Nem kell elmélyült klímakutatónak lenni ahhoz -- igaz, a minimális összefüggések ismeretére azért szükség van --, hogy lehessen tudni: miért nem a klímakutatók javaslatai fogják megoldani azt a válságot, amely egyszerre állt össze objektív (leegyszerűsítve: az üvegházhatású gázok megnövekedett kibocsátásából adódó légkör-melegedés) és politikai-ideológiai (a progresszivista politikai napirend megtámogatását célzó) tényezőkből. A klímaválságnak nem a klíma az oka, hanem az, hogy az emberi tevékenység mára megbillenteni látszik a természetes folyamatokat a Föld ökoszisztémájában -- tehát nem is a klímakutatók dolga, hogy megoldják. A vétkes emberi tevékenység pedig az élet, konkrétan a jobb élet mindenkit éltető reménye, a jobb élet pedig az általános felfogás szerint minimálisan az éhezéstől való megszabadulás, maximálisan pedig bármi, amit valaki nem szégyell, ideértve adott erőforrások feletti, a személyi szükségleteket jóval meghaladó uralom maximalizálását. Röviden, az anyagi-egzisztenciális vágyak kielégítése a természeti erőforrások felhasználásával.
Ezeknek a vágyaknak a túlnyomó része nemcsak teljesen legitim vágy (vegyük ki most a sorból a hatalmi érdekeket), hanem aligha visszafogható, ezért se önként, se hatalmi szóval nem csillapítható. Legfeljebb az képzelhető el, hogy a helyükbe lép egy még erősebb egzisztenciális érdek, az önvédelemé (a halálfélelemé). De mire ez utóbbi a klímaváltozás kapcsán megtörténhet, addigra már késő lesz, köszönhetően a dolgok késleltetett logikájának. (Mire az emberiség kritikus tömege halálfélelmet érezne a klímaváltozás kapcsán és hajlandó lenne változtatni az életmódján, addigra már késő lesz.)
Még egyszer tehát: a klímaváltozás ügye nem a klíma ügye, hanem az ember alapvető antropológiai jellemzőié, amelyek nem engedik nemhogy a tudósok által elképzelt klímacélnak megfelelő tevékenységre való visszaállást (az azóta megnövekedett embertömeg mellett hol lenne ez -- talán a II. világháború előtti életszínvonalon, értsd: nemcsak a Nyugaton, hanem Kínában és Indiában is?!), de nem engedik a néhány százalékos GDP-esést sem egy adott régióban annak veszélye nélkül, hogy azonnal megborulna az ottani, néhol egyébként is kényes társadalmi béke. A klímaváltozás ügye nem a klíma ügye: a társadalommérnökösködés középpontjává, pláne kiárólagos tényezőjévé emelni hamarabb hozná el a világégést, mint a spekulatíve ennek kijelölt 2050.
A légkör felmelegedésének csökkentését, majd visszafordítását -- megengedve, hogy ez az emberiség viselkedésén múlik --, kizárólag az előremenekülés: a technológiai forradalom és apróbb lépésekben megtehető állami intézkedések hozhatják el. Nem ismerek -- és ami fontosabb: a világ sem ismer -- olyan klímavédelmi tervet és/vagy fogyasztásellenes bölcsességet, amely implementálható lenne és hosszú távú megoldást hozna a még gazdagodásra váró milliárdok alapvető vágyai és a nyugati embernek a saját életmódjához fűződő érdekei ellenében. Szerencsére globális kormányzás még nem lesz jó ideig, nincsen és "idejében" nem is jöhet létre nemzetközi szervezet, amely bármilyen íróasztali konstrukciót ki tudna kényszeríteni. Ezt a konstrukciót a veszélyérzet és a válsághangulat ezért önmagában nem, csak a technológia, a kutatás-fejlesztés, a piaci érdekek és az államok együtt tudják kialakítani és organikusan művelni. A társadalom (progresszív hangadóinak) panasza csak trigger lehet, amivel nincs baj, legyen -- de ne akarjon megoldássá válni az ebből következő progresszivista rajongás, fogyasztás- és kapitalizmusellenesség.
Védjük meg a józan észt a konstruktivista értelemből induló politikai-ideológiai támadástól!
.jpg){kind=link}
.jpg){kind=link}