A kapitalizmus bírálói a lehető legritkább esetben indulnak ki a rendszer antropológiai alapjaiból: abból, hogy emberi (alap)szükségleteket elégít ki a korábbi gazdasági rendszereknél nagyobb hatékonysággal, azaz több ember számára nagyobb hasznosságot érve el, mint előtte bármi (folyamatosan növelve az emberiség által elért -- a szükségletek kielégítésében mért -- összhasznosságot). Azaz a kapitalizmusban nem az önálló életre kelt tőke a meghatározó, hanem az, hogy a tőke működése emeli a leghatékonyabban az összhasznosságot, ezért nagyjából mindenkinek érdeke a rendszer üzemeltetése, illetve ha elég nagy számban fordulnának is ellene, nem tudnának helyettesítő logikáról gondoskodni.

A kapitalizmus (= az emberi koordináció tőke alapú mechanizmusa) a ma ismert egyetlen produktív koordinációs mechanizmus embermilliárdok között. Más ilyen mérvű koordinációnak még csak az elméletét se ismerjük. Kézenfekvő módon az kényszerítené versenyre a kapitalizmust, ha az antropológiai megalapozottságú szükségletek (létfenntartási stratégiák, vágyak, félelmek) helyébe az emberi kapcsolatok más fenntartható logikáját lehetne állítani. Erre tesznek régóta kísérletet a vallások. Tudjuk, milyen eredménnyel. A kapitalizmusnak nem lehet komoly vetélytársa a hit, a szeretet és a lemondás a közösségi koordinációban -- éppen az utóbbiak nem kellő antropológiai mélysége miatt. Krisztus megváltani tud (a bűneinktől), betölteni nem; a szeretet parancsolat, nem tény. (Nem kívánom megnyitni az érvelést efelé, de az univerzális szeretetparancsolat nyilvánvalóan isteni perspektívából értelmezhető csak, amelyből az emberek egyformán gyengék, szánandók és védendők. Az emberi szeretet hatóköre jóval korlátozottabb és előzetes invesztíción alapul.)

De ha nem megy a kapitalista logika feváltása egy másik (antropológiai) fundamentummal, el lehetne még játszani azzal a gondolattal, hogy moderáljuk, megváltoztatjuk, átirányítjuk az alapszükségleteket: háttérbe szorítunk néhányat és kiemelünk másokat. Ezt teszik az államok, amikor az emberek természetes egzisztenciális szükségletei (önvédelem és az élet védelme, az utódok és a házastársak védelme, fájdalomtól való mentesség, táplálékszerzés, szexuális vágyak kielégítése, az érzelmi és az anyagi befektetések védelme, szellemi integritás, lakhatás, társiasság és a másikkal szembeni szánalom, presztízs stb.) között egyeseket kiemel és felerősít, másokat háttérbe szorít: ellenségképet kreál nemzeten kívül és belül, szociális veszélyhelyzettel riogat, átalakítja a szellemi diszpozíciókat és értékrendeket stb. A sikeresen gleichschaltolt népek sokáig képesek tagjai jól felfogott önérdeke ellenében is elviselni a szegénységet, szellemi veszteségeket, a társadalmi megosztottságot és az ellenséges kulturális közeget. Ez a stratégia nem helyettesíteni akarja az antropológiai alapvetést, hanem az alapstruktúráját és a tartalmát akarja lényegesen módosítani. (Ez folyik ma kis hazánkban.) Ellenben ez a koordináció jóval kevésbé produktív az alapszükségletekhez mért összhasznosságot tekintve, ezért soha sehol nem váltotta ki/le eddig a kapitalizmust és nem is fogja. Átmeneti révület és egy (vagy több) nemzet süllyedése után a kapitalista logikájú koordináció visszatér.

A legpotensebb ilyen próbálkozás most a klímakatasztrófával való félelemkeltés, amely ugyancsak az antropológiai alapszükségletekben hozna létre eltolódást. Nem akarom a kérdést itt tárgyalni -- sikeres lesz-e vagy sem --, csak a logikáját akarom érzékeltetni. Az érvelés kedvéért azonban ennek a kifutását is kudarcosnak ítélem itt: az alapszükségletekben nem fog tudni fenntartható változást hozni és a bolygót még így is sikerül "megmenteni" a fogyasztói szokások megváltozásával: pozitív vágykeltéssel és nem a veszély hiperbolikus felerősítése révén, business as usual alapon, mindenféle radikalizmustól mentesen, technológiai fejlődéssel.

A kapitalizmus meghaladásának két elméleti útja közül tehát egyik se lehet sikeres. A korábbi próbálkozások közül egyet emelek ki, a marxit. Ebben a tőke és a munka szembeállítása után ennek az ellentétnek egy fiktív dialektikában való végső feloldódása a munkaértékelmélet és az objektiváció-elidegenedés téves gondolatmeneten alapuló összekapcsolásából állt volna elő. Tudjuk, semmi ilyen nem történt, viszont az elmélet alkalmat adott téves politikai programok százmilliónyi ember halálához vezető erőltetéséhez. A marxizmus téves antropológián alapul, ezért a kapitalizmuskritikája is ügyefogyott. Megemlíteni itt a jelzett két út mellett csak azért teszem, hogy jelezzem, miért nem tekinthető a harmadik járhatatlan útnak. Mert magát az utat -- a kapitalizmus antropológiai megalapozottságát -- sem találta el.

Válságok, birodalmak, diktátorok, világháborúk -- a kapitalizmus mindent túlélt, mert emberi. Túlságosan is emberi. Magam pedig nem vagyok szabad piaci, kizárólagos logikájú kapitalista. Mindössze nem látom a kapitalizmus meghaladásának érdemleges és reális útját. Vagy olyat, aki látna ilyet.