A függetlenségi nacionalizmus tárgya Trianon óta az etnikum, ami azt jelenti, hogy a politikai életünk legerősebb szenvedélye, a nacionalizmusunk, kiterjed az egész magyar etnikumra, azaz a határainkon túl élő magyarokra is. "Magyar az, akinek fáj Trianon.", noha elvileg lehetne úgy érvelni, hogy Trianonnal az ország visszakapta a függetlenségét -- ám elég világos, hogy az államtest függetlensége sokkal kevesebbet nyom a latban a magyarok szemében az etnikum függetlenségénél. Márpedig a (Kárpát-medencei) magyar etnikum addig nem lehet független, amíg teljes egészében a magyar államhatárokon belül él így vagy úgy. A virtigli függetlenségi nacionalista ugyanakkor nem támogatja a magyar államot felülíró EU nemzetegyesítő stratégiáját, mert a magyar államot sem áldozná fel az etnikumért.
A nacionalizmusunk nem mindig nézett ki így. 1848-ig döntően politikai-emancipatórikus volt (a magyar Korona alattvalóira irányult az etnikumuktól függetlenül, kb. jogias éllel mint patriotizmus, és a nép beemelését tűzte ki az "alkotmány sáncai mögé"), és csak kisebb részben volt (politikai) függetlenségi, amely a Birodalomból való kiszakadást szorgalmazta. (A nyelvi küzdelmek is döntően a politikai reform és az egységes magyar közigazgatás céljait támogatták, csak kisebb részben a magyar kulturális, netán függetlenségi programot.) Mivel a Reformkorban a függetlenségi nacionalizmus népszerűsége végül is korlátos maradt, és a nacionalizmusban erősebb volt az ország (abszolutizmus utáni alternatív) modernizációjának szándéka, 1849 elejéig a modernizációs nacionalizmust tekintjük a nemzetpolitika fővonulatának. Utána -- a Habsburg-ház trónfosztása és a szabadságharc bukásához vezető harcok közepette -- néhány hónapig a függetlenség politikai érzülete hódított.
De már a Reformkorban megjelent a nacionalizmus következő vonulata, a kulturális nacionalizmus, amelyben a függetlenségi él már erősebb a modernizációs szándéknál; látószöge a magyarság kulturális fölénye, amely biztosítja túlélését és a Királyság magyarok általi vezetését (a.m. kulturális függetlenség a nemzetiségektől és a Burgtól, vö. millenniumi ország). Az 1867-től egyre dominánsabbá váló kulturális (függetlenségi) nacionalizmus egyszerre volt a politikai függetlenség kudarcának pótszere és az alkotmányos-politikai nacionalizmus (patriotizmus) leáldozásának jele is (amely utóbbi már nem volt elég erős ajánlat az erősödő nemzetiségi konfliktusok korában).
A magyar etnikum függetlenségének (politikai uralmának) programját azonban a korban vezető szerepet játszó Szabadelvű Párt nem tudta sikerre vinni a nemzetiségek kulturális "felemelésének" szándékával, és az erősödő nemzetiségi feszültségek és a Birodalom tágabb dezintegrációs folyamatai a századforduló körül kitermelték az első etnicista megközelítéseket, amelyek már nem a kulturális fölényre apelláltak, hanem az etnikum megmaradására és történelmi jussára -- mindenféle kompromisszum szándéka nélkül. A függetlenségi nacionalizmuson belül az etnicista vonulat Trianon után egyértelművé vált, sőt rövid időn belül kiegészült az antiszemita (rasszista) "függetlenségi" gondolattal, amely a magyar "lényeg" kulturális és etnikai jegyein túl a fajvédelemben fedezte fel a legbiztosabb fedezékünket. Ami - a függetlenség -- a Reformkorban még politikai doktrína volt, az az idők folyamán - előbb a dualizmus politikai kalodájában, majd a trianoni csapás alatt - fokozatosan vált mind irracionálisabbá és esszencialistává: a doktrína tárgya -- a magyarság "lényege" -- pedig egyre inkább pszichológiai-nemzetkarakterológiai formát öltött, a "belső térbe" került, argumentálhatatlanná vált, miközben a függetlenségi beállítottság révén rögzült benne a sérelmi-védekező jelleg (vö. Orbán narratívájával).
Ami kezdetben nemzeti modernizációs (expanzív) programnak indult Széchenyi és Wesselényi, majd Deák és Eötvös kezei, illetve a Kiegyezés politikai keretei között, az fokozatosan háttérbe szorult a kulturális, majd az etnikai, végül a rasszista ("védekező") verziókkal szemben -- ezek mind a függetlenség variánsai, egyre mélyebben beleéve magukat a magyar néplélekbe. A politikából az egyént megülő kollektív pszichébe vezető út a magyar nacionalizmus több rétegű, borzasztóan erős szerkezetét mutatja, amely a függetlenség egyre radikálisabb értelmezése mentén ugyanúgy megszólítja az egyszeri konzervatívokat és a "polgárokat", mint a (kevés számú) nácit. A nemzet ebben a folyamatban konstituálódott, ebben jött létre (ez a genezise), tehát ezen a nacionalizmuson kívül nincs magyar nemzet. A folyamat a magyar "lényegre" mutat, ez a lényeg viszont éppen a genezise folytán -- amennyiben kirekeszti a modernizációs lehetőségeket, mert már 1867-től, de a 20. század elejétől biztosan a magyar lényeget fenyegető hatást (összeesküvést) lát benne -- borzasztóan terméketlen, versenyképtelen.
A függetlenségi eszme miatt frusztrált minden külföldi hatással szemben, miközben önmaga a jellegénél fogva modernizációra a "magyar út" értelmében képtelen, ez az út mindig is zsákutcának bizonyult. A mostani is annak fog, mert Orbán keleti orientáltsága előbb-utóbbi ütközni fog ugyanezzel a függetlenségi beállítottsággal, de addig Orbán legitimitását is ez adja. És mivel a nacionalizmus vonzereje bőven túlterjed a fideszes táboron, Orbán legitimitása (a vele kapcsolatos másodlagos preferenciák) jóval erősebbek a választói táboránál is. Addig fog itt kormányozni, amíg ő képviseli hatékonyan a nacionalizmust.
A magyar nacionalizmust nem lehet belátható időn belül leváltani -- egyetlen reményünk, hogy a függetlenségi rétegzettsége felváltható: ti. hogy visszatérhetünk a modernizációs nacionalizmus 1849 tavaszán megszakadt nyugatos irányához, amelyben a függetlenség felülírhatóvá válik az organikus modernizációval, amely a nacionalizmusunkat termékenyre fordíthatja. Olyan politikai erőt, amely ezt sikerre vezethetné több ok miatt sem látni: elsősorban, mert magáig a reflexióig sem jutnak el, másodszor nem látják be az eszme megkerülhetetlenségét, harmadszor pedig a politikai készségeik is gyengék. Lehet, hogy nyerhet valaki választást kellő nemzetközi felhajtóerő mellett osztogató-szoci, esetleg liberális alapokon (bár ezt is erősen kétlem), de tartósan országot változtatni az fog tudni, aki a nacionalizmusunkat tudja termőre -- expanzívra és modernizálóra -- fordítani.
(TGM-nek ajánlom egy privát-ezoterikus vitánk kapcsán.)
