Politikai gyakorlatokról beszélek, nem egyéni beállítódottságról. A kettő nyilvánvalóan más érdekű: az előbbi embertömegek koordinációjának elveit, az utóbbi az egyes emberek belső értékrendjét illeti. Politikai gyakorlatként a konzervativizmus és a liberalizmus (nem a baloldaliság!) a második világháború óta folyamatosan közelednek egymáshoz, amihez elég megnézni a nyugati konzervatív pártok manifesztumait vagy politikáját. Egyúttal azonban -- különösen az utóbbi húsz évben -- a liberalizmust elkezdte mind erősebben gyarmatosítani a progresszivizmus, és amit valaha a szabad piaccal, a törvény előtti egyenlőséggel, az (összemérhetetlen) értékek pluralitásával, az alacsony adókkal és a hatalmi ágak elválasztásával volt jellemezhető, az mára meglehetősen kollektivistává, államelvűvé, programmatikussá és intoleránssá vált, röviden a progresszív baloldal része lett, a konzervativizmus pedig jobb híján átvette a liberalizmus valamikori értelmét -- asszimiláció és az utóbbi itt leírt kiüresedése okán. (A nyugati konzervatív pártokban eltérő hangsúllyal, de ma már ott van a progresszivista politika is, miközben az itt leírt liberális konzervativizmusnak visszaszorul a képviselete.)

Ebben a folyamatban egy valamivel nem nagyon tud mit kezdeni a konzervativizmus, ez pedig a liberalizmus racionalista jellege. A konzervativizmus megkülönböztető jegye minden más ideológiával vagy politikai gyakorlattal szemben a racionalizálhatatlan, érzelmi, hit- és hagyományalapú politikai vélemények, vagy egyenesen a hallgatás melletti kiállása. Akár a liberalizmust (a megmaradt darabjaiban), akár a progresszivizmust, akár a nacionalizmusokat -- tehát korunk bármelyik politikai vezéreszméjét -- nézzük, ezek mind a politikai értékek, hitek és meggyőződések racionalizálását, szavakba öntését, kategorizálását követelik meg: mind logocentrikus (beszéd- és vitaközpontú) álláspontok akkor is, ha egyébként az értékválasztásaik végső soron ízléseket tükröznek. Ezekkel szemben a konzervativizmus meghagyja az embernek a jogot arra, hogy elismerést követeljen a megmagyarázhatatlannak is. (Nem a tisztelet -- ez a progresszivista hisztéria része --, hanem a távolságtartás és a be nem avatkozás alapján.) A konzervativizmus szerint egy létformát vagy érzésvilágot nem kell tudni megindokolni ahhoz, hogy legitimnek ismerjék el mások és értékesnek a benne élők. A konzervativizmus ebben az értelemben premodern -- és ez adja a pluralitás iránti elkötelezettségének alapját. A konzervatív ad absurdum nem indokolja azt sem, hogy miért vet meg másokat: ez - kvázi - nem tartozik rájuk.

A tradíciók, értékrendek, vélemények kifejezésének, magyarázatának és védelmének diszkurzív kényszere a modern világban egyenesen vezet a homogenizációhoz és az államok elhatalmasodásához -- vallja a konzervatív. Ahogy a liberális demokrácia is végső soron a korszellemnek megfelelő értékeket választja ki, úgy a diskurzusban is alulmaradnak a rosszul explikálható érzések, attitűdök, előítéletek. Konzervatívnak lenni azt jelenti, önmagunk lenni, ideértve a racionalizálhatatlan tartalmainkat, és -- politikai értelemben -- kivívni a hallgatás joga mellett ennek mások általi elismerését is, illetve erre a kifejezésbeli pluralizmusra alapozni a társadalmi rendet. Ez óhatatlanul az állam szűkítését, az emberek közötti közös nevező vékonyítását, az értékvilágok közötti politikai konszenzus manufaktúrálásáról való lemondást, az emberi és kisközösségi autonómiák tágítását jelenti. 

Ehhez képest a nacionalista, aki a hallgatás autonóm tartományait egy nemzeti fikcióval akarja bevenni, vagy a progresszív, aki a helyes erkölccsel házal a kapuink előtt, vagy a liberális, aki meghagyja nekünk a jogot a saját értékrendünkhöz egészen addig, amíg az diszkutálható -- mind fölvilágosító, végső soron államrendű racionalisták. A nacionalizmus gleichschaltolja a bonyolult személyes erkölcsi világokat és gyengíti/kiirtja az így kapott ember és a kollektívum közötti közösségi tereket. E formán éppen annyi köze van a konzervativizmushoz, amely az emberi élet teljességének akar érvényt szerezni a politikai koordinációban (leginkább az előbbit megmentendő az utóbbitól), mint bármelyik balos etatizmusnak. Nevetséges, ahogy a globális degeneráció közepette egy lapra kerülhet nacionalizmus és konzervativizmus csak azért, mert immár nem csak az egyéni erkölcsök, hanem a nemzetek is védelemre szorulnak a náluknál is nagyobb entitásokkal és folyamataikkal szemben. Attól, hogy a nemzeteket fenyegeti az univerzalizmus, az előbbiek védelmezői még nem lesznek konzervatívok (ahogy -- játsszunk el a gondolattal -- az emberi faj védelmezői sem lesznek konzervatívok attól, hogy megtámad minket egy Földön kívüli civilizáció). Konzervatívnak lenni az emberi élet teljességére való törekvést jelenti annak racionalizálhatatlan tartalmaival együtt (de ideértve pl. a nemzeti érzést is), nem pedig egy új fenyegetettségben való életet. Az újtól ugyanis a régi fenyegetettségek még éppen olyan zavarók. Nekem konzervatívként éppen annyi gondot okoz a nemzet, mint az emberiség. (Ezért is vagyunk kevesen konzervatívok: nem lehet kényelmesen beleomlanunk egyik kollektívum és azok felkent prófétáinak alfelébe se.)