A jobboldaliság az egyenlőtlenség politikája. A fogalom megszületése előtt, ami a francia forradalom idejére tehető, a születéskori egyenlőtlenség (születés, rang, pénz) társadalmi fennmaradása (hierarchiában, tradícióban, vagyonban) az emberiség természetes állapotának számított, leszámítva egy dolgot: az ember isten előtti egyenlőségét, amelynek szekuláris változata a XVI-XVII. század fordulójától az emberi természetes jogainak kompendiumaként jelent meg. A jobboldaliságnak ez -- az egyenlőtlenség, vagy társadalmi differenciáltság -- a megkülönböztető, meghatározó ismérve, semmi más. Minden, ami egyenlősítő mozgalomként jelent meg az amerikai és a francia forradalommal és azóta, az baloldali, kezdve mindjárt a "polgártársi" egyenlőséggel és a terrorral, aztán moderáltabb keretek közé visszatérve a törvény előtti egyenlőségtől a választójogi küzdelmen és a rabszolga-felszabadításon át a munkásmozgalmakig, és említsük ezek között is elsősorban a legeredményesebb baloldali mozgalmat, a nacionalizmust, ha csak a XVIII-XIX: századot nézzük. A jobboldali mozgalom megújulása eközben a meritokrácia és legfontosabb ideológiája, a polgári szabadversenyes kapitalizmus mentén történt meg, amely a jobboldali társadalmakban, mint az angol és az amerikai, a születési és a földarisztokráciával párban formálta a jobboldali gondolkodást az egyenlőség ellenében.
De ugyanez az értelmezés az irányadó a tömegtársadalmak korában is. A konzervatívok, a royalisták és a reakciósok narratíváit a XX. századra nagyrészt felváltották a jobboldaliság -- az egyenlőtlenség -- modernebb felfogásai, miközben a szabadversenyes piacnak is új pandanja támad az imperializmus "személyében". Ezek a modernebb felfogások azonban felemésztették a jobboldaliságot. A tömegtársadalmi politikába belekerülő jobboldaliság imperialistává vált, illetve az ókonzervativizmus mellett létrehozta az újkonzervatív szociális mozgalmakat annak jeleként, hogy a jobboldaliság a politikai hatalma megőrzése érdekében már nem tudott eltekinteni az egyenlőség valamiféle kezelésétől legalább a tömegek kontrollja érdekében. Ez a kezdetben szociális eszköz azonban rövidesen kiegészült a nacionalizmus átölelésével is (a szociális érzékenység mellé megérkezett a nemzeti is), amivel a XIX. századi jobboldaliság alapvetően feladta az egyenlőtlenség ideáját, és feketén-fehéren nézve el is tűnt a jobboldaliság hagyományos értelmezése a nyugati politikából. A jobboldaliság feladta az Isten és -- legfeljebb a törvény -- előtti egyenlőségre korlátozódó humanizmusát és megadta magát a tömegtársadalomnak, a liberális piacelvűség az imperializmusnak, az erkölcs a nacionalizmusnak, mindhárom pedig az államnak, miközben az így alakuló politikai kultúra -- egyelőre kifelé, éppen a tömegek biztosabb manipulációja és a sikeresebb imperializmus érdekében -- rasszistává is vált.
A rasszizmus azonban ennél többre is vitte a kontinensen. Az egyenlőséget biológiai értelemben tagadó nácizmus (amely tömegpolitikaként alapvetően baloldali nemzeti-szocialista mozgalom lenne, ha ehhez akcidentális jegyeként nem társult volna a fehér felsőbbrendűség, majd az antiszemitizmus) a német nemzet kohéziójának erősítését szolgálta, tehát míg kifelé és a zsidókkal szemben durván szelektív, befelé durván egyenlősítő (homogenizáló) volt. Annyiban jobboldali, hogy differenciál, de annyiban -- és ez a lényeg -- biztosan nem, hogy az egyenlőség még erősebb igénye érdekében manipulálja az "árja" népességet. (Ennek replikációját "élvezzük" ma a durvább anti-iszlamista megszólalásokban). A jobboldaliságát a tömegtársadalomban feladó egyenlőtlenségi (differenciálási) nézőpont a XX. század második harmadától -- legalábbis a kontinensen -- mindenesetre eljegyezte magát a nacionalizmussal és annak zabigyerekével, a rasszizmussal, mert ezek váltak a differenciálódás utolsó -- habár hamis -- eszközeivé; ezek maradtak -- legalább a más nemzetekkel, kultúrákkal és "fajokkal" szemben felmutatható -- egyenlőtlenség (fölény) biztosítékának egyfelől a mindenkit mindenkivel összemosó homogenizáció, másfelől a differenciáltan működő, válságoktól sem mentes, szociális türelmetlenséget okozó piac ellenében.
A nacionalizmus melletti alternatív egyenlőtlenségi platform azonban továbbra is a piac, ezért van, hogy a jobboldaliság a tömegtársadalomban egyszerre utalhat a nacionalizmusra és a piaci liberalizmusra is. Valójában azonban -- mivel a nacionalizmus csupán egy adott társadalmat nézve továbbra is a durva egyenlősítés (a kollektív nemzeti szenvedélyek erősítésének) eszköze -- a piaci egyenlőtlenség ma a jobboldaliság egyetlen úgy-ahogy megmaradt bástyája. Az egyenlőségnek a progresszió örvén államilag kikényszerített, minden különösséget felemésztő árja minőségileg mutat túl a törvény előtti egyenlőségen, de még a bemeneti esélyegyenlőség biztosításán is; ti. az identitások nevében diszkriminál törvényesen, önkényes politikák mentén csökkenti névleg szabad emberek erőforrásait (osztja újra mások pénzét), gleichschaltolja a kultúrát, és mára a populizmusnak hála eljutott az oligarchia és a tömegek közötti közvetítő intézmények kiüresítéséig. Nem csoda ilyen körülmények között, hogy az állam megragadása és adott identitások nevében való felhasználása a hatalmi szóval kikényszerített egyenlősítéstől a state capture-ig az államot a társadalom gyarmatosítójává is tette. Az egész folyamat akkor indult meg, amikor a jobboldaliság -- az egymás mellett élő társadalmi különösségek és különbségek lehetősége a mindenkire egyformán vonatkozó törvény kontextusában -- százhúsz-százharminc évvel ezelőtt elkezdett gyorsan hanyatlani a Nyugaton. Azóta csak ízlés kérdése, mit tekintünk jobboldalinak, de alapvetően -- az államilag erősen kontraszelektált piacot is ideértve -- a Nyugaton csak baloldali minták és gondolatok vetélkednek egymással ideértve a progresszivizmus, a nacionalizmus, az etatizmus minden ismert megjelenését.
Összefoglalva: bal vs jobb = egyenlősítés vs differenciálás.
