Ha nincs működő liberális demokrácia, ki/mi szavatol a jogok biztonságáért? Evidensen semmi. (Látjuk.) A libdem modern konzervatív koncepciója emiatt egyértelműen előnyben részesíti magát a rendszert az alkotóelemeivel (köztük a jogokkal szemben), és olyannyira komolyan védelmezi azt, hogy az egyetlen létező politikai igazságnak is gondolja, amiért érdemes harcba szállni akár a jogok irracionális kiterjesztése ellenében. A liberális demokrácia kultúrája nem egyenértékű a jogok kultúrájával, és ha valamiért dolgozni kell, akkor az inkább az előbbi, ami -- ebből köbvetkezően -- a jogok korlátozásával is járhat egy bizonyos kulturális állapottal összhangban.
A liberális demokrácia a politikai hatalommegosztás és a társadalmi pluralizmus egyensúlyán alapul (a "checks and balances"-ben az utóbbi helyes fordítása nem ellensúlyok, hanem egyensúlyok, méghozzá egymást keresztbemetsző egyensúlyok, ahogy Madison gondolta), azaz politikai, és nem antropológiai rendszerről beszélünk. (Pl.) Locke-ból azonban a legmértéktartóbb liberálisok is a szerződéselméletre fókuszálnak (magyarán az antropológiára és a politikai igazolás módszerére) ahelyett, ami a szerződés létének oka, vagyis a politikai-kormányzati rendszer. A konzervatívokat az utóbbi érdekli, ezt óvják akár az antropológiai és filozófiai határtalansággal szemben, ugyanakkor kultúrát istápolva köré.
A libdem nem az ember elvont eszményén és a jogok parttalan kiterjesztésén alapul minden identitás, vágy és politikai aspiráció elismerése és intézményesítése érdekében, mert ez óhatatlanul relativizálja azt a közeget, amely -- egy értékrend, szokások, értelmezések és intézmények bonyolult összjátékaként -- a korlátozott kormányzást lehetővé teszi. (A kulturális és társadalmi dezintegráció csaknem automatikusan váltja ki az állam megerősödését akár a veszélyek ellenében, akár az új kulturális formák, intézmények, jogok érvényesítése érdekében.) Ebben a közegben egyértelmű előnyt kellene biztosítani e kultúra egyensúlyi regenerációjának, tiltani kellene a libdem-ellenes szólásszabadságot (lám, egy fontos jog világos korlátozásának alapja lenne ez), és a libdem erkölcsével szembeni politizálást (amiből következne a szélsőséges pártok -- Fidesz, Jobbik, Munkáspárt -- betiltása is). A liberális demokráciában -- mivel ez az egyetlen politikai igazság -- nem kaphatnak szerepet az ennek felszámolására irányuló törekvések, ezeket ab ovo alkotmány- és közösségellenesnek kell ítélni, és betiltani.
A liberalizmus politikai gyakorlata azonban, úgy tűnik, ellentétes a liberális demokrácia érdekeivel, amennyiben relativizálja a politikai értékeket, beengedi a hatalomgyakorlás sáncai mögé a libdem kultúrájával ellentétes erkölcsöket és szokásokat (itt a kulturális szélsőségektől, mint a migrációval behozott együttélési minták, a [proto]náci és [szalon]kommunista pártok megtűréséig sok minden megemlíthető). A liberális semlegesség és relativizmus az igazsággal szemben védtelenné teszi/tette a libdemet a belső és külső ellenségeivel szemben. Hagyni a libdem-ellenes gondolatokat intézményesülni, a margóról a centrum felé közeledni, az egyetlen élhető egyensúlyi rendszer önfelszámolását segíti elő, miközben az egyszeri liberális abban reménykedik, hogy majd szépen kisimulnak az ellentétek, megköt majd valamiféle cement, lesz modus vivendi, csak türelmesnek kell lenni, és főleg toleránsnak. Amikor nihilizmusról beszél a miniszterelnök (maradjunk ennek intuitív értelménél), akkor nem téved túl nagyot -- a probléma az, hogy a túlpartól szemléi a folyót (úgy is mint fluxot), ahonnan visszabeszélni már régóta libdem-ellenes. Nihilizmusnak minősíteni a liberalizmust (progresszivizmust), miután az egyetlen politikai igazságot (a liberális demokrácia politikai rendszerét) már fölszámolta, minimum cinikus.
A liberális demokrácia ugyanakkor a jól működő társadalmak mércéje is. Ha elkezd akadozni, megjelennek a szélein a kihívók, akkor csak ideig-óráig lehet tiltani és szankcionálni őket. Megjelenésük figyelmeztetés arra, hogy a kezdődő válság okait fel kell számolni, és kulturálisan és szociálisan is meg kell erősíteni a politikai rendszer hátországát. Ezt kellett volna tenni 2010 előtt Magyarországon, és ma Európa fejlettebb részein. Nem pedig fittyet hányni a válságtünetekre, és tovább tűrni részint a centrifugális kulturális és társadalmi erőket, részint ezek politikai reprezentációit.
