A kapitalizmus a 19. végétől fokozatosan kikerült abból az erkölcsi világrendből, amely az emberi kiválóság mércéjévé tette a szabad piacon való boldogulást, illetve a szabad piaci sikert a tehetség és az érdem, a közjó, a törvény előtti egyenlőség, az emberség és a szolidaritás valamilyen összefüggésére vezette vissza. Ez a komplex normarendszer természetesen már korábban vissza-visszatérően sérelmet szenvedett a gyakorlatban, de a normák nyílt tagadása ismeretlen volt kb. 120-130 évvel ezelőttig, amikor a deszakralizáció, a materializmus, a progresszivizmus, a tömegtársadalmak homogenizáló ereje, és a fasizálódás első jelei egyszerre felülírták az európai társadalmak hagyományba ágyazott jövőképét és világnézeti konzisztenciáját.
A kapitalizmus amoralitása egyre tapinthatóbb azóta, a pénz- és a reálgazdaság elválása, a tőke- és vagyoni koncentráció, a politikai és a gazdasági elit összeolvadása, a korrupció, a média ereje stb. egyre szélesebb rétegeket tesz kiszolgáltatottá egy átfogó hatalmi mechanizmusnak, amelyen belül a választási lehetőségeik -- köszönhetően a családok, az oktatási és a kulturális rendszer instrumentalizálódásának -- ténylegesen csökkennek, ahogy csökken a rendszerhez adott értékük is. A globális kapitalizmus valóban sok százmillió ember életszínvonalát emelte adott esetben radikálisan, de a rendszer logikájából fakadóan ennek az emancipációnak nem az értékteremtő, hanem a fogyasztói embertípus áll a végpontjában. A kapitalizmus rendjében a termelés és a fogyasztás, nem pedig az értékteremtés emelése és a humánum sokoldalú fejlesztése áll egyensúlyban egymással; a kapitalizmus tömeges méretekben torz, redukált emberkép, és ennek megfelelően szuboptimális gazdasági logika alapján működik. Egy kisebbségnek ugyan valóban biztosítja az értékteremtés kiváltságát, de a proletariátusát termelői-fogyasztói életszínvonalra állítja be -- ám a mai mércével boldogok már azok a társadalmak is, ahol ez az egyensúly egyáltalán létrejön! Mai mércével kb. ez jelenti a gazdasági fenntarthatóságot.
A kapitalizmus látószöge tehát materiális -- pedig lehetne értékelvű-humánus is, olyan, ami az emberben rejlő képességek minél teljesebb kibontakoztatására irányul. Furcsamód, aki ismeri a vállalatok működését, pontosan tudja, hogy propaganda szintjén az utóbbi nagyon is elfogadott hozzáállás, csak éppen a gyakorlatban nagyon kevés cég működik így. Amelyek viszont így működnek, azok valóban messze hatékonyabbak a többinél. Részint ez a szemléletváltás, részint az erősebb verseny- és lobbitörvények, részint pedig a hatékonyabb adórendszerek és államok alapvetően tudnának javítani a kapitalizmus legitimitásán, amire már csak azért is szükség volna, hogy a kapitalizmus kritikáján ne a társadalmi marginalizáció és a fasizálódó államok erősödjenek.