A magyar illiberális államot az objektív gyengesége miatt nem méltatja figyelemre az EU, és ebben nem nagyon változott a hozzáállása a migrációs válság hatására sem. Magyarország elhanyagolható méretű gazdasági és politikai befolyással bír Európában, és az EU-n kívülre kerülve még ez is tovább esne. (A nacionalista rajongók nem egészen értik, mi jelent hatalmi mércével, hogy a magyar GDP az Egyesült Királyság nélküli EU 1%-a körül mozog. Elmondom: hogy az EU az önálló képességeinken túl erősíti a magyar befolyást a világban. Nélküle nem szuverénebbek, hanem sokkal gyengébbek lennénk.) A V4-csoport széthullása csak idő kérdése volt, mivel önálló szövetségi rendszerként nem jön számításba, az oroszokkal szembeni ellenszenv a legerősebb tagjának, Lengyelországnak a mozgásterét mindenképpen behatárolja, a többi három ország meg olyannyira része a német befolyási övezetnek, hogy esélye nincs a túlélésre egy komolyabb diplomáciai, netalán politikai konfliktus esetén.
A Nyugattal szembeni "hadviselésben" Orbán elment már a falig. Egyszerre használva ki az EU intézményrendszerének operatív gyengeségét (ideértve a szankcióképtelenségét) és az oroszoktól eltanult hibrid hadviselés országunkra szabott operett változatával szembeni türelmet kb. megmutatta, milyen károkozásra lehet képes -- ám szigorúan egy saját EU-kép jegyében, egy pillanatig sem előhíva magának a kiléptetés rémét! A legtöbb, amit elérni akart, az a továbbgyűrűző hatás volt, de Putyin oldalszárnyaként sem jutott többre annál, amit a próbálkozásai zenitjén, a migránsválsággal elért: az EU önreflexiójának és önvédelmi képességeinek lassú magára találását.
Orbán stratégiáját általában, a szövetségi politikáját pedig még inkább a középtávú reménykedés jellemzi, hogy ti. eltolódik a világ súlypontja a liberális világrendtől legalább a pluralizmus felé és ennek hatására legitim vállalkozássá válhat az illiberális állam az EU-n belül is, illetve Kína és Oroszország olyan erős játékosokká válnak a térségünkben, ami őt és az uralmát is biztonságba helyezheti. Ez a remény azonban illuzórikus. Az orosz befolyás a világban a KGB és utódszervezeteinek fénytörésében látszik csak annak, ami: valójában Oroszország helyzete közép- és hosszútávon is kilátástalan a meghatározó világgazdasági, technológiai és demográfiai trendek ismeretében. Az orosz politika az észak-koreai politika nagyban (és ezért lassúbb és egy cseppet -- éppen a hibrid hadviselésben való jártassága miatt -- kifinomultabb). Putyin meg-megismétlődő rimánkodása az elismerésért egy versenyképtelen társadalom hangja. Az orosz GDP elhanyagolható méretű, a kivitelének nagy része nyersanyag -- ráadásul egyre inkább helyettesíthető nyersanyag --, és hogy még egy stratégiai jellemzőt hozzak fel: az orosz működő-tőke kivitel manapság évi 30 milliárd dollár körül mozog, míg a kínai ennek ötszöröse, az amerikai a tízszerese, de még a holland (vö. "operettállam") is az ötszöröse (kb. 160 milliárd). (Összehasonlításképp, a nehezen elérhető adatokból kihámozhatóan a magyar FDI-export a legutóbbi évek átlagában valahol 2 és 2,5 milliárd között volt.) Képzeljük el ugyanezeket a számokat kumuláltan, amely pontosan mutatja egy ország gazdasági hatalmát a világban. Ilyen körülmények között minden egyes nap, amellyel Putyin nem tudja rávenni magát -- helyesen -- egy világháborúra, tovább gyengíti a rezsimjét és ezzel Orbán európai legitimációjának esélyét.
Orbán elszámítja magát a kínaiakkal is, akiknek a gazdasági képességei hosszú távú racionalitás eredménye, amire Orbán és társasága se nem képes, se nem hajlandó. Peking nem fog pénzelni autokráciákat, ha a demokráciák feletti befolyása erősödése többet hozhat a konyhára. A tempírozásban -- miszerint a hatalom dinamikája és megnyilvánulásai jó időérzéket kívánnak -- Orbán sokkal gyengébb a nemzetközi, mint a belföldi folyamatokban. A hatalma sokkal többet köszönhet a Nyugat nagyvonalúsággal és érdektelenséggel vegyes totojázásának -- mert az onnan érkező finanszírozás és a demokrácia iránti tisztelet tartja életben --, mint bármi másnak. Mire Kína komoly mintájává válhatna a világ politikai rendszereinek (szerintem sosem fog), az legkorábban a század közepe lehet, amikor -- megint csak inkább a kapitalizmusból és a technológiai fejlődésből következő trendek hatására -- az értékteremtésnek a társadalmak felső 30%-ában való koncentrációja miatt komolyabban felvetődhet a pénz- és piacgazdaságok kifejezetten szocialista vonásokkal való vegyítése (pl. az FNA-val).
A nemzetállamok befolyása az előttünk álló évtizedekben véleményem szerint egyre inkább csak a globális lehetőségeikkel összhangban lesz értelmezhető, és könnyen lehet, hogy miközben az USA és a Kína megmarad két domináns nemzetállamnak (a nemzetállamnak persze nem az etnicista értelmezésében), esetleg kiegészülnek még a Kínával egyébként nem éppen barátságos Indiával, addig Magyarországnak nem marad más útja, mint a klasszikus szuverenitás még fokozottabb feladása és az EU integrációjában való részvétel. Valójában -- ennyit még a tempírozáshoz -- amikor a rezsimünk Kínának drukkol és sietteti az európai erősödését, ugyanakkor az EU integrációját is sietteti, amely a Kínával való versenyben (is) születik a gazdasági gyarmatosítástól és a politikai megosztástól való félelemben.
Az integráció azonban jó eséllyel előbb lesz itt választási lehetőség (tegyük fel, még az), minthogy Kína európai domíniumává válhassunk. A kis államok sorsa, hogy a legjobb esetben is csak választani tudnak az uraik között. A kis állami népek nyomorúsága pedig, ha ezt nem ismerik fel időben, hanem a politikai hübrisznek hitelt adva nagynak, befolyásosnak és szuverénnek képzelik magukat, így amikor újra és újra kiderül, hogy se nem nagyok, se nem befolyásosak, rendre csak a rosszabb választásuk marad: a még radikálisabb szuverenitásvesztés. Nota bene, a szuverenitásunk maximuma nem a kormányzati mozgástér maximumán -- és még kevésbé a kormány tagjainak személyes hatalmán és mozgásterén -- múlik, hanem a társadalom versenyképességén. Bármekkora hévvel nyomják ennek ellenkezőjét cinikus kormánypropagandisták.