1000 leütés

Épp a napokban olvastam Micah White Occupy-mozgalmár tollából egy remek eszmefuttatást; remek volt, mert mutatja a gondolkodás teljes csődjét a rendszerkritikus baloldalon. A cikk -- ez esetben az offshore-ozó "globális plutokráciára" újabb fényt vető Paradise papírok publikálást követő csendre, a.m. a proletárok érdektelenségére -- reagálva azzal biztat, hogy ez nem baj, sőt, mert az osztályharc méhe új szellemet szül, valami új van készülőben, jelesül "a kegyetlen és globálisan kikerülhetetlen osztályigazságosság fenyegetése". Mármost ilyen látványosan megtagadni valakinek a saját munkásságát és közben újabb inkoherens elvárásokat vinni az antikapitalista harcba (mintha ennek az "osztályigazságosságnak", amelyet ráadásul olyan intézményrendszertől, az osztálysemleges igazságszolgáltatástól, várunk el, amelyik vastagon a rendszer -- a liberális világrend maradékának -- része és eszméje, bármivel nagyobb esélye lenne, mint a proletárforradalomnak), az.... hát látványosan marxista. Alább még elmondom, miért.

A szóban forgó cikk szimptomatikus további két apróságban: 200 ezerre teszi a globális plutokrácia tagjainak számát, akivel szemben áll 7 milliárd "left behind", és immár ez utóbbiaknak mindnek érdeke az "osztályigazságosságért" való "szofisztikált" küzdelem. Nos, mondhatni, elég nagy osztály lettünk, ami egyfelől az "osztály" marxi fogalmának teljes kiüresedésével fenyeget, másrészt -- cinikusan szólva? -- észre lehetne venni benne a kommunizmus felé való közeledést, hiszen lassan elfogy az ellenség. Kétlem azonban, hogy a vastagodó globális középosztály tagjait a plutokrácia iránti düh fűtené, amikor megveszik az újabb autójukat és befizetik a gyerekeiket a sanghaji English schoolba, valamiért nem áll össze nekem ez a kép. Vajon nem plaszticizálódtak-e lassacskán a feloldódásig a marxi kategóriák a kolumnákat megtöltő, a szellemi munkájukat kényszerűen a piacra vivő kvázi-klerikusok sújtásai alatt? Attól tartok. A másik apróság, ahogy antikapitalizmus forgatja a kapitalizmus által ránk szabadított Armageddon-katalógust. Egyik érvelés szerint a plutokrácia, a másik szerint a klímaváltozás, a harmadik szerint a rasszizmus, a negyedik szerint a ... (you name it), mind a kapitalizmus bűne, mintha a kapitalizmus egy emberi cselekvéstől és döntésektől független gólem volna, amely épp emiatt, hogy ilyen -- és ez az antikapitalista gondolkodás alighanem legnagyobb, kategóriatévedése -- dekonstruálható is, amivel egy csapásra behegednek a tátongó sebek.

Marxistának lenni a véleményem szerint mindenekelőtt a szembenézést jelentené Marx-szal. Nem a munkaértékelmélettel, a történelmi materializmussal, az osztályharccal stb., amelyek már akkor sem voltak igazak, amikor a Tőke született, hanem azzal, amiben Marxnak inkább igaza volt, de a mai utódai elegánsan elsiklanak felette. Hogy ti. a kapitalizmust a saját logikájának ellentmondásai dönthetik meg egyedül, de hogy ez milyen formában fog megvalósulni, arról fogalmunk sincs. Nem is lehet. Először is azért nem, mert a kapitalizmus evolúciója mindent összevetve szabadon, tervezés nélkül történt, a "logikájában" semmi másnak nincs akkora szerepe, mint a szabadságnak és a hatékonyságnak, azaz minden ezzel ellentétes erőszak vastagon antimarxista. A forradalomnak paradox módon akkor lesz értelme Marx szerint, ha a "logika" a forradalom győzelmét is elhozza, és a forradalom a kapitalista fejlődésből következik el, nem annak ellenére. De a végén lehet, hogy a forradalom maga is elmarad, mert a kapitalizmus az anyagi, technológiai és szellemi változások révén maga hozza létre a modus vivendit a tőkések és a proletárok viszonyában; akár azon az áron, hogy olyan termelési és társadalmi körülmények alakulnak ki, amelyekről ma még fogalmunk sincs.

És ehhez kapcsolódik a kapitalizmus marxista bírálatának további tanulsága: Marxnak fogalma sincs a jövőről, és akik aprópénzre váltják ezt a hiányt, azok semmi más miatt nem teszik, mint hogy nem értik Marxot, illetve karriert akarnak építeni mások vegyesen romantikus hajlamaira, tudatlanságára és/vagy dühére. Ami finoman szólva is nem szép, nem beszélve arról, hogy semmit nem tesz hozzá az eredeti "probléma" megoldásához. Noha kapitalizmuskritikára, ahogy film-, étel- és életmódkritikára is szükség van, a kapitalizmuskritikából mindig az derül ki, hogy szerzőiknek és felesküdött zélótáinak a legnagyobb jó akarattal sincs egy mikronnyi fogalmuk sem arról, hogy mi lesz akkor, ha -- valamilyen rendszerhiba folytán -- megszerzik a hatalmat. Ám ezek a rendszerhibák sajnos tényleg előfordulnak: forradalmaknak, bolsevizmusnak és nácizmusnak hívjuk őket. Csupa örömteli dolog. Ezért nem szabad nagy eleganciával teljesen tétlenül szemlélni a szocialista, dühös, egyenlőségfetisiszta, antimarxista fringe-ek gondolati és mozgalmi megerősödését, hanem néha kell írni legalább egy ilyen vagy jobb cikket, amelyek végén arról sem szabad elfeledkezni, hogyha a kapitalizmus megdöntésre nem is, de humanista kritikára minden bizonnyal rászorul a tollforgatók oldalán. Ám a lényeget nem az utóbbiak, hanem a szabadság és a hatékonyság változó erői fogják kimondani. (Fájdalom, az ún. plutokraták hatalma ezekéhez képest a jól ismert elefánt-egér tandemet juttatja eszembe, akik együtt dübörögnek. For clarification, a plutokraták az egér.)

A Momentum Mozgalom első ránézésre újabb lehetőséget kapott az ismertsége bővítésére a civilek szabályozása elleni népszavazással -- a kellő számú aláírás összeszedésére persze aligha, mert az ellenzéki pártok szolidaritása nyilvánvalóan esett az NOlimpia óta az új generációs párt iránt, segíteni valószínűleg nem fognak neki, ahogy -- paradox módon -- a civilek sem fogják szívesen fogadni egy párt fellépését az ügyben, ha az érdekükben történik is. A népszavazási kampány leginkább csak választási kampánynak lesz jó, és a Momentumot teheti ismertebbé, noha nehéz lesz elmagyarázni a választóknak, miért NE legyen "átlátható" a civilszervezetek gazdálkodása.

Személyes véleményem szerint a Momentum jobb híján indulna újra népszavaztatni, mert nem tud mást, amivel reménye lehet a tartós ismertség- és népszerűségnövelésre. Narratívát nem produkált, karizmatikus (leadershipet mutató), szeretett vagy elismert politikusai nincsenek, inkább idegennek, mint újnak hatnak, inkább technokratikusak, mint problémaérzékenyek, inkább elidegenítőek, mint empatikusak. További ismertségre kétségtelenül szüksége van a Momentumnak, de a mostani ügy legfeljebb újabb 1%-ot hozhatna neki a biztos szavazók körében, elsősorban vidékről. Mivel erősen városias, yuppie, fiatalos, racionális aurájú mozgalomról van szó, az extenzív növekedés -- ami a mai kb. 50%-ról ennek még a felével növelheti az ismertségüket -- nem hozza majd a mai arányokat az ismertséghez mért támogatottságban. Magyarul, a biztos választók mai 2-3%-os támogatottságáról elmozdulhatnak 3-4%-ra, ami azonban nyomás alatt -- értem ez alatt az LMP növekedési pályáját, egy lehetséges ellenzéki-posztkommunista összefogást, de a Jobbik centrista mozgását is -- a szavazófülkékben még erodálódhat. Eredmény? Végül is az, de milyen áron? Nem lehetne máshova befektetni a népszavaztatásra fordítandó forrásokat, amelyek így sokkal jobban kamatoznának? Pl. mindjárt gondolkodásba és stratégiai cselekvésbe a szedett-vedett rögtönzés helyett. 

A Momentum legfőbb baja, hogy iszonyúan reaktív. Egyrészt olyan stratégiára alapoz, ami a többiek kudarcára számít és ettől teszi függővé a párt eredményességét (hiba!), másrészt a Fidesz által alakított napirendre reagál, issue-tól issue-ig (=ügyek mentén) botorkál, tehát meg sem kísérli felborítani azt a pályát, amin így csak elhanyagolható erejű játékos marad. A Momentum szellemi frissesség és kreativitás helyett fizikai fáradtságot és lábmunkát ígér a támogatóinak. Éppen az ellenkezőjét annak, amit óvatos szimpatizánsaiként vártunk tőle. Visszatérve a most készülő népszavazásra, arra számítok, hogy lesz eredménye a Momentum számára, de olyan alacsony hatékonysággal, hogy legfeljebb pirruszi győzelemnek lehet majd nevezni. Azt erőltetik, ami egyszer már bevált -- noha azt sem tudták utána kihasználni --, csak éppen sokkal kedvezőtlenebb, és a népszavazás fideszes-sorosozó meghekkelését is ideszámítva sokkal kockázatosabb kontextusban teszik, miközben elfecsérlik az idejüket és nagyon alacsony a hatékonyságuk a befektetett idő, pénz és energia szavazatokba konvertálásában. Mindent összevetve a megrekedettség és a vezetési elégtelenség szimptómáit mutatják. Sajnálom.

Disclaimer: A Momentum két szempontból érdekel és írok róla visszatérően. Egyrészt, mert a palettán lévő aktív pártok közül még mindig a legnagyobb eséllyel szólíthatnak meg polgári konzervatív szavazókat. Másrészt meg egy friss politikai stratégia sorsa és a tanulságok, az on-the-fly politikai teremtés eredményessége szempontjából.

Tegnap hazafelé Londonból két ott dolgozó fiatal ember ült mellettem a repülőn és elég hangosan, sőt lelkesen beszéltek arról az egybevágó élményükről, hogy odakint "kapitalistákká" váltak. Mivel az is kiderült, hogy az egyik könyvelő egy multinál, a másik pedig felszolgáló a Cityben, nyilván nem abban az értelemben váltak kapitalistává, amit a szótári jelentés takar, hogy pénzbefektetéseikből élnének, hanem hogy, idézem az egyiket, "keményen meghajtanak mint állat, de fair a rendszer." Mondta ezt az éttermi felszolgáló. Milyen más ez, mint "a magyar szocializmus", mondta a másik (mivel true storyról van szó, újfent felhívom a figyelmet a szóhasználatra). A kapitalizmus és a szocializmus jelentése halál pontosan elvált ennek a két, nem túl magas beosztásban dolgozó magyarnak a fejében anélkül, hogy hazai közgazdászokon nevelkedtek volna, annál is könnyebben, mert nem nevelkedtek hazai közgazdászokon: a két rendszer két ethosz (két gyakorlat), amelyek más-más magatartásformákat jutalmaznak (londoni felszolgáló vs.Tiborcz) és ezért különböző eredményeket szülnek. Nem a szótári meghatározás számít, hanem ami ennél jóval több, és ami akkor is termékenyebb rendszerré teszi a kapitalizmust, ha közben épp elég válságjegyet mutat a felszínen és makroszinten.

Ez az, amit a hazai szocializmus barátai (akik a társadalom 85%-át, a nyilvánosság harcosainak pedig 99%-át alkotják) nem értenek. Amíg nincs itt egy olyan rendszer -- amelybe ezek a magyarok Londonban belecsöppentek --, hogy kikényszerítse a produktív gondolkodást, gyakorlatokat és erkölcsöt, addig elkerülhetetlen, hogy a magyar labdarúgás mai állapota legyen a legpontosabb előképe annak, amivé a magyar társadalom és benne a gazdaság válik. Azért "benne", mert a gazdasági rendszer egy nála erősebb társadalmi kultúra függvénye, amit viszont hosszabb távon, a politika segítségével, megfelelő dresszírozás, intézményrendszer és erkölcsi elvárások mentén lehet kialakítani.

Mármost erkölcstelen politikusok, akik evidensen nem értenek a feladatukhoz sem, nem fognak ilyen erkölcsi rendet kialakítani. A közgazdász szakértők megszólalásai meg -- akik a makróról fecsegve soha nem ejtik ki a szájukon az erkölcs, az ethosz, a gyakorlat, az intézmények stb. szavakat, de még, wow, a kapitalizmust sem, ezért éppen csak a lényegről nem beszélnek amellett, hogy tipikusan a "mezót", a vállalati szférát sem ismerik a mezó szintjén, csak adatokként -- maguk is a tágabb erkölcstelenséget erősítik az erkölcsmentességgel.

Ez a két lány a példában máris sokkal jobban ismeri a kapitalizmus maradandó lényegét -- a kiválóság teher alatt, versenyben való kifejlődésének, és vele a produktív cselekvések koordinációjának intézményesült gyakorlatát --, mint megannyi , kolumnákat teleíró "szakember". A hiány, amit ez utóbbiak és a politikusok okoznak éppen arról a tőről fakad, mint a csecsemőkorában meghalt magyar liberális demokráciáé: mind a kettőt -- és a gyökereikben a szabadságot és a kapitalizmust -- alapvetően szocialista, szocializmusban felnőtt, legföljebb "reformista", progresszív vagy technokrata alakok vették a szárnyaik alá. A liberális demokráciánk és a kapitalizmusunk az ellenségeik és (a szocialista véleményközösség által felkent) ignoráns barátaik gyűrűjében lehelték ki a lelküket, még az inkubátorban. Még odáig sem jutottunk el, hogy érdemes legyen Magyarországon kritikai vitát nyitni a kapitalizmusról, mert nem lenne tárgya a vitának: zárványokról és töredékekről, amelyek mára belekerültek a nemzeti szocializmus darálójába, nem lehet koherensen vitatkozni. A kapitalizmus címkéje alatt biztosan nem.

Reprodukálok -- kicsit megváltoztatva, a lényegét meghagyva -- egy beszélgetést a Facebookról. 

Poszt: "Újabban sűrűn utazom át a régi lakóhelyemen trolival, busszal. Ugyanolyan bácsik, svájcisapkás, gurulószatyros nénik néznek szúrósan, mint 32 évvel ezelőtt, amikor eljöttem innen. Csak akkor ők voltak kb annyi idősek, mint én most. És még a rendszer is ugyanaz maradt.."

Komment: "Az egyik dolog, amit imádok Bécsben, az a sok rendkívül idős hölgy, akik kifogástalan eleganciával, kifogástalan sminkkel, sugárzó belső békével közlekednek a városban, öröm rájuk nézni, mindig azt gondolom, hogy én is ilyen elegáns szeretnék lenni 80 éves koromban. És annyira jó lenne Budapesten is sok vidám, elégedett, jómódú idős ember..."

Nos, a nyugdíjasaink sajna soha nem akartak ilyenek lenni, az élők közül a legrégebb óta szavaznak képletesen és alkotmányosan szabadságtipró megoldásokra, kompromisszumokra, öncsalásra, hazugságokra, az ezekből élő pártokra, senki másnak, mint enmaguknak köszönhetik a bécsiekhez mért nyomorukat. A hetvenéveseknél csak a hatvanéveseknek kisebb a felelősségük, a nyolcvanéveseké nagyobb, hát még a kilencveneseké -- sorry. (És még csak nem is vizsgáltam a konkrét politikai választásaikat. Reprezentatívnak fogom fel a közeget az egész társadalomban, csak az időre utalok, amit Magyarország formálására fordítottak.) A nyugdíjasokat nem menti fel semmi a Magyarország jelenlegi állapotáért viselt relatíve kiugró felelősségük alól, de hát nyilván nem is akarnák, hogy az idős voltuk okán megtagadjuk tőlük a morális felelősséget a tágabb közösségük állapotáért. Csak nem várják el -- ugye, nem --, hogy tiszteletből infantilizáljuk őket, csak mert a politika folytatólagosan ezt teszi a szavazataikért cserébe? Tehát nosza, mindenki számoljon el a felelősségével, mindenki a személyes felelősségével, de időarányosan. Minden tiszteletem mellett javaslom ezt, ami embertársunkként, családanyaként, alkotó polgárként stb. kijár mindenkinek.

A Kádár-rendszer legitimitásvesztését semmi nem akadályozta meg még az egypártrendszer viszonyai között sem az 1980-as években. Miért akadályozná most az Orbán-rendszerét bármi? Ki hiheti komolyan, hogy ha a Kádár-rezsim támogatottsága folyamatosan erodálódott a nyolcvanas években, akkor az orbánizmusé nem erodálódhatna ma -- azaz ne lenne képes a mai közvélemény kikezdeni a Fideszt a mai választási rendszerben és propagandaviszonyok között (amelyeknél jóval zártabb rendszerben kezdte ki a kádárizmust)?

Ezt csak az hiheti komolyan, aki nem ért a mai helyzetből semmit. Hadd segítsek: az orbánizmus a többségi véleményre és néplélekre optimalizál. Tükrözi azt. Csak annyira tudja idomítani, amivel még nem töri el. Ezzel szemben a "demokratikus ellenzék" képtelen volt létrehozni a liberális demokrácia szilárd kultúráját 2010-ig, és most szenvedi ennek a hiányát. Szenvedi, hogy a nagy többséget nem érdeklik a lokális nyavalyái, nem hiszi, hogy velük jobb lenne, ahogy nem hitték a nyolcvanak évek elejéig, hogy a Nyugatnak jobb. Igazuk volt? Nem. De attól még úgy éreztek, és el tudták mondani, mit éreznek, ahogy most is el tudják, csakhogy nem hallgatja őket meg az az (ellenzéki) oldal, amelynek a legtöbbet kellene tanulni a mondandójukból.

Nyilván nincs oka örömre annak a polgárnak, aki a magyar nép helyébe valami másfélét vizionált, és most kénytelen csalódni. De ennyi idő után már érdemes volna legalább elkezdenie gondolkozni. Mondjuk azon, hogy mivel segíthetné elő a magyar nép hamarabbi ébredését és a jövőbeni kisebb csalódását, hogy amikor eljön az Orbán-rendszer elmállása, akkor ne álljunk ott alkotó stratégiák nélkül, és a legkevésbé se álljunk ott a mai leszerepelt bagázzsal egyedül választható alternatívaként.

Az "1980-as évek közepére a Kádár-rendszer legitimitása, vagyis társadalmi elfogadottsága megrendült, az 1980-as évek utolsó harmadára pedig minimálisra zsugorodott. Mi volt ennek az oka? Úgy gondoljuk, hogy alapvetően ugyanúgy a gazdaság teljesítménye, mint korábban, a rendszer nagyfokú elfogadottsága idején, csupán ellenkező előjellel."- írja Romsics. Ezek szerint amíg az orbánizmus a gazdaságot és a társadalmi méltányosság látszatát illetően kielégíti a többséget, addig marad. Nem okvetlenül van ez így, lehetne talán egy új jövőképpel és narratívával is hódítani és felülírni a gazdasági logikát, de láthatóan alkotásra futja a legkevésbé ellenzéki oldalon. A gyakorlat tehát azt mutatja, hogy ki kell várnunk, amíg a gazdasági terméketlensége és méltánytalansága aláássa a rezsimet. Ha így lesz.

A mai ellenzék nagy részének életét meghosszabbítani ebben a kénytelen várakozásban az egyik legnagyobb ostobaság volna. 2018-tól további ellenzéki pártok alakulására van szükségünk a Momentum mellett, és a mai ellenzéket teljesen ki kell szorítani.

Ezek a keresztény antropológia, a liberális demokrácia politikai rendszere és a piacgazdaság. A kereszténység szabadságban gyökerező és az önfejlesztésben aktualizálódó emberképe, amely közben lehetővé teszi a bűnt -- azaz a moralitást -- és szükségessé a megváltást, már nem comme il faut a nyugati konzervativizmusban, pedig hiányában a konzervativizmus visszaesik a liberális szabadság identitásokban való széttöredezésébe és a semleges állam procedurális koncepciójába. Ide jutott az utóbbi két-három évtizedben a nyugati konzervatív pártok túlnyomó része -- ide, azaz a politika demoralizálásához és az emberi kiválóság relativizálásához.

De nem teljesít jobban a modern konzervativizmus a liberális demokrácia kapcsán sem, amely a kezei között sem nyerte vissza -- ahogy nyerhette volna a keresztény antropológia fundamentumán -- az erkölcsi rendjét. Ez az erkölcsi rend létezett az amerikai Alapító Atyák, Tocqueville, de még Churchill és Adenauer felfogásában is, ma  azonban a konzervatívok a homályban tapogatóznak a pozitív törvényeken és a proceduralitáson túl. Az oka ennek a politikai rend fogalmának eltűnése a politikai rendszer mögül, a kereszténység eltűnése a moralitásból és a szabadság eltűnése a kormányzati kényszerek közepette az utóbbi száz év tömegtársadalmából.

A piacgazdaság szintén nincs jó bőrben. A populizmusok és a szocializmusok nyomása alatta az előbbi fékektől megszabadult amorális állam elhatalmasodott a gazdaság és a társadalom felett, vészesen korlátozva az autonóm, erkölcsi élet lehetőségét, közben csökkentve a társadalmi hatékonyságot, azaz rombolva a szabad ember regenerálódásának alapjait.

A konzervatív politika elsődleges célja ezeknek az elsatnyult összetevőinek a megerősítése kell, hogy legyen: a kereszténység fennmaradt alapjainak és emberképének rekonstrukciója, magyarázata és népszerűsítése, a liberális demokráciának a szabad, erkölcsi autonómiák köré való szervezése, ami sosem történt meg igazán, és a piacgazdaság felszabadítása a fölösleges állami nyomás alól. Azért nevezzük az ilyet értékelvű politikának, mert nem célokban és eredményekben, hanem elvekben és értékekben gondolkodik, ezért lehetetlen, hogy korrumpálódjék a változó kontextusban.

A konzervativizmus rászorul az egyházak aktivitására, a klasszikus, erkölcsi alapú liberalizmusba vetett hit visszaerősítésére és az emberi életek szolgálatába állított piacra. Hogyan működne a konzervativizmus ilyen magára találása? Először is a mai gyakorlattal való világos szembehelyezkedéssel, a mai európai konzervatív pártok gyakorlatának bírálatával. Utána a jelzett elvek szerinti fokozatos politikai evolúcióval. Nyilván az út nagy része még ködbe vész. Egy biztos, előttünk van még. 

Juhász Péternek elévülhetetlen érdeme van Rogán háttérbe szorításában, de ezzel nagyjából ki is merül a politikai szerepe. Az Együtt elnökeként nem sikerült az egyszázalékos pártból háromszázalékost csinálnia, miközben a nyilvánosság részéről adott volt számára minden. Rogán volt az ő olimpiája, de nem sikerült egyről a kettőre lépnie vele, pedig ott volt neki a nyilvánosság és az ellenzéki szavazók erkölcsi támogatása. Juhász elfecsérelte a saját momentumát és az Együttnek ma már semmi esélye épkézláb párttá válni a vezetése alatt. Juhász Péter nem alkalmas pártelnöknek, noha alkalmas sok minden másnak a politikában.

Mármost Fekete-Győr Andrást paradox módon ugyanez fenyegeti -- ha egyelőre csak fenyegeti --, miután a Momentum a tavasz végi zenitjén eddig nem tudott túllépni, és szintén megrekedni látszik az Együttéhez hasonló tartományban. De a Momentum a hírek szerint előrébb jár a pártépítésben, tehát ennyivel azért jobb állapotban van -- nem beszélve arról, hogy mégiscsak egy féléves párt, szemben az Együttel, amelyiknek az akkori elnöke, Szigetvári Viktor már két éve megjósolta, hogy az ellenzék el fogja veszíteni a választásokat, mert képtelen egyebet adni, mint 2014-ben (vagy, ahogy én fogalmaznék, képtelen egyebet adni, mint önmaga). Mit sikerült tenni ez ellen Juhásznak? Semmit. Most ismét Gyurcsány kezébe csúszott át az ellenzék vezetése, és a kis pártok alig győzik leplezni, hogy bármiképp is alakuljon az ellenzéki összefogás, bárki vezesse azt, bárki nyírjon ki bárkit a megmaradt pozíciókért, ők ott szeretnének lenni a szekéren. Nem véletlenül, hiszen egyedül nem jutottak sehova. 

Mármost milyen erkölcsi adu van Juhász kezében ilyen teljesítmény mellett, hogy Fekete-Győrt visszalépésre bírja? Szerintem semmilyen. A Momentum világképét ismerve a követelése pedig inkább megmosolyogtató, ahogy a baloldali kórusé is, amely aztán igazán ettől a visszalépéstől teszi függővé a "demokratikus ellenzék" elsöprő győzelmét az adott választókerületben. Fekete-Győrnek egyetlen dolga van, hogy a pártját legalább 5%, de inkább 7-8% körüli állapotra tornássza tavaszig. Ezzel kell foglalkoznia, nem Juhász Pétert megpróbálni meggyőzni És hogy utána ki áll be ki mögé, az akkor elválik. De biztatom Juhász Pétert, ne aggódjon. Ha minden úgy lesz ahogy ő szeretné, és csak a Momentum fog hiányozni a támogatóinak sorából a választásokon, akkor a Momentumot azok fogják büntetni, akiket most Juhász a szavazói közé számít (a balosok), ellenben Fekete-Győr meg fogja kapni azoknak a szavazatát, akik szerinte nem szavaznának Juhászra és Juhász sem számíthat rájuk komolyan (a választókerület Fidesz-dezertőr jobbközép, polgári rétegéét), azaz mindenki jól jár. Juhászt megválasztják, Fekete-Győr megkapja, amit akart. Ezért jó a verseny. De ettől eltekintve is értelmetlen az ilyen egyeztetés öt hónappal a választás előtt. 

A Medián legújabb kutatása szerint ha most vasárnap lennének a választások, 60 százalékot kapna a nagyobbik kormánypárt, míg a második helyezett Jobbik csak 14 százalékot. Az MSZP-re a választani tudó biztos szavazók 9 százaléka, a DK-ra 7, míg az LMP-re alig 5 százalékuk voksolna. Elég mellbeverő adatok, ami azt illeti, és bár egy adat nem adat ebben a szakmában, ez itt nem állhat túl messze a valóságtól. A biztos szavazóknál mért 60 százalékos szavazatarány kedvező körülmények között akár négyötödös mandátumarányt is hozhat egy pártnak a mai választási rendszerben.

Szinte unalmas már minden elemzés, amely a pártrendszer ilyen megborulásának okait boncolgatja. Én -- szintén szokványosan -- csak arra mutatok rá, hogy a versenyben csak baloldali-osztogató pártok lévén (ex-rasszista, etno-nacionalista, progresszivista, újbalos és kvázi-szocdem kivitelben) természetesen egy szó sem esik a szabad társadalmak két legfontosabb intézményrendszeréről: a piacról és a liberális demokráciáról. Ha esne, volna valamennyi esélyünk, hogy előbb a közbeszédben, majd a társadalmi ethoszban is elmozdulhatnánk az etatista elosztó-kiróvó paradigmától a szabadság és az értékteremtés struktúrái felé. Így semmi. A szerencsétlen ellenzékünk a Fideszt azon a pályán (a kollektivizmusén) akarja megverni, ahol az ő kezében van az adu ász (a nemzeti szocializmusé), és az ellenzék egyszerűen képtelen felfogni, hogy ez nem sikerülhet. Nem. Nem. És nem. Nem sikerülhet.

A Fideszt nem fogja megverni soha egy baloldali párt, amíg a jobb térfél teljesen üres. A magyar pártrendszer félpályás, a szabadságnak és a piacnak semmi esélye, a baloldali ellenzéknek meg a Fidesszel szemben nincs esélye. Egy kezemen meg tudom számlálni az értelmiségen belül azokat, akik valamilyen formában szembenéztek már ezzel a -- nem az ő szempontjukból, hanem az ország számára -- drámai helyzettel. Marad ezért az egymás után "romló" közvéleménykutatási adatok feletti siránkozás ("nahát, de még ez is! na ezt már nem!"), felváltva Sárosdi Lilla ügyének post mortem boncolgatásával. A magyar értelmiség hatalma a FB-oldalának admin jogáig terjed. A pártvezetőké addig se.

A baloldal Ference most találta elérkezettnek az időt arra, hogy kampányba fogjon a külhoni magyaroknak a választási végeredmény szempontjából marginális, érzelmileg viszont annál terheltebb választójogával szemben -- nagyon helyes, mi is lehetne alkalmasabb a "demokratikus ellenzék" nemzetietlenségben való eláztatására, mint ez. Talán, ha legközelebb mindjárt a román határ Szolnokig való kitolását kezdeményezné, még egy kicsit jobban meg tudná tolni a Fideszt.

Gyurcsánytól nem sok építő javaslatot hallottunk még az ország jövőjét illetően, ami nem nagy változás az utóbbi 15 évéhez képest, de azért van különbség aközött, hogy az ember csendes beletörődéssel megreked a saját egoizmusában és hogy a politikai alkotóerő hiányát a -- legalábbis névleges -- ellenfele javára fordítja a politikai rombolással. De, ismét csak, megszokhattuk ezt, hiszen Gyurcsány 2004 óta, amikor megpuccsolta Medgyessyt, aztán -- csak a legemlékezetesebbeket idevéve -- folytatva Őszöddel, a 2006 őszi politikai impotenciájával, majd a két éven át tartó folyamatos lázas "programalkotással" (miközben a kormányzás historikus mélyponton volt az országban, a kétségbeesett stabilizációs manőverek közepette az eladósodás új sebességre kapcsolt és a regionális versenytársaink ráfordultak a máig megtartott előzési pályájukra), majd az MSZP szétszakításával, és azóta Orbán folyamatos legitimálásával kétségtelenül kiérdemelte a legnagyobb pancser nevét a magyar rendszerváltás történetében.

Gyurcsány épp olyan szemfényvesztő, mint ikercsillaga, Orbán. Sajnos éppúgy ért a háromszázezer híve megtartásához, mint Orbán a maga nyolcszor-tízszer ennyijének bolondításához (ugyanaz a massza az alaphabitusában, ugyanazok az illiberális igények), de ha az ember egy kicsit megkapargatja a felületet, hogy vajon milyen maradandót alkottak, nota bene a közjó érdekében, a kép a siralmasnál is üresebb. Gyurcsány világosan nem tud 2018-ban kormányt váltani, és ami ennél még fontosabb, amíg ő itt lesz, addig az ún. demokratikus ellenzék se fog (hívjuk ezt az ő utánozhatatlan negatív hatékonyságának, amivel a hívei egy cseppet sem törődnek: azzal mármint, hogy abszolút romboló alkat, alkotni nem tud, és a neki szóló ellenszenv többeket tart a Fidesz vagy a bizonytalanok táborában, mint amennyien a DK-ra szavaznak). És azt, hogy nem tud kormányt váltani, ugyanilyen jól tudja ő is, nem is célja már. A célja a bosszú előbb az MSZP-vel szemben (ez sikerülhet is), majd Orbánnal szemben (ez nem fog). Mivel az utóbbi jóval meghaladja az erejét, de az előbbire még épp elég lehet, mindössze a káosz várható tőle a baloldali színtéren.

Mármost ilyen körülmények között "összefogásra" áhítozni szánalmas naivitás az ellenzéki oldalon. Képtelen vagyok felfogni, hogy az egyszázalékos pártok miért nem deklarálják végre az elzárkózásukat tőle (sőt Bokros egyenesen hozzákötötte a szekere rúdját, mon Dieu!), talán mert még mindig azt hiszik, hogy az összefogás hátán belovagolhatnak a parlamentbe. Jellemző végletes hiánya ez a realitásérzéknek és egyúttal a cselekvőképességnek. És hogy közben ezek azzal ostorozzák a Momentumot -- felhergelődve most éppen azon, hogy ez utóbbi tényleg kiállított 106 jelöltet --, hogy nem lép be a felemelő köreikbe, nos, ez tragikomikus.

A jobboldaliság az egyenlőtlenség politikája. A fogalom megszületése előtt, ami a francia forradalom idejére tehető, a születéskori egyenlőtlenség (születés, rang, pénz) társadalmi fennmaradása (hierarchiában, tradícióban, vagyonban) az emberiség természetes állapotának számított, leszámítva egy dolgot: az ember isten előtti egyenlőségét, amelynek szekuláris változata a XVI-XVII. század fordulójától az emberi természetes jogainak kompendiumaként jelent meg. A jobboldaliságnak ez -- az egyenlőtlenség, vagy társadalmi differenciáltság -- a megkülönböztető, meghatározó ismérve, semmi más. Minden, ami egyenlősítő mozgalomként jelent meg az amerikai és a francia forradalommal és azóta, az baloldali, kezdve mindjárt a "polgártársi" egyenlőséggel és a terrorral, aztán moderáltabb keretek közé visszatérve a törvény előtti egyenlőségtől a választójogi küzdelmen és a rabszolga-felszabadításon át a munkásmozgalmakig, és említsük ezek között is elsősorban a legeredményesebb baloldali mozgalmat, a nacionalizmust, ha csak a XVIII-XIX: századot nézzük. A jobboldali mozgalom megújulása eközben a meritokrácia és legfontosabb ideológiája, a polgári szabadversenyes kapitalizmus mentén történt meg, amely a jobboldali társadalmakban, mint az angol és az amerikai, a születési és a földarisztokráciával párban formálta a jobboldali gondolkodást az egyenlőség ellenében.

De ugyanez az értelmezés az irányadó a tömegtársadalmak korában is. A konzervatívok, a royalisták és a reakciósok narratíváit a XX. századra nagyrészt felváltották a jobboldaliság -- az egyenlőtlenség -- modernebb felfogásai, miközben a szabadversenyes piacnak is új pandanja támad az imperializmus "személyében". Ezek a modernebb felfogások azonban felemésztették a jobboldaliságot. A tömegtársadalmi politikába belekerülő jobboldaliság imperialistává vált, illetve az ókonzervativizmus mellett létrehozta az újkonzervatív szociális mozgalmakat annak jeleként, hogy a jobboldaliság a politikai hatalma megőrzése érdekében már nem tudott eltekinteni az egyenlőség valamiféle kezelésétől legalább a tömegek kontrollja érdekében. Ez a kezdetben szociális eszköz azonban rövidesen kiegészült a nacionalizmus átölelésével is (a szociális érzékenység mellé megérkezett a nemzeti is), amivel a XIX. századi jobboldaliság alapvetően feladta az egyenlőtlenség ideáját, és feketén-fehéren nézve el is tűnt a jobboldaliság hagyományos értelmezése a nyugati politikából. A jobboldaliság feladta az Isten és -- legfeljebb a törvény -- előtti egyenlőségre korlátozódó humanizmusát és megadta magát a tömegtársadalomnak, a liberális piacelvűség az imperializmusnak, az erkölcs a nacionalizmusnak, mindhárom pedig az államnak, miközben az így alakuló politikai kultúra -- egyelőre kifelé, éppen a tömegek biztosabb manipulációja és a sikeresebb imperializmus érdekében -- rasszistává is vált.

A rasszizmus azonban ennél többre is vitte a kontinensen. Az egyenlőséget biológiai értelemben tagadó nácizmus (amely tömegpolitikaként alapvetően baloldali nemzeti-szocialista mozgalom lenne, ha ehhez akcidentális jegyeként nem társult volna a fehér felsőbbrendűség, majd az antiszemitizmus) a német nemzet kohéziójának erősítését szolgálta, tehát míg kifelé és a zsidókkal szemben durván szelektív, befelé durván egyenlősítő (homogenizáló) volt. Annyiban jobboldali, hogy differenciál, de annyiban -- és ez a lényeg -- biztosan nem, hogy az egyenlőség még erősebb igénye érdekében manipulálja az "árja" népességet. (Ennek replikációját "élvezzük" ma a durvább anti-iszlamista megszólalásokban). A jobboldaliságát a tömegtársadalomban feladó egyenlőtlenségi (differenciálási) nézőpont a XX. század második harmadától -- legalábbis a kontinensen -- mindenesetre eljegyezte magát a nacionalizmussal és annak zabigyerekével, a rasszizmussal, mert ezek váltak a differenciálódás utolsó -- habár hamis -- eszközeivé; ezek maradtak -- legalább a más nemzetekkel, kultúrákkal és "fajokkal" szemben felmutatható -- egyenlőtlenség (fölény) biztosítékának egyfelől a mindenkit mindenkivel összemosó homogenizáció, másfelől a differenciáltan működő, válságoktól sem mentes, szociális türelmetlenséget okozó piac ellenében. 

A nacionalizmus melletti alternatív egyenlőtlenségi platform azonban továbbra is a piac, ezért van, hogy a jobboldaliság a tömegtársadalomban egyszerre utalhat a nacionalizmusra és a piaci liberalizmusra is. Valójában azonban -- mivel a nacionalizmus csupán egy adott társadalmat nézve továbbra is a durva egyenlősítés (a kollektív nemzeti szenvedélyek erősítésének) eszköze -- a piaci egyenlőtlenség ma a jobboldaliság egyetlen úgy-ahogy megmaradt bástyája. Az egyenlőségnek a progresszió örvén államilag kikényszerített, minden különösséget felemésztő árja minőségileg mutat túl a törvény előtti egyenlőségen, de még a bemeneti esélyegyenlőség biztosításán is; ti. az identitások nevében diszkriminál törvényesen, önkényes politikák mentén csökkenti névleg szabad emberek erőforrásait (osztja újra mások pénzét), gleichschaltolja a kultúrát, és mára a populizmusnak hála eljutott az oligarchia és a tömegek közötti közvetítő intézmények kiüresítéséig. Nem csoda ilyen körülmények között, hogy az állam megragadása és adott identitások nevében való felhasználása a hatalmi szóval kikényszerített egyenlősítéstől a state capture-ig az államot a társadalom gyarmatosítójává is tette. Az egész folyamat akkor indult meg, amikor a jobboldaliság -- az egymás mellett élő társadalmi különösségek és különbségek lehetősége a mindenkire egyformán vonatkozó törvény kontextusában -- százhúsz-százharminc évvel ezelőtt elkezdett gyorsan hanyatlani a Nyugaton. Azóta csak ízlés kérdése, mit tekintünk jobboldalinak, de alapvetően -- az államilag erősen kontraszelektált piacot is ideértve -- a Nyugaton csak baloldali minták és gondolatok vetélkednek egymással ideértve a progresszivizmus, a nacionalizmus, az etatizmus minden ismert megjelenését. 

Összefoglalva: bal vs jobb = egyenlősítés vs differenciálás.