1000 leütés

A polgári politikai berendezkedés -- amely, a biztonság kedvéért hadd szögezzem le, nem azonos a konzervativizmussal -- az autonómiákra épül, jelesül a személyek és a közösségek autonómiájára (önrendelkezésére). Ám a kép ennél lényegesen bonyolultabb, ha nem csak az alapokat nézzük.

A személyek autonómiája például nem egyenlő a "mindent megtehetsz, ami másoknak nem árt" liberális elvével. Az autonómiát (önrendelkezést) az önművelés, az önműveléssel és tudással elsajátítható komplex erkölcsi képesség és az önálló létfenntartás együttesen hozzák létre, ami jóval nagyobb felelősséget követel az ember saját személye iránt, mint a szabadság. Rendelkezni tudni önmagunk felett olyan hatalom a szabadságon túl, ami csak hosszú évtizedek (önmagunk feletti) munkájával alakul ki, nem jogi garancia vagy mások engedményének függvénye. Ezért a polgári berendezkedést sem az írott jog hozza létre, hanem -- ideális esetben -- egy évszázadokon keresztül érlelt makroközösségi (társadalmi) kultúra, amelyben dominálnak az autonóm egyének. Ennek híján legfeljebb tudhatjuk, milyen lenne a polgári társadalom, és törekedhetünk rá, de nem vagyunk a birtokában.

A polgári társadalom és vele a polgári politika kialakítása tehát az egyének autonóm életformáira való törekvéssel kezdődik, az ilyen törekvésekkel rendelkező emberek kis közösségeivel (asztaltársaságokkal, klubokkal, egyesületekkel, körökkel, egyházakkal és gyülekezetekkel, önkormányzatokkal, polgári fórumokkal stb.) folytatódik és csak hosszú idő után áll össze domináns társadalmi gyakorlattá. Ennek okán azonban a polgári társadalmak óhatatlanul, kisebb-nagyobb mértékben konzervatívok is: hosszú, ismétlődő, fejlődő gyakorlat -- erkölcsi rend és hagyományok -- mentén stabilizálódnak, illetve amennyiben folyamatos újításban érdekeltek, annyiban ezt organikusan, a létező képességeikből kiindulva vagy ezek közé illesztve végzik.

A polgári társadalomtól nem véletlenül elválaszthatatlan a kapitalizmus és a piac. Ezek biztosítják ugyanis az autonóm létfenntartáshoz szükséges kereteket (a termelés és a csere lehetőségét), amelyek ráadásul intézményesen, visszatérően összehozzák az embereket, ezzel a kis közösségek kialakításához is hozzásegítenek, illetve lehetővé teszik az emberek nagy hányada számára, hogy a közösség szempontjából értékes életet találjanak maguknak, miközben fejlesztik önmagukat. A piac engedi meg egyúttal, hogy a dogmatikus államcentrikus radikalizmusokkal szemben a létező közösségi képességeiből táplálkozzon egy nemzet felemelése, ahogy azok megjelennek a versenyben és a nyilvánosságban.

Ugyanígy nem véletlen az egyházak és a transzcendencia intézményeinek szoros kapcsolata sem a polgári mentalitással. Amennyiben az autonómia az önmagunk feletti uralom, annyiban elengedhetetlenül erkölcsi fogalom is, és a transzcendencia az erkölcs fontos összetevője. Habár az erkölcsi meghatározó mozzanata a szabadság (szabad választás nélkül nincs felelősség valamilyen erkölcsi állapot iránt), az erkölcs örök előírásaiban való részvétel nemcsak a szabadságot, hanem az örök előírásokat is feltételezi, amelyek legbiztosabb alapja és szankcionáló ereje az istenhit. Természetesen istenhit nélkül is lehetséges erkölcsös élet, de kisebb az esélye az örök törvények iránti érzékenységnek és így az emberi közösségek erkölcsi alapjaiban való bizalomnak.

A polgári politika mindezek után nyilván igen korlátozott szerepet ad az államnak. Az állam egyetlen legfőbb célja az emberi autonómiák összhangjának végső garantálása, ezért nem igazolható semmilyen módon az ilyen autonómiák állami korlátozása, ideértve az emberi önművelés, a szabadságra és a moralitásra való képesség, és az ember egzisztenciális biztonságának korlátozását. Az államnak mindamellett nem kötelessége mindenki egzisztenciális biztonságát megadni, mert ennek az erőforrásait másoktól kell elvennie. Az állam feladata, hogy a közfeladatainak ellátása közben ne differenciáljon (azaz pl. egyenlő színvonalú oktatást garantáljon minden gyerek számára, egyenlő köz- és jogbiztonságot minden állampolgár számára stb.), tehát amely területeken a közfeladatait kijelölte számára a közösség, ott azoknak részrehajlás, korrupció és diszkrimináció nélkül feleljen meg.

El tudom képzelni, hogy egy nyugati mércével elmaradottabb társadalom (pl. a magyar) modernizációs szakaszában az állam újraosztó és támogató szerepe nagyobb legyen az egyébként indokoltnál, hogy segítse azoknak a bekapcsolódását az értékteremtésbe, akiket a piac és a közösségek a saját életük folyamán nagy valószínűséggel, tőlük független okok miatt nem tudnak felemelni. De ezeket a döntéseket a politikai közösségnek és/vagy a helyi kis közösségeknek kell meghozni (világos célok, pártprogramok és választások útján), mérlegelve az előnyöket és a hátrányokat. Akárhogy is, a modernizáció céljának a polgári létformát kel tekinteni, tehát az átmeneti segítséggel is ehhez kell hozzásegíteni a rászorulókat. "Rászorulónak" lenni nem "foglalkozás", nem státus, nem olyan állapot, amelyet egy közösség indokolatlanul hosszú távon elnéz a tagjainak. A polgári társadalomban a feltételes szociális reflexeknek semmi közük a feltétlen szocialista reflexekhez. Ez utóbbiak révén kétféle értelemben is romlik az önrendelkezés lehetősége: erkölcsi értelemben (a kapó és az adásra kényszerített fél esetében is) és egzisztenciális értelemben (az adásra kényszerített fél esetében).

Ebből a rövid írásból világosan következnek egy polgári párt alappillérei: oktatás, kapitalizmus, nemzeti modernizáció, kis közösségek, szabadság, hagyományok, erkölcsi konszenzus. A mai kormányzati politika természetesen nem polgári politika.

Második generációs muszlim robbantott Manchesterben, újfent igazolva, hogy a terroristák nem annyira az új migrációs hullámmal jöttek, hanem köztünk élnek. (Ami nem azt jelenti persze, hogy a migrációval nem jöttek új potenciális elkövetők.) A brit média tegnap nagyon helyesen rögtön csillapítani kezdte az indulatokat, amelyek a társadalom megosztására játszattak volna, de délutánra csak ki kellett már mondani a nevet, amely -- mármint az arab volta -- nem okozott senkinek meglepetést. Megint egy muszlin terrorista (miközben az iszlám nyugati híveinek 99,9% persze nem kapható ilyesmire, de a fennmaradó tizedszázalék is rengeteg).

A muszlim -- akárhogy is nézzük, vallási, identitás alapú -- terrorizmus nem hasonlítható az IRA, ETA stb. képviselte vallási színezetű terrorizmushoz, hiszen ez utóbbiak nem a Nyugatot mint olyat támadták, hanem kifejezetten körülhatárolt etnikai és politikai céljaik voltak. A mai iszlám terrorizmus leginkább a Vörös Hadsereg Frakcióra (RAF) hajaz a civilizáció-ellenességében, csak éppen jóval nagyobb potenciális elkövetői bázisa van. Lássuk be, ez a Nyugat modern köri történetének legnagyobb és legszívósabb terrorista fenyegetése, amelynek az utánpótlása két okból is végtelennek tűnik ma: egyrészt az arab világ kiterjedése és kulturális utánpótlása miatt, másrészt a liberális demokráciák gyengesége okán.

Ami az utóbbit illeti, a globalizáció nem tett jót a nyugati liberális demokráciának. Alaposan megvágta a fő bázisát képező középosztályokat, miközben a szabadság égisze alatt folyó elidegenedés a liberális demokráciák hagyományos értékrendszerétől -- amelyben a szabadság egyszerre volt jelen a társadalmi státussal, a szorgalommal és a tekintély iránti tisztelettel -- jócskán erodálta a demokráciába vetett bizalmat. Abban a komplex támadásban, ami a liberális demokrácia kultúráját folyamatosan éri, ez folyamatosan veszít a tekintélyéből, és egyre kevésbé tudja megtartani az állampolgárok lojalitását. A radikális identitásküzdelmektől a globális -- ezért egy rendkívül silány közös osztóra támaszkodó -- gondolkodási minták elterjedésén át a pőre konzumerizmus és vágykeltés modellszerű berendezkedéséig  az állampolgári moralitással szembeni csapások minden nappal tovább lökik a liberális demokráciákat a delegitimáció útján.

Ilyen körülmények között a terrorizmus -- és eleve, egy radikális értékelvű ideológia -- vonzereje a fiatalok számárára nem csökkenni, hanem növekedni fog. Ha ez találkozik az adott -- többnyire -- fiatal ember frusztrációjával, bosszúvágyával és bűnözői hajlamaival, akkor már csak egy robbanószerkezet kell ahhoz, hogy megtörténjen a tragédia. Anélkül, hogy le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, a tegnapelőttihez hasonló brutális támadások fölötti sopánkodáson és gyertyagyújtáson, vagy adott esetben az elkövető bűnözői körének felderítésén túl a nyugati polgároknak csak nagyon kis hányada hajlandó megtenni, hogy összeköti a szálakat: a liberális demokráciák csökkenő erkölcsi önvédelmi képessége, amelyet egyébként némi elemzés után jelentős részük önmagán is tapasztalna, az egyik legfontosabb oka, de legalábbis a kontextusa a nem szűnő terrorista veszélynek. Amire büszkén mondjuk, hogy nem vagyunk hajlandók változtatni -- mármint a "szabad életformánkon" -- az már rég a múlté. A szabadság helyét a tendenciájában már átvette a globalizáció és az identitásharcok kettős logikája, amelyben a (nemzeti alapú) liberális demokráciák elenyésznek.

Elvégre, ki látott az utóbbi években -- akár egyik vagy másik terroresemény után -- százezres, milliós tüntetéseket a liberális demokrácia mellett? Ami Nyugaton ignorancia és tétlenség, az nálunk, itt, az elsodródó Keleten a liberális demokráciára mért szándékos csapásokban fejeződik ki. Mindkettő nyilvánvalóan elvéti a célt, az emberhez leginkább méltó politikai rendszert. De le szeretném szögezni, bármennyire nem tetszik az adott olvasónak, Orbán nem téved nagyobbat, mint Theresa May vagy Merkel.

Magyarországon csak populista pártoknak sikerül mérhető állapotra verekedniük magukat. Populista az ún. baloldali ellenzék (klasszikusan ilyen az MSZP aurája, osztogató és nyugdíjas-mentalitása, a DK mint Gyurcsány kiterjedése és a politika folyamatos destrukciójának gyakorlata, a Momentum mint az ifjúság beérkezése, az Együtt korrupció-fetisizmusa és mozgalmársága), és populista természetesen a Fidesz és a Jobbik -- az előbbi esetben bosszúvággyal köbre emelt -- nacionalizmusa stb. Aki nem populista, az nem játszik és nem látszik. A populizmus: politikai emotivizmus (érzelem központúság, érzelmi logika), amely szükségszerűen jött el az erkölcsök és erkölcsi vélekedések emotív fordulatát és az identitáspolitikák eluralkodását követően. Az emotivizmus nem beszél a jövőről a jelen tükrében, hiszen 1.) eleve nem logocentrikus (nem érvel, nem hasonlít, nem meggyőzni kíván), és 2.) nem diakronikus (nem a jelenbeli tudásra építi a jövőre vonatkozó stratégiáját, hanem a radikális értelmiségi hangnemet veszi kölcsön: a jövőt követeli). Az emotivizmus az érzelmekhez szól, azokat hergeli.

Ám a hagyományos politikusi (változásmenedzseri, a jelenből a jövőbe vezető) és a hagyományos értelmiségi (egyfelől kritikai, másfelől eszkatologikus, mindösszesen radikális) szerepek már azelőtt összecsúsztak a tömegpolitika korában, hogy az emotivizmus uralomra jutott volna: a politikus már évtizedek óta úgy beszél felváltva radikális kritikai és radikális eszkatológiai hangnemben, hogy az utat az egyiktől a másikig nem biztosítja a szavazói (értelme) számára, ezért a politikusi hivatás már régen az irracionalitásba esett vissza: valójában évtizedek óta az irracionalitás a politika nyelve. Eddig is az győzött, aki hatékonyabb propaganda kíséretében hangosabban, többször, visszatérően tudta előadni magát elhitetni akarván mindenekelőtt a radikális jövőképét, de a liberális demokráciák intézményes tudásának eróziója lehetővé tette, hogy ehhez erő (sex appeal, fenyegetés, bosszú és egyéb zsigeri vagy tömegélmény) társuljon, ami az emotív politikát a hatalmi hatékonyságát illetően a hagyományos politikai irracionalizmus fölé helyezi. A politika úgy tud hatni, hogy nem csak mennyiségi teherrel (szétbeszéléssel és megtévesztéssel) él, hanem minőségi alternatívát nyújt a diszkutálható valósággal szemben. Ez a minőségi alternatíva -- az értelemtől megfosztott tömegérzelmeké -- persze ismert korábbi totális rendszerekből. Ami most történik az, hogy ezek Kelet-Európában töményen, a Nyugaton valamelyest észrevétlenebbül átveszik a hagyományos politikai demagógia, hazudozás, propaganda helyét.

Ami meglepő lehet az olvasónak, ahogy erre az útra rálépnek a "demokratikus" pártok is. Azt hittem, a Momentum más lesz, de nem -- végül is, miért is lenne? Hozzáteszem gyorsan, ha a Momentumnak (ahogy esetleg Macronnak) csak eszköze a liberális populizmus (=liberális emotivizmus) a hatalomra jutáshoz, akkor legfeljebb a szavazói megtévesztése vethető a szemükre. De ha netán hatalomra jut, és így is marad, akkor persze jóval nagyobb a kár. Ez utóbbit valószínűsíti, hogy nincsen modernizációs stratégiája (az érzelmi nyelv mellett csak radikális célokat fogalmaz meg, de ezeknek nincs közük ahhoz, hogy a társadalom mire, milyen ütemben képes anélkül, hogy végül újra szembeforduljon az aktuális politikai kényszerrel). De a legfőbb tanulság: a posztliberális demokráciában az ellenzék is erősen hajlik rá, hogy 1.) megtakarítsa magának az értelmiségi radikalizmus és a politikusi változásmenedzsment közötti különbségtételt, 2.) mint ahogy hajlik arra is, hogy az utóbbin belül a jelen és a jövő közötti út kikövezését az érzelmi alapú populizmussal (a Momentum esetében: a fiatalság vonzerejével) helyettesítse, 3.) és így járuljon hozzá a liberális demokrácia maradékának eróziójához. Nota bene, ekként szolgálja a régi és új ellenzék a NER érdekeit. Ebben a kontextusban értékelendő a Momentum-vezető legutóbbi Origóbeli látogatása, amely jellegzetesen NER-konform agresszió (emotív extra) volt.

Elég világosan kibontakoztak az erővonalak az utóbbi napokra az európai politikában. Magyarország a szavazati jogának -- eddig az unió történetében precedens nélküli -- felfüggesztésével játszik, ha nem hajlandó a már vállalt valamivel több mint ezer migránst/menekültet befogadni. A magyar kormány azonban változatlanul elutasítja ezt, részint, mert nem ért egyet a migráció ilyen kezelésével, részint, mert erre az elutasításra alapozta a belpolitikája tekintélyes részét és a hatalmát. Közben Orbán Viktor keletről reméli pótolni az eltűnő nyugati bizalmat, tőkét és politikai szövetségeseket, ami viszont nagyon komoly átfazonírozását igényelné a valóságnak, amennyiben a mai kereskedelmünk 80%-a Nyugattal zajlik, a magyar export 70%-át ide települt, nyugati központú cégek adják. Nagyon úgy tűnik, hogy ennek ellenére a törésvonal olyan mély már az Európai Bizottság és magországok, illetve a hivatalos magyar politika között, hogy azt már nem tudja semmi betemetni, és sodródunk az események végkifejlete felé, ami az országunk eddigieknél sokkal komolyabb szankcionálása lesz. Már csak azért is így van, mert egyes uniós kormányok utoljára ettől a lépéstől várhatják, hogy olyan nyomás alá kerül az Orbán-kormány, ami összefogásra ösztönözheti az ellenzékét is az EU-tagságunk védelmében. Emiatt is lesz ez a harc annyira kegyetlen.

A helyzetnek nincsen jó megoldása. Orbánék eltökéltsége a migránsok befogadásával szemben ugyan a mai európai mércével problematikus, de nem teljesen indokolhatatlan a magyar nemzeti identitás programjának megőrzése és a progresszivista napirend hátráltatása céljából. Elfogadható, hogy valaki nem barátja a kulturális egyneműségnek,, a határtalan toleranciának és Európa nemzetek feletti (föderális) egységének, amely hosszabb távon kilúgozza a kulturális értékeket és a nemzeti, vallási stb. sajátosságokat az európai politikai társadalomból . Akkor is elfogadható ez, ha közben minden egyéb érdekünk az EU-hoz köt; elfogadható, röviden, mert az említett veszélyek elkerülése szintén nagyon fontos érdek.

Innen a poszt címe. Félő, lassan bináris döntést kell hoznia a nemzetnek. 2018-ban már azzal a tudattal kell szavazni, hogy a következő ciklus során Magyarország az EU felé, vagy attól eltérő, "keleti" úton induljon el, egy időre visszafordíthatatlanul. Ez a döntés jórészt azoknak a szavazóknak a felelőssége lesz, akik idáig a Fideszre szavaztak, mert mai tudásunk szerint kizárt, hogy az ellenzék bármelyik csoportja többséget tudjon szerezni a választások után.

Ezek a szavazók meggyőződésem szerint úgy teszik jól, ha hozzásegítik a Polgári Konzervatív Pártot ahhoz, hogy a parlamentbe bekerülve kormányt alakítson egy kisebbségbe kerülő Fidesszel -- tehát elég nagy számban pártolnak át hozzánk ahhoz, hogy a Fidesz elveszítse a többségét, és rákényszerüljön a koalíciókötésre. Ebben az esetben mi hozzájutunk azokhoz az információkhoz, amelyek alapján pontosan megítélhető, ki lehet-e vívni jó akarattal és együttműködéssel egy olyan pozíciót az EU-n belül, amely megnyugtató a nemzeti jövőnkre és a kulturális önállóságunkra nézve. A PKP természetesen a konzervatív modernizációt célját nem feladva eközben az ország versenyképességi romlásának visszafordításán dolgozna a nemzet és a kapitalizmus közös programja alapján a családok és a polgárok szabadsága érdekében.

Még egyszer: amíg az ellenzék kilátástalan küzdelmet folytat magával, a Fidesz ellenőrizetlen szempontjai óriási kárára lehetnek a jövőnknek. Ennek elejét kell venni, és erre a reálisan legjobb eszköz a jobboldali PKP-Fidesz koalíció. Enélkül a Fidesz többsége, sőt alighanem a kétharmada is borítékolható. Ezt senki sem akarhatja a mai kritikus helyzetben, amely helyzet veszélyessége jóval túlmutat a Fidesz eddigi összes (korrupciós, alkotmányos, modernizációs stb.) károkozásán. A PKP csak a Fidesszel hajlandó koalícióra lépni 2018-ban, ha az kisebbségbe kerül az országgyűlésben, és hajlandó elfogadni a modernizációs programunk kulcspontjait, ezek között az EU-val való viszony normalizálását, a korrupció letörését, a piacgazdaság hatékonyságának garantálását és a kisközösségi (köztük az önkormányzati) autonómiák visszaállítását.

Szívesen vesszük a segítséget bármilyen aktivitás formájában vagy adományként a Polgári Konzervatív Párt 10918001-00000074-87840006 Unicreditnél vezetett számlájára.

Az egyetlen legfontosabb ügy a konzervatív jobboldalon a II. világháború vége óta a progresszív modernizáció feltartóztatása.

A progresszivizmusra (haladástanra) úgy tekintünk a jobboldalon -- a vallással, a nemzettel, az állammal és az erőszakkal kapcsolatos nézeteinkben lévő eltérésektől függetlenül -- mint a dehumanizáció (elembertelenedés) egyetlen legfontosabb hordozójára. A progresszióhoz való eme hozzáállás jelenti a jobboldaliságot.

Az indokolatlan egyenlőségelvűség, a szenvedély és identitás alapú korlátlan jogkiterjesztés, a hagyományok akart-akaratlan -- a progresszivizmus logikájából következő -- felszámolása, a családok bomlasztása, a vallás lenézése, a hitek és előítéletek kigúnyolása, az emberi (józan) ész helyettesítése az eszközszerű racionalizmussal, és általában a piaccal és/vagy a racionális érveléssel nem támogatható hierarchiák, tekintélyek és tapasztalati tudás felszámolása tönkreteszi az értékes, autentikus emberi élet közegét anélkül, hogy a progresszivizmus ennek tudatában lenne, akarna vagy tudna ellene tenni valamit. A folyamat vége reálisan nézve az emberségünk elvesztése biológiai, etikai és politikai értelemben egyaránt.

A felvilágosodásból következő radikális modernizációs spirál (az emberek morális egyenlőségétől a nyilvánosságban képviselhető értékek felszámolásáig), amely a globalizáció anyagelvűségében éri el a csúcspontját, és amelyről visszanézve minden korábbi érték "intoleránssá", minden értékkülönbség "meghaladottá" válik, a jobboldali szemlélet legfőbb ellenfele. A progresszivisták logikájának vége szerint egyedül a materiális globalizáció képes "békét teremteni" a különböző nézetek között azon az alapon, hogy megszünteti azok közösségi jelentését, végletesen relativizálva a jelentőségüket egy politikai társadalom hagyományának és gyakorlatának megőrzésében. Mármost ennek a logikának az elutasításában egyesül a jobboldalinak nevezhető összes erő -- ha egyébként a gyakorlataik különbözősége miatt ebből a szemléleti egységből nem is válhat politikai egység.

Így lehet, hogy a konzervatív, fontolva haladó, hagyományokba épített, polgári modernizáció -- amit pl. a Polgári Konzervatív Párt képvisel -- ellentétes Orbán, Putyin és mások gyakorlatával, miközben a tágan vett antiprogresszivista keretét osztja. Egyetértünk emiatt pl. a migráció elutasításában, az emberre irányuló genetikai és kibernetikai kísérletek határainak pontos meghúzásában és ezek betartatásában, a (keresztény) vallás ember- és nemzetépítő voltában, a szocializmus és a kollektivizmusok minden fajtájának elutasításában, amely utóbbi viszont már nem mondható el a nemzeti kollektivizmusok hazai és külföldi bajnokairól.

Ezek utóbbiak (Orbán és tsai) vallási, nemzeti, állami, és erőszak-programja mögött ugyanis nemcsak a progresszív modernizáció, hanem az akárhogy értett modernizáció csaknem átfogó elutasítása áll, ami különösen Orbán esetében bántó, aki a modernitásban álló, elvileg versenyképességre törő európai ország vezetője. Ez okozhatja, hogy a jobboldal már felsorolt kulcsszavai kárt szenvednek a kezeik között. Orbán teljesen eltévedt a magyar jobboldaliság útján, amely nem függetlenítheti magát egy jelentős mértékben nyugatos európai ország hagyományaitól, köztük az autentikus modernizáció Szent Istvánt is előképének tudó, Széchenyitől eredő és Bethlenen át Antallig ívelő (nyugatos) hagyományától.

Magyarország egyik legfontosabb hagyománya a modernizáció sajátos útjának keresése. Orbán azonban kilépett ebből a hagyományból -- visszafojtja a magyar modernizáció legfontosabb erőforrását, a magyar szellem és tudás művelését --, az egyes kliséket (mint a nemzet, a kereszténység) eloldotta a magyar (fél-)modernség kontextusától, és éppen azon van, hogy bevigye a jövőnket egy keleties kontextusba, ahol a hagyományainkat megerőszakolják, a jobboldaliság értelme teljesen átalakul, és csak kiszolgálói leszünk idegen környezetben a nagyobb hatalmaknak, mint Kína és Oroszország. A magyar nemzet, a kereszténységünk, az államunk, a szabadságunk felfogása nem szakítható ki a magyar küszködő (fél-)modernség közegéből és ültethető át egy autoriter, keleties, polgárosulatlan közegbe anélkül, hogy az ország identitása jelentősen sérüljön. Orbán mégis ezzel próbálkozik.

A konzervatív modernizáció -- a jobboldal egyetlen autentikus, termékeny politikai nézőpontja -- a magyar tudás, a magyar kompetenciák valóságából kiindulva, az identitásunk megőrzése mellett akar bekapcsolódni a nemzetközi folyamatokba. Ezekbe szilárdan beleállva maradhatunk csak magunk, a szó tényleges értelmében szuverének. Se a progresszívok, se a keleti autoriterek nem barátai a magyar nemzet érdekeinek, ellenben mindkettő a maga módján erőszakot tesz a hagyományaink, az értékeink és a szabadságunk ezer éve alakuló rendszerén. Mindketten radikálisok. 

Először fogadjuk el, hogy a jobboldaliság jelentését nem a filozófia és a politikatudomány döntik el, hanem a politikai beszédmód: ahol a politikai beszédmódot a Fidesz uralja, és ő jobboldalinak mondja magát, ott a Fidesz (is) jobboldali. De vannak más felfogásai is a jobboldalnak, a Polgári Konzervatív Párté (PKP) például teljesen más, és azt szeretnénk bebizonyítani, hogy ez jobban szolgálja a nemzet, a családok és magyar polgárok érdekeit.

Nézetünk szerint a fideszes jobboldaliság 1998 és 2002 között alapvetően termékeny volt, és ekkor nyugodtan lehetett a pártot magyar polgári pártnak nevezni, ahogy a bővebb elnevezésében is állt (Fidesz-MPP). Azóta azonban okkal kopott le a nevéből a második betűszó. Mit látunk a változás eredményeként?

Az első Orbán-kormány időszakára jutó átlagosan 4%-os GDP-növekedésével szemben a második és harmadik Orbán-kormány produktuma alig éri el a 2%-ot, és ezt is csak úgy, hogy az EU-ból átlagosan évente majd' ezermilliárd forint (azaz a GDP kb. 3%-a) érkezik, illetve magyarok százezrei utalják haza keresményük egy részét (ez is hasonló nagyságrend). Röviden, ha ezek a pénzek nem volnának, és semmi más nem változott volna, akkor a gazdaságunk folyamatosan és gyorsan csökkenne! Az A legkevesebb, hogy Orbán közben folyamatosan brüsszelezik, miközben "Brüsszel" nélkül nemcsak Európa akár legszegényebb országa is lehetnénk, de mivel működő tőke se jött volna ide, a legszegényebb ország pozíciója garantált lenne számunkra. Ez azt jelentené, hogy a nyugdíjak a mai felét se tennék ki, az egészségügyi rendszer a mai gyenge színvonalon sem tudná ellátni a feladatát, nem épültek volna utak, nem szépültek volna meg a belvárosok, nem utazhatnának külföldre munkát vállalni a magyarok, amiből aztán eltartják a családjaikat -- mérhetetlen szegénység uralkodna. A munkanélküliség akár 30%-os lenne, ami nem túlzás.

Márpedig az Orbán-kormány azon az alapon vívja a választási harcát, hogy folyamatosan az EU ellen hangolja a magyarokat, amit nemzeti politikának nevez. A PKP szerint azonban ez nem nemzeti politika, hanem éppenséggel a nemzet veszélyeztetése. Az Orbán-kormány nem nemzeti kormány a "nemzeti" értéktartalmának ismeretében.

Aztán egy másik tétel a korrupció, amitől aligha lehetne egy kormányt polgárinak és nemzetinek nevezni. Tetszik vagy nem, a www.atlatszo.hu és a www.k-monitor.hu pontosan követi az Orbán-kormány korrupciós történetét (ahogy követték a megelőző kormányokét is), és világosan látszik ebből, hogy a legnagyobb nyertese a hazai közbeszerzéseknek Orbán Viktor környezete. Nem e sorok írójáé, és nem az olvasóé. Hanem a miniszterelnöké. Ennek a korrupciónak az ára többek között a GDP-romlás, ahogy azt az olvasó feljebb látja. Nagyon jelentős összegek tűnnek el a magyar gazdaságból vagy hasznosulnak nagyon alacsony hatékonysággal. Polgári és nemzeti így ez a kormányzás? Természetesen nem. Gazdagodik az ország a miniszterelnök köré kiszervezett pénzből? Nézzünk rá a fenti ábrára megint. Vagy nézzük meg, ahogy elénk kerültek a régiós országok az utóbbi tíz évben -- ez az összehasonlítás mindent elmond.

Közben a PKP egy platformon áll a Fidesszel a migráció megállításában, a családtámogatásban, az egyházak jelentőségének elismerésében, a kultúránk, a hagyományaink és a politikai jobboldal múltjának ápolásában, a baloldali káosz elutasításában, sorolhatnánk. De félünk tőle, hogy a Fidesz terméketlen kormányzása előbb-utóbb felemészti ezeknek a céloknak a sikeres képviseletét is.

A PKP és a Fidesz jobboldalisága, nemzeti és polgári volta között tehát gyökeres a különbség. A mi pártunk nemzeti érdekű (a korrupció ellen, a kiegyensúlyozott és hatékony EU-ért, a polgárok adóinak pontos elszámolásával, a polgári kultúra európai mércéjével kormányozna), a Fidesz ellenben nemzetellenesen, a polgárság adóit elsíbolva, a nemzet felemelkedését gátolva, a kormányzati kultúrát a mélybe lökve működik. A PKP szerint a jobboldalnak meg kell újulnia ahhoz, hogy valóban -- ne csak szavakban és a propaganda szintjén -- polgári és nemzeti lehessen. Ennek első lépése a Fidesz visszaszorítása, illetve rászorítása arra, hogy visszatérjen legalább az első Orbán-kormány színvonalához, adott esetben azon is javítva. Ehhez egy erős, a Fidesznek versenyt támasztó jobboldali pártot kell létrehoznunk, amely bírja a Fidesz-szavazók jelentős részének szimpátiáját is, sőt elég sokan rá szavaznának, hogy garantálva láthassák az ország és a jobboldal jövőjét. Ez a párt lesz a PKP.

Szívesen vesszük a segítséget bármilyen aktivitás formájában vagy adományként a Polgári Konzervatív Párt 10918001-00000074-87840006 Unicreditnél vezetett számlájára.

Persze ezen még dolgozni kell - elsősorban - nekünk (PKP). Amit mondani akarok, hogy fontosabb egy nemzet szempontjából, hogy kik egymás ellenfelei, mint hogy kik a szövetségesek. Az ellenfelek ugyanis közösen kijelölnek és minősítenek egy politikai rendszert, akár ma, akár a jövőben. Ahol a mai fő ideológiai-politikai ellenfelek (névleg legalábbis) a Fidesz és az MSZP, ott a politikai rendszer csak rossz állapotban lehet. Ugyanígy igaz az is, hogy ahol a Momentum és a Polgári Konzervatív Párt lehetnének egymás fő ellenfelei, és a lényegi politikai törésvonal közöttük húzódhatna, ott jó ország néz ki.

A PKP elnökeként minden (politikai természetű) vágyam netovábbja, hogy a Momentum megszerezze a többséget az "új centrumban", mi pedig közben idővel a vezető jobboldali párttá válhassunk. Nincs nagyon szükségem arra, hogy az olvasó gyorsan perspektívába helyezzen engem a PKP jelenlegi ismertségével és támogatottságával kapcsolatban, ezt jól ismerem, ellenben komolyan veszem a feladatot, amint - remélem - rövidesen látszani fog. Ez a poszt nem a realitástól (ilyen értelemben még csak a Momentum realitásáról sem) szól, hanem egy jövőképről.

Ez is több annál, amit a Fidesz/Jobbik és az MSZP/DK adnak nekünk. Leginkább jövőképek között kell választanunk 2018-ban, mert a jelenről mindenki tudja, akinek van egy csepp belátása, hogy nem tartható. Hajrá!

Szívesen vesszük a segítséget bármilyen aktivitás formájában vagy adományként a Polgári Konzervatív Párt 10918001-00000074-87840006 Unicreditnél vezetett számlájára.

A Jobbik vacillálása a középre húzódás és a szélsőségei nyugtatgatása között (egy-két vaskos kiszólással) pontosan tükrözi a Fidesz ugyanolyan vacillálását, aminek következtében a két párt között csak a korrupcióban van jelentős eltérés. Ez kevés lehet a nacionalista szavazóknak, hogy eligazodjanak a képleten, viszont segíthet a polgári szavazóknak abban, hogy felismerjék: ha a két párt ugyanolyan tud lenni alapkérdésekben, akkor vajon hogy teremhetne itt babér a polgári közép számára, amely prosperitást, nyugalmat és végre európai életformát szeretne.

A Jobbikkal mindent összevetve még mindig ugyanaz a probléma, ami már egy ideje a Fidesszel is. Nem tudni, mennyire hajlandó elfogadni a realitásokat. A realitások tisztelete minden konzervatív erő alaperénye a radikalizmussal szemben, amely változó vágyálmok szerint akarja felforgatni az életet. Nos, a Jobbik és a Fidesz -- mint vaskosan radikális pártok -- egyformán vágyálmokkal traktálják a választókat: azt lebegtetik, mintha lehetőség lenne az ország gazdagodására a világgazdaságba való értő, okos bekapcsolódás nélkül. Állandóan a világ (aka. Brüsszel, Európa, a multik) ellen hergelve a népet azzal áltatnak, hogy tudnak alternatív megoldást adni. Hadd egyszerűsítsem le némileg a válaszomat: nincs ilyen alternatíva. Vagy a magunk javára tudjuk fordítani a globalizációt és a modern világ elvárásait -- úgy, hogy közben megőrizzük az identitásunkat és az országot magyarnak, de gazdagon magyarnak --, vagy a lemaradás válik az osztályrészünkké, mert olyan logika nincs és nem is lesz uralkodó a világban, amely a magyar nacionalista jobboldal mai vágyait igazolná vissza.

A kérdést nem úgy kellene feltenni, ahogy ők felteszik, hogy hogyan tudunk ellenállni a globális kapitalizmusnak, hanem úgy, hogy miként tudjuk magunkat megőrizni benne, miközben élünk vele. Az utóbbi az okos ember kérdése, az előbbi a makacs butáé, aki a saját kárán sem tanul.

A Jobbik legnagyobb problémája a szememben tehát nem az ún. nácizmusa, ami vagy van, vagy nincs, hanem hogy nem kötelezi el magát az értelmes érvelés mellett. Két oszlopa van ennek az értelmes érvelésnek: a globális kapitalizmus elfogadása és a polgári demokrácia akarása. Ha ezeket magunkévá tettük, akkor egyfelől el lehet kezdeni keresni a sajátos nemzeti kontextust, amellyel párosítani (de nem lerontani) akarjuk ezeket, másfelől ettől kezdve lehet tőlem bárki náci meg kommunista is. Az a náci, amelyik a polgári demokrácia alapján áll, és felfedezte, hogy minden más rontja a nemzet hatékonyságát -- azaz a túlélési esélyeit --, csak a pluralizmust erősíti, ami jó. Vö. szalonnáci.

A világ nem a nemzetek bilaterális kereskedelmi társulásai felé halad. Ezt kívánni éppen ugyanolyan, mint visszakívánni a faekét és a búboskemencét. Aki így gondolkodik a politikáról, az nem konzervatív, hanem sötét vagy cinikus. Ettől azonban nem kell progresszívvá válni, hevesen genderezni és várni az Örök Békét. Van útja a konzervatív modernizációnak is, amely az utóbbit minél inkább az emberi jellem és a humánum köré szervezi. Ennek módját kell kitalálni, ez a magyar jobboldal termékeny útja, nem a bornírt, 30-as évekbeli romantikus irracionalizmus. Éppen elég nagy baj, hogy a mai jobboldal nagyrészt vevő az utóbbira, ne akarjunk még ettől bármi pozitívumot is remélni a nemzet fejlődésében.

A világ jövője nem látszik éppen szívderítőnek, a homogenizáció az olyan fröccsöntött, belül üres posztmodernek irányítása alatt, mint Macron, alighanem feltartóztathatatlan, de hogy ennek alternatívája a Le Penek és Orbánok korlátozott térlátása lenne, az sem megoldás. Ha már jobboldaliak vagyunk, és ha már értéket tulajdonítunk a nemzet felhalmozott értékeinek és identitásának, akkor ideje elkezdeni csinálni valamit, ami ezeket minél jobban érvényesíti a magyar modernizációban, magyar modernizációvá avatva azt a mai tehetetlen, perspektívátlan sodródás ellenében. Ehhez nyilvánvalóan kevés a Jobbik, ahogy kevés a Fidesz parlagi jobboldalisága.

Amikor a nemzet versenyképessége csökken, erőforrásai (humán tőkéje, reproduktív képessége, hírneve a világban, társadalmi ereje, jövőbe vetett bizalma) apadnak, kormányzó ereje a hadiállapot fenntartására fordítódik az ország gyarapítása helyett, és mindent összevetve csökken a nemzet közös cselekvőképessége, akkor azt a kormányt, amely ezt engedi, nehezen lehet nemzeti érdekű kormánynak nevezni.

A jobboldali polgárságnak nem érdeke a vég nélküli hadiállapot, mert ez már középtávon is (ami immár bekövetkezett), rontja a saját esélyeit is az ország építésében. Amikor a polgárság, azaz az autonóm értékteremtő réteg egy részét az államhoz kötik, és ezzel korrumpálják, a másik részét külföldre szorítják azzal, hogy a tehetségének megfelelő munkakört tudja betölteni és a tehetségének megfelelő életszínvonalat tudja biztosítani a családjának (amelynek tágabb körétől ezért el is kell válnia), a harmadik részét pedig politikai nézetei miatt a háttérbe szorítják a centralizált erőforrás-elosztás rendszerében, akkor a polgárság nem tudja betölteni a nemzetépítésben rá háruló feladatot. A vég nélküli hadiállapot és állami túlterjeszkedés megöli az autonómia lehetőségét, és a polgárságot kitartott helyzetbe, a megosztott nemzetet pedig folyamatos értékvesztésre kényszeríti.

Az országban mesterségesen szított bizalmatlanság a külföld felé és az állampolgárok között nem kedvez az alkotó munkának, és ahol az alkotó szabad munkának nincs helye, ott a jövő is elvész. A politikai közbeszéd militáns hangneme és a tényleges problémák iránti tökéletes érdektelensége nemcsak ennek a kormánynak az értékteremtő környezet iránti érzéketlenségéből adódik: lássuk be, ez a kormány szítja is a hangulatot, mert erre -- a társadalmi megosztottságra, és nem a gazdagodásra és kiválóságra -- alapozza a hatalmát. Annál szomorúbb felismerés nem lehet egy a saját sorsát a nemzetével együtt elképzelő polgárnak, minthogy a saját szavazatával megválasztott kormány rombolja ezt a kapcsolatot, és az ember a saját sorsa feletti aggodalmát a nemzet ellenében tudja csak orvosolni. Amikor a polgárság személyes sorsa és a nemzet sorsa közötti összhang megbomlik, mint most, akkor elesik a nemzet anyagi és szellemi reprodukciójának legfontosabb bázisa.

A meg-megújuló és növekvő kormányzati agresszió azt sejteti, hogy a miniszterelnöknek és a pártjának nincsenek a hadiállapoton túlmutató elképzelései az ország rendbetételére. Lassan nyolc évvel azután, hogy 2010-ben ezzel az ígérettel fogadták el a mandátumukat. Az "elmúlt nyolc év" mára új értelmet nyert, ami egy cseppet sem hízelgő a névleg polgári, névleg nemzeti kormánynak. Meg kell szoknunk a gondolatot, hogy leszámoljunk a Fidesz nevű illúzióval is. A Polgári Konzervatív Párt a nemzeti érdekű polgárság és a nyugatos jobboldal pártja, balra zárt, a kulturális identitásunkat a nemzeti modernizációval összekötő politikai erő. Ne várjuk meg, hogy a baloldal visszavegye a kormányrudat!