1000 leütés

A szocialista logika szerint a jövedelmek átcsoportosítása a gazdagabbaktól a szegényebbekhez növeli az igazságosságot, emeli az aggregált életszínvonalat (azaz felfele nivellál) és növeli a termelékenységet (azaz emeli az egy "társadalmi munkaórára" jutó értékteremtést).

Javaslom, hagyjuk most az első szempontot, mert jelentős kategóriahibán alapul (összetéveszti az igazságosságot az egyenlőséggel) és koncentráljuk a fennmaradó két szempontra. Ezek szerint -- röviden -- az újraelosztás hatása pozitív nemcsak a fogyasztásra és a GDP-bővülés ezen alapuló részére, hanem az értékteremtésre is, és ezzel tartósan növeli az életszínvonalat. Nos, én nem ismerek olyan statisztikát, amely bizonyítaná, hogy bárhol a múltban pusztán jövedelmi újraelosztás (egyenlősítés) révén nemcsak magasabb GDP-t lehetett elérni (fogyasztásbővítéssel), hanem termelékenységet is lehetett javítani. Igazából, ha belegondol az ember, ez abszurd állítás is lenne.

Ellenben a fogyasztásbővülés elsősorban piaci eredmény, és közvetlen köze az értékteremtés (termelékenység) növekedéséhez van. A szocialista gondolatmenetnek, amely a jövedelmi egyenlőséget újraelosztással akarja megteremteni, éppen a farán viselt hatalmas lék az ismertetőjegye. A makrogazdasági spekulációkon túl (még egyszer, vajon ki tudna rámutatni egyetlen jövedelemátrendezésen alapuló rezsimre, amely pusztán ettől -- magyarul, fogyasztásbővüléstől -- vált sikeressé, ez lenne az első kérdésem) a modernizációs politika már jóval bonyolultabb dolog annál, hogy a szocialisták csak azért csinálják jól, mert jeleskednek a progresszív adóztatásban.

A modernizáció döntően beruházási oldalon alkot nagyot (ideértve az erkölcsi, szellemi, kutatás-fejlesztési és működőtőke-beruházásokat), de ezt alapkészségek/-képességek szintjén -- akár ami a közoktatást, akár a tágabb intézményrendszert illeti. Ez az állami feladat és itt a vége. A bemeneti hatékonyság biztosításán és az erre irányuló források beszedésén túl az államnak minden egyes forintnyi adót különösen meg kell tudnia indokolnia. Ezzel a beruházási célú redisztribúcióval kell elsősorban támogatni az első bekezdésben jelzett célokat, tehát ebben kell kimerülnie az emberi szabadság és autonómiák csorbításának, ti. akár kedvezményezettje, akár károsultja valaki az állami gyakorlatnak, mindenképpen csorbul a szabadsága és a moralitása azzal, hogy a heteronóm entitás beleszól az életébe.

A második kérdésem, hogy hogyan igazolják az újraelosztó igazságosság (=egyenlősítés) hívei az alapképességeket támogató beruházásokon túlmutató jövedelmi célú újraelosztást? Értelemszerűen az előbbi önmagában biztosítani tudja a piaci hatékonyságot (=esélyegyenlőséget), tehát miért van szükség ezen túl plusz egyenlősítésre, amely értelemszerűen rombolja a termelékenységet, a pozitív kollektív hatása önmagában nem igazolható (mindazonáltal erre vonatkozott az első kérdés feljebb), tehát nincs, ami legalább elméletileg ellentételezhetné az autonómiák és a szabadság (a moralitás) még nagyobb sérülését? Megelőzöm az esetleges választ: bizonyításra szorul, hogy a kevésbé tehetségesek és/vagy szerencsések -- tehát a bemeneti beruházásokkal rosszul sáfárkodók -- leszakadásának meggátolása állami kényszer alapján történhet csak. Ekként elismerni ezt ugyanis méltánytalan követelés, amely ab ovo a kommunizmus szellemét idézi és még tovább ront az emberi moralitás megélésének lehetőségén. Várakozásom szerint erre egyetlen érv marad a szocialista gyakorlatban, hogy ti. az embernek az ember (állampolgár) voltából kifolyólag jár az állami alapjövedelem. A probléma, hogy ezzel a legutóbbi időkig nem érveltek a szocialisták és most is nagyon kevesen teszik. Magyarul az elvonás állami tetszvényjoga az említett minimum igazolásán túl eddig nélkülözött minden legitimációt. Ha ez igaz, akkor a szocializmus és ennek bevett nyugati kripto formái egyszerű zsarnokságok.

Szeretnék látni egy koherens gondolatmenetet empirikus citátumokkal a szocialista gyakorlat e két kérdésen -- és e legutolsó megfontoláson -- megforduló igazolására (mind vastagon szedve). Köszönöm.

A piac messze a legjobb koordinációs mechanizmusa az emberi cselekvéseknek. De nem csak ennyi. A piac egyúttal biztosítja az emberek egymással szembeni hasznosságának elfogulatlan mérését. Aki a piacon el tud adni valamit, az a vevője szemében hasznos életet él. Egy adott ember éves jövedelme némileg leegyszerűsítve azt az éves hasznot méri, amit -- megint leegyszerűsítve -- idegen (az egyedi vagy ismételt tranzakciók során megismert) emberek számára hajtott. Mármost vannak foglalkozások, amelyben az ember hasznosságát nem a piac méri. Ilyen például az kényszerűen állami besorolású pedagógusi, orvosi stb. hivatás, de erre pontosan azért nem érvényes a piaci értékítélet, mert nem a piacon méretik meg. (Ha a piacra terelnénk ezeket a dolgozókat, minden bizonnyal magasabb jövedelmet értének el. Ily módon is torzítja az állam az alkalmazottai hasznosságának megítélését.)

Mármost az évek vagy családok esetében életek során felhalmozott vagyon az egyes emberek és családok hasznosságát reprezentálja a tágabb közösség szemében (amelynek tagjaival piaci tranzakciókba kerültek az évtizedek és évszázadok során). Generációk munkája feküdhet egy nagyobb estate-ben, ami joggal tart igényt a közösség tiszteletére. Amellett, hogy nyilvánvalóan adózott jövedelem húzódik meg a vagyon mögött (ha nem, akkor az nem vagyoni igazságtalanság, hanem közbűntény), egy generációkon átívelő hagyomány és ethosz mögötti anyagi bázist is jelenti. A fiktív Buddenbrook- és a valós Rotschild-ház a történelem részei. Nélkülük szegényebbek lennék erkölcsileg és az anyagi kultúránkban is. 

Nos, valakik egyszer mégis kitalálták, hogy ezeket a vagyonokat -- nemcsak a mögöttük álló jövedelmeket -- meg kell adóztatni. A valakik nyilvánvalóan azok voltak, akiknek semmi közük nem volt a vagyonok létrejöttéhez, ellenben szeretik elkölteni mások pénzét és tönkretenni mások tradícióit. Ezek a valakik a ma is köztünk élő szocialisták és általában az állam volt, amely azóta is azon van, hogy kevésbé tehetséges, kevésbé szorgalmas vagy csak nem elég szerencsés embereket kárpótoljon a saját hiányosságaikért mások történelmének és identitásának szétzúzásával. Ezek a valakik általában nem foglalkoznak azzal, hogy megindokolják a rablást. A legjobb esetben pedig azt mondják, hogy a vagyonosoknak nincsen szükségük annyi pénzre, amennyijük van, és ez a pénz másutt jobb helyen van, pl. -- ami a legracionálisabbnak tűnő érv -- jobban fial, mert több fogyasztást és nagyobb társadalmi jólétet indukál.

Kedvem lenne nem foglalkozni tovább ez utóbbi érvvel, hiszen az érvelés felszíne is hibás. A "több kenyér, kevesebb Ferrari" világa e szerint igazságosabb lenne (nem igaz, csak "egyenlőbb") és gazdagabbá tenné az országot (nyilván nem, ezt csak az hiszi, akinek fogalma sincs, hogyan készül egy Ferrari). De fontosabbnak tartom hogy ennél kettővel mélyebbre hatoljunk. Egyrészt annak, hogy kinek mire van szüksége, pontosabban ki hogyan értelmezi a szükségleteit, immár jó néhány évtizede a jellegzetesen proletár definíciója van forgalomban a Nyugaton is; e mérce szerint a szükséglet a létfenntartáshoz kötődik, és a luxus per definitionem nem szükséglet. Miután Európa többé-kevés szocialistává, Amerika pedig egyre inkább azzá válik, kevesen vannak, akik egyáltalán felvetik a petitio principii-t a szükséglet ilyen értelmezésével szemben. Én felvetem. Végül eggyel még tovább menve azzal érvelnék, hogy kollektív döntéssel elvenni mások nyelvét (azzal kapcsolatban, hogy miként értelmezi a maga szükségleteit), megfosztani a világot a nagyobb vagyonok és a luxus által lehetővé tett posztmateriális (tudományos, művészeti, esztétikai, etikai és általában a különbözőségre irányuló) igények finanszírozásától, és sárba tiporni az autonómiát és a szabadságot egy senki által cáfolhatatlanul nem igazolt "szükségleti" alapú gondolatmenettel -- ez barbárság. Mint általában a szocializmus.

A szocializmus az emberi szükségleteket a fogyasztás napi szintjére lövi be és haszontalannak tartja a luxusfogyasztást és különösen a felhalmozást. Ez utóbbiak "halott pénz", mondják, élősködés, rent seeking, a közösség kirablása. Figyeljük meg bátran a közgazdasági nonszenszen túl (hogy a felhalmozás és a nagy vagyonok által lehetővé tett beruházások, innováció és hosszú távú tervezés delegitimálásával gyakorlatilag a kapitalizmus alapját, a tőkét lehetetleníti el) az érvelés szomorúan civilizációellenes élét. Ha a szocialistákon múlna, nemcsak Michelangelót nem ismerné a világ, de az antibiotikumokat és az elektromos autókat sem. A vagyonadó a szocializmus vágyainak non plus ultrája, az utolsó lépcsőfok a totális állam vérpadja felé.  

A félreértések elkerülése végett az egész eddigi érvelés nem a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésének igazolására szolgál. A gondolatmenetem a piac és a liberális demokrácia biztosította szabadság, átláthatóság és méltányosság melletti érvelés, amelynek lehet következménye a vagyoni egyenlőtlenségek növekedése, de az előbbi intézményekkel kapcsolatos állami garanciák (amelyek egyedüli funkciói az államnak, de most azt látjuk, hogy beavatkozik ott, ahol nem kéne és nem végzi el azt a dolgát, amiért tartjuk) elejét vehetik annak, hogy a vagyonok felhalmozódása ne tehetséghez és szorgalomhoz, hanem bűnözéshez, korrupcióhoz és méltánytalan előnyökhöz kötődjék. (Az előbbiek értelmében az öröklött előnyök speciel nem méltánytalanok; nemhogy csökkentendők, hanem védelmezendők. Ezek ugyanis megérdemelt teljesítményt, ráadásul több generációnyi kiválóságot tükröznek és így egy nagyobb közösség díszei.) A vagyoni egyenlőtlenségek kezelése nem oldja meg az egyensúlytalan, állami beavatkozástól szenvedő piac problémáit, viszont jól működő piac esetén kezelni sem kell a vagyoni egyenlőtlenségeket, mert a rátermettség és a közösség szolgálatának bizonyítékaivá emelkednek az erkölcsi felfogásunkban. A társadalmi zavarainkat jelzi, hogy azt támadjuk, amit nem kéne, és azt óvjuk, ami a korrupciót és az erkölcsi visszásságok rendszerét táplálja.

Az offshore adóoptimalizáció gyakorlata gazdasági racionalitást tükröz, viszont hatalmas populista mítosz kerekedett köré az utóbbi években. Az offshore létezésének az oka több rétegű és ezek között elhanyagolható, hogy a vállalatok és természetes személyek ki akarnak bújni az adózás alól. (Néhányan biztos ki akarnak, de a nagyon gazdagok körében ez nem racionális: több milliárd dollárnyi vagyon vagy több tízmilliónyi éves jövedelem adója megfelelő belföldi adómegoldásokkal is jelentősen csökkenthető, illetve az ezekre jutó adó semmivel sem rontja az adott emberek életmódját. Az adóelkerülésnek, ahogy érvelek még, egyetlen célja van: a pénz használatának ésszerűsítése. Ha nincs befektetési lehetőség, akkor az átmeneti "parkoltatása".).

A pénz természete, hogy ha már a személyes fogyasztási szükségleteket kimerítettük, és ez viszonylag "hamar" -- nem túl beteges magamutogatással évi néhány százezer, legfeljebb egy-két millió dollár után -- elkövetkezik, akkor a maradékkal is kezdeni kell valamit. A makrologika azt mondja, hogy ez a pénz keressen jó befektetési lehetőséget (tőkeként kezd el viselkedni), amitől fialni kezd. De ha nincs ilyen befektetési lehetőség -- pl. mert a pénzpiaci kamatok alacsonyak, a tőzsde vagy a közvetlen működőtőke befektetések kisebb nyereséget hoznak, mint ami megtakarítható a befektetések adóvonzatának megtakarításával --, akkor a pénz parkolópályára kerül, és itt jönnek a képbe -- értelemszerűen átmenetileg, míg a pénz jobb befektetési lehetőséget nem talál, ismét aktívan hozzájárulva a közjóhoz -- az adóparadicsomok. (A félreértések elkerülése végett az adóparadicsomokba került pénz nem szabadon felhasználható osztalék, hanem "elnapolt" adó vagy befektetés. Úgyszintén nem szolgálja a személyi jövedelemadó elkerülését, mert azt a lakhely szerint kell fizetni. Ha valaki nem fizeti be, az adócsalás, nem offshore-ozás.)

Az utóbbiak a közgazdasági magyarázat szerint az állami túladóztatás termékei. Ha bizonyos helyeken túl magasak az adók (mint pl. Németországban, Skandináviában), akkor a pénzt nem éri meg befektetni, hanem ki kell vonni egy adott adórezsimből vagy mint a német tőkeexportból látszik, külföldön kell befektetni, mert az -- hozzáértéssel -- lényegesen nagyobb hasznot hajthat, mint az adóoptimalizáció. E "kell" itt a közgazdasági racionalitásra utal, amit elvileg ellensúlyozhatnának erkölcsi (vagy álerkölcsi, pl. hazafias) szempontok, és itt a populizmus nyilván az utóbbiakat részesíti előnyben. De igaza van-e? Ha egy vállalat vagy egyén a saját tehetségéből bőven megtette már azt a hozzájárulást egy társadalom javához, amennyi tőle méltányosan elvárható lenne -- adott esetben száz vagy ezer másik ember hozzájárulásával/adójával felérőt --, úgy hogy az a társadalom messze nem ad neki közszolgálatokban vagy más ellentételezésben annyival többet, akkor nem indokolható-e erkölcsileg is a vagyona/jövedelme egy részének kivonása a közterhek fizetése alól? Végtelen közterhek milyen alapon? Milyen indokkal? Az erkölcsi érvelés tehát minimum konfliktusos.

Az meg, hogy csak azért adóztassunk valakit progresszívan, mert sokat keres -- miközben ennek aránytalanul kis részét kapja csak vissza közszolgáltatásban --, az erősen problematikus, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy állam hogyan, milyen hatékonysággal költi az állampolgárok pénzét. Még egyszer tehát: az offshore-ozás oka a méltánytalan és (közgazdaságilag) irracionális túladóztatás, amelyen sokkal kevésbé háborodik fel a nagyérdemű, mint néhány gazdag embernek vagy vállalatnak a rendszer egésze működése szempontjából ráadásul elhanyagolható "adóelkerülésén". A adóoptimalizációra a lehetőséget az államok közötti adóharmonizáció hiánya okozza, tehát az adóoptimalizáció legtöbbször törvényes is.

Nyilván a legtöbb olvasónak nem szimpatikus ez az érvelés, de hát a szimpátia végképp nem racionális érv a nyilvánosságban. Az adóoptimalizáció összetévesztése a bűnözéssel és a populista gondolkodásban jószerivel a drogkartellekhez és a bűnözésből szerzet illegális jövedelmekhez hasonló megítélése, miközben az államok korporatív alkukat kötnek és "teljesen legálisan" rombolják a szabad piacot, nos, ez finoman szólva tájékozatlanságra vall. Mellesleg, hogy vegyünk egy példát, a nemrég lelépett Jeff Immelt középszerű vezetésével a GE teljesen legálisan jutott oda, hogy üzletágaktól és több tízezer embertől kell megválnia és legutóbb a felére kellett vágnia az osztalékot, aminek semmi köze az esetleges adóoptimalizációhoz, amit közben végez: ez utóbbi láthatóan nem tudta ellensúlyozni a gyenge vállalatvezetést. És igen, ezek a vállalatok elbuknak vagy súlyos átalakításra szorulnak, mert a kapitalizmus működik. Szemben néhány állammal, amelyeket ettől még vidáman uralhatnak hadurak és autokraták, a populista igazságosság nem csapja rájuk az ajtót. Szóval, hátrább az agarakkal, hölgyek, urak.

Az ellenzéki útkeresés ma egy Gyurcsány-vezette DK-MSZP és egy Jobbik-LMP rész-szövetség felé mutat, miközben a Momentum az utolsó pillanatig kivár. Ezek az utak az említett sorrendben is stabilizálódhatnak, és van némi esélye az első két szövetség között a koordinált jelöltállításnak is. A Momentum szexepilje ilyen körülmények között inkább a "kiábrándult jobbos" és a bizonytalan szavazók egy részének lehet vonzó (ellenben nem látom a valós trendek között a kétoldaliság/ideológiák meghaladásának markáns igényét), és ha jó eséllyel megugorja a listás szavazatokkal az 5%-ot, akkor szerintem marad harmadik erő a Fidesz és a hivatalos ellenzék között. Ha nem ugorja meg -- hanem az ellenzék megerősödése elszívja előle a kormányváltó szavazatokat, és marad csak a "köztes" vagy bizonytalan szavazók pártja, amely éles választási verseny révén kisebb érdeklődésre tarthat számot --, akkor kimarad a parlamentből. Nem gondolnám, hogy egy legkésőbb februárban érzékelhető, kifejezetten éles helyzetet leszámítva, amikor a mérleg nyelve lehetne a Fidesz és az ellenzék között, beállna ellenzéki összefogásba, esetleg átállna a Fidesz oldalára. Ilyen helyzet nagy valószínűséggel nem lesz a tél végén, amikor végleg el kell dönteni, ki hova kivel, hanem legföljebb csak a választások napján alakulhat ki, amikorra a szövetségi politikán már nem lehet módosítani.

A Fidesznek ilyen körülmények között -- bár óriási az előnye -- a szavazói rejtőzködés komoly kockázatot jelent, ahogy kockázat a narratívájának - sorosbrüsszel -- lassan abszurd fordulatai, miközben a bíróságok támadásával, a state capture-rel és a kormányzás alacsony színvonalával a háttérben kevés meggyőző pozitívumot tud felmutatni a választóknak. Egyszóval bár a 50% körüli pártválasztói bázisa hatalmas előnynek tűnik, igaza van a fideszes vezetőknek, hogy odafigyelnek: az épület könnyen beomolhat akár egyik hétről a másikra. Nagy valószínűsége azonban nincs ennek. Ha a Fidesz fogni tudja a bázisát, a bizonytalanok között megmaradnak a mai kb. arányos pártpreferenciák és a szavazói aktivitás szintje sem változik (nem nő jelentősen a kormányváltó hangulat), akkor a kormánypárt hozni tudja a 2/3-ot, esetleg többet is. A Fidesznek mindenesetre érdeke az ellenzéki sűrűsödést megakadályozni és érdeke a Momentum távolságtartása az ellenzéktől.

Ezekre a tendenciákra érdemes mai ésszel figyelni. (Meghajlás, gyér taps.)

A kérdésnek -- ha utánaszámolunk -- valamivel nagyobb a létjogosultsága, mint ennek: "Akarja-e ön, hogy Botka László segítségével közvetlen környezetébe migránsokat telepítsenek?" Márpedig a szegedi Fidesz rövidesen ez utóbbiról kezdi kérdezni a helyi népet. Botka -- akit az MSZP kicsinált, ami nem csoda, hiszen a saját kormányfőjelöltje volt, és 2006 óta az MSZP tudvalevőleg önmaga kicsinálásáról szól -- mára visszavonult szűkebb szegedi pátriájába, de elég sokszor hangsúlyozta az utóbbi évben, hogy a világért se bontaná a le a kerítést. Mi sem természetesebb ezek után, hogy a Fidesz az illegális migráció és a kötelező betelepítési kvóta támogatásával vádolja teljesen légből kapottan -- mondhatnám, a választókat hülyének nézve, de hát ha a választók nem tartják magukat hülyének, és kivált nem tartják hülyének magukat azok, akik a Fidesz helyi erőinek fenti kérdését egyáltalán megfontolják, akkor a Fidesznek sem kell hülyének tartania őket (már).

"Akarja-e, hogy a Fidesz Putyin segítségével eladósítsa Önt, az Ön gyermekeit és azok gyermekeit a jelenlegi és jövőbeni fizetéseik 80%-a erejéig?" Jó kérdés? Jó, mert van igazságmagja és épp csak egy picit túloz. Egy kicsit is populistább -- és főleg politikusabb -- ellenzék akár kampányolhatna is vele.

"Akarja-e Ön, hogy Orbán Viktor rokonai felvásárolják az Ön utcáját és végül kiforgassák Önt is a vagyonából?" A mai állás szerint ez már meredekebb kérdés, de apró igazságmagocska még így is van benne, konkrétan annyi, hogy Orbán Viktor és környezete a fizetéseiken túl szervezett módon nagy tételben közpénzen gyarapodik, aminek jobb helye lenne a polgárok zsebében. Mari néni és Pista bácsi 300 vagy 3000 ezer forinttal kevesebbet tud költeni a heti piacon -- attól függően, hogy mennyi az eredeti jövedelmük --, mert Orbánéknak jobban megy. Ezen kívül a jogrend romokban. A szcéna készen áll jószerivel bármire.

"Akarja-e Ön, hogy Rogán Cecília és gyermekei fideszes segítséggel hagyományőrző Ákos-koncerttel lepjék meg Önt a Cilike Barátai, Gyermekei és Férje Bt. szervezésében?. A részvétel ingyenes, ha Ön támogatja a pasaparki lakóközösség madeirai életmódprogramját havi 10 ezer forinttal 10 éven át. Ha nem áll módjában támogatni a közcélokat szolgáló életmódprogramunkat, úgy az adóhatóság megtalálja majd a hiányzó összeg kétszeresét Önnél. Válaszát postafordultával kérjük a konzultációs kérdőív mellékleteként." Jó kérdés, ott a mag benne. Magok. Magocskák.

A Fidesz hülyének nézi Önt. Ön ne tegye. 

Kezdeményezzen inkább aláírásgyűjtést ezzel: "Akarja-e Ön a 2018-ban megalakuló parlament és kormány tagjainak a közvetlen családtagjaikra is kiterjedő teljes körű, nyilvános vagyoni elszámoltatását 1989-ig visszamenően? Ha igen, akarja-e továbbá, hogy még a jelen országgyűlés törvényt alkosson annak érdekében, hogy a Számvevőszék független testületet hozzon létre a saját kebelén, amelyik ezeket a vizsgálatokat lefolytatja, amelyek végeztével az elszámoltatáson megbukó képviselők és kormánytagok automatikusan elveszítsék parlamenti mandátumukat, illetve kormánytagságukat?" 

A Momentum nagyot nyerhet a hétfőn kezdődő népszavazási aláírásgyűjtésen akkor is, ha esetleg nem jön össze a 200 ezer érvényes aláírás -- és nem csak az adatbázisának bővítését. A mai állás szerint világos, hogy a baloldali ellenzék nem fog segíteni a Momentumnak a kampányban, inkább érdeke agyonhallgatnia azt, ahogy a TASZ is jelezte már, hogy nem áll pártcélok mögé még ha az adott esetben a létérdeke is. Ha a Momentum ilyen körülmények között sikerre viszi a kezdeményezését, az nyilvánvalóan kiemeli a több párt közül és kompetens színben fogja feltüntetni az ellenzéki erózió közepette.

A népszavazási aláírásgyűjtés tovább erősítheti a Momentum országos szervezetét. E teher alatt a megfeszített 120 nap végén a párt akár a legerősebb országos bázissal rendelkező ellenzéki párttá is válhat, aminek előnyeit nem kell ecsetelni. Eközben a párt folyamatosan szerepelhet a nyilvánosságban és -- amit visszatérően hiányolok a stratégiájából -- kialakíthatja végre azt a narratívát, amely összerendezné a programja és a szervezeti erősödése még széttartó potenciálját, magyarul -- a narratíva, a program és a szervezeti háttér együttállása révén -- végre jövőképes ereje lehetne a nyugatos Magyarországnak. (A hosszú távú sikerhez szükséges -- a nyilvánosságot is ide értve -- ötödik tényezőbe, a leadershipbe meg majd belejönnek.) Ha viszont narratíva nem alakul ki és a leadership még objektíve nem várható el, akkor a maradék három faktor -- a nyilvánosság, a program és a szervezet -- nem biztos, hogy elég lesz.

Ezt a népszavazást tehát vízválasztónak látom a Momentum parlamentbe jutását illetően. Elválhat egymástól egy, a maga tehetségéből és a maga jogán parlamentbe jutó párt ereje a mások hibáira alapozó párt esetlegességétől. Ami a mai ellenzék számára -- amely a vakok és a világtalanok politikai szövetségeit formálja újra kéthavonta -- nyilván nem lesz jó hír.

Magyarország sikerei ezer éve a Nyugat és magyar közötti kiegyezésekhez kötődnek. A kudarcos magyar behatolási kísérletek után Szent István koronát kért a pápától -- nem Keletről/Bizánctól, de nem is a német-római császártól, ami a vazallusi viszony elismerése lett volna --, hogy a királyság autonóm maradhasson és megkezdődhessen a Kárpát-medencei hungarus dominancia kiépülése. Az Anjou királyaink és Luxemburgi Zsigmond maguk voltak a nyugati-magyar szövetség megszemélyesítői és uralkodásuk alatt az ország a kontinentális politika kevés legfontosabb tényezőjének egyike volt. IV. Béla a tatárok ellen, a Hunyadiak a török ellen védték az országot és a Nyugatot, hol tevőleges segítséget kapva tőlük, hol ennek a hiánynak az ellenére. A XVI. századtól folyamatosan erősödött a Habsburgok hatása előbb az ország nyugati harmadában -- miközben a török hódoltság és Erdély csak a nyugati protestantizmus és a német ajkú polgárság révén tarthatták a kapcsolatot a civilizációval --, majd a Habsburgok felszabadították az országot és a XVIII. században történelmünk egyik kiemelkedő uralkodóját adták nekünk Mária Terézia személyében. A vele való kiegyezés -- a rendek és az udvar viszonyának kiegyensúlyozottsága -- meghatározta a Habsburgokkal való viszonyunkat a birodalom felbomlásáig, sőt tovább, Ottó haláláig. A reformkor álmainak nagy részét szintén kiegyezés (1867) váltotta be, ahogy kiegyezés volt Kádárral és erre történt kísérlet 1989-ben is: mind a nyugati-magyar tengely mentén. A diákjaink ezer éve Nyugatra mennek tanulni, a kereskedelmünk ezer éve a Nyugathoz köt minket, a civilizációs mintáink nyugatiak, az álmaink nem Moszkvába visznek, hanem Velencébe és Párizsba, a pénzt nem Ankarából küldik a gyerekeink, hanem Londonból. Sok sérelmünk van? Lehet. De ha részben indokoltak is, hasonlítjuk már össze a mérleget a Nyugattal és a Kelettel! Nem nehéz.

A kiegyezés ezeréves nyugati-magyar gyakorlata az ország felívelő pályájának biztosítéka volt ezer éven át, a versenyképességünk -- autogén fejlődési logika híján -- ezer éves alapja. Amikor elmaradt, meglepett minket a Kelet, vagy túllendült az inga részint az internacionalizmus (1947-1963, 1990-2010), részint az nacionalizmus (1931-1945, 2010-) felé, az ország komplex hanyatlása újra és újra bekövetkezett. A nyugati-magyar kiegyezés szellemi és intézményes stabilitásának kiépítése még várat magára. Az ország történelmének újragondolása a magyar versenyképesség forrásainak számbavételével ugyancsak várat magára. A jövőnk várható dinamikájának átgondolása és az ehhez szabható politikai stratégia szintén. Ezt már nem fogják megtenni azok, akik más narratívákban szocializálódtak, ideértve a mai pártok és politikusok döntő többségét.

A kérdés, rájönnek-e a Momentum vezetői arra, hogy mi fontosabb a saját jövőjük és közösség szempontjából: a fideszes mesét kemény munkával tagadni, abban egy lábjegyzetté válni és plusz egy százalékot nyerni ezzel, vagy saját narratívával színre lépni, amely új értelmet ad a magyar sorsnak.  

A Putyinnal való összehasonlítás megállja a helyét, ha az eltérő kontextust is figyelembe vesszük -- amit ellenzéki tollforgatók azonban se ebben az összehasonlításban, se Horthyval szemben nem szoktak megtenni. Orbán tegnapi beszéde a globalista gondolkodás feletti átfogó európai győzelemről természetesen egybevág Putyin céljaival is, de teljesen más helyi értékkel. A putyini felfogás szerint az orosz nemzeti érdek más a Nyugattal szemben, mint az orbánista magyar misszió. Az előbbi nagyhatalmi-birodalmi, szlavofil és Európa-ellenes, minimum -melletti, az utóbbi kishatalmi-regionális, protestáns-sérelmi és köztes európai, de mindkettő hatalmi típusú, ami kétségkívül nem klappol a balos ellenzék liberális demokrácia melletti, a politikai értéket a jogállamisághoz és a proceduralitáshoz kötő eszményeivel. (Ez utóbbi esetben azonban jó szándékú voltam, mert ezt az eszményt hagyták parlagon heverni 2010-ig, és hogy ez nem volt véletlen, azt bizonyítja, hogy az utóbbi években sem tudtak erre az értékrendre ellenzéki politikát fűzni.)

Sokakkal szemben én nem gondolom, hogy az orbáni (tagadhatatlan) önkény mögött egy cinikus, kiégett ember korrupciós és hatalmi céljai húzódnának meg, és semmi több. Ezek is, de az orbáni világképben ezeket igazolja először is a kettő kényszerű összefüggése -- az mármint, hogy a vezér, aki megveti az ellenfeleit és a liberalizmus kiégett proceduralitását, csak úgy tudja biztosítani hosszú távú építkezést igénylő erkölcsi rendszerének kiépülését, ha biztosítani tudja a hatalmát, ez pedig mások korrumpálásával és a saját anyagi függetlenségének megalapozásával történhet csak. Ám a végső igazolás túlvezet a korrupció és a hatalom összefüggésén egészen a személy saját történelmi missziójába és szerepébe vetett hitéig. Orbán minden bizonnyal úgy gondolja, hogy át tud kelni azon a folyón -- sok, rövid távon zavaros és kártékony döntésen keresztül -- a túlpart megnyugtató békéjébe, konkrétan a Kárpát-medencei dominanciával bíró, a nemzetek Európájában a többivel legalább egyenrangú, nagy tisztelettel övezett, szuverén, erős Magyarországhoz és benne a történelmi szerepét évszázadokra előretekintve elnyerő önmagához. Arra azonban, hogy ez a béke végül nem inkább a temetők békéje lesz, a vállalkozás jellegéből fakadóan ebben a pillanatban semmi garanciát nem tud vállalni. Ez a kockázata egy korábbi háborúkat felváltó és ebben sikeres európai status quo felrúgásának.

A Nyugat "legyőzése" olyan -- a saját szempontjából értelmezve -- társutasokkal, mint Putyin, Erdogan és Kaczysnki külföldön és az éhes haverok belföldön, miközben útiterv nincs, a győzelem anyagi és szellemi erőforrásai nem állnak rendelkezésére, hanem a legjobb esetben is menet közben alakulnak ki/jönnek létre, finoman szólva sem kockázatmentes vállalkozás, kivált a megváltandó nép számára. Ahogy Orbán, úgy senki sem tudja megmondani, mi lesz ennek a vége, a konzervatív ember mindössze tart attól, hogy a valamennyi bölcsességet azért tükröző jogállami intézményrendszer felrúgása és az EU-s beágyazottság lazítása nem vezethet jóra. Bekövetkezhet az, hogy a lengyel nácik, az orosz raison d'état, a trumpi delírium és a nyugati impotencia hirtelen olyan (etnicista) robbanóanyaggá állnak össze, amely a folyó felénél elsüllyeszti nemcsak az orbáni álmokat, hanem a ma ismert világunkat is. 

A napokban láttam egy videót az Új Egyenlőség elnevezésű szocialista szellemi műhely FB oldalán, amelyik azzal hirdeti magát, hogy mindenkinek meg kell néznie (aki érteni akarja a világ folyását -- és hát ki ne akarná). Meg is néztem, arról láthatunk demonstrációt egy futóverseny metaforájával, hogy ki mindenki indul hátránnyal az életben, és ezek a hátrányok hogyan befolyásolják a verseny eredményét (hát, nem meglepően a hátrányosok kárára). 

Nagyon érdekes manipuláció ez a videó, és gondolom sikeresen vezette félre a már eddig is hetvenmillió nézőjének nagy részét. Először is, fogalmi szinten, az igazságosság összekeverése a kimeneti egyenlőséggel -- ami a szocialisták kedvenc kategóriatévedése -- súlyosan rányomja a bélyegét már a problémafelvetésre is. Az "úgy igazságos, hogy mindenki egyenlően részesüljön az anyagi és státusjavakból, mert az emberek között csak a hozott -- természetes és kreált -- egyenlőtlenségek tesznek különbséget a társadalomban, amelyeket kiszűrve és ellentételezve érünk el az igazságossághoz" -- a szocialisták jobban kifejtett tézise -- pedig azon túl, hogy kategóriahibára épül, az állami erőszak legalapvetőbb fundamentuma, tehát jó lenne tudnunk eloszlatni a bűvöletet körülötte.

Először is, ez a komplex társadalmi eszmény valóban társadalmi (kollektivista) eszmény, amely az egyenlősítés központi elosztásával instrumentalizál minden egyes embert: azokat is, akiket előnyben és azokat is, akiket hátrányban részesít. Eszközzé teszi őket egy kollektivista cél elérésében, azaz dehumanizálja őket. Ez a dehumanizálás az emberek egyéni értékrendjeitől és világnézeteitől független eszmény nevében történik, feltételezi a születési (tehetségbeli, kompetenciabeli, földrajzi, családi stb.) egyenlőtlenségek meghaladandóságát, azaz denaturalizálja a humánumot egy társadalmi embereszmény alapján, amely társadalmi eszmény az emberek közötti anyagi és státusegyenlőséget erkölcsileg magasabb célnak tekinti, mint az emberi autonómiát, amivel -- az autonómia eltüntetésével -- kiirtja az erkölcs lehetőségét (a jó és a rossz közötti választás állami döntéssé válik). A szocialisták embereszménye ad absurdum a teljes emberi denaturalizáció híve, és mivel a denaturalizációból következik a dehumanizáció, maximálisan perverz, embertelen. (Lehet azt mondani, hogy nem is igaz, mert ennyire nem, meg egyébként, senki se gondolja így, de a logika ez, és a logika empirikus gátja teljesen esetleges. Az állam szerepét az esélyegyenlőség javításában nem tagadom, de ez logikailag más érvelést kíván, mint a szocialistáké.)

Másodszor az emberi élet anyagi- és státusversenyként való felfogása és a posztmateriális szempontok teljes kiiktatása az emberi választásokból és a társadalmi érintkezésből, ugyanakkor a verseny konstitutív szempontjainak kiiktatása a kimeneti egyenlőség kikényszerítésével, teljesen inkoherenssé teszi a videóban is citált verseny metaforát társadalmi modellként. Tehát az érvelés alapvetően hibás és félrevezető.

Ennél többet nem akarok foglalkozni a szocialisták egyenlőségkoncepciójával. A mai délelőttöm a szocik közegében telt, mert aggasztó nézni a sok terjedő tévhitet, ami a liberális demokrácia megrendülése és az etnicizmusok rákszerű terjedésének zugaiban a szellemi baloldalon történik. Mint mindig, ha a kapitalizmus és a szabadság eresztékei meggyöngülnek, előjönnek a napvilágra a múlt kísértetei. De ennyi elég volt belőlük mára.