A többségében makrogazdaságilag és államháztartásilag képzetlen, viszont a versenytől félő, államelvű, nacionalista magyar választónak idáig elég volt a "nemzeti kormányzás" klisékészlete ahhoz, hogy megnyugodva letudja a "komcsikat" és egy füst alatt a Kárpát-Magyar Nagyhazába bírja vizionálni Szingapúr, Svájc és Amerika egyesített vagyonát (amivel egyébként semmi más nem történne, mint helyreállna az igazság, tehát nem kell rögtön elalélni a megtiszteltetéstől -- ami dukál, az dukál).
Felhívnám a figyelmet arra, hogy miközben ez az átlagválasztó fél a versenytől, államelvű és nacionalista, közben megengedheti magának, hogy makrogazdaságilag és államháztartásilag képzetlen legyen, tehát ne ismerje azt racionálisan, ami felé a szenvedélyei lökik. Óriási hiba. Nem csoda, hogy az olyan kalandorokat, mint Orbán, Matolcsy, Varga és a resztli piedesztálra emeli, és ott is tartja, ameddig a gatyáján a folt kitart.
A nemzeti kormányzás mítosza azonban, amely így az év vége felé már majd' 1 millió Fidesz szavazóval többnek jelenti a korrupció és a dilettantizmus szinonimáját, mint két hónapja, a mai jobbos-századvéges tolvajnyelvben egyet jelent a jó kormányzással, pedig hát dehogy is az. A jó kormányzás hagyományos eszménye egyébként is problematikus, de ezt hagyjuk itt és most. A nemzeti kormányzással helyettesíteni azonban egyszerű cinizmus, amely arra az ájulatra hagyatkozik, hogy ami nemzeti és ráadásul kormányzás, az valami olyan piszkosul magasztos dolog, amelyhez az egyszerű halandó hozzá se szagolhat. Mivel a magyar nép mentalitása felmérések szerint még ma is Nyugat-Európa 14-15. századi érett feudális állapotával mutat rokonságot (egy kissé patrimoniálisabb jobbágyi ízzel), nincs azon mit csodálkozni, hogy az öntudatos polgári (mások szerint demokratikus) viszonyulást a politikához nem nagyon ismeri, és amennyiben ismeri, hát nem szereti.
Pedig a jó kormányzás nagyon világosan megítélhető lenne a karcagi malmász, a barcsi Coop-pénztáros és a győri mérnök szemszögéből is, ha egyszer hozzá szoktak volna bizonyos mércék használatához. Jól kormányozni nem is annyira nehéz, és az ember pontosan meg tudja ítélni a valóságát az utcákon, a házak homlokzatain, a társalgásokból, a személyes életekből és a gyerekei ruházatán. Lopni és a lopást megfelelő törvényekkel fedezni, és közben úgy hazudni, hogy annak legyen füle és farka is -- na, az nehéz. (Nem is megy már.) Kormányozni mindössze világosan egyet jelent -- bármilyen csúnyán hangozzék is -- a nép (a közösség, a társadalom, az emberek, a választók, a közjó) szolgálatával. Bővebben az ország szellemi és anyagi gyarapodásában való hatalmi szerepvállalással, és az erről való transzparens számadással.
Az én személyes véleményem szerint most éppen ilyesmire volna szükség:
-- szolgáltató, értékteremtő jogállam és kiegyensúlyozott, kiszámítható szabályozási rendszer; -- erős önkormányzatiság és autonómiák; -- a korrupció kíméletlen letörése; -- világszínvonalú (értsd: világszínvonalú, tehát világszínvonalú) nevelési és oktatási rendszer; -- gazdasági szabadság és a tulajdonosi szemlélet erősítése; -- minél többek bevonása a társadalmi értékteremtésbe, majd fokozatos bérfelzárkóztatás a nyugat-európai sztenderdekhez; -- és végezetül, inspirációként, a különleges ország perspektívája.
Ehhez -- vagy valami más, legitim, átlátható programhoz -- viszonylag könnyű aztán intézkedéseket és költségvetést rendelni, nem kell ehhez varázsgombát enni vagy egyszemélyes felszabadító szervezetet játszani. Ez utóbbiak mind azért vannak, hogy a tényleges kormányzásképtelenséget és aljasságokat elfedjék. Egy demokráciához szokott népnek hamar feltűnne az orbáni geng pótcselekvése, hozzá nem értése és ravaszkodása -- de hát ezek pontosan tudják, mire nem alkalmas még a magyar nép. Az idő azonban meghozza nekünk ezt a bölcsességet is, a nemzeti meg idővel elmúlik a kormányzás fosztóképzőjének lenni. És az idő telik, mondta Newton, vagy valaki.
