Tisztelt Egybegyűltek! Ünneplő Honfitársaim!
Nehéz lenne elfogódottság nélkül nekifognom ennek a beszédnek, három héttel azt megelőzően, hogy a jövőnk szempontjából -- túlzás nélkül mondhatom -- létfontosságú országgyűlési választásokra kerül sor hazánkban. A mai helyzetünkben polgári forradalmunk évfordulójára nem lehet úgy emlékezni, hogy ne a mai dolgainkról beszéljünk, hiszen 166 év eltelt, és a szabadság és a polgárosodás programja azonban újra és még mindig csak program. Mi, mai magyarok újra felismerhetjük '48 követeléseiben a saját követeléseinket. 166 éve nem léptünk előre a nemzet makacs problémáinak orvoslásában! Veszélyben a szabadságunk, veszélyben a polgárosulás, veszélyben a nemzet!
Nem lenne ezért nehéz visszanyúlnom a '48-as elődeinkhez, hogy kimutassam a párhuzamokat az ő szenvedélyeik és a mieink között, az ő céljaik és a mieink között, az ő komolyságuk és a mienk között -- de, kedves barátaim, nem teszem, mert én, akik Önök előtt állok, nem vagyok méltó arra, hogy összemérjem magam nemzeti nagyjainkkal. A sokszor meghúzott párhuzamokat én nem fogom meghúzni, mert bár névleg az ellenzék vezére vagyok, ez az ellenzék nem az az ellenzék, Petőfinek, Kossuthnak, Széchenyinek mi a cipője fűzőjét sem vagyunk méltók bekötni!
Annál tragikusabb, hogy a gondjaink talán még súlyosabbak az övéiknél. A régóta megoldatlan ügyek irdatlan súllyal nehezednek ránk, mi azonban, akiknek megadatott, hogy ezekről a deszkákról, a parlamentben vagy a nyilvánosság egyéb fórumain képviseljük Önöket, közben annyival súlytalanabbak vagyunk. Mégis úgy alakult, hogy Önök nem lepték el az utcákat az utóbbi évtizedekben újra és újra, az utóbbi években pedig minden nap annak érdekében, hogy kikényszerítsék a politikai osztály megtisztulását, ezért rám és az ellenzék többi vezetőjére vár az a feladat, hogy érvényre juttassuk az Önök legbölcsebb elvárásait, a legjobb szándékait, és a közjót.
Azt mondhatom csak Önöknek innen, hogy mindannak ellenére, ahogy viselkedtünk az utóbbi években, egészen a legutóbbi napokig és órákig, amiért rászolgáltunk az Önök jogos megvetésére, ami megvetést érezzük, és ami miatt mélységesen szomorúak vagyunk -- mégis ígérem, hogy mindennek ellenére, megvetve lábunkat a mai ünnepben, március 15-e szellemében fogunk belemenni a választásokig megmaradt néhány hét küzdelmeibe!
A mai ellenzék vezetői megértették az Önök kiábrándultságát. Megértettük, hogy oka van annak, hogy a III. magyar köztársaság történetének messze legkártékonyabb kormányát ez a nemzet inkább visszaszavazná a hatalomba, minthogy minket válasszon. Kérjük Önöket az utolsó, megmaradt tekintélyünkkel, ne tegyék! Ne miattunk, ne amiatt, amilyenné tettük az országot a saját kormányzásunk idején, hanem a remény hangját meghallva, ami a legtöbbünkben ott él még, hogy lehet még ez az ország minden magyar hazája. Engem hallgatva hallják meg magukban a remény hangját -- én ezt a reményt fogom képviselni az elkövetkező három hétben és utána, bármi történjék is.
Ahogy végigtekintek az utóbbi évek történésein, katartikus erővel nehezedik rám a feladat nagysága. A nemzeti polgárosodás, integráció és a nemzeti megbékélés ügyeinek cinikus félresöprése soha nem volt sürgető erővel figyelmeztetnek arra, hogy az ország elindult egy olyan úton, amely a pusztulásba vezet. Ezen az úton szívós munkával és türelmes ésszel vissza kell fordulnunk! Ennek első lépéseként az Orbán-kormány legyőzésére össze kell fognunk mindannyiunknak, akik részint ma eljöttek ide, részint otthon maradtak, mert nem bíznak bennem és pártvezető társaimban, részint pedig még nem fogták fel az április 6-i választások kockázatát. Kérek mindenkit, ne gyarló és könnyű voltomra, hanem az önmagában élő reményre figyeljen. Adja meg a reménynek a lehetőséget!
Ahogy Babits írta:
"Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe."
Magyarország megunta a börtönjárást, de még vár azokra, akik kivezetik majd a szabadságba. Valószínűleg nem én leszek az -- a feladat meghaladja az erőmet. De a közös cél tőlem függetlenül is adott: lényegtelen, kiben személyesül meg, amíg a cél világos. És világos -- szabadság, jólét, megbékélés! Én ígérhetem, hogy magamat ezeknek a céloknak alávetem, és gondoskodom arról, hogy az országot -- szemben a múlttal -- ezek a célok irányítsák, amikor pedig eljön az idő, hogy egy nálam méltóbb átvegye e célok képviseletét, örömmel engedem majd előre.
Ahhoz azonban, hogy a remény valósággá váljon, először a reménynek kell győznie. Április 6-án ne a valóságot keressétek, azért még dolgoznunk kell! De engedjétek győzni a reményt! Április 6-án elválik, hogy így lesz-e. (...)
(És ezen a ponton felébredtem a valóra.)