A szabadság politikai programja kudarcot vallott Magyarországon 1990 és 2010 között, mert nem volt mögötte a szabadságnak kultúrája, és a szabadságot hirdető politikai erők elég rövidlátók és korruptak voltak ahhoz, hogy ezt se ne lássák, se tenni ne akarjanak ellene. A szabadság -- a liberalizmus vélekedésével szemben -- teljesen érdektelen, amíg csak az elvek szintjén és a tankönyvekben létezik, a gyakorlati érvényesülése viszont olyan társadalmi kompetenciákat és kultúrát követel, amelynek nagy része már a szabadság alkotmányos állapotát megelőzően rendelkezésre áll a társadalmi gyakorlatban. Nem véletlen, hogy máig ténylegesen legszabadabb társadalmak a szabadságot már a 12. század óta folyamatosan fejlesztő angolszász vagy ilyen alapon működő mai demokráciák, bár ezek is szélsebesen romlanak a 60-as évek óta (és a közvélekedéssel szemben nem fordította vissza a folyamatot a 80-as évek neokonzervatív fordulata sem, amely legfeljebb a kommunista országoknak segített, a sajátjait doktrinér jelmezbe öltöztette az állam feladataival és a jóllét minőségével kapcsolatban, illetve tovább szélesítette az utat a befelé irányuló állami agresszió legitimizálása felé).

A szabadságjogokban kikristályosodó szabadságprogram és a szabadság valós társadalmi gyakorlata, mint Makó és Jeruzsálem. Az előbbi egyik fontos vetülete a szabadság piaci alapú, fizikalista-atomista megközelítése (konkrétan, hogy ott a legnagyobb a szabadság, ahol a legzavartalanabb "a szereplők közlekedése", illetve e "közlekedést" -- a szabadságviszonyokat -- mindössze a spontán erők szabályozzák kölcsönhatások formájában, akár ha egy lombikban lennénk, amelynek naturális viszonyait a piaci törvények és a semleges jogalkotás, kvázi az üvegfúvók, jelölik ki). E doktrína politikaelméleti applikációját ugyan angolok találták ki (a 17. századi Hobbes), de szerencsétlenebb történelmű, a politikai tervezésre jobban hajló országokban (főleg a kontinensen, majd globálisan az ENSZ és a US Army révén) ültették át a politikai normákba és mindenféle nyilatkozatokba -- ha nem is a politikai gyakorlatba, mert az végül lehetetlennek bizonyult.

A szabadság nyelvévé azonban a liberalizmusnak ez a homogenizáló fizikalista-piaci nyelve vált, holott ez nem csak légüres térben mozog, de destruktív is. Olyasmit kér számon a jövőbeli boldogság és a gazdaság nevében, amelynek a társadalmak nem tudnak megfelelni, ezzel viszont a liberalizmust olyan utópiává növeszti, amellyel csak azok járnak jól, akik különböző monopóliumok birtokában vagy közelében vannak: a korporációk és az állami hivatalnokok. (Magyarországon e kettős valósága -- egyfelől a doktrinér beszédmódja, másfelől a korrupt gyakorlata -- végezte ki az SZDSZ-t, RIP.)

A szabadság tényleges társadalmi gyakorlata ezzel szemben kulturális kapcsolatok olyan cizellált hálóját feltételezi a társadalom tagjai között, amely jórészt az államtól független intézményekben ölt testet, és középpontjában paradox módon nem a szabadság, hanem az ember és az élet áll. A szabadságot a társadalmi gyakorlat középpontjává tenni óhatatlanul is doktrinér megoldásokhoz vezet (ezek közé sorolom például a nem véletlenül jelentős részt ex-kommunista szerzőkre visszamenő libertárius elméleteket is), az emberközpontú társadalom viszont megengedi a komplexebb, organikus gondolkodást egy közösség politikai kultúrájával kapcsolatban is.

Az antropocentrikus társadalomban a szabadság ennek megfelelően érzékenyebb megközelítést kíván, mint a fizikalista-piacelvű gondolkodásé. Ez nem merül ki a negatív szabadság egyoldalú dicséretében, hanem számot vet az emberi lélek, az értékes élet, az ember közösségi voltának, transzcendens (vagy legalább teremtő, diakronikus) irányultságának -- mindösszesen a legjobb emberi minőségnek -- nemcsak a lehetőségével, hanem a természetes -- de legalább kiművelhető -- vágyával, adott esetben ennek elősegítését a közösség és az állam céljává teszi. Az embert a közösségeitől elválasztva inkább sajnálandónak és számkivetettnek gondolja, az egoizmust és az intoleranciát (ami kéz a kézben jár) párban szemléli és minősíti, az emberi önmegvalósításnak minél magasabb általános állapotát szeretné elérve látni. Isten meghirdetett halálát az ember szempontjából rettenetes veszteségnek gondolja -- nem azért, mert vele Isten halt volna meg (ezt állítani, ugye, logikai képtelenség), hanem mert az ember deklaráltan lemondott arról, hogy Isten feltételezésével és az ember voltát leginkább szolgáló isteni irányelvek alapján élje az életét.

A szabadság politikai gyakorlata ezért az emberrel kezdődik és vele ér véget. Az eszköze nem az állami tervezés és erőszak, de nem is avatja a szabadság megnyilvánulásává az emberi züllést. A szabadságnak ez a -- konzervatív -- felfogása a szabad embert egy magasabb fokú létezési módnak gondolja annál, amit a mai társadalmunk nagy tömegben létrehozni képes, és igen szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy ez a létezési mód valaha is elérhető lesz-e még az emberiség számára. De éppen mivel szkeptikus, nem is erőszakos. Azt viszont fontosnak tartja, hogy a szemléletünk ne csökevényesedjen hozzá a programmatikus szabadságdoktrínák fizikalista-piaci képéhez (akár mint a legkisebb rosszhoz), hanem legalább az eszméink között megőrizzük egy igényesebb sors lehetőségét. A konzervativizmus őriz, és ha tud, megvalósít ebből annyit, amire a társadalom kapható.

Találkozzunk február 28-án délután 4 órakor a Fővám téren!

A Polgári Konzervatív Párt -- az elnevezésével összhangban -- a következő célokkal jött létre és politizál: 

# szolgáltató, értékteremtő jogállam és kiegyensúlyozott, kiszámítható szabályozási rendszer; -- erős önkormányzatiság és autonómiák; -- a korrupció kíméletlen letörése; -- világszínvonalú nevelési és oktatási rendszer; -- gazdasági szabadság és a tulajdonosi szemlélet erősítése; -- minél többek bevonása a társadalmi értékteremtésbe (társadalmi integráció), majd fokozatos bérfelzárkózás a nyugat-európai sztenderdekhez; -- a százötven éves magyar közéleti megosztottság felülírása a különleges ország perspektívájával.

A PKP e célok között teremt koherenciát és ezekhez mutat utat a politikai programjában, amelynek megvalósítása érdekében a párt polgári jellegéből következően társadalmi összefogást szervezünk, amelynek elsődleges címzettjei a polgári konzervatív értékrenddel szimpatizálók százezrei, másodlagos címzettjei a jelenlegi pártstruktúrából és politikai környezetből kiábrándultak milliói. Ennek az összefogásnak -- vagyis egy politikai típusú, a hatalom megszerzésére irányuló politikai mozgalomnak -- az útiterve elég világosan felépíthető annak ismeretében, hogy az út megvalósításához szükséges erőforrások hogyan, milyen ütemben állnak rendelkezésre. Az erőforrás-csoportok (vagyis, amire támaszkodnunk lehet) a következőképp néznek ki:

Pártszervezet (106 választókerület, ezek között kiemelten "erős" kerületek, aktivisták, "polgári körök", klubok, a párthoz kötődő intézmények ... tehát kellenek helyi aktivisták, szervezők, a jövő politikai vezetői)

Anyagi és szellemi erőforrások (pénz, gondolat)

"Celebek" (ismert vagy húzó nevek, akik a pártot támogatják és képviselik a nyilvánosságban, miközben természetesen szinkronban vannak a párt értékeivel és céljaival)

Nyilvánosság (alternatív lehetőségek, mainstream sajtó, web, utca stb.... tehát kellenek rendezvényszervezők, politikai marketingesek, velünk szimpatizáló újságírók, nyomda stb.)

Szövetségi politika (más politikai és szakmai szervezetekhez való viszony)

Napi politizálás (PolKon tematika, issue-k, arcél, politikai állásfoglalások, értékek vs. gyakorlat)

Célok, értékek, stratégia, identitás, szakmai program (önmagukért beszélnek)

A párt alapvető megjelenésében készen fog állni január végére, de e forrásokat kell bővítenünk (és bővítjük) a mérhető politikai siker érdekében, illetve kérünk minden érdeklődőt, aki bármelyikhez hozzá tud járulni, illetve a párt tagjaival és aktivistáival való személyes találkozók során kész meggyőződni arról, hogy a források rendelkezésre állása el fog vezetni a párt befolyásának növekedéséhez és a fenti céljainak megvalósulásához, írjon nekem a pkonzervativok@gmail.com-ra. A PKP útiterve jóval összeszedettebb a több ellenzéki erőénél, a céljaink színvonala enyhén szólva kiemel minket a mezőnyből, tehát nem fogunk csalódást okozni azoknak, akik részt kívánnak venni a párt munkájában. Az érdeklődők ne feledjék, hogy még egy évesek se vagyunk, és a Fidesznek például tíz év kellett ahhoz, hogy először kormányra kerüljön jóval kedvezőbb politikai környezetben is -- azért dolgozunk ugyanakkor, hogy nekünk kevesebb is elég legyen. 

A feladat érdekes, és a sikerére éppen 150 éve vár Magyarország. Le kell zárnunk a modern kori sodródásunk (a nemzet sodródásának) a törökdúlásnál is károsabb korszakát, és végre ki kell egyeznünk önmagunkkal, hogy a boldogság egyenlő esélyeivel kapcsolódhassunk be a sikeres nyugat-európai országok együttműködésébe. A párt polgári volta mindenekelőtt azt jelenti, hogy csak a polgárok részvételével, az ő munkájuk eredményeként, és az ő ellenőrzésükkel épülhet fel -- ahogy Magyarország is. Ezzel összhangban ez a blog mindvégig tudósítani fog a szóban forgó szervezési folyamat állásáról, a sikerekeiről és a gondjairól egyaránt. Kövessétek a blogot, rendben, de legyetek ambiciózusabbak: vegyetek részt!

Béndek Péter, a PKP elnöke

Megszólalt a becsmérlők, a piszkálódók és a mindentudók ideológiákon átívelő serege a tegnapi tüntetés kapcsán. Ez a kényszeresen véleményező társaság tipikusan soha semmit nem kezdeményezett még a közéletben, fogalma sincs az ilyen kezdeményezések nehézségeiről, a sajtót csak cinizmusból vagy fizetett politikai érdekből írja, a fészbukot csak a társasági jelenlét céljából kezeli, a véleményei többnyire dögunalmasak és előrágottak.

Én is ott voltam tegnap, nem maradtam sokáig, mert nem volt jó (tudtam, hogy nem lesz az), de magam is küszködöm egy kezdeményezéssel (párttal), pontosan tudom belülről, hogy ami kívülről nagyon egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik (ki az a hülye, aki nem tud tíz főt bárhonnan összeszedni, összekoldulni néhány milliót, összedobni egy website-ot, néha kivonulni az utcára, és bekerülni valami balos híradóba), az valójában mennyire nehéz, és hálátlan feladat, főleg, ha valaki nem személyes előnyökért csinálja. (Például mert senkinek -- értsd: senkinek -- nem érdeke, akik a jelenlegi pártrendszerből tartják fenn magukat, senkinek azok közül, akik a nyilvánosságot csinálják és abban hivatásszerűen szerepelnek, hogy egy új mozgalomnak vagy pártnak sikere legyen, főleg, ha az a párt vagy mozgalom kellőképp intranzigens, érdektelen a jelenlegi csoportszisztéma megőrzésében, és valóban független a kulturális előítéletektől és az évtizedes játszmáktól. A magyar demokrácia nem Orbán miatt nem működik, hanem legfeljebb Orbán akaratával összhangban. Hiába akarjátok elküldeni pártállástól függetlenül, nem megy el, mert ti is itt vagytok, törzsi előítéletesek, okoskodók, egoisták, jól értesültek, cinikusok és a többi. Orbán ti vagytok, legfeljebb más előjellel és kevesebb közéleti tehetséggel vagytok.)

Tehát hátrább az agarakkal, kedves megmondó, véleményező és fumigáló csapat! Írjatok inkább Váradynak vagy nekem, hogy hány szabad órátok van tényleg értéket teremteni a magyar közéletben! De tőlem akár a DK-nak is írhattok, csak csináljatok végre valamit az országért, a sokszor szörnyülködve szájatokra vett 4 millió éhezőért, bárki másért, aki nem a saját kutyátok kölke.

Van egy homályos, de csaknem általános, és időről időre kitörő érzés a világban azzal kapcsolatban, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, amely legutóbb az évezredfordulóról, a dotcom lufi kidurranásától, a tőzsdeválságtól és az ikertornyok lerombolásától ered, amikor a berlini fal leomlását követő évtizedes eufória eltűnt a globalizáció fenntartható, kontrollált mélyülésével és a Nyugat irányító szerepének fenntarthatóságával kapcsolatban. Ebben következett be további minőségvesztés a közel-keleti háborúkkal és 2008-cal (mindösszesen a szabadság eszményének hitelvesztésével), és a mögöttünk hagyott évtizedben egyre mélyülő kulturális és gazdasági válságból azóta sem lábalt ki a világ egy új paradigma (vagy legalább egy új magabiztosság, hit) felmutatásával. A válság velünk van, mert már nem hiszünk se a globalizáció erkölcsi fundamentumaiban, se a gazdasági sebezhetetlenségében, se a kulturális megtermékenyítő erejében -- a világnak nincsen éltető, domináns perspektívája, amely a 90-es évtizedben még volt. Európa maga vegetál egy hibásan kialakított intézményrendszer és az egyre erősödő értékrelativizmus kettős fogságában.

A probléma ennek megfelelően erkölcsi, gazdasági és kulturális (mindent összevetve mélyen strukturális) természetű, amire Orbán Viktor egyébként helyesen érzett rá. Most annak az ideje jött el, hogy ebben az elhúzódó válságban a régi, de megtört paradigma Amerika vezetésével küzd a fennmaradásáért az újnacionalista, destruktív, autokratikus törekvésekkel -- anélkül, hogy bármelyik kiutat tudna mutatni az egyre csak rétegződő problémahalmazból, amely a kommunizmus bukása utáni bonyolult közegben épült fel. Orbán -- mint a magyar politikai elitek már ötszáz éve -- viszont helytelenül érzett rá a megoldás mibenlétére, amelyet nemhogy ő nem tud, de ebben a pillanatban még senki. Orbánnál sokkal okosabb és sokkal hatalmasabb emberek sem jutottak még közelebb a megoldáshoz (tegyük fel vannak olyanok, akik érdekeltek benne), viszont a magyar problémakezelésen egyelőre nettó veszteséget szenvedett el az ország, a társadalmat sújtó kétségtelen (kontinentális) piaci és kulturális igazságtalanságokat az állam újabbakkal tetézte a forrásokért folytatott lokális törzsi háború eredményeként.

Nekünk Európa erősítésén kellene munkálkodnunk, amely ebben a pillanatban döntően szellemi és politikai egyeztetést kívánna, akár jelentős magyar hozzájárulással, de nem a fideszes politikai kultúrára jellemző agresszióval. Orbán tévedésének megfelelően a magyar politikai élet most reprodukálja a globális tanácstalanságot és válságot. A balos (amerikai típusú) régi paradigma és a jobbos neoautokratikus destrukció ütközési zónájában vegetál az ország, miközben Európa alfelén rendszerkritikus pártok nőnek fel, Budapesten pedig a balos anarchizmus és antikapitalizmus szólít az utcára -- szintén perspektívátlanul. A Goodfrienddel szilveszterező vagy a Batthyány és egyéb körökben tenyésző cizellált, végtelenül magabiztos, ám közben semmit nem értő értelmiség -- a hagyományos magyar politikai inkompetenciába ragadt Orbánhoz hasonlóan -- szügyig gázol a magyar közéleti potentátok hagyományos hasznavehetetlenségében és elfogultságaiban.

Szomorú -- de leginkább végtelenül unalmas -- látni a világot, ahogy az egoista (nemzeti) érdekek összecsapásában fuldoklik az értelem és a jóakarat, és közben durrognak a pezsgőspalackok.

A többségében makrogazdaságilag és államháztartásilag képzetlen, viszont a versenytől félő, államelvű, nacionalista magyar választónak idáig elég volt a "nemzeti kormányzás" klisékészlete ahhoz, hogy megnyugodva letudja a "komcsikat" és egy füst alatt a Kárpát-Magyar Nagyhazába bírja vizionálni Szingapúr, Svájc és Amerika egyesített vagyonát (amivel egyébként semmi más nem történne, mint helyreállna az igazság, tehát nem kell rögtön elalélni a megtiszteltetéstől -- ami dukál, az dukál).

Felhívnám a figyelmet arra, hogy miközben ez az átlagválasztó fél a versenytől, államelvű és nacionalista, közben megengedheti magának, hogy makrogazdaságilag és államháztartásilag képzetlen legyen, tehát ne ismerje azt racionálisan, ami felé a szenvedélyei lökik. Óriási hiba. Nem csoda, hogy az olyan kalandorokat, mint Orbán, Matolcsy, Varga és a resztli piedesztálra emeli, és ott is tartja, ameddig a gatyáján a folt kitart.

A nemzeti kormányzás mítosza azonban, amely így az év vége felé már majd' 1 millió Fidesz szavazóval többnek jelenti a korrupció és a dilettantizmus szinonimáját, mint két hónapja, a mai jobbos-századvéges tolvajnyelvben egyet jelent a jó kormányzással, pedig hát dehogy is az. A jó kormányzás hagyományos eszménye egyébként is problematikus, de ezt hagyjuk itt és most. A nemzeti kormányzással helyettesíteni azonban egyszerű cinizmus, amely arra az ájulatra hagyatkozik, hogy ami nemzeti és ráadásul kormányzás, az valami olyan piszkosul magasztos dolog, amelyhez az egyszerű halandó hozzá se szagolhat. Mivel a magyar nép mentalitása felmérések szerint még ma is Nyugat-Európa 14-15. századi érett feudális állapotával mutat rokonságot (egy kissé patrimoniálisabb jobbágyi ízzel), nincs azon mit csodálkozni, hogy az öntudatos polgári (mások szerint demokratikus) viszonyulást a politikához nem nagyon ismeri, és amennyiben ismeri, hát nem szereti.

Pedig a jó kormányzás nagyon világosan megítélhető lenne a karcagi malmász, a barcsi Coop-pénztáros és a győri mérnök szemszögéből is, ha egyszer hozzá szoktak volna bizonyos mércék használatához. Jól kormányozni nem is annyira nehéz, és az ember pontosan meg tudja ítélni a valóságát az utcákon, a házak homlokzatain, a társalgásokból, a személyes életekből és a gyerekei ruházatán. Lopni és a lopást megfelelő törvényekkel fedezni, és közben úgy hazudni, hogy annak legyen füle és farka is -- na, az nehéz. (Nem is megy már.) Kormányozni mindössze világosan egyet jelent -- bármilyen csúnyán hangozzék is -- a nép (a közösség, a társadalom, az emberek, a választók, a közjó) szolgálatával. Bővebben az ország szellemi és anyagi gyarapodásában való hatalmi szerepvállalással, és az erről való transzparens számadással.

Az én személyes véleményem szerint most éppen ilyesmire volna szükség:

-- szolgáltató, értékteremtő jogállam és kiegyensúlyozott, kiszámítható szabályozási rendszer; -- erős önkormányzatiság és autonómiák; -- a korrupció kíméletlen letörése; -- világszínvonalú (értsd: világszínvonalú, tehát világszínvonalú) nevelési és oktatási rendszer; -- gazdasági szabadság és a tulajdonosi szemlélet erősítése; -- minél többek bevonása a társadalmi értékteremtésbe, majd fokozatos bérfelzárkóztatás a nyugat-európai sztenderdekhez; -- és végezetül, inspirációként, a különleges ország perspektívája.

Ehhez -- vagy valami más, legitim, átlátható programhoz -- viszonylag könnyű aztán intézkedéseket és költségvetést rendelni, nem kell ehhez varázsgombát enni vagy egyszemélyes felszabadító szervezetet játszani. Ez utóbbiak mind azért vannak, hogy a tényleges kormányzásképtelenséget és aljasságokat elfedjék. Egy demokráciához szokott népnek hamar feltűnne az orbáni geng pótcselekvése, hozzá nem értése és ravaszkodása -- de hát ezek pontosan tudják, mire nem alkalmas még a magyar nép. Az idő azonban meghozza nekünk ezt a bölcsességet is, a nemzeti meg idővel elmúlik a kormányzás fosztóképzőjének lenni. És az idő telik, mondta Newton, vagy valaki.

Sok butasággal megtűzdelt interjút adott a házelnök Széles Gábor lapjának. A butaságok nem annyira az amerikaiak által felemelendő "új SZDSZ" körül koncentrálódtak (ebben az észrevételében ugyanis lehet akár egy szemernyi igazság is, time will tell, ahogy lehet igazság a Jobbik megerősítése körüli balos érdek észrevételezésében, ezekről én is írtam éppen az előző posztomban), ellenben bántóan buta a Fidesz "nagy öregjétől" és a magyar országgyűlés elnökétől az, ahogy elképzeli a világpolitikát, és ahogy levonja az utóbbi hónapok történéseiből a következtetéseket a kormánya előtt álló feladatokra vonatkozóan.

Először is, Kövér hallgat a Magyar Hírlap olvasói előtt arról a külpolitikai baklövés-sorozatról, amelyet kedvenc kormányfője elkövetett az oroszokhoz való törleszkedéssel, amely egy még alapvetőbb hibára, a liberális demokráciák végének tusványosi meghirdetésére megy vissza. Ez utóbbi viszont csak azért történhetett meg, mert az uraknak fogalmuk sincs a kapitalizmus és a liberális demokráciák természetéről, behozhatatlan versenyelőnyükről az autokráciákhoz képest, eleve rosszul elemezték a helyzetet és vették fel a saját premisszáikat, egy kalap alá hozva Szingapúrtól Indián és Törökországon át Oroszországig összehasonlíthatatlan államokat, és frissen szerzett bölcsességükkel olyan kalandba taszították a magyar nemzetet, amelyből ma csak vesztesen kerülhetünk ki.

Még hátrább haladva a logikában, a kudarcaik gyökérokáig, a kapitalizmus és a liberális demokrácia fölötti provinciális győzelmi jelentés csakis azért harsanhatott fel, mert az ország vezetőinek Orbántól Kövéren és Lázáron át Rogánig és Szijjártóig bevallottan vagy kikövetkeztethetően nem volt gyerekszobájuk, nem taníthatták meg őket a szüleik a polgári világ értékeinek tiszteletére és az abban való viselkedésnek az alapnormáira; az embertársaik tiszteletére és ezzel összefüggésben a hatalmi centralizációtól való undorra; a lopás tilalmára, a szerzés méltóságára és a pénz használatával kapcsolatos illemszabályokra; ebből következően nem taníthatták meg őket a sajnálatos kisebbrendűségi érzésük, a bosszúvágyuk és atavisztikus érzelmeik háttérbe szorításának parancsára, különösen a jelenlegi hivatalaikban; nem nevelhették őket az értékteremtés mibenlétére, a polgárság fölényére a kivagyisággal és a radikális, ízléstelen, hazug fantazmagóriákkal szemben, amiért is semmi csodálkozni való nincs azon, hogy az urak fájóan nélkülözik a nyugati civilizációban való jártasságot és könnyű eligazodást, és ami azt illeti, nélkülözik a magyar történelem ismeretét és a nemzet sorsa iránti felelősséget. Ma végső soron ezért szenved ez az ország, és ezért fog szenvedni még hosszú évekig, mire felébredhet a Kövér és társai által rábocsátott lázálomból. Kövér és társai olyan kalandorok, akik az ország történetének legrosszabb politikai tradícióit elevenítették föl, a magyar demokrácia intézményrendszere és politikai kultúrája pedig nem bizonyult kellően erősnek ahhoz, hogy időben kiszűrje őket a hatalmi aspiránsok sorából.

Most ez az ember -- Kövér László -- áll neki bölcselkedni ennek a jobb időt is látott lapnak a hasábjain. A sok butaság, ami elhangzik a szájából mind bocsánatos lenne, ha nem évek hosszú sorának kudarcos politikáját próbálná meg igazolni féligazságokkal és egy dühös, frusztrált ember megemésztetlen ideáival. Azok a vágyak, hogy majd Amerikával szemben közép-kelet európai túlsúlyt lehet képezni (azokkal, "akikkel ugyanabban a hajóban evezünk, méghozzá az alsó fedélközben"), feltéve, hogy a környező államok végre leszámolnak azzal, hogy a magyarkérdést tegyék politikájuk első számú rendezőelvévé, fényes bizonyítéka annak az interjú során elhangzott kétségtelen igazságnak, hogy a magyar elit hagyományosan semmit nem ért a diplomáciához, ellenben -- teszem hozzá én -- minden pillanatban kész hangot adni a műveletlenségének, hozzá nem értésének, és a parlagi gondolkodásának. Az említett országok politikusai viszont pontosan tudják ezt, és -- miután kikérték maguknak (ha már mi nem) az alsó fedélközbeli közösködés perspektíváját -- inkább "süllyednek el" (az ötszázalékos növekedést produkáló, gyakran arrogáns, de megkerülhetetlen, és a világ első számú hatalmának a pozícióját még évtizedekig betöltő) Amerikával együtt, mint másznak át "az erővel egyben tartott félázsiai származékok" felkínálta mentőcsónakba.

Kövér Lászlóval a -- nevezzük így -- hiányos polgári háttere mellett az a gyökeres gond, hogy hazudik a saját táborának is, ami utánozhatatlan minőségi hiba. Azt állítani, hogy a párttársai tisztességesen gazdagodtak meg, illetve hogy ez a kormány (ez!) eddig is "minél több ember, család számára" akarta volna "megnyitni a felemelkedés perspektíváját", és ezen az úton (hova még?) ezentúl Amerika és a a civilszervezetek "zümmögésének" ballasztját is fel kell majd vállalnia, a helyzet totális félre reprezentálása. Kövérnek egy max. három mondatból álló interjút kellett volna adnia, amelyben kinyilvánítja: végtelenül korruptak és dilettánsak vagyunk, és reggelenként, amikor csatakosan felébredek, kedves olvasók, rendszeresen hosszan, rémülettel nézek magam elé amiatt, hogy a magam kvalitásaival házelnök lehetek az egykori Magyar Királyság parlamentjében. Elnézésüket kérem amiatt, hogy ez megtörténhetett.

Két stratégia -- az idővel feltehetően politikaivá acélosodni vágyó társadalmi mozgalomé és a létező balos pártoké -- határozza meg a baloldali alternatíva lényegét, de egyik sem lehet elég erős a Fidesszel szemben. A kettő nem csak egymást gyöngíti és részben egymás támogatói bázisából táplálkozik, de -- más-más okból -- akkor sem lehetne elég erős ahhoz, hogy önálló kormányváltó tényezővé nőhessen, ha a másik nem volna, együttműködni pedig egyelőre legalábbis képtelenek.

A társadalmi mozgalom ("civilek") politikai stratégiája önmagában véve is ködös, az látszik csak rajta, hogy 1) a radikális balos, egalitárius bukéja versenyképtelenné teszi az ideológiák versenyében (nem beszélve egy ilyen fordulat gazdasági-társadalmi következményeiről), 2) a mozgósító ereje Budapesten sem elégséges (nemhogy országosan), 3) pozitív kormányzati programja nincs, a politikai hitelességét kizárólag a protest jellegéből nyeri,  ezért -- pl. a Millához hasonlóan -- egy idő után szükségképpen hanyatlásnak fog indulni. A társadalmi mozgalom akkor juthatna sikerre, ha abszolút innovatív programmal és eszközökkel el tudná hitetni magáról, hogy képes meghaladni a bal-jobb megosztottságot, és ekként tudna intézményesülni, de se erre az igényre, se erre a képességre nem mutat semmilyen jel. 

Ami a balos pártokat illeti, azok ismert módon lejáratódtak, az itt-ott előforduló vezetőcserék (ám közben a kulturális stagnálás, amely sújtja már az LMP-t is) nem emelték a hatékonyságukat, a közvélemény-kutatások pontosan mutatják a tömegvonzó erejük behatároltságát még egy Fidesznek válságos időszakban is, a politikai üzenetei inkoherensek és változatlanul nem árulkodnak komoly ideológiai (nota bene baloldali) megfontolásokról, amelyek aztán kormányzati programban ölthetnének testet (tehát a kormányzóképességükbe vetett választói hit gyenge), miközben egymással is vetélkednek, és ez -- a szereplőket ismerve -- nem is fog egyhamar nyugvópontra jutni.

Ám ha -- valamilyen csoda folytán, mert nem kevesebb kellene -- a Fidesz támogatottsága és legitimitása mégis rapid csökkenésbe vált, amelyet a baloldal kamatoztatni tud, a Fideszben előbb fog Orbán vezetőcserét kezdeményezni strukturált, általa levezényelt módon, biztosítva magának a köztársasági elnökséget 2017-től, minthogy megkockáztassa a Fidesz vereségét, esetleg a szétesését, felidézve ezzel a saját maga és közvetlen környezete elszámoltatásának veszélyét. Magyarán a baloldal még -- a soha meg nem valósuló -- teljesen egységben sem fogja tudni elejét venni a Fidesz hatalmon maradásának a jelenlegi politikai napirend ismeretében.

A helyzet csak akkor változhat, ha radikálisan megváltozik a napirend, pl. további amerikai információk kerülnek napvilágra, amelyek védhetetlenné teszik nem csak Orbán személyét, hanem az egész kormányzati rendszerét, mert egyértelműen alátámasztják (pl. hangfelvételeken keresztül) azt, hogy -- mondjuk -- az elmúlt öt év a jobboldali választók becsapására, a nemzet erőforrásainak privatizációjára, egy szűk réteg több évtizedes uralmának bebetonozására, vagy éppen az országnak a moszkvai érdekszövetségbe történő betagozására és az EU-ból való kiemelésére irányult. Egy ilyen, vagy más, kevésbé radikális nyugati beavatkozás (kiszivárogtatáson, gazdasági szankciókon stb.) keresztül azonban polgárháborús veszélyt idézne fel, mert legalább a Fidesz-rezsim túlélése -- a saját önvédelmük miatt -- mindennél fontosabb Orbán és a legszűkebb környezete számára, és ezért nem drága nekik semmi, egy belháború kirobbantása sem. (A külföldi hírszerzés információinak esetleges hasznosításáról az adott esetben a nyugati és a keleti titkosszolgálatok által is zsarolt Orbán ellenében itt hallgatható/olvasható egy beszélgetés.)

Van ezen kívül egy halvány esélye a baloldalnak: a Jobbik megerősödése, amely az eddigi konfliktusokon túli mély válságot okozhat a Fideszben, amennyiben kettéhasítja a pártot a nyugati és a keleti orientáció, a polgári és a szélsőjobboldali napirend között. (Másrészről az "emberarcú Jobbik" politikája pontosan ezt a veszélyt akarja csökkenteni, egyben akarván tartani a koalícióra kényszerítendő Fideszt, miközben leválaszt róla szavazókat is.) A szélsőjobbal szemben a baloldal felléphet a nyugatosság letéteményeseként, ami közelebb hozhatja egymáshoz a polgári jobboldalt és a baloldalt -- sokkal valószínűbb azonban ennél a Fidesz-Jobbik koalíció (Vona forgatókönyve), vagy akár az elhúzódó kormányzati válság is a három nagyobb politikai tömb árnyékában, és vele az ország gyorsuló lecsúszása.

Mindenesetre megkönnyebbülés, hogy a magukat a baloldallal (vagy legalább Orbán "demokratikus" ellenzékeként) azonosító politikai erők és véleményformálók még mindig nem tartják a NER-t elég veszélyesnek az országra nézve, hiszen továbbra is idő előttinek tartják az Ellenzéki Kerekasztal (tehát egy új egyeztetési mechanizmus, majd alternatív politikai intézményrendszer) felállítását a sérelmeik legalább időleges elsimítására, és ellenzéki erejük koncentrálására. Ehelyett mindent élesben játszanak le a politikai hozzáértés nagyobb dicsőségére és az Orbán-team javára. A sok zsákutcához képest, amelyeket idáig vázoltam, egy kellően átláthatóan és a választók véleményeire (a részvételi demokráciára) érzékenyen működő EK kecsegtetne a legtöbb reménnyel akár politikai innovációban, akár az új intézményesülés lehetőségében, akár egy új politikai minőség és legitimitás kialakulásában. De mivel a szereplők feltehetően ugyanazok lennének, mint eddig, az EK-nak -- ahhoz, hogy sikeres erőközponttá válhasson -- a legjobb esetben is egyszerre kell találkoznia a külföldi "segítségnek" a közvélemény szemében még tolerálható szintjével, a Fidesz folytatódó legitimitásvesztésével, és a Fideszen belüli szélsőjobbos irányzat háttérbe szorulásával.

Egy valamivel kell mindenképpen leszámolnunk, mielőtt bárki bármibe belefog a mai magyar politikai közegben: hogy lehet ideális megoldása a helyzetnek. Ehhez az ország és politikai rendszere már túl rossz állapotban van. Ám, hogy II. Erzsébet angol királynő karácsonyi beszédéből idézzek: a legvalószínűtlenebb helyzetekben is él a remény. Élve is kell tartani.

(Kép a mandiner.hu-ról).

Január 2-án erődemonstrációra készül a társadalmi ellenzék, amelyen a mai állás szerint meg fog jelenni a parlamenti hivatalos ellenzék egy része -- konkrétan a DK -- a saját zászlói alatt. A tüntetés fő szervezője, Várady Zsolt, illetve néhány másik szervező is megkérte Gyurcsányt, hagyják otthon a zászlókat, elmagyarázva neki, hogy mennyit ártottak a magyar demokráciának annak idején, amikor "elmulasztottak élni azzal a felelősségükkel, hogy bevonják a társadalmat a közügyekbe". Gyurcsány erre nem meglepően azt üzente: coki neked, Várady Zsolt.

Nem foglalkozva most a Gyurcsánnyal szemben hirtelen támadt gyanúval, hogy Orbán útitervét valósítja meg, Várady kérése maga az abszurditás. Ha a társadalmi ellenzék úgy véli, hogy intakt melegházban felnevelgetheti a demokrácia régóta hiányolt illatos növényét eddig kipróbálatlan trágyával és vegyszerekkel locsolgatva azt, és légyszi-légyszi alapon elháríthatja a környék növényevő állatait, súlyosan téved. Ezt nem fogja megvárni pl. Gyurcsány, akinek, ugye, evidensen tök más a célja. A politikai versenyben (amely a hatalomról szól) lehet úgy tenni, hogy minket, "civileket", nem érdekel a hatalom, de azt már aligha lehet elvárni másoktól, hogy ők is így tegyenek, illetve ha van nekik egy saját politikai stratégiájuk (és Gyurcsánynak konkrétan van), akkor azt felejtsék otthon holmi bűnbánatból, és álljanak be a politikai logika meghaladásával (a.m. kiherélésével) kecsegtető éteri politikaellenességbe. Ám a politikaellenesség is politika. Ez az, amit a "civilek" láthatóan nem értenek, de Gyurcsány igen, és elejét is akarja venni. Gyurcsány hivatásos hatalommaximalizálóként lépett be a képbe, mire a "civilek" rögtön stratégiai hátrányba kerültek.

A társadalmi ellenzék úgy véli talán, hogy nem politizál, miközben utcára hív tömegeket, nota bene azzal a távlatos céllal, hogy Orbán mellett hidegre tegye a jelenlegi politikai establishment egészét? Akkor is politizálna, ha az Andrássy út újrafásításáért szállna harcba. Hát még így. Ilyen körülmények között társadalmi ellenzéket építeni -- a politikai ellenzékiség lehetőségének megvetése mellett, a hatvanas évekből jól ismert radikális intézményellenesség alapján -- a parlamenti ellenzék ellenében teljesen célt tévesztett stratégia. A társadalmi szerep és a mások NER-ben elfoglalt parlamenti szerepe között a megfelelő út a politikai ellenzékiség, és az azt szolgáló stratégia volna.

Emellett praktikusan arra számítani, hogy hirtelen sosem látott mértékű társadalmi és közösségi aktivitás kezdődhet a teljesen szétesett, szociális kompetenciákban szegény Magyarországon az establishment ellenében, olyan ráadásul, amelynek még pártpolitikai bűze sincs, az valójában a trockizmus, a Negyedik Internacionálé, a maoizmus, Marcuse, a lutte ouvrière, a munkástanácsok forradalma, az Occupy stb. horizontjára és színvonalára lövi be a bimbózó társadalmi ellenzékiséget. Annyival állunk még jobban, hogy a magyar civileknek legalább pozitív programjuk nincs, és ha így folytatódik, jobb, ha nem is lesz.

Január 2-án valami nagyon ütős (értelmes és attraktív) stratégiát kéne meghirdetni a színpadról ahhoz, hogy eloszoljanak ezek a kétségek. Ez az egyetlen mellesleg, amivel érdemes felvenni a harcot a DK-s zászlók ellen a baloldali politika centrumáért folyó vetélkedésben -- a puszta tiltás gyengeségről árulkodik. Rövid út a semmibe. Nem tiltani kell, hanem jobbnak kell lenni. Ehhez azonban egy-két dolgot el kell előtte dönteni.

A Magyar Hírlapban (17.o.) Béndek Péter A politikai parancsolat címmel reagál Gusztos Péter SZDSZ-es ügyvivő és a szabad demokraták egyházfinanszírozással kapcsolatos elképzeléseire. A cikkíró megállapítja: a liberalizmus legfőbb hiányossága éppen a szabadság folyamatos félreértése, és ennek következtében az aláásása. Béndek kifejti: „Egy társadalom tagjainak szabadsága… feltételek komplex rendszerében valósulhat csak meg. E feltételek kialakítása sohasem vált tökéletesen átlátott feladattá, de annyit lehet tudni róla, hogy a legalapvetőbb alkotmányos normákon túl leginkább érzékenységet és intelligenciát... követel. A konkrét esetben, amikor az egyházak már nem rendelkeznek azzal a befolyással, amely veszélyeztethetné a társadalom békéjét, vagy akárcsak az állami ideológiai pártatlanságát, és helyette olyan erők szabadultak el, mint a fogyasztói pszichózis és az általa diktált, a bonyolultabb társadalmi intézményeket kikezdő rövid távú, korlátolt gondolkodás, a társadalomnak jól felfogott érdeke lehet – nota bene: a szabadság feltételeinek megőrzése érdekében – az egyházak megerősítése”. A cikkíró leszögezi, hogy jelenleg az egyháznak mint társadalmi funkciónak a megerősítésére van szükség, mivel más területen nem indult el azoknak a kompetenciáknak a kialakulása, amelyek megmenthetnék az emberiséget a mai tendenciák veszélyes következményeitől. A szerző ugyanakkor megjegyzi: „Ehhez persze nem a Semjén Zsoltokra van szükség. Velük az egyházak hagyományos hatalmi oldala juthatna szóhoz, amely az evangélium, a szeretet parancsolata, és a legkiválóbb keresztény elméknek: a Dosztojevszkijeknek, a Bergyajeveknek és a többi szenvedőnek ellenére mindig is uralkodott az egyházak (...) felett. Az egyházakkal szembeni kritika a bolsevizmus bukása után – ha már Krisztus halála nem volt elég ehhez – csak a hatalom kritikája lehet. Az evangélium ellenben társadalmi szervezőerőt jelenthet az önző, rövidlátó, embertelen normáknak legalább a kodifikációja ellen. Legalább ne emeljük törvényerőre ezeket, ha már! Legalább a kritikájuk lehetőségét tartsuk fenn, ha már!” A cikkíró szerint a liberalizmust körbefonja a populizmus hidrája. Béndek kifejti: „A liberlizmusnak megvannak az erényei, de rendszerként sohasem volt annyira zárt vagy akárcsak logikus, hogy ne lehessen kiverni az egyik fogát a szomszédos fog veszélyeztetése nélkül. Bizony ki lehet és ki is kell! A társadalom… nem engedheti meg magának, hogy eluralkodjon felette egy pozitív dogma, hanem latba kell vetnie minden képzelőerejét annak érdekében, hogy új alapokra helyezze a kritikát. Ebbe belefér az evangéliumhoz hű, folyamatosan reformált egyházak iránti türelem, hátha lehet tanulni tőlük példának okáért a szabadság konzervatív gyakorlatáról.” MH/MK

Napi Sajtószemle / magyarkurir.hu