A Churchillnek tulajdonított mondás szerint a demokrácia a legrosszabb államforma, kivéve az összes többit. Ez az -- egyébként kétezer-ötszáz éves belátáson alapuló -- politikai norma egy másikkal együtt adja a politikai szabadság modern konzervatív foglalatát: ez a másik pedig a klasszikus skót-angol-amerikai alapvetés, miszerint az individualizmus tiszteletén alapuló (liberális) intézményrendszer azért támogatandó, mert ez adja a legkisebb lehetőséget arra, hogy a (természetüknél fogva) rossz emberek kárt okozzanak egymásnak. A politikai szabadságunk alapja ebben a felfogásban az antropológiai pesszimizmus: az ember rossz, bűnös, a hagyományok és Isten segítségére szorul értelmi és erkölcsi képességeiben, a politikai hatalom koncentrációja pedig ellentétes az érdekeivel (anti-autoritarianizmus).
Ez a modern (liberális) konzervatív -- tkp. brit -- politikai világkép élesen elüt a kontinentális szabadság-hagyománytól, amely (a rendkívül kártékony, a humánumot deszakralizáló) Kant nyomán az ideologikus "emberi méltóságot" tette meg a politikai szabadság forrásának, illetve Rousseau nyomán az embert eredendően jónak és politikailag megválthatónak gondolva előkészítette a talajt egyfelől a "rendszerkritikai" gondolkodás, másfelől az egyenlőségelvű diktatúrák előtt, amelyek az így vagy úgy felfogott emberi eszménynek akarnak érvényt szerezni a társadalomban. Míg a naturalista brit hagyomány pesszimista az emberrel kapcsolatban, és a politikai szabadságot az emberi károkozás lokalizálása és minimalizálása érdekében a hatalom korlátozásával és szétaprózásával támogatja, addig a kontinentális szabadságfogalom magasztos, folyamatosan a lényeget felmutatni akaró ideologikus emberképébe belefér a "szabadságra" való kényszerítés (vö. a progresszivizmus romantikája, végén a "szocialista embertípussal"), belefér az emberi esetlegességek és személyes különbözőségek kollektív akarattal való felszámolása (antinaturalizmus) -- a szabadság politikája híján a szabadság metafizikája. A brit politikai szabadságfogalom eredendően feudális-jobboldali-naturalista, a kontinentális aufklérista-baloldali-konstruktivista. A brit szokásjogi-tradicionalista, a kontinentális állami-ideologikus. A brit az érzelmek és az érvelő belátás egyensúlyán, a kontinentális triumfáló (ész)elveken alapul. Nem annyira a szabadságok aktuális tartalma vagy kiterjedése, mint ez a szemléletbeli kettősség választja el egymástól a konzervatívok és a progresszívok szabadságértelmezését, röviden: a pesszimista és az optimista emberkép, a van (intézményei) és a legyen (kikényszerítése) közötti különbség, és az ezeknek megfelelő politikai vs. ideologikus érvelés.
A kontinensen sosem értették a brit politikai szabadságfogalmat (hogy az nem az [ön]megvalósítás, hanem az önvédelem eszköze), ezért nem értik a vegyesállami, ugyanakkor (minimum) deista amerikai alkotmányosságot sem (politika és erkölcs eltérő illetékességét), a britek viszont mára szemmel láthatóan áldozatul estek a demokrácia népszuverenista tévképzetének, amit elősegített a jobboldali szabadságfogalom utóbbi húsz évnyi erodálódása és elmoralizálása is (elég ehhez a Konzervatív Párt Cameron alatti balra tolódását megfigyelni). A brit politikai kultúra az utóbbi húsz évben egyre többet veszített magából, és egyre többet vett át a populista-egyenlőségelvű kontinentális késztetésekből, ami egyenesen vezetett a Brexithez -- ez a Brexit tehát egy lényegileg rossz változás indikációja, mégis lehetőség egyúttal a korlátozott, képviseleti demokrácia és a liberális szabadság visszavételére is, miközben mi a kontinensen a nacionalista és a föderatív kollektivizmusok között őrlődünk majd. Tehát Churchillnek igaza van bár, mégis a demokrácia korrupciója ebben az esetben az észhez térést is segítheti, ami a szabadság visszavételében juthat kifejezésre. Ehhez azonban merni kell fellépni egyrészt a beszüremkedett kontinentális hagyományok, másrészt a multikulturalizmus politikailag korrekt kezelésével szemben, amely az eltérő politikai világképeknek engedve idáig rombolta a szabadság britanniai hagyományát.