Magyarország: a szolidaritás számára felperzselt föld. Többször beszéltem már ezen a blogon arról, hogy a magyarok politikai nyelvének (tudásának) messze legfejlettebb rétegévé az utóbbi százötven év során az etnicizmus vált: olyan nyelvvé, amely meghatározza a gondolkodást, de ami még fontosabb, a gondolkodás előtti érzelmeket, reflexeket. A magyarok nemzeti identitása etnicista (nem pedig politikai-patrióta, alkotmányos vagy nyelvi-kulturális; ezekre mind vannak példák főleg a nyugati polgári társadalmakból, ahol persze szintén jelen van az etnicizmus, de hála Istennek, nem tud domináns erővé válni, és megfordítva, nálunk is jelen vannak az iméntiek, de kritikus pillanatokban mindig háttérbe szorulnak a közösségi cselekvésben). Az etnicizmus: archaikus-premodern vérségi, leszármazási mítoszon -- magyarán: túlnyomórészt hazugságokon -- alapuló nacionalizmus, amelyből egyenesen következik (kritikus tömegben) az idegenektől való félelem, az idegengyűlölet, a külső és belső (!) ellenségekkel szembeni folyamatos készlenlét, végső esetben akár az önpusztítás (és mi már ebben az utolsó fázisba is belekóstolunk azzal, hogy megtűrjük a nemzetet szegényítő, kizsigerelő kormányzó klikket).
Belső ellenségeink azok, akiket az etnicista propagandára berendezkedő uraink éppen kijelölnek nekünk: de tipikusan a kommunisták, a szocik, a zsidók, a cigányok, a kapitalisták (és a logikának részeként még a hajléktalanok, a modernség, az individualizmus stb.). Minden, ami fenyegeti/rontja a mitikus magyar vér tisztaságát (semmi új nincs ebben természetesen, a XIX. század vége óta ismerjük a biologizáló-rasszista nótát, a szerencsétlen, sikertelen nemzetek utolsó mentsvárát a valósággal való szembenézés előtt). Amivel viszont kevésbé foglalkozunk, hogy a tudásnak ez az etnicista maximuma nemcsak a (belül) többségi magyarságra, hanem a céltáblájául kiszemelt kisebbségi etnikumokra és kulturális csoportokra is jellemző; egy kudarcos nemzetben, amely nem válhatott polgárosult politikai nemzetté, a mindig idegennek és gyakorta ellenségnek tekintett kisebbségek is törvényszerűen megragadtak - a döntő, politikai értelemben is - etnikai, kulturális egységnek, így ezek éppen annyira nem szolidárisak egymással (elnyomott az elnyomottal, veszélyeztetett a veszélyeztetettel), mint a többség egyenként velük.
Míg a politikai "öregagy" által elnyomott politikai értelem luxusát a belső uralkodó etnikum megengedheti magának (látszólag csak, persze, hiszen közben folyamatosan erősödik a válsága), a kisebbségi etnikumoknak sokkal racionálisabban kellene viselkedniük: fel kellene ismerniük a közös érdekeiket és össze kellene fogniuk, aminek kulcsa az egymásért való kiállás. De nem, ez nem történik meg. A kormányfő (etnicista logikából fakadó) nemrég kiszemelt ellensége, a cigányok, az utóbbi két hétben hiába vártak a zsidó szervezetek, intézmények, lapok, rabbik, a zsidó vallást és kultúrát képviselő személyek stb. szolidaritásának kifejezésére, nem jött ilyesmi. A botrányos, a jogállamot immár a napi gyakorlatban is semmibevevő állami döntés, hogy nem fizetik ki a gyöngyöspatai gyerekek szegregált oktatásban elszenvedett sérelmeiért jogerősen megítélt százmilliót (miközben az állam felhasználásával Orbán óránként oszt ki ennyi pénzt az udvartartásának, családjának és hűbéreseinek), illetve hogy leállítják (aminek szintén cigányellenes bukéja van) a börtönbeli rossz körülményekért kifizetendő kártalanításokat, nem volt elég a zsidó szervezeteknek arra, hogy felismerjék: tök ugyanaz a reflex működik a cigányokkal szemben, mint ami eddig nemcsak a jogállamot rombolta (ami persze az etnicista logikát zsidó kiadásban se érdekli), hanem amit a zsidók is felhánytorgatnak, ha őket éri (etnicista-vallási-rasszista gyökerű) bántalom.
Így nehéz lesz nemzetté válni (ami kulcspontokon még nem vagyunk, ti. a magyar nemzetté válás az enticizmussal jócskán megfeneklett és ami erősnek tűnik nemzeti frazelógiában, az valójában gyenge nemzeti kompetenciákat takar). És nehéz lesz a zsidóknak szolidaritást várni akár a törvény előtti egyenlőség, akár az emberi jogok, akár a civilizáció, akár az (optimistán értelmezett) emberség, akár Auschwitz nevében. (Egy modern politikai közösséget nem az absztrakt elvek és a történelmi tanulságok éltetnek, hanem a jelenkori gyakorlat, és ha a zsidók gyakorlata nem szolidáris, az megerősíti a velük szembeni szolidaritáshiányt is, akármi legyen az absztrakt vagy történeti hivatkozási alapjuk.) Nem egy látványos történet ez persze... annak mármint, aki etnicista logikával gondolkodik. De egyébként benne van minden, ami miatt a boldogtalanság befészkelt ide és jól érzi magát ezen a tájon.
Az utolsó 100 komment: