A baloldal Ference most találta elérkezettnek az időt arra, hogy kampányba fogjon a külhoni magyaroknak a választási végeredmény szempontjából marginális, érzelmileg viszont annál terheltebb választójogával szemben -- nagyon helyes, mi is lehetne alkalmasabb a "demokratikus ellenzék" nemzetietlenségben való eláztatására, mint ez. Talán, ha legközelebb mindjárt a román határ Szolnokig való kitolását kezdeményezné, még egy kicsit jobban meg tudná tolni a Fideszt.
Gyurcsánytól nem sok építő javaslatot hallottunk még az ország jövőjét illetően, ami nem nagy változás az utóbbi 15 évéhez képest, de azért van különbség aközött, hogy az ember csendes beletörődéssel megreked a saját egoizmusában és hogy a politikai alkotóerő hiányát a -- legalábbis névleges -- ellenfele javára fordítja a politikai rombolással. De, ismét csak, megszokhattuk ezt, hiszen Gyurcsány 2004 óta, amikor megpuccsolta Medgyessyt, aztán -- csak a legemlékezetesebbeket idevéve -- folytatva Őszöddel, a 2006 őszi politikai impotenciájával, majd a két éven át tartó folyamatos lázas "programalkotással" (miközben a kormányzás historikus mélyponton volt az országban, a kétségbeesett stabilizációs manőverek közepette az eladósodás új sebességre kapcsolt és a regionális versenytársaink ráfordultak a máig megtartott előzési pályájukra), majd az MSZP szétszakításával, és azóta Orbán folyamatos legitimálásával kétségtelenül kiérdemelte a legnagyobb pancser nevét a magyar rendszerváltás történetében.
Gyurcsány épp olyan szemfényvesztő, mint ikercsillaga, Orbán. Sajnos éppúgy ért a háromszázezer híve megtartásához, mint Orbán a maga nyolcszor-tízszer ennyijének bolondításához (ugyanaz a massza az alaphabitusában, ugyanazok az illiberális igények), de ha az ember egy kicsit megkapargatja a felületet, hogy vajon milyen maradandót alkottak, nota bene a közjó érdekében, a kép a siralmasnál is üresebb. Gyurcsány világosan nem tud 2018-ban kormányt váltani, és ami ennél még fontosabb, amíg ő itt lesz, addig az ún. demokratikus ellenzék se fog (hívjuk ezt az ő utánozhatatlan negatív hatékonyságának, amivel a hívei egy cseppet sem törődnek: azzal mármint, hogy abszolút romboló alkat, alkotni nem tud, és a neki szóló ellenszenv többeket tart a Fidesz vagy a bizonytalanok táborában, mint amennyien a DK-ra szavaznak). És azt, hogy nem tud kormányt váltani, ugyanilyen jól tudja ő is, nem is célja már. A célja a bosszú előbb az MSZP-vel szemben (ez sikerülhet is), majd Orbánnal szemben (ez nem fog). Mivel az utóbbi jóval meghaladja az erejét, de az előbbire még épp elég lehet, mindössze a káosz várható tőle a baloldali színtéren.
Mármost ilyen körülmények között "összefogásra" áhítozni szánalmas naivitás az ellenzéki oldalon. Képtelen vagyok felfogni, hogy az egyszázalékos pártok miért nem deklarálják végre az elzárkózásukat tőle (sőt Bokros egyenesen hozzákötötte a szekere rúdját, mon Dieu!), talán mert még mindig azt hiszik, hogy az összefogás hátán belovagolhatnak a parlamentbe. Jellemző végletes hiánya ez a realitásérzéknek és egyúttal a cselekvőképességnek. És hogy közben ezek azzal ostorozzák a Momentumot -- felhergelődve most éppen azon, hogy ez utóbbi tényleg kiállított 106 jelöltet --, hogy nem lép be a felemelő köreikbe, nos, ez tragikomikus.
Az utolsó 100 komment: