A szocialista logika szerint a jövedelmek átcsoportosítása a gazdagabbaktól a szegényebbekhez növeli az igazságosságot, emeli az aggregált életszínvonalat (azaz felfele nivellál) és növeli a termelékenységet (azaz emeli az egy "társadalmi munkaórára" jutó értékteremtést).
Javaslom, hagyjuk most az első szempontot, mert jelentős kategóriahibán alapul (összetéveszti az igazságosságot az egyenlőséggel) és koncentráljuk a fennmaradó két szempontra. Ezek szerint -- röviden -- az újraelosztás hatása pozitív nemcsak a fogyasztásra és a GDP-bővülés ezen alapuló részére, hanem az értékteremtésre is, és ezzel tartósan növeli az életszínvonalat. Nos, én nem ismerek olyan statisztikát, amely bizonyítaná, hogy bárhol a múltban pusztán jövedelmi újraelosztás (egyenlősítés) révén nemcsak magasabb GDP-t lehetett elérni (fogyasztásbővítéssel), hanem termelékenységet is lehetett javítani. Igazából, ha belegondol az ember, ez abszurd állítás is lenne.
Ellenben a fogyasztásbővülés elsősorban piaci eredmény, és közvetlen köze az értékteremtés (termelékenység) növekedéséhez van. A szocialista gondolatmenetnek, amely a jövedelmi egyenlőséget újraelosztással akarja megteremteni, éppen a farán viselt hatalmas lék az ismertetőjegye. A makrogazdasági spekulációkon túl (még egyszer, vajon ki tudna rámutatni egyetlen jövedelemátrendezésen alapuló rezsimre, amely pusztán ettől -- magyarul, fogyasztásbővüléstől -- vált sikeressé, ez lenne az első kérdésem) a modernizációs politika már jóval bonyolultabb dolog annál, hogy a szocialisták csak azért csinálják jól, mert jeleskednek a progresszív adóztatásban.
A modernizáció döntően beruházási oldalon alkot nagyot (ideértve az erkölcsi, szellemi, kutatás-fejlesztési és működőtőke-beruházásokat), de ezt alapkészségek/-képességek szintjén -- akár ami a közoktatást, akár a tágabb intézményrendszert illeti. Ez az állami feladat és itt a vége. A bemeneti hatékonyság biztosításán és az erre irányuló források beszedésén túl az államnak minden egyes forintnyi adót különösen meg kell tudnia indokolnia. Ezzel a beruházási célú redisztribúcióval kell elsősorban támogatni az első bekezdésben jelzett célokat, tehát ebben kell kimerülnie az emberi szabadság és autonómiák csorbításának, ti. akár kedvezményezettje, akár károsultja valaki az állami gyakorlatnak, mindenképpen csorbul a szabadsága és a moralitása azzal, hogy a heteronóm entitás beleszól az életébe.
A második kérdésem, hogy hogyan igazolják az újraelosztó igazságosság (=egyenlősítés) hívei az alapképességeket támogató beruházásokon túlmutató jövedelmi célú újraelosztást? Értelemszerűen az előbbi önmagában biztosítani tudja a piaci hatékonyságot (=esélyegyenlőséget), tehát miért van szükség ezen túl plusz egyenlősítésre, amely értelemszerűen rombolja a termelékenységet, a pozitív kollektív hatása önmagában nem igazolható (mindazonáltal erre vonatkozott az első kérdés feljebb), tehát nincs, ami legalább elméletileg ellentételezhetné az autonómiák és a szabadság (a moralitás) még nagyobb sérülését? Megelőzöm az esetleges választ: bizonyításra szorul, hogy a kevésbé tehetségesek és/vagy szerencsések -- tehát a bemeneti beruházásokkal rosszul sáfárkodók -- leszakadásának meggátolása állami kényszer alapján történhet csak. Ekként elismerni ezt ugyanis méltánytalan követelés, amely ab ovo a kommunizmus szellemét idézi és még tovább ront az emberi moralitás megélésének lehetőségén. Várakozásom szerint erre egyetlen érv marad a szocialista gyakorlatban, hogy ti. az embernek az ember (állampolgár) voltából kifolyólag jár az állami alapjövedelem. A probléma, hogy ezzel a legutóbbi időkig nem érveltek a szocialisták és most is nagyon kevesen teszik. Magyarul az elvonás állami tetszvényjoga az említett minimum igazolásán túl eddig nélkülözött minden legitimációt. Ha ez igaz, akkor a szocializmus és ennek bevett nyugati kripto formái egyszerű zsarnokságok.
Szeretnék látni egy koherens gondolatmenetet empirikus citátumokkal a szocialista gyakorlat e két kérdésen -- és e legutolsó megfontoláson -- megforduló igazolására (mind vastagon szedve). Köszönöm.