1000 leütés

Az egzisztenciális félelem - saját életének féltése - az ember legősibb, legmélyebb reflexe a külvilágra. Az egzisztencia tágabb értelemben nemcsak az életet, hanem a megélhetést, a valahova tartozást és a (kulturális) identitást is felöleli -- az ezeket érintő félelmekkel szemben úgy érvelni, hogy irracionálisak, szarvashiba akkor is, ha ténylegesen nincs alapjuk. Hát ha még van is.

A címben jelzett három félelemforrás mind jogos alapjai az ilyen félelmeknek, mi több semelyik kisebb vagy nagyobb hangú prókátor sem tud elég bizonyítékot hozni az ellenkezőjére, csak ideológiát (a szükségszerű haladásét) állítja szembe egy másik ideológiával (a világ romlásáéval) és az ebből születő bizonytalansággal és félelmekkel.

Orbánnak tehát alapvetően igaza van. Mint a legtöbb politikai döntése és kampánytémája, ez is valós alapokon nyugszik, mindössze a reális helyüket nem nyerik el ezek az alapok egy reális érvelésben. Érvelés ugyanis nincs.

Az alappal bíró érvelés még nem alapos. Alapos akkor lenne, ha mérlegelné a tendenciák megfordításának lehetőségét, és kimondaná, hogy a megfordításuk bizony illúzió. Ugyanakkor azzal, hogy vak a tendenciák kiküszöbölhetetlenségére, elejét veszi a rájuk való felkészülésnek is: nem teszi lehetővé, hogy a nemzet olyan feleletet tudjon adni akár a migráció, akár a robotizáció, akár a globális tőke helyi kultúrákon átlépő és a közösségeket átrendező hatására, amely az adott feltételek mellett a legjobb a nemzetnek.

Így a nemzet felkészületlen marad az elkerülhetetlenre és a lehető legrosszabbat kapja meg belőle. Magyarország ebbe az irányba halad egy rossz kormányzás alatt. A rossz kormányzás azzal áltat, hogy felismerte a problémát és el tudja hárítani, pedig a problémát ugyan meglátta, de a szó szoros értelmében nem ismerte fel (a valódi arcát), ezért nem tudja kezelni sem.

A polgári élet lehetősége a nemzeti élet megőrzésének jelszavával kerüli el Magyarországot. Áldozatul esünk a nemzet hibás - bezárkózó, védekező (megvédjük!) - felfogásának, ami magát a nemzetet kezdi ki. Pedig növekedhetnénk és győztesek is lehetnénk. De a nemzet fonnyad. A családok már elkezdtek szétesni azzal, hogy a kenyérkereset lehetősége egyre jobban beszűkül idehaza és mind többeknek kell külföldre távozniuk. A magyar iskolarendszer színvonala folyamatosan esik, a gyermekeink nem kapnak versenyképes tudást, következésképp szegények lesznek a halálukig. Az egészségügy képtelen emberhez méltó ellátást biztosítani a magyaroknak. Az ország folyamatosan marad le a fejlődésben a régió országaihoz képest. A nemzeten belüli megosztottság egyre mélyül. Ez nem normális, egy valóban sikeres kormány alatt nem itt kéne tartanunk.

Át kell értékelnünk, amit nemzeti politikáról eddig hittünk. A fenti veszélyeket csak egy másik mederbe lépve tudjuk megfelelően kezelni.

Magyarország 1989-ben kezdődött polgári átalakulása mára megakadt. A folyamat csúcspontja az első Orbán-kormány idejére esett, amely a leghatékonyabban képviselte a középosztályosodás, a nemzeti tőke, a polgári átalakulás és a magyar kultúra érdekeit, az utána következő kormányok azonban nemhogy nem építették tovább, hanem folyamatosan eltékozolták a felhalmozott örökséget. A Fidesz is teljesen maga mögött hagyta a polgári átalakulás programját. A 2014-ben bejegyzett Polgári Konzervatív Párt célja a 2002-ben tetőzött termékeny jobboldaliság újrafelvétele és folytatása, az autonóm polgári életre alapozott erős nemzet politikai programjának sikerre vitele.

Meggyőződésem, hogy sok -- elsősorban múltbeli -- erénye alapján, a jelenlegi gyakorlatának alapos újragondolásával a Fidesz újra értékes tagja lehet a magyar politikai közösségnek. Ehhez azonban szükséges versenyt támasztani vele szemben a jobboldalon egy olyan politikai erővel, amelyik az erős nemzet igényét az erős piac és az autonóm magyar polgár szempontjaival támogatja meg, hogy az ország sorsa ne az államnak és vezetőinek, hanem a társadalomnak az erején forduljon meg.

A nemzet valós ereje az autonóm, értékteremtő polgárainak -- nem pedig az állam eltartottjainak -- erejéből adódik össze. A Fideszben az ezredfordulón ez még alapvetés volt, mára azonban a nemzet melletti kiállásuk az igazságok mellett sok tévedést is magába épített. Célszerű lenne ezeket a tévedéseket kiküszöbölni és/vagy meghaladni, és visszatérni a termékeny jobboldaliság polgári konzervatív gyakorlatához.

A Polgári Konzervatív Párt a véleményem szerint ennek a javított Fidesznek lehet szövetségese, miközben a jelenleginek fontos pontokon bírálója. A pártunk balra és a centrum felé teljesen zárt jobboldali politikai erő, amely a Fideszhez hasonlóan védeni akarja az országot a migrációtól és a kulturális széteséstől, védi a magyar nyelvet és a hagyományainkat, de a nemzeti modernizáció érdekében lényegesen erősebb belső piacot, erősebb magyar vállalatokat, hatékonyabb államot, kisebb elvonást (adókat), a maradék állami bevételeken belül pedig radikálisan megnövelt oktatási és védelmi költségvetést, vegyes-biztosítási alapon álló egészségügyi és nyugdíjrendszert szorgalmaz, miközben elítéli a terméketlen, a produktív nemzeti tőke előállítására képtelen, a versenyképességünket visszafogó korrupciót. A PKP bírálja az erősödő orosz állami jelenlétet hazánkban. Nem vágyunk a multikulturalizmusnak az ország történeti hagyományaitól elütő radikalizmusára. Óvatosan EU-barátak vagyunk, az országot a klasszikus, keresztény és felvilágosodás kori kulturális alapokon álló európai nemzetek együttműködésében, a polgári demokrácia alkotmányos rendszerében képzeljük el.

Javaslatom szerint, amelyet a párt közgyűlése elé terjesztek, a PKP csak és kizárólag a Fidesszel lenne hajlandó választási együttműködésre lépni annak (parlamenti mandátumokban mért) kisebbségbe szorulása esetén, a nemzeti modernizáció programja alapján. Ez utóbbi sürgető feladatunk ettől a szövetségtől függetlenül is, mert az idő már csak ideig-óráig lesz kegyes hozzánk: vagy "megcsináljuk" önmagunkat, vagy mások -- keletről vagy nyugatról -- fognak "megcsinálni" minket, nem hagyva semmilyen lehetőséget beleszólni a saját sorsunkba. A szuverenitásunk, amely folyamatosan gyengül egy évtizede, végleg az enyészeté lehet. A mai kormányzati tendenciák túl nagy része ad okot aggodalomra, de egyértelmű, hogy nincs visszatérés a 2010 előtti időkhöz és azok szereplőihez. A nemzet ügyét végképp nem szolgálja a mai baloldali pártok kulturális és politikai ajánlata, amely - a progresszivista napirendet magáévá téve -- egyértelműen a globalizációban való feloldódással fenyeget; ahogy zsákutca a szélsőjobb etnicista bezárkózásra építő újbarbár szemlélete is. Csak a jobboldali polgári út -- a nemzeti modernizáció -- szolgálja a közös ügyünket, az ország és polgárainak felemelését a saját jogon versenyképes nemzetek sorába.

A Polgári Konzervatív Párt várja mindazokat, akiknek a mai jobboldali kínálat már nem felel meg teljes mértékben, és szeretnének egy belső politikai versenyben többet kihozni nemzeti oldal lehetőségeiből. Az álláspontom kifejtését április és június között több nyilvános beszédben fogom elvégezni, miközben a párt egyéb csatornákon is jelentkezni fog a választóinknál. (Béndek Péter)

Nem vagyok demokrata, konzervatív vagyok. Nem nagyon érintenek meg a demokrata létnek se az örömei, se a keservei, nem hiszem, hogy minden ember egyenlő eséllyel tud jól megfontolt döntéseket hozni a politikai közösségre vonatkozó ügyekben. Ellenkezőleg, az átlagos demokrata a saját érdekét keresi a politikai lehetőségek között, ezért hajlik a neki címzett ígéreteknek megfelelő döntésre, szemben a demokraták kisebbségével, akik tudnak súlyozni a nekik címzett ígéretek és a közösségért érzett felelősség között. Az átlagos demokrata számára a demokrácia a racionális egoizmus terepe, ahol mindenkinek saját magával - a saját érdekeivel és identitásával - kell foglalkoznia, a kisebbségi demokrata szemében viszont közösségi optimalizálás, amelyben a legnagyobb közös hasznot kell keresni, és azt támogatni a szavazattal.

Demokrata nem vagyok, viszont az elmondottak miatt is a liberális demokrácia heves támogatója, mert ez a politikai rendszer az, amelyik a legnagyobb eséllyel képes meggátolni az átlagos demokraták uralmát, ez a rendszer adja a legtöbb lehetőséget az egyén és autonóm közösségeinek független létére és erőforrásainak zavartalan gyarapítására (=autentikus és értékes élet), és ez a rendszer végül az is, amely a legnagyobb sikerrel alakítja ki azokat a viselkedésformákat, amelyek a lehető legversenyképesebbé tudnak tenni egy nemzetet.

A liberális demokráciában nem az a legfontosabb, hogy melyik párt gyakorolja a hatalmat, hanem hogy a hatalom gyakorlói fölött az itt leírt rendszer uralkodik. A liberális demokrácia nem a demokraták ügye, a két értékrend nem fedi egymást, sőt annyira nem fedi, hogy a liberális demokrácia valószínűleg az (átlagos) demokraták nélkül működne a legjobban. A liberális demokrácia rendszer-kérdés, a demokrata lét pedig döntően ízlés kérdése. A liberális demokrácia néhány éve éppen áldozatul esett a demokraták többségi ízlésének/identitásának Magyarországon, kellemetlen bizonyságul annak, hogy a rendszer nem működött korábban elég jól ahhoz, hogy megfelelő kultúrát építsen maga mögé -- a demokrata ízlés ellenében.

A liberális demokrácia tehát olyasmi, ami egy konzervatív politika középpontjában áll, illetve erről az alapról lehet elkezdeni egyáltalán gondolkodni arról, hogy az a liberális demokrácia hogyan viszonyuljon az államhoz, a piachoz, a családokhoz, a társadalom egyes rétegeihez, az identitások összeütközéséhez stb. Ebben nyilván vannak különbségek egy konzervatív és egy (baloldali) liberális között, de az alapvető rendszer-felfogásban aligha. Mondjuk, az én felfogásomban egy konzervatív tud is gondoskodni a liberális demokráciáról a mögötte lévő kultúra és társadalmi képességek (oktatási rendszer, a kapitalizmus, a családok) erősítésével, míg a magyar balliberálisok szemmel láthatóan képtelenek voltak erre, amikor még lett volna lehetőségük.

Bónusz: Gyurcsány demokratának mondja magát. Szerencsére, igazolva látom magam ebben is: nem érdemes kockáztatni, hogy rossz társaságba kerüljön az ember.

Jó néhányan voltak tisztességes, a közszereplést talán az átlagosnál jobban szerető közgazdászok is, akik 2010 után benyelték az "unortodoxia" maszlagát, az "unortodoxiáét", amelyről végül is sosem tudtuk meg, hogy mi volt. Azt tudjuk, hogy mi lett Magyarországból az utóbbi hat-hét évben: a gyurcsányi évek látványos lemaradását és az imf-bajnaista stabilizációt követő makrogazdasági stagnálás, közben pedig a vékonyan kiépített versenyképességi alapok felélése. Ez utóbbi előrevetíti a gyorsuló lemaradásunkat, amely az EU-pénzek függvényében ideig-óráig még leplezhető, de már nem sokáig. Már ma nincs elég képzett munkaerő az országban, holnap még kevesebb lesz; már jókorát estünk a PISA-teszteken ahhoz képest, ahol 15 éve voltunk, holnap már a sor végén leszünk; ma még csak ezrek halnak meg fertőzésekben a kórházakban, holnap ki se nyitnak majd a kórházak. Várható-e csoda? Nem. Várjuk? Naná.

A pénzügyi és makroközgazdászok -- a fent citált részük bizonyosan -- lépten-nyomon igazolják, hogy nem értenek a reálgazdasághoz és a vállalat-gazdaságtanhoz, amely utóbbiak pedig a nemzetgazdaságok alapját jelentik. Ezek egyetlen tanulsága, hogyha csökkenő értéktermelés van a nemzetgazdaságban, akkor semmilyen közgazdasági elmélet vagy állami praktika nem tud tartós növekedést szülni. Az értéktermeléshez pedig versenyképesnek kell lenni vállalati és nemzeti léptékben egyaránt.

Az értéket a (világ)piac definiálja, nem Orbán vágyai és Matolcsy tanszéke. Amit nagy nyereséggel lehet eladni bel- vagy külföldön, piaci körülmények között (tehát nem a közpénzekkel finanszírozott maffia belső cseremechanizmusaiban), az értékes. Amit kisebb nyereséggel lehet eladni, az kevésbé értékes. Egyébként persze sok mindennek van a piactól független erkölcsi, szellemi stb. értéke is, de ezekből nem lehet megélni, ha nem válthatók "aprópénzre". Sajna, ez van. A holnap értékét a ma szellemi és anyagi (összességben kulturális) képességei teremtik meg, és ha ma fogy ez a képességünk, akkor holnap tovább fog fogyni a megtermelhető érték. A világpiac le fog nullázni minket, a mai összeszerelő országból holnapra nyomortelep lesz. Így megy ez. Nem lesz benne semmi meglepő. Ennek fényében az "unortodoxia" nem több, mint a megvalósult rendszerszintű lopás áltudományos legitimálására tett kísérlet.

A világ éppen öles léptekkel halad az digitalizáció és a robotizáció, majd az entitások összekapcsolása (Internet of Things) útján, holnap pedig belefog majd az önreflexív, reproduktív mesterséges intelligencia összefüggő világának (Industry 5.0, majd Society 5.0) kiépítésébe. Egy, Magyarországot nem fogja megvédeni ettől semmilyen EU-ellenes xenofób nacionalizmus; kettő, viszont kaphatjuk az új leosztásban a rabszolgatelep funkcióját, ha a xenofóbia tartósan hülyeséggel és korrupcióval párosul.

Az a téveszme, hogy Magyarországgal igazságtalanul bánik a világ, a multinacionális tőke, a bankok meg a Jóisten, csak kétféle körben hódíthat: az egyik sosem tudott versenyképes árut, szolgáltatást, gondolatot előállítani, ezért bűnbakot és megnyugvást keres. A másik pedig tudja ezt erről, és kihasználja az ostobaságát. Abból él, hogy elhiteti: van értelme az unortodoxiának, vissza fogunk vágni a világnak, megver mindenkit a magyarok Istene, és végre elnyerjük helyünket a világ tengelyében. Ez utóbbi kaszt a saját meg a gyerekei (stb.) életére elég pénzt harácsol össze (hiszen a politikát biznisznek tekinti), hogy ne érdekelje majd a most rászavazók és rabszolgatelepi gyerekeiknek (stb.) sorsa. A szívszorító, hogy a szavazók egy része annyira lemaradt, hogy fogalma sincs a világról, és fogalma sincs, mire megy ki a játék. Konkrétan az alapvetéseknek is híján van. Ezeket a politikai analfabétákat a jelen csak kihasználja, a jövő meg egyenesen el fogja tiporni. A politikai analfabetizmus növelése pedig a mai kormánypolitika tengelyében áll. Ez az egyetlen tengelyünk, ami van.

Ma ott tartunk, hogy egyfelől leveszik a közrádió műsoráról a Szépenszóló Fütyöri című magyar népmesét (a magyarázattal nem fárasztom az olvasót), másfelől Lázár miniszter hadba indul a Heineken ellen hol a vörös csillag tűrhetetlensége miatt, hol a Csíki Sör védelmében (ez óránként változik), de a lényeg, ami a lényeg, a nacionalizmus leggyermetegebb, ezért igencsak ijesztő potenciálját bizonyítva. Az, hogy ezekre a próbálkozásokra nem az egyöntetű kacaj a válasz a magyar választópolgárok soraiban, az arra utal, hogy a fideszes szellem nyomorító hatása a magyar nemzeti gondolatra egyelőre nem múlik. Sőt.

Kérdezem, milyen szellemi nyomor lehet abban a pártban, amelyben a Heineken a nemzet aktuális ellensége? A mai ellensége, úgy értem, mert a tegnapiak, a tegnapelőttiek és a holnapiak tömött sorokban várakoznak. Álljunk meg egy pillanatra, csendesedjünk el és gondolkozzunk el ezen!

(...)

Polgárságunk és középosztályunk tekintélyes része fájóan elvéti a nemzeti gondolatot, és behelyettesítette (talán, mert senki nem adott neki alternatívát) az ócska politikai hecckampányokkal. A nemzet azonban nem hecckampány. Amiért milliók ontották a vérüket az évszázadok alatt -- a nemzeti függetlenségért és modernizációért --, aminek a legjobbjaink (mindenki tudja sorolni a neveket) a szellemüket dedikálták és amiért adott esetben az életüket adták, az nem lehet tárgya a hatodrangú brigantik élősködését legitimáló politikai műbalhéknak. De hogy ez a színvonal, amely éppen az ilyen műbalhékban tenyészik, éppen a nemzetet szemelhette ki áldozatául, az felveti mindannyiunk felelősségét a nemzet védelmének elmulasztásában. Átadtuk ezeknek a nemzet feletti rendelkezés jogát Mária Terézia, Széchenyi, Andrássy Gyula, Szekfű és Bibó országában csak azért, mert nem tetszik Gyurcsány. Álljunk meg itt is egy pillanatra és csendesedjünk el. Gondoljunk bele ebbe a cserébe!

(...)

Megérte? A választásaink minősítenek minket, és van, amikor nem szabad választani. Van, amikor csöndben kell lenni. A magyar polgárnak a nemzete iránti féltésből ma ajánlott megfontolnia: Gyurcsány & Co. elutasításán túl tényleg akarja-e a Fideszt? Amint képes feltenni magának ezt a kérdést, sikerül kiszabadulni a nemzetet nyomorító hazug alternatívából is. Aztán a hallgatás is megteszi. Nemzetféltésből, becsületből. Az 1850-es években a passzív ellenállásban élt túl a nemzet. Ma a passzív ellenállás a minimális föladata.

A Polgári Konzervatív Párt a Fidesz egyetlen jobbközép váltópártja. A szavazói vagy a Fideszre szavaztak 2014-ben, vagy ma is a bizonytalanok táborát növelik. A PKP nem volt és sosem lesz része baloldali vagy centrista összefogásnak; az egyetlen párt, amellyel összefoghat a kormányra kerülésért, az a 20%-os mandátumarány alá szorított Fidesz.

A Fidesz 2010 óta megtéveszti a szavazóit, akiknek ráadásul eddig lehetőségük sem volt másra szavazni. A PKP ezen kíván változtatni. A Fidesz a jogos nemzeti retorika álcája alatt kiszervezi az ország erőforrásait, letöri a növekedési lehetőségeinket, elveszi a jövőnket. Az ország előtt álló egyetlen fenntartható modernizációs lehetőséget, a nemzeti alapú, a fokozatosan saját tőkére és emberi erőforrásokra helyezett modernizációt teszi tönkre. Ahelyett, hogy az Orbán-kormányzás alatt csökkenne az ország rászorultsága az EU és a nyugatra szakadt honfitársaink pénzére, ezek nélkül a társadalmunk ma már összeesne, régiós szomszédainkhoz képest sosem volt lemaradásba kényszerülne és régóta nem ismert szegénységbe kerülne. De a Fidesz kormányzati hibái nem állnak meg itt. Az oroszoktól való gigantikus hitelfelvétellel nemcsak a magyar modernizáció mai erőforrásait apasztja, hanem 30-40 évre előre elsorvasztja ezeket a felvállalt hiteltörlesztés miatt.

Mindezek okán a Fidesz politikáját jelentősen korrigálni kell, ami nem fog másként menni, mint a párt visszaszorításával arra az útra, amelyet az első Orbán-kormány alatt elhagyott. Erre csak egy olyan párt képest, mint a PKP, amely az erős nemzet és az erős piac kettős célját szem előtt tartva a hazai polgárság eddig sosem volt megerősítésére készül. A nemzet és a piac -- a polgárok hazájának és a polgárok gazdaságának -- egyensúlya biztosítani fogja, hogy se egyik, se másik ne forduljon a társadalom és polgársága ellen, se a nemzet nevében fellépő állam, se a piac nevében fellépő multinacionális tőke ne kezdhesse ki a társadalom saját fejlődési lehetőségeit. Haza és gazdaság legyen a fejlődésünk kettős alapzata, amelyen talpra áll újra az erős Magyarország!

Felhívjuk a jobboldali szavazókat: gondolják át álláspontjukat a hazával kapcsolatban. Március 15-e, a nemzeti modernizációnk alapjául szolgáló Reformkor betetőzése alkalmas nap arra, hogy magunkba szálljunk, és feltegyük a kérdést: akarjuk végre a magunkénak a hazánkat?!

A túlnyomórészt iszlám vallású török kisebbségnek -- úgy néz ki -- választania kell a hazai diktátor támogatása és az őket befogadó nyugati államok -- elsősorban Németország, a Benelux államok és Skandinávia -- kulturális és erkölcsi normáinak felvállalása között. A kettő együtt nem megy. Amikor muszlim hitszónokok léphetnek fel egy diktatúrába és iszlamizációba fordult rezsim mellett és török miniszterek grasszálnának a kontinensen, hogy a liberális demokrácia intézményeit kihasználva egy európai értekrenddel ellentétes rezsim mellett korteskedjenek, és legalább közvetetten, de alighanem közvetlenül is lázítsanak a befogadó országok ellen, akkor a török kisebbségnek, és mindenekelőtt a politikai elöljáróinak le kell tenniük a garast vagy az egyik, vagy a másik út mellett. A minimum megosztottságnak tűnő állapot a török kisebbség millióinak tömegeiben arra utal, hogy az európai integrációjuk nem sikerült annyira, mint a baloldali és liberális politikusok szerették volna hinni.

Az integrációval szembeni minimális elvárás, hogy az adott kisebbség magáévá teszi a befogadó nemzet politikai kultúráját és politikai intézményeit, kiáll mellettük akár az anyaországaik rezsimjeivel és a politikai értékeivel szemben, hiszen ahhoz, hogy a gazdasági jogaival élhessen és élvezhesse a nyugati országok adta biztonságot és szabadságot (nem utolsó sorban pedig a saját hozott kultúrája megélésének jogát), ahhoz hozzá kell járulnia adóival, erkölcsileg és politikailag az európai civilizáció alapvető normáinak fennmaradásához és folyamatos erősödéséhez.

Hollandia most nagyon helyesen megtagadta egy török miniszter beutazását az országba, mert az ott Erdogan-párti tömegtüntetésekre (konkrétan a török demokrácia maradékai elleni fellépésre) akarta buzdítani a híveket, ami mellesleg a hatásait tekintve nem sokban tér el az orosz szpecpropaganda céljától, Európa gyengítésétől sem. Szeretnénk remélni, hogy Orbán Viktor miniszterelnök ismét jól választ azok után, hogy Kaczynskivel szemben Tusk pártjára állt a minap az Európai Tanácsban, és hangot ad az Európa integráns kultúrájához fűződő magyar érdekeknek -- barátjával, Erdogannal szemben is. Orbán hallgatása arra utalna, hogy többre becsüli az illiberális demokráciák szövetségét, mint Európa és benne Magyarország kulturális és politikai védelmét.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az iszlám olyan erős identitásképző és kapocs az anyaországokkal, hogy a Kis-Ázsiából, Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkező bevándorlók (túl nagy hányadukban) nem integrálható tömegeinek befogadása perspektivikusan komoly veszélyt jelent az európai politikai demokráciára, amely előbb eshet szét, minthogy az integráció előrébb haladhatna. Amíg nem tudunk megoldást találni a vallás és a politikai normák konfliktusára, addig az utóbbiak (a liberális demokrácia kultúrája) érdekében igencsak meg kell fontolni a hozzáállást minden egyes bevándorló igényeihez.

A Fidesz 2002-ig a magyar polgárosodás vezető ereje volt. Az első Orbán-kormány az emberi és anyagi erőforrások bővítését és folyamatos megújítását helyezte a politikája középpontjába, szemben pl. a megelőző -- a Bokros-csomagot is befogadó -- Horn-kormánnyal, amelyik szűken államháztartás- és költségvetés centrikus, technokrata irányultságú volt, ennek jegyében nehezítette a továbbtanulás lehetőségeit, szűkítette az egészségügy egyes területeihez való hozzáférést, rontott a családok és általában a bérből és fizetésből élők helyzetén (a vámok és az infláció növelésén, a családtámogatások jelentős kurtításán keresztül).

Az első Orbán-kormány mindezeken -- az emberi élet és a társadalom reprodukciója szempontjából kulcsfontosságú -- területeken komoly korrekciót hajtott végre, ami kiegészülve a főképp a társadalom tehetősebb rétegei által kihasznált otthonteremtési programmal helyreállította az emberi élet értékébe vetett hitet. Közben a kormány kétszámjegyű reálbérnövelést tett lehetővé piaci alapon, az inflációt az 1998-as kb. 14%-ról 2002-re 6% alá vitte, a költségvetési hiányt 3% közelébe, az államadósságot a ciklus közepére jelentősen, azt utána kissé elengedve leszorította. 

Az első Orbán-kormány joggal érdemelte ki a "polgári" kormány nevet, a polgárok közé sorolva perspektivikusan a szélesedő középosztályt, miközben "nemzeti" is volt, amennyiben az országot a számára legjobb környezet, az EU felé terelte, de egyszersmind organikus modernizációban gondolkodott, amely fenntartható növekedéssel és egyre több ember számára európai minőségű élettel kecsegtetett. A kormányban olyan szakemberek dolgoztak, mint Chikán Attila, Bod Péter Ákos, vagy Pokorni Zoltán, akik garanciái voltak a területük iránti felelősség érvényesülésének, és ennek megfelelően -- a mainál jóval tágabb határokon belül -- érvényesíthették is az elképzeléseiket akár a kormányfő adandó véleményét is kiigazítva.

Ez a folyamat szakadt meg a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányok inkompetenciája, majd Orbán populizmusba fordulása miatt. A fejlődésünk nemzeti és polgári útja (vö. Széchenyi, Bibó) megszakadt 2002-ben. Ideje megkísérelnünk visszatérni hozzá, lezárva az utóbbi tizenöt év halmozottan hibás tévelygéseit.

Ez a poszt -- a HaFr blogon az 1000-dik -- a köszöneté. Köszönöm olvasóimnak, közülük is mindenekelőtt a törzskommentelőimnek, majd a "hazajáró" vagy éppen csak vendégeskedő megszólalóknak -- parafrazeálva barátom, Szentpéteri Nagy Richard jellegzetes fordulatát --, hogy megszólalásaikkal emelték a beszélgetésfolyam fényét, ideértve, hogy a többedik "végleges" elköszönésem után is visszatértek. Köszönöm az Indexnek, a Mandinernek és a Kapitalizmus blognak, hogy vissza-visszatérően megosztották a bejegyzéseimet a felületükön, és hálás vagyok annak a több tucatnyi orgánumnak, amelyik valamilyen formában idézett, vagy megemlékezett valamelyik bejegyzésemről. Köszönöm végül a Polgári Konzervatív Párt volt és jelenlegi tagjainak, hogy olvastak, és hogy olvasóimként közösséget formáltunk magunkból, amelyik él és -- az aktuális látszat ellenére -- nem mondott le arról, hogy Magyarország olyanná váljon a részvételével, ahogy a legszebb álmainkban ismerjük. Végül, de nem utolsó sorban, köszönet a családomnak, akik elfogadták úri passziómat, és már eddig is több száz órára lemondtak rólam, példás önzetlenséggel. (Csak alkalmanként vihogva a hátam megett.)

Folytatjuk! Béndek Péter

P.S.: A HaFr elnevezés -- ha valakit érdekelne -- Friedrich Hayek nevéből származik.