és kultúránkat valamelyest ismeri, amennyiben a történelmünk és történeti tudásunk, konyhánk, irodalmunk, iparunk, sportunk, ünnepeink, közösségeink, és életünk megannyi szelete közös tudást hordoz. Ezek tehát magyar, de nem ideológiai (politikai célú) hagyományok, de a konzervativizmus gyakran igényt tart rájuk és felhasználja őket azon az alapon, hogy a múlt részét képezik. Ezeken túlmenően -- immár politikai értelemben -- lehet szociáldemokratának, fasisztának, liberálisnak, konzervatívnak stb. kedves hagyományokról beszélni, amelyek mítoszokban, tényekben, történetekben, vitákban stb. tetten érhetően meghatározzák az adott hagyomány tudáskészletét. Bizony, még az ördögi liberalizmusnak is van hagyománya, nem számít, hogy az SZDSZ nem tudott róla annak idején, noha mennyivel többre vitte volna, ha mégis! (Az elbeszélések többet nyomnak a latban identitásképzés idején, mint az érvek.)

A szorosan vett konzervatív tradíció számára a hagyomány hordozói általában a modernség előtti idealizált múltba nyúlnak vissza (Csodaszarvas, Szent István, miegymás), de a modernségben a tárgya kitüntetetten a nemzet (a nép, a haza) és a család lettek (afféle kvázi természetes egységekként, a konzervativizmus ugyanis szeret az ember természetes hajlamairól és közegéről beszélni akkor is, ha közben kicsit lódít). A konzervativizmusban ab ovo értékkel ruházunk fel valamit, ami régi (legfeljebb később megtagadjuk tőle ezt a státust, ha végleg bebizonyosodott az érdemtelensége), vagy természetes (bár nem tudjuk, mitől az valami, és mitől nem, de erre jók a sok ezeréves természeti törvények vagy végső menedékként a Biblia, innen sejtik a szakavatottak, hogy pl. a buzulás, az nem konzervatív érték). Az ítélkezésünk így maga is elég rusztikus: egyfajta mentálhigiénés gyakorlat, kerüljük a felesleges reflexiót, amíg lehet, bízzunk az ősök (fajanszok és emberek) pedigréjében.

Kulcsszó-veszély: nemzet, család, közösségek, természet, törvények, Biblia, anti-konstruktivizmus, anti-progresszivizmus!

Mármost ha az eddigi kulcsszavakat összevetjük a mai élet diktálta verseny elvárásaival, akkor rögtön látszik, hogy egy konzervatív nem jöhet ki ebből túl jól. A kérdésünk tehát, hogy mit tegyen egy reflexív konzervatív, ha mégis jól akarna kijönni. Erről majd a következő posztban.

2012-13 telén megbukott Orbán forradalma. Elsöpörte a gazdaság rendületlen hanyatlása, a választók seregnyi apró csapásra következő kihátrálása a Párt mögül, a diákmozgalmak, és az emblematikus regisztrációs törvény bukása. Nem sikerült az áttörés és a stabilizáció, következik a lassú erózió: a centralizált, bajtársi csoportokra és mameluk hadakra épült Orbánia legitimációs válságba került.

A tempóvesztés, a hitelvesztés, a tehetség és a tévedhetetlenség mítoszainak megroggyanása minden további ravaszkodást már annak fog mutatni, ami valójában: egy társadalmi bázisát és gazdasági stratégiáját felélő hatalmi csoport vergődésének. Sok rossz döntés születhet még, jó -- ismerve a kormányzó szemléletet -- egyre kevesebb.

A hír nem adhat okot maradéktalan örömre. Jobb lett volna, ha a kétharmad bölcsen él az erejével, de nem tette. Orbán bukásával azonban, ha végül bekövetkezik, nem fogunk közelebb kerülni a  társadalmi kiegyezéshez. Olyan politikai elitet fog feldobni a változás, amely nagy részben korábban már leszerepelt, most meg adott esetben bosszúszomjas és türelmetlen lesz, amellett, hogy heterogén és kiszámíthatatlan. E blog szerzője Nemzeti Kerekasztal összehívását tartaná indokoltnak, amely mellett meg lehetne állapodni egy új időszak alapelveiről. Ezt a Kerekasztalt Orbánnak kellene kezdeményeznie és felállítania. Jószerivel ez az egyetlen esélye maradt a tekintélye megőrzésére. És addig kell megtennie, amíg hatalma van hozzá, és még képviselheti mellette a jobboldali érdekeket.

Vergődés vagy remény, ez most a kérdés.

Legalább 1945 óta -- nyilván eltérő hangsúlyokkal -- az antikapitalizmus bűvkörében él ez az ország, szentül meg van győződve róla, hogy a kapitalizmust jobb lenne valahogy elkerülnie (és a szót legalább sikerült is gyakorlatilag tabusítani). A kapitalizmussal szembeni ellenérzések nagy része egyszerű tudatlanságból, kisebb része a versenytől és a vesztes pozíciótól való félelemből fakad. Ha értelmes politikai közegünk lenne, mind ezeket a motívumokat jelentősen csillapítani lehetne. Persze miért is akarná csillapítani őket az a politikai garnitúra, amely nagyon kevés képviselőjét leszámítva nem érdekelt abban, hogy a nép tulajdont és szabadságot követeljen és szerezzen magának?

Kapitalista érzületűnek lenni elsősorban etikai alapállás. A kapitalisták (az előbbi értelemben) meg vannak győződve arról, és hát a történelem eddig az ő logikájukat igazolta, hogy a tulajdon szabadságot biztosít, ami megfelelő közegben további előnyös tulajdonságokat hív elő az emberből (a nagylelkűséget, a művelődéshez való időt és a műveltségre való igényt, további emberek bevonását a tulajdon működtetésébe, és ezáltal az ő létfenntartásukban való közreműködést stb.) A tulajdon hiánya ellenben kiszolgáltatottságot és létbizonytalanságot eredményez, amit minden józan ember szeretne elkerülni. Érdekes, hogy a társadalmunkban máig nem vált meghatározóvá ez a józanság. Mi jobban bízunk az államban és az állami patronázsban, állásban, segélyben, kegyben, mint a saját józan eszünkben, amely csak-csak azt súgja, hogy valami nincs rendjén ezzel az állami léttel. Például, hogy akkor is szegényedünk, ha nem dolgozunk kevesebbet vagy rosszabbul, az adóként befizetett pénzünk sorsáról-útjáról fogalmunk sincs, nagyszájú és nyilvánvalóan gazember habitusú emberek pöffeszkednek felettünk és oktatnak ki immár nem csak közügyekben, hanem a magánügyeinkben is... de semmi sem rendíti meg azt az alapállásunkat, hogy még mindig inkább bízunk ezekben, mint magunkban. Iszonyú kulturális terhet cipelünk.

A (likvid) tulajdonnal rendelkező ember magabiztos, felemelt fejjel jár, és tisztában azzal, hogy mit ér. Nyilván nem csak a tulajdon teszi az embert, de mégis jelzi, hogy valami olyasmit produkált (jó esetben), amire egy másiknak szüksége volt, és amiért az pénzzel fizetett, elismerve tudást, kézügyességet, ötletet, kitartást. Nem válasz ennek a felfogásának a hazai hiányára, hogy a magyarországi tulajdon jelentős részét lopták, csalták, hazudták, kézügyességről csak igen átvitt értelemben volt szó, ezért reménytelen a nulláról tulajdonszerzésbe fogni. Erre hivatkozni azt jelenti, hogy tulajdont csak így lehet szerezni, ami nem igaz. Még Magyarországon sem. De ez a mentalitás csak erősíti a korlátlan állami igényt a tulajdonunkra, ami magas adók (és cserébe alacsony állami hatékonyság) formájában félreérthetetlenül az állampolgárok kifosztásában és folytatólagos megalázásában éri el a célját. Mintha már nem is volnánk (voltunk valaha?) érzékenyek erre.

A szegénységre a több kapitalizmus a válasz. A kapitalizmus előhívja az emberből a kreativitást, a kezdeményező erőt, a a bátorságot, az empátiát (persze adott esetben a kegyetlenséget és az önhittséget is, de a szaldó még így is pozitív, ráadásul állami közegben minden rossz még virulensebben tenyészik), tehát a kapitalizmus növeli egy ember értékét -- végső soron -- a piacon. Ehelyett a kormányzatok a közmunka valamilyen formájára esküdnek. Idáig azt pedzegettem, hogy az önbecsülés hiányára is a több kapitalizmus a válasz, de továbbmegyek: az egymás iránti bizalom és a szolidaritás hiányára egyaránt a több kapitalizmus a válasz, hiszen a kapitalizmus és a kereskedés közelebb hozza egymáshoz az embereket, megértőbbé teszi őket egymás iránt, megtanít a másik fejével gondolkodni, és a másikért felelősséget vállalni. Mindebből előbb-utóbb kulturális ügy és tudás válik, ami az egész társadalom sikerességét -- félbolond és/vagy cinikus politikusok szólamainak hermetikus kizárása mellett -- képes biztosítani. Rögtön látszana, hogy semmi szükség a politikai megváltókra, tehát a kapitalizmus fegyelmezi az államot is (noha végletekig korlátozni nem, csak a hatalmát szétteríteni és optimalizálni akarja). Mindezekért a magyar konzervativizmus gazdaságszemléletében a kisvállalkozásoknak és családi cégeknek kitüntetett szerepük van. Erősítik a társadalom autonómiáját, gazdasági képességét és etikai tudását. Egy-két nagyságrenddel többet érnek, mint az iskolai erkölcstan oktatás, még ha Hoffmannak sikerülne is mindjárt Buddhát sokszorosítania. Vagy Szent Pált. A társadalmunk jövője nem a ráolvasók, prédikátorok, moralisták, felkent tótumfaktumok, politikai megváltók számán, hangerején és karizmáján múlik, hanem a mindennapi, ismétlődő gyakorlatok (az ÉLET) rendszerén. 

A jó társadalom (alább egy picit még kifejtendő) alapja az én szememben, hogy a társadalom minden tagja a képességeinek megfelelő legnagyobb hozzáadott értéket nyújtja, amely még nem rontja a boldogságát.

Ez egy kellően homályos, de távolról sem értelmetlen meghatározása a prosperáló és tagjai lojalitására is méltán számító közösségnek. Két lába az egyének boldogsága és értékteremtési képessége. A társadalom feladata is ebből következik, ami nem más, mint a kettő feltételeinek összehangolására leginkább alkalmas (tágan értelmezett) politikai struktúra kialakítás. Ebben csak az egyik -- bár kellőképp súlyos -- szereplő az állam, de összességében fontosabb keretek a jogrend, a tradíciók, az erkölcsi univerzum, az oktatás, a kultúra, illetve mindennek az alfája: az egyének, valamint plurális -- önkéntes és a természetes -- társulásaik (a vállalkozások, az önkormányzatok, az iskolák, a családok, az egyházak, az önképzőkörök stb.). A boldogságok és az értékteremtési képességek összehangolási kényszere azt jelenti, hogy egyensúlyi helyzetet kell létrehozni közöttük. A társadalom ne támogasson olyan boldogság-koncepciókat (ha megtűrnie kell is), amelyek semmilyen értéket nem jelentenek a közösség számára, illetve ne kényszerítsen senkit olyan értékteremtésre (még ha néha meg is kell tennie), amely nem jár az adott személy elfogadható mértékű boldogságával.

Értékteremtésre berendezkedni annyit jelent, hogy a társadalom lehetővé teszi tagjai számára a boldogság és az értékteremtés egyensúlyának minél magasabb szinten való létrehozását. Ehhez oktatást, szabadságot és alkotási (munka-) lehetőséget nyújt, támogatja a kreatív életet (vállalkozások, művészetek, tudomány, tanítás, önművelés, esztergályozás stb. formájában), támogatja az önkéntes társulásokat, az egyén javát szolgáló természetes (pl. családi) vagy kvázi-természetes (pl. nemzeti) közösségek harmonikus működését (amíg az egyének javát, a boldogság és a értékteremtés lehetőségét szolgálják) -- miközben, hangsúlyozom, semleges marad az értékteremtéssel nem járó tevékenységekkel kapcsolatban. A liberális etatista felfogás szerint az állam és a politikai önkormányzatok maradjanak semlegesek minden értékválasztással szemben; a saját konzervatívabb nézetem szerint csak azokkal szemben legyenek semlegesek (passzívak), amelyek nem szolgálják a közösség értéknövekedését, minden mást viszont támogassanak, akarjanak, keressenek.

Ez nem utópia és nem politikai program. Ez a józan ész szava, ahogy én hallom. Egy társadalom úgy lehet stabil, gazdag stb., ha tagjai az értékteremtésre rendezkednek be, és ezt a saját belátásuk és személyes döntésük alapján, szabadságukat és boldogságukat megőrizve, ezeket kiteljesítve tehetik. A "legjobb" társadalom mind közül ott valósul meg, ahol a politikai rendszer minél magasabb szinten és minél kisebb hatalom bevetése mellett képes összehangolni -- nem kikényszeríteni! -- ezeket a törekvéseket.

Mármost nem tehetek úgy, mintha egyszerű volna definiálni, mit tekintsen egy társadalom értéknek, és mit nem, és az előbbiek között hogyan súlyozzon. De -- és itt szintén eltér a véleményem a liberális mainstreamtől -- minden társadalomnak mindenkor van egy intuitív képe erről. Én nem szeretném azonban ezt II. Fekete Györgyként innen, ahol írok, eldönteni. De világos, hogy a gazdasági értékteremtés a lehető legnagyobb hozzáadott (és kifizetett) érték mellett valósul meg. A művészi értékteremtés a megfelelő elismertség (tisztelet, kánon, vagy éppen ellen-kánon) függvényében, a mérnöki értékteremtés a növekvő hatékonyságon, a szülői értékteremtés egy boldog családban, általában minden értékteremtés a befogadók boldogságán és elégedettségén fogható meg, tehát valójában nem lehetetlen közelebb kerülnünk az érték fogalmához a befogadó (ha mindjárt valaki önnön maga) értékmeghatározása alapján. Ez az alapvetően gazdasági szemlélet (tágabban értett eladó-vevő viszony) köti össze az individuális és a közösségi oldalt ("a saját világomat és képességeimet adom egy jó szóért"), ami nekem roppant szimpatikus. Toleráns, sőt befogadó, mégis versengő és meritokratikus, átlátható, és semmi köze a szokványos politikai ideológiák erőszakos világához.

Nem hiszem bonyolultabb fantáziára és ennél bonyolultabb alapvetésre van szükség, ha a jó társadalom alapjait keressük. Csak hát elszoktunk a kereséstől, és ráadásul többet adunk a mítoszokra, mint a viszonylag egyszerű józan észre.

Többször megkapjuk, hogy a kormányellenes kül- vagy belföldi vélemények tulajdonképpen az országot támadják. Ugyanezt a logikát propagálja a kormány erejét az ország erejévé stilizáló enyhén militáns propaganda. Mindkettő nyilvánvaló hazugság. Magyarország ereje, ha bármit jelent, akkor az a magyar társadalom, gazdaság, kultúra, a magyarországi mindennapok stb. összesített produktuma, egyesített képessége, amelynek a mérőszámát egyelőre még nem találták fel, bár lehet, hogy a kormány már tud róla valamit, meg kell kérdezni Matolcsyt.

Magyarország nem erős. Sőt, Magyarország -- európai mércével mérve -- gyenge. A kormány ereje a magyar politikai intézményrendszeren belül azt a látszatot keltheti az arra fogékonyakban, hogy Magyarország összesített produktuma is erős -- holott a reláció éppen fordított. Az eszetlen és baljós hatalmi központosítás, a mögötte támadó korrupció, alacsony hatékonyság és szolgalelkűség elgyengíti a magyar társadalmat, gazdaságot és kultúrát, kiszívja szereplőiből az autonóm cselekvéshez való öntudatot, fantáziát és erőt. Az erős ország képzete csak a teljesen tájékozatlanokban vagy cinikusakban élhet, és többnyire a manipulációt szolgálja. Országunk erős, mint a Donnál elvérzett 2. magyar hadsereg volt -- papírtalpú bakancsokban és lovakkal indul a -30 fokba T-34-esek ellen, katonái hazaszeretete annál erősebbnek tűnik, minél közelebb lakik valaki a budai várhoz. Fagyáspont körüli testhőmérsékleten Voronyezsnél viszont gyakorlatilag nem létezik.

Egy ország nem a hatalmaskodó kormányzatok parancsára válik erőssé és öntudatossá. Ahhoz arra van szükség, hogy az országlakosok közül minél többen találják meg a kreatív élet lehetőségét és élményét, váljanak boldoggá, erősödjön meg az önbecsülésük és az önbizalmuk, nőjön a szabadságuk. Már középtávon sem propaganda kérdése, hanem a mindennapi élményeké és a mindennapi ambícióké.

Ennek a kormányzatnak az országa nem szabad. Az állampolgárai nem ismerik a szabadság élményét. Ez a nép hagyományosan nem tudja, mit jelent szabadnak lenni és minden kormányzatot aszerint megítélni, hogy a szabadságunkat hogyan védi -- mert a heroikus mítoszai és "szabadságharcos" múltja ellenére nem épült bele a kultúrájába, hogy a szabadság nem elvont luxus, hanem mindennapi oxigén. Ez a nép -- leszámítva ritka pillanatait -- valójában mindig kenyeret követelt, ha a láncaira nézett. A nagyon vakmerőek hosszabb láncot. Most talán a korábbiaknál is világosabb, ha eddig nem volt, hogy az, aki eltűri a hatalmaskodó kormányzatot maga fölött, annak sorsa a kormányzat, a kormányzati gazdálkodás, a kormányzati prioritások martaléka lesz, és végső soron elértéktelenedik. A személyes életek inflálódnak el a szemünk láttára.

Aki hagyja, hogy bármilyen adórendszernek, jogrendszernek, oktatási rendszernek, bürokráciának, államnak, és mindent összevetve a mindennapok emberellenességének alávessék, az világ életében ki lesz téve urai kegyeinek, kalkulációinak, hibáinak, bűneinek, manipulációjának, antidemokratikus "forradalmának", pártharcainak, mosolyának és haragvásának, dorgálásának és dicséreteinek, végső soron pedig néhány ezer ember érdekellentéteinek -- odakötve ezáltal a saját személyes, megismételhetetlen életét kétséges szándékok és kétes jellemek szeszélyeihez. Hogyan is lehetne egy ilyen ország erős? Hogyan lehetne az, ha az országlakosok többsége még mindig ezt választja a lelkében, elhíve, hogy a kormányzat feladata az emberi életek berendezése az éppen aktuális elgondolások, szociális és ideológiai hazugságok, kapcsolati hálók, nemzetmentő gondolatok alapján, és nem követeli vissza a saját életét?

Hogyan is válhatna ez a nép szabaddá, ha nem veszi vissza az uralmat tulajdona, élete, ambíciói, gondolkodása és sorsa fölött? Hogyan is válhatna szabaddá, ha nincs igénye a szabadságra? Tulajdonra, mozgásszabadságra, éltető gondolatokra, műveltségre -- az önmagáért való felelősségvállalásra, még ha kockázatosnak tűnik is? De kérdem, van-e manapság kockázatosabb, mint az állam szolgájának lenni?

A Fidesz teljességgel új időszakot nyitott a köztársaságnak a politikai mítoszokhoz való hozzáállásában (is). Az utóbbi időben kiérlelt döntés a politikai közösség -- a magyarság -- korábban figyelmen kívül hagyott érzelmi igényeinek kielégítését szolgálja, és támaszkodik a hagyományos magyar nacionalista eszköztár minden elemére, kezdve a Csodaszarvas és Turul mítoszoktól, folytatva Csaba királyfival, Árpád vezérrel, Szent Istvánnal, el egészen Trianonig. A Fidesz -- de inkább Orbán -- sajátos politikai önképéhez alkalmazkodva azonban a jelenünket is a mítosz részévé kívánják tenni. Mitikus időt élünk, érződik a kormányzati propagandán, amelynek kitüntetett eseményei a 2006-os rendőrattak, a kétharmad, a gazdasági és politikai szabadságharc, az Alaptörvény, és gyanítom, a rövidesen beinduló választási propaganda ide fogja sorolni a 2014-es voksolást és a 2014-18-as parlamenti ciklust is -- idejekorán megelőlegezve azok jelentőségét és beillesztve őket az egész mitológiába, amely így a Csodaszarvas meotiszi eltűnésétől (tulajdonképpen az első honfoglalástól) számos későbbi tényleges és szimbolikus honfoglaláson át halad a Kárpát-haza (még előttünk álló) végleges birtokbavételéig.

Kár számon kérni ezen -- vagy más -- politikai mítoszon az igazságot, a koherenciát, vagy akár a tradíció egységét -- ha valamit érdemes firtatni, az legfeljebb a végső motiváló ereje. A politikai mítosz nem tudományos elbeszélés, bár sok igaz elemet is tartalmazhat, ám ezek igazsága, pl. Trianoné, alárendelődik a mítosz sajátos rendezőelveinek. Aki azonban nem látja a mítosz funkcióját, és rendületlenül üti a racionalitás üllőjét az észérvek kalapácsával, az -- hasonlóan a rendszerváltás baloldali kormányaihoz -- az emberek agyát ugyan meghódíthatja, de a lelkét soha. Mítoszra szükség van, de alkalmas mítoszra, amely nem okvetlenül történelmi. Égető problémánk, hogy míg az egyik oldal kizárólag az értelemre kíván hatni, addig a másik egyre inkább maga mögött hagyja az értelmet, és a lelkek és szenvedélyek viharába szeretné száműzi a politikai közösség jövőjét.

A magyarság érthetően vágyik valamiféle szilárd fogódzóra az utóbbi majd' egy évszázad kudarcai és megosztottsága után, de Orbán mindjárt az elején rosszul tette, hogy a lelkek és az identitások feletti hatalom teljes átvétele érdekében úgy döntött: a rendszerváltozást is egyértelmű kudarcként állítja be, és megpróbálja visszavenni a társadalomtól a rendszerváltozásra vonatkoztatható minden addigi tudását és, ha volt, sikerét. Mondhatni, hogy az ilyen radikális (gyermeteg) identitásválasztás érdekében, mint amit a mitológia jelent -- amely lényegénél fogva nem tűri a kisebb-nagyobb érdemek és hibák kavalkádját, az értelem működését vagy a tökéletlenség élményét -- rá is kényszerült erre. De bárhogy gondolkodott is Orbán, a rendszerváltozás megtagadásával annyira elszakította a saját majdani politikai teljesítményével való azonosulás lehetőségét a tapasztalaton nyugvó értelemtől és a mindennapoktól, hogy ami maradt -- az ellenséges baloldali tömeg árva értelemkeresése az egyik oldalon, és a mára megtört, nagyobb részt fásult jobboldali választók odaláncoltsága egy hithez (mítoszhoz), amelyet nem támogat az értelem --, nem teszi lehetővé számára már a nemzet egyesítését, és ezzel a bölcs államférfi helyét végképp elfoglalja a kudarcos autokratáé. Mindkettő nyomot hagy, de milyen különbözőket! Orbánnak ebben a kulcsfontosságú mítoszteremtési kampányában is természetének kettőssége mutatkozik meg: hatalmas tehetsége a néplélek rezdüléseinek megértéséhez, és az önhittségéből és makacsságából táplálkozó legalább ekkora képtelensége a megértett eszme türelmes átültetésére a gyakorlatba. A miniszterelnök hallatlan árat követel azért, hogy ő és hívei -- talán -- egyszer belássák, a fékeken és ellensúlyokon alapuló liberális demokrácia lehet ugyan a legrosszabb kormányzati forma -- de csak az összes többit leszámítva. Ahogy a nyugati civilizációról is elmondható valami hasonló.

Valójában a kormányzását vélhetően már a saját szemében is csak a fel-feltámadó mítosz élteti -- de ez a mítosz visszafelé a Meotisz mocsarába, előrefelé a következő "harminc év" kétségbeesett látomásába fullad. És mikor megvirrad, a bukott mítosz és a vele bukó kormány helyét átveszi majd az egymással marakodó baloldali pártok értelmi képességének legnagyobb közös osztója (a "minimális program"), az érzelmi azonosulás minden lehetőségét elvéve a vert jobboldali választóktól -- és folytatódik minden újra elölről, lefelé mutató spirálban. A magyarok semmit sem tanulnak és mindent elfelejtenek.