1000 leütés

A magyar illiberális államot az objektív gyengesége miatt nem méltatja figyelemre az EU, és ebben nem nagyon változott a hozzáállása a migrációs válság hatására sem. Magyarország elhanyagolható méretű gazdasági és politikai befolyással bír Európában, és az EU-n kívülre kerülve még ez is tovább esne. (A nacionalista rajongók nem egészen értik, mi jelent hatalmi mércével, hogy a magyar GDP az Egyesült Királyság nélküli EU 1%-a körül mozog. Elmondom: hogy az EU az önálló képességeinken túl erősíti a magyar befolyást a világban. Nélküle nem szuverénebbek, hanem sokkal gyengébbek lennénk.) A V4-csoport széthullása csak idő kérdése volt, mivel önálló szövetségi rendszerként nem jön számításba, az oroszokkal szembeni ellenszenv a legerősebb tagjának, Lengyelországnak a mozgásterét mindenképpen behatárolja, a többi három ország meg olyannyira része a német befolyási övezetnek, hogy esélye nincs a túlélésre egy komolyabb diplomáciai, netalán politikai konfliktus esetén.

A Nyugattal szembeni "hadviselésben" Orbán elment már a falig. Egyszerre használva ki az EU intézményrendszerének operatív gyengeségét (ideértve a szankcióképtelenségét) és az oroszoktól eltanult hibrid hadviselés országunkra szabott operett változatával szembeni türelmet kb. megmutatta, milyen károkozásra lehet képes -- ám szigorúan egy saját EU-kép jegyében, egy pillanatig sem előhíva magának a kiléptetés rémét! A legtöbb, amit elérni akart, az a továbbgyűrűző hatás volt, de Putyin oldalszárnyaként sem jutott többre annál, amit a próbálkozásai zenitjén, a migránsválsággal elért: az EU önreflexiójának és önvédelmi képességeinek lassú magára találását. 

Orbán stratégiáját általában, a szövetségi politikáját pedig még inkább a középtávú reménykedés jellemzi, hogy ti. eltolódik a világ súlypontja a liberális világrendtől legalább a pluralizmus felé és ennek hatására legitim vállalkozássá válhat az illiberális állam az EU-n belül is, illetve Kína és Oroszország olyan erős játékosokká válnak a térségünkben, ami őt és az uralmát is biztonságba helyezheti. Ez a remény azonban illuzórikus. Az orosz befolyás a világban a KGB és utódszervezeteinek fénytörésében látszik csak annak, ami: valójában Oroszország helyzete közép- és hosszútávon is kilátástalan a meghatározó világgazdasági, technológiai és demográfiai trendek ismeretében. Az orosz politika az észak-koreai politika nagyban (és ezért lassúbb és egy cseppet -- éppen a hibrid hadviselésben való jártassága miatt -- kifinomultabb). Putyin meg-megismétlődő rimánkodása az elismerésért egy versenyképtelen társadalom hangja. Az orosz GDP elhanyagolható méretű, a kivitelének nagy része nyersanyag -- ráadásul egyre inkább helyettesíthető nyersanyag --, és hogy még egy stratégiai jellemzőt hozzak fel: az orosz működő-tőke kivitel manapság évi 30 milliárd dollár körül mozog, míg a kínai ennek ötszöröse, az amerikai a tízszerese, de még a holland (vö. "operettállam") is az ötszöröse (kb. 160 milliárd). (Összehasonlításképp, a nehezen elérhető adatokból kihámozhatóan a magyar FDI-export a legutóbbi évek átlagában valahol 2 és 2,5 milliárd között volt.) Képzeljük el ugyanezeket a számokat kumuláltan, amely pontosan mutatja egy ország gazdasági hatalmát a világban. Ilyen körülmények között minden egyes nap, amellyel Putyin nem tudja rávenni magát -- helyesen -- egy világháborúra, tovább gyengíti a rezsimjét és ezzel Orbán európai legitimációjának esélyét.

Orbán elszámítja magát a kínaiakkal is, akiknek a gazdasági képességei hosszú távú racionalitás eredménye, amire Orbán és társasága se nem képes, se nem hajlandó. Peking nem fog pénzelni autokráciákat, ha a demokráciák feletti befolyása erősödése többet hozhat a konyhára. A tempírozásban -- miszerint a hatalom dinamikája és megnyilvánulásai jó időérzéket kívánnak -- Orbán sokkal gyengébb a nemzetközi, mint a belföldi folyamatokban. A hatalma sokkal többet köszönhet a Nyugat nagyvonalúsággal és érdektelenséggel vegyes totojázásának -- mert az onnan érkező finanszírozás és a demokrácia iránti tisztelet tartja életben --, mint bármi másnak. Mire Kína komoly mintájává válhatna a világ politikai rendszereinek (szerintem sosem fog), az legkorábban a század közepe lehet, amikor -- megint csak inkább a kapitalizmusból és a technológiai fejlődésből következő trendek hatására -- az értékteremtésnek a társadalmak felső 30%-ában való koncentrációja miatt komolyabban felvetődhet a pénz- és piacgazdaságok kifejezetten szocialista vonásokkal való vegyítése (pl. az FNA-val).

A nemzetállamok befolyása az előttünk álló évtizedekben véleményem szerint egyre inkább csak a globális lehetőségeikkel összhangban lesz értelmezhető, és könnyen lehet, hogy miközben az USA és a Kína megmarad két domináns nemzetállamnak (a nemzetállamnak persze nem az etnicista értelmezésében), esetleg kiegészülnek még a Kínával egyébként nem éppen barátságos Indiával, addig Magyarországnak nem marad más útja, mint a klasszikus szuverenitás még fokozottabb feladása és az EU integrációjában való részvétel. Valójában -- ennyit még a tempírozáshoz -- amikor a rezsimünk Kínának drukkol és sietteti az európai erősödését, ugyanakkor az EU integrációját is sietteti, amely a Kínával való versenyben (is) születik a gazdasági gyarmatosítástól és a politikai megosztástól való félelemben.

Az integráció azonban jó eséllyel előbb lesz itt választási lehetőség (tegyük fel, még az), minthogy Kína európai domíniumává válhassunk. A kis államok sorsa, hogy a legjobb esetben is csak választani tudnak az uraik között. A kis állami népek nyomorúsága pedig, ha ezt nem ismerik fel időben, hanem a politikai hübrisznek hitelt adva nagynak, befolyásosnak és szuverénnek képzelik magukat, így amikor újra és újra kiderül, hogy se nem nagyok, se nem befolyásosak, rendre csak a rosszabb választásuk marad: a még radikálisabb szuverenitásvesztés. Nota bene, a szuverenitásunk maximuma nem a kormányzati mozgástér maximumán -- és még kevésbé a kormány tagjainak személyes hatalmán és mozgásterén -- múlik, hanem a társadalom versenyképességén. Bármekkora hévvel nyomják ennek ellenkezőjét cinikus kormánypropagandisták.

...az oroszok és a kínaiak nem engedik. 谢谢你，中国

Nincs ebben semmi különös, inkább szokványos ez: nem vagyunk szuverén ország már ötszáz éve, azt csináljuk -- némi alkudozással --, ami mások hasznát szolgálja, és a keleti nyitással, agresszív hatalmak közelében, ez a szuverenitásvesztés csak erősödött. A magyar történelmet (ideértve a napjainkat is) nem lehet megérteni az orosz, az osztrák, a német, az amerikai külpolitika ismerete nélkül.

A magam részéről azt is kétlem, hogy Orbán lenne ennek az országnak a stratégiai irányítója.

Az élet szerteágazó bonyolultsága nem tűri az erőszakos megértési törekvéseket, sérül a központi tervezés és struktúrák rákényszerítésével. Ez az alapvető élmény váltotta ki az ellenállást a francia felvilágosodás és forradalom élményével szemben konzervatív oldalon. Az élet teljességének megőrzése a tradíciókon, a szokásokon, az intézményeken és az autonómiákon keresztül máig a konzervatív felfogás alapja még akkor is, ha a konzervatív politikák ettől elrugaszkodnak. Ha újra meg akarják találni a saját értelmüket, akkor mindig vissza-vissza kell térniük ehhez a valaha volt beidegződéshez, ma már csak elvi állásponthoz 

A konzervativizmus az élet spontaneitását és bonyolultságát védi, és csak részletkérdés, hogy ezt reakciós-restaurációs, piaci, liberális-evolúciós, keresztény-dogmatikus vagy más alapokon teszi, amíg ezek nem válnak ideológiákká, azaz amíg nem kerekednek egy program nevében az eredeti intenció fölé. A politikai konzervativizmus elsődleges problémája mindig az volt, hogy miként küzdjön meg a saját rossz szellemeivel, amelyek az ideologizálásból és a doktriner mentalitásból kelnek ki és éppenséggel az élet differenciáltsága ellen fordulnak. Ha a konzervativizmus a saját lényegét bármelyik említett politikai ideológiához (a kereszténység esetében ennek politikai értelmezéséhez és használatához) köti, egyik vagy másik köré hagyja szervezni, akkor attól kezdve nem tekinthető a konzervatív beállítottság politikai kifejezésének, hanem programmatikus erőszakká válik. Éppen saját maga ellen fordul, amit könnyű belátni, hiszen egyik vagy másik -- egyformán konzervatív -- értékkatalógus abszolutizálása szembehelyezi őket egymással (pl. a kereszténységet a nacionalizmussal, az erénytant a szabadsággal, a hierarchiát a könyörülettel), és ami a konzervativizmus szerint az autonómiák emberi belátásokból fejlődő spontán, érzékeny rendje volt, abból manufakturált rendszer és politikai doktrínák ütközése lesz -- a konzervativizmus romjain.

A programmatikus (állami) erőszak legrosszabb kvázi-konzervatív ideológiái a tömegtársadalommal és a tömegek feletti irányítási kényszerrel jöttek el, ezek a nemzeti szocializmus, a nacionalizmusok és a rasszizmusok. Ezek az élet teljessége -- a differenciált tradíciók, hierarchizált érték- és jogrendek, a hivatásrendi etikák, a regionalitás, a vallások és a hitek anitracionalizmusa -- helyett gleichschaltolni (kiegyenesíteni, egyneműsíteni) akarják az ember közösségi lényegét, redukálják ezt bizonyos -- átpolitizálható -- jellemzőire (etnikumhoz, nemzethez vagy rasszhoz tartozásra) és alávetik ezeknek minden más önazonossági alapját. Felismerendő, hogy ez a fajta redukcionizmus a lényegét tekintve semmiben nem különbözik a baloldali (osztály alapú, kifejezetten a denaturalizációra törekvő) redukcionizmustól, és mindkettő érdeke a hatalom. 

A bal- és jobboldali anti-konzervativizmus egyformán a tömegtársadalmak és az egyenlőségi hisztéria terméke, segítik őket az etatizmus, a jog homogenizáló uralmi formái és a racionalista, tervező-programmatikus gondolkodás. (A racionalizmus nem okvetlenül balos ideológia. A jobboldali racionalizmus ugyanúgy a politikai tervezésre épül, csak más hívószavakkal. A bal- és jobboldali politikai értelmiségek semmiben sem különböznek egymástól a működési logikáikat tekintve, ezért is adhatják az amerikai, francia, magyar és -- kisebb részben -- a brit jobboldaliságnak is jelentős bázisát korábbi kommunista-balos szimpatizánsok. A lényeg mindkét esetben a politikai-társadalmi program léte.)

A mai populista tömegkommunikáció (ideértve az algoritmusok irányította közösségi médiák politikai rombolását) kéz a kézben jár a populista politikával: mindkettő eredménye a közép kiüresítése, akár a társadalmi, akár a politikai középről, vagy a mainstream tudásformák, a szokások, az autonómiák és a mediáló társadalmi intézmények és a heterogenitás értelmében vett pluralizmus kiüresítéséről legyen szó. Ezek léte vagy nem léte, a megőrzésük lehetősége, kulcsfontosságú a konzervativizmus továbbélése szempontjából. Csak a vak nem látja, hogy a Fidesz céljai gyökeresen (radikálisan) anti-konzervatívok. A nacionalista, a populista és az anti-konzervatív jellemzői egy irányba mutatnak, és segíti ezeket a tömegkommunikáció új és régi formáinak együttállása.

Az elembertelenedés felvilágosodott-jakobinus (Voegelin szerint gnosztikus) alapjaira újabb és újabb rétegek kerülnek, amelyeket nem lehet már lerázni ellenforradalommal, mert már az ellenforradalmat is a modern jakobinusok csinálják. Amikor pl. a Mandiner -- nagyon helyesen -- egymás után szólaltatja meg a nyugati jobboldali reakció képviselőit, akkor éppen csak a lényeget felejti el láttatni, mert ennek se az interjúalanyok, se az interjúk szerzői nincsenek tudatában: a progresszivizmussal (baloldali anti-konzervativizmussal) szembeni harcot olyanok vívják, kik maguk is ideológusok. Ki a kereszténység, ki a "fehér kultúra", ki feudalizmus, ki a régi szokások nevében reifikálja (dologiasítja el) az életet, teszi a megértés és a politikai akció tárgyává azt, ami egykor komplex élet (balosból lett kvázi-konzervatívan: életvilág) volt, de mára visszavonhatatlanul megváltozott az értelmezés és a politikai cselekvés programmatikusságának súlya alatt. A kvázi-konzervativizmus, amelynek a nevében Scruton, Delsol, Benoit, Houllebecq stb. harcolnak az elvallástalanodás, a migráció, a denaturalizáció ellen, mindössze a tárgyában különbözik a progresszivista politikai tervezéstől (eszményektől), de egyaránt tervezés. Egy élcsapat társadalmi méretű politikai programjának változatai, amelyek egyformán célracionálisak, kollektivisták és erőszakosak.

A konzervativizmus jelszavai valának a spontán rend és a kegyelem. A bal- és jobboldalé egyformán a mérnöki rend és a fegyelem. Fegyelem (szervezés) hol a szabadságban, hol a szabadságellenességben. A konzervatív önreflexió első élménye a tárgyunk (a reflexív, autentikus élet politikai lehetőségének) elmúlása. A -- jobb- vagy baloldali -- anti-konzervativizmusé a tárgyunk megszerzése, kisajátítása és gyarmatosítása. Olyasmi, hogy konzervatív politikai program, nem létezik. Konzervatív visszahúzódás van a politikától: a konzervativizmus maga a visszahúzódás, a szervező politika alóli emancipáció, az autonómiák terrénumának passzív növelése, a társadalmi kollektivizmus szemléleti gyengítése, az egyének és a nemzetállam közötti tér -- a köztesség -- iránti informális jóindulat. Az ember visszavételének illúziója.

(U.i. az utolsó bekezdéshez. A passzív ellenállás nagyon fontos konzervatív politikai gesztus, ráadásul megvan a története a magyar politikai hagyományban; lehet, hogy egyenesen ez a legfontosabb konzervatív hagyományunk azzal a -- paradox módon -- fantáziátlansággal és rendíthetetlenséggel együtt, ami a magyar politikai közösséget jellemzi.)

Most hagyjuk, hogy ki mennyit lop, nézzük az elvileg publikus döntéseket, mint ez a kínai vasút most. Illetve hát ez se publikus, ahogy Paks se volt az: a mai becslés szerint legkevesebb 750 milliárdos ár 85%-át titkos kondíciókkal született kínai hitelből finanszírozzuk úgy, hogy a kivitelezés irányítása kínai kézben lesz és nagyrészt kínaiak fogják végezni, ami kísértetiesen emlékeztet az orosz bizniszre, de egyébként tipikusan ebben a konstrukcióban zajlik a kínai terjeszkedés Dél-Kelet Ázsiától és Ausztráliától Afrikán át Dél-Amerikáig, illetve kínai állami hitelek állnak a nyugati felvásárlások mögött is. A vasútprojekt azzal is kínai érdeket szolgál, hogy "egyrészt a kínai áruk így eggyel olcsóbban juthatnának el a kínai COSCO társaság által üzemeltetett athéni, pontosabban pireuszi terminálokból Nyugat-Európába. Másrészt a kínaiak ezen keresztül egyébként nehezen megszerezhető referenciát nyerhetnek más hasonló, unión belüli építkezéshez." (index.hu) A Figyelő korábban a kamatterhek nélkül számolva megnézte, hogy érdemi forgalombővülés esetén is leghamarabb 2400 év múlva térülhet meg Magyarországnak a gigaberuházás. (További szempontok itt.)

A magyar fél legfeljebb azt remélheti, hogy az így meglóduló kapcsolatépítés hosszabb távon további kínai befektetéseket jelent majd nekünk, de ez -- kivált a kínaiak ismeretében, akik nem hülyék, hogy az értékes knowhow-val rendelkező nyugati vállalatok és a nyugati piac helyett Magyarország felé kötelezzék el magukat -- ez utóbbi csak egy végtelenül kis játékos nedves álma a nagyok nappali szorításában. Orbán tudhatja, hogy a gazdaságpolitikája egy csődtömeg (jelzésképp: a területért felelős Varga miniszternek a világszínvonal jut eszébe egy commodity-t gyártó hazai középvállalat állami kitöméséről -- az embernek evidensen fogalma sincs, miről beszél), és hosszabb távon még nagyobb csődtömeg lesz (lásd az ábrát fent). Emiatt a kínai tőke bevonása célországként vagy közvetítő útvonalon létfontosságú az ország túlélése szempontjából. De hogy ez mennyire bizonytalan remény, azt jól mutatja, hogy akár csak a térségünkön belül is gyenge pozícióban vagyunk a befektetések dinamikáját nézve (az összesen kb. 1,3 milliárd euróért megvett Borsodchemet leszámítva pedig az utolsók között vagyunk a megvalósult befektetésekben), a Nyugaton eszközölt kínai felvásárlásokhoz és vállalatlapításokhoz képest meg ki se látszunk a fűből. Keserves csalódás lesz a magyaroknak, hogy a lila hozzá nem értést, a nagy hangú hőzöngést és a hazudozást keverő miniszterelnöknek hisznek megint ahelyett, hogy végre elhinnék (ha már tudni nem tudják): a kapitalizmus alapvetően racionálisan működik, az állami pazarlást pedig főleg nem honorálja. A cehhet majd valakinek ki kell fizetni, amely pénz a produktív gazdaságból lesz elvonva. (A kínaiak pontosan tudják ezt, de nyilván úgy vannak ezzel, hogy ha itt egy bolhányi gazdaság, amelyik finanszírozni akarja a terjeszkedését, akkor miért mondjanak erre nemet?! Mit érdekli Kínát, hogy közben egy népet nyomorít meg ez a tucatnyi kókler a hozzá dörgölőzésben.)

Orbánék evidensen politikai hasznot is remélnek ettől, hogy ti. a kínai terjeszkedés elősegítése tovább rombolja majd a liberális értékrendet Európában, és ebben még igazuk is lehet -- az EU-ról máris tudni, hogy nem nézi jó szemmel a magyar smúzolást. De amíg az EU sem több egy kakukkos óránál, amelyből óránként kiugrik a kakukk, csak épp a pontos időt nem mutatja, addig Orbán is biztos lehet benne, hogy majdcsak megbarátkozik ezzel is. Ahogy Pakssal is tette. Kakukk.

A rezsim nemcsak kezd emlékeztetni a kádárizmusra, de kezdi reprodukálni is annak számos jegyét: állampártiság, zárványszabadságok, "aki nincs ellenünk, az velünk van", erős orosz jelenlét, nacionalizmus, még néhány. Ezek még eltérő hangsúllyal szerepelnek, mint akkor, ami nem csoda, tekintve, hogy mi a szabadság romlásából közelítünk a reprodukció felé, nem a totalitarizmus alóli felszabadulásból. A nacionalizmust itt nem a kommunista szemlélet temperálja, hanem a liberalizmus és az EU iránt még megmaradt képmutatás (=a bűn tisztelgése az erény -- vagy még inkább a legyőzött paradigma -- előtt).

Az orbánizmus abból a tapasztalatból táplálkozik, hogy a kétszáz éve töredezett, sikertelen modernizációs pályánkon a társadalom képességeinek leginkább megfelelő (objektíve természetesen hamis) nyugvópont a függetlenségi (etno-)nacionalizmus létrehozta nemzetbe való kapaszkodás és a szociális protekcionizmus kombója. A kádárizmus és az orbánizmus ugyanannak az éremnek a két oldala, amely ebből az anyagból veretett, legföljebb időnként a fejre, időnként az írásra esik; itt kevesebb, ott több benne a nemzeties legitimáció igénye. Ahogy Medgyessy nagy adag szociális demagógiával és némi nemzetieskedéssel győzni tudott az akkor még kiforratlan orbánizmuson, úgy a mai rendszer nagyobb etnicizmussal és tekintélyes szociális demagógiával -- úgy tűnik -- még legalább egy évtizedig is képes lehet a stabilitásra, mielőtt -- elődjéhez hasonlóan -- meg nem rokkan az erőforráshiánytól. A lényeg, hogy a nemzeti és szocialista erejének összege mindig nagyobb legyen, mint az ellenfélé. Ebben jelenleg Orbán verhetetlen: legyőzni nem lehet, az meg katasztrófa lenne, ha valaki túl tudna még rajta is menni.

A magyar közgondolkodás reménytelenül kollektivista: köz alatt értve a kritikus tömeget és a közről való gondolkodást is. Még egyszer, ez azért lehet, mert a nemzetet a modernizációellenességbe eső függetlenségi (etno-)nacionalizmus hozta létre a XIX. században, és amikor a közösségről gondolkodunk vagy a közösségre vonatkozó döntéseket hozunk, akkor a kritikus tömegünk nacionalista-kollektivista, sérelmi-védekező (és újabban támadó), terméketlen módon gondolkodik akár a személyek köznapi individualizmusa (vagy inkább egoizmusa) ellenére is. Innen az ország tragédiája: a közös cselekvés képessége mindig alatta marad a személyes képességek és igények összegének. Ezt használja ki és erre erősít rá Orbán és a mai helyzet, ez utóbbi annyiban, hogy a személyesen sikeres, versenyképes polgárok -- akár Nyugaton iskoláztatott gyerekekkel és egyébként világos, modern gondolatokkal -- is szavaznak a Fideszre csak azért, mert a nemzeti vagy közérdeket benne látják megtestesülni. Skanzenesítik az országot. Röviden, a versenyképes és a versenyképtelen honfitársaink is nemzeti érzületből szavaznak a nemzeti közösség és az ország érdeke ellen (!).

Mármost a régi (balos) ellenzék a puszta szociális demagógiára lévén csak képes ezt sosem fogja tudni überelni, vele az ország sosem fog túljutni ezen az állapoton. Alacsony legitimiációjuk miatt ha akarnának se volnának képesek meghonosítani egy hiteles modernizációs logikát, amely kivezet ebből a csapdából -- minden rájuk adott szavazat egyszerre veszteség a választásokon és az ország jövője szempontjából. A helyes szavazat mindenképpen az ellenük való szavazás (is), és csak másodsorban amiatt, hogy közben jelentős részben maguk is korruptak és vezetőik egy része a Fideszért dolgozik. Stratégiailag nem érdemelnek semmit.

A hatékony ellenzéki szavazó ma az LMP, a Momentum és -- tényleges ellenzékisége okán -- a Jobbik háza táján található és ösztönzök mindenkit, hogyha legalább a jövőt szem előtt tartja, szavazzon ezekre. Ennek ellenére nem hiszem, hogy -- megint csak hasonlóan a kádárizmuséhoz -- az orbánizmus vége is elkövetkezhetne a fideszes pártelit feltöredezése és a Fidesz felbomlása, majd egy részének egy utódpártba való való átmentése nélkül. A mai párt túlságosan beleette már magát a magyar társadalomba ahhoz, hogy egyszerűen, parlamentáris ellenzék útján le lehessen váltani. Megkockáztatom, orosz rendszerváltásra is szükség lehet (megint), ha a magyart sikerre akarjuk vinni.

Ma van a Black Friday, amely eredetileg az amerikai Hálaadás napját követő leértékelések napja volt, amely onnan kapta a nevét, hogy a kereskedők ekkor vagy ekkortájt kezdtek el kijönni a pirosból (azaz az évre vetített veszteségből) és kezdtek el -- nem kis részben a hálaadási és a karácsonyi bevásárlási szezon miatt -- nyereséget termelni (az eredménykimutatásokban hagyományosan feketével jelölve azt). Nyilván ez sem egészen igaz, hiszen vannak, akik sokkal előbb kijöttek meg kijönnek, vannak, akik az év végéig se, de nagyjából így van. Mármost ez a nap az utóbbi évtizedben a konzumerizmus elleni (szerény) tiltakozás napjává is vált, felhívva a figyelmet arra a sok csúnya dologra, amit -- hogy egy harmadik színünk is legyen itt -- a zöldek a kapitalizmusnak tulajdonítanak.

Szeretnék ehhez egy-két dolgot hozzáfűzni. Én kapitalistának gondolom magamat, a mentalitásomat, a foglalkozásomat meg a valamicske tőkémet nézve is, de itthon ülök, és nem megyek bevásárolni, mert nincs különösképpen szükségem semmire, ám a világért sem tiltanám el a most a boltokban tülekedőket attól, hogy ezt tegyék. Még csak nem is erkölcscsőszködnék (-nám) felettük. Ez az egyik tanulság. Mindenki a saját szükségleteihez, világnézetéhez és értékrendjéhez mérten vásárol. Nem azért, mert kötelező. Viszont lehet neki, ami sokkal jobb, mintha nem lehetne.

A vásárlás nem mindenkinek önmegvalósítás, de mindenképpen fenntartja a világ működését. Nemcsak a növekedés értelmében, nemcsak a szegénység csökkenését maga után vonva, hanem konkrétan -- és különösen a globalizációnak köszönhetően -- a népek és döntéshozók összefűzésével és a háborúk elkerülésével. A fogyasztásellenesség -- megfordítva -- a népek bezárkózását, tömegbutító nacionalizmusokkal való versenyt hempergőzését és az agresszívabb népek háborús logikájának eluralkodását hozza. A kereskedelem az ókortól kezdve az emberek és népek egymásra találásának és a háborúk okozta kölcsönös veszteségek elkerülésének leghatékonyabb eszköze, amit a globalizáció mára win-win játékká, és ennek megfelelően a nagyobb háborúkat lose-lose játékká egyszerűsítette. Figyeljük meg, hogy általában a szegényebb régiók háborúznak (és nem, nem a gazdagok miatt), vagy a szegényebb (vesztes, a világkereskedelembe előnytelenül integrálódott) országok nyelve az agresszió (Oroszország). Ellenben a vörös és zöld reményeknek, hogy majd a mezei virágok közös szagolgatása és a Platónról való worldwide áhítat fogja elejét venni a háborúktól kezdve az éhezésen és a környezetszennyezésen át lehetőleg a vagyoni különbségekig minden bajunknak, nyilvánvalóan semmi értelmük nincs, hacsak az nem, hogy komplett széttrollkodják a racionális beszédet.

Ugyancsak érdemes elhárítani azt az érvelést, hogy a vásárlás butít és erkölcsi hullává tesz. Először is nem. Másodszor is az emberiség sosem volt se erkölcsileg nemesb, se értelmileg pallérozottabb a mainál, és aki a romlással házal, az valószínűleg elköveti azt a hibát, hogy a romantikus regényhőseinek és a kedvenc filozófusainak szűk cohors-át veti össze a mai átlaggal. Nem fair. A műveltség a világban nincs ma rosszabb állapotban nagy átlagban, mint bármikor korábban, és bár a gyerekeink ma PlayStation 4-gyel játszanak szalmabábuk helyett, az utóbbi se nem felemelőbb, se nem tesz jobb emberré. És hát közben alakul át a világunk is, kétségtelen, és ebben kell megtalálnunk a humanitásunk horgonyképes tengeralját, akárhogy is legyen. (A "horgonyképes stb." gyenge szatíra volt, ha esetleg nem jött volna át az Assassin's Creeden nevelkedő apáknak. Meg anyáknak.)

Szóval Red is dead, babe, remélhetőleg örökre. Vagy konzumerizmus, vagy háború. Szeretkezz és vásárolj, ne háborúzz. Legyen a legnagyobb agresszió, hogy eltapossuk egymást a boltban! Vagy fekete, vagy vörös. Zöld meg nem sarjad vörösből, csak feketéből. Nna, értitek..

Lássuk csak, mi az első két út, mert a "harmadik útról" a magyar szellem- és politikatörténetben csaknem minden generáció hoz egy új paradigmát. Németh Lászlóval és Bibóval szemben -- a továbbélő tanulságaik mellett -- az első útnak az etno-nacionalizmust (etnicizmust) nevezem, amely a magyar nemzetté válás meghatározó ideológiája és kétszáz éves sikertelenségének egyetlen legfőbb oka. A másodiknak a fölvilágosító radikalizmust (progresszivizmust), amelynek alakváltozatai végigkísérik az utóbbi száz évünket. A kettő együtt hatásosan szorította vissza a magyar konzervativizmust és liberalizmust, amelyekből a Horthy-rendszerbe befordulva már semmi értelmezhető nem maradt.  Nem tudtak lábra kapni ezek 1989 után sem. Ami volt helyettük -- szemfényvesztő módon -- az az etnicizmus és a progresszivizmus újraszerveződése nyomán a konzervativizmus és a liberalizmus gyarmatosítása, belekényszerítésük a hagyományos magyar politikai krédóba.

Innen is látszik, hogy a politikai krédónk masszívan kollektivista. Az SZDSZ-en belül annak idején volt egy vékony konzervatív-individualista (Tölgyessy, Hack) és egy vékony piaci-liberális (Tardos, Bauer) vonulat, de ezeket a "nagy teoretikusok" (Kis, TGM) tévelygésének is köszönhetően kiszorította nem is egyszerűen a fölvilágosító radikalizmus és a szocialista pragmatizmus szövetsége (progresszivizmus), hanem legfőképp az elvtelenség, az erkölcsi züllés, majd praktikusan a korrupció. Amikor ma Fodor Gábor mögött Bibó és Göncz képét láthatja a nagyérdemű, az éppen olyan bonyolult politikai élethazugság, mint amikor Orbán nemzeti érdekről, netán nagy néha konzervativizmusról beszél. Speciel Bibónak sem volt igaza már alapvető dolgokban, különösen ami a modernizáció exigenciáit és a szocializmus lehetőségeit illeti, Göncz aztán még kevésbé tudott semmiről, bár a maga módján a bölcsesség auráját hordozta és humanista volt, no de őket Fodor mögött látni az SZDSZ-emlékezet szűrőjén át, ez maga a szellemi perverzió.

A Momentum mozgalomnak először van nemcsak lehetősége, de igénye is szembe menni ezekkel a hamis realistákkal (realizmusokkal) és majdan remélhetően meghaladni is őket. Először van lehetősége szembefordulni a kétszáz évünket meghatározó etnicizmussal és fölvilágosító radikalizmussal, és remélhetőleg komolyan veszi ezek hosszú szellemi árnyékát rajtunk. A Momentum helyesen nem sieti el, hogy ilyen súlyos kérdésekben állást foglaljon, talán nem is tudja még pontosan, hogyan fogja ezt tenni, de nyitva hagyta a megoldást, mert érzi, hogy ami egy ideje van, az nem jó. És a megoldás valahol a magyar modernizáció antikollektivista, az egyéni szabadság és a közösségekért (in plural!) való felelősség erkölcsi és gyakorlati rendjében áll. Nagyon evidens -- számomra biztosan --, hogy a saját pártom (PKP) takaréklángon tartott reménye mellett a Momentum minőségi csere lenne a mai ellenzék után, amit meglátni felnőni megér akár még egy Fidesz-ciklust is. Az alternatíva (ami szerencsére nem túl robusztus): visszaesni a kétszáz év fogságába. 

Fodor "magyarliberálispárt" Gábor leült, súlyba helyezte fejét, gondolkodott és bejegyzett.

"A ’80-as években mi, akik szakkolégiumokban tanultunk, és egyre tudatosabban szívtuk magunkba a Kádár-rendszer kritikáját, többekre is iránytűként tekintettünk. Kiváló tanáraink; Sólyom László, Kukorelli István, Gönczöl Katalin, Györgyi Kálmán stb., a demokraikus ellenzék; Kis János, Kőszegh Ferenc, Solt Ottilia stb., a reform szocialisták; Lengyel László, Bihari Mihály, Stumpf István stb., az 56-osok; Vásárhelyi Miklós, Eörsi István, Mécs Imre stb., a népi írók; Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Kiss GY. Csaba stb. mellett tájékozódási pontnak számított az egyik legfontosabb információs forrás, a Szabad Európa Rádió."

"Szombaton több ellenzéki párt vezetőjével és jó néhány civil szervezet aktivistájával együtt tettünk hitet a kormányváltás fontossága mellett. A napnál is világosabb, hogy a jelenlegi választási rendszerben az azonos értékeket képviselő indulók akkor szerepelhetnek a legeredményesebben, ha együttműködnek. Az egymással versengő listák és egyéni jelöltek is rontják a győzelem esélyét."

"Most az illiberális állam képviselői állnak a demokratikus jogállam híveivel szemben. Ez 2018 tétje, és a választási kampány e két tábor hívei között fog eldőlni."

"Ha a Fidesz újabb győzelmet arat, sok minden veszélybe kerülhet, amiért a rendszerváltás idején még együtt küzdöttek a demokraták. Az illiberális politika végső célja a jogállam és a szabad Magyarország felszámolása. Ahogy az ellenzéki kerekasztal idején közösen akartuk felszámolni a Kádár-korszakot, most sem lehet vita közöttünk abban, hogy meg kell állítani a Fideszt, hogy programjukat véghez vigyék."

F"MLP"G a végtelen korlátoltságot váltogatja a hazugsággal és a gyilkos unalommal, úgyhogy az írása végére elénk kerekedik az egész abszurd valóság, amit magyar ellenzékiségnek nevezünk. Az egész döglött, inkompetens ellenzéki múlt sírnivaló reinkarnálási szándéka a gyaníthatóan Orbán segítségével vegetáló pártelnök ajánlásával, amint a jogállamról papol, amit a múltban éppen annyira nem értett, mint ahogy a jelenben sem tudja, hogy miért ment tönkre az eszméje is. Mert gyakorlata az sosem volt. Amikor a "liberálisok" hatalmon voltak, naná, hogy akkor sem.

Isten óvja a magyar ellenzéki szavazót.

A tézisei rekonstruálva, majd a kommentárjaim. Debord szövegét magát nem vonom be az taglalatba, ez nem Debord-kritika, hanem reflexiók TGM írására. Debord szövegeit ekként jelzem. A rekonstrukcióm mérsékelten bonyolult, egy kis odafigyeléssel megérthető bárkinek.

1. A kultúra a mitikusból (tradicionalistából) kidifferenciálódó társadalmak megismerési rendszere, ideértve ez utóbbi gyakorlatát és reprezentációit. A kultúra ugyanakkor -- e kidifferenciálódást megértve (ez a kulturális önreflexió) -- a reprezentáció felszámolására igyekszik, mert az autentikus megismerés csak az ontológiai egység visszaállásával valósulhat csak meg. "A kultúra az elveszett egység keresésének helye. Az egység keresése során a kultúra mint elkülönült szféra, kénytelen tagadni önmagát." Kommentár: A "visszatalálás a tagadáson keresztül" -- azaz a kíméletlen baloldali rendszerkritika -- végső soron csak destrukcióra alkalmas. Az ontológiai egység (az ismeretelmélet visszatérése a lételméletbe és az "autentikus élet") a jobboldali tradicionalizmus baloldali pandanja, amelyek egyikének sincs társadalomelmélete. Ennek híján a "visszatéréshez" lehet konvergálni, de sose lehet elérni (id est, nem lehet átlépni az önreflexió szükségszerűen végtelen tárgyiasultságából az autentikus gyakorlatba), viszont minél erősebb a konvergencia, annál erősebb az kidifferenciált, reprezentált valósággal -- a (polgári) kultúrával! -- szembeni destrukció. Amint a politikatörténetben elégséges bizonyítékát látjuk, a reprezentáció kritikája végső soron a humánum és a konkrét emberi életek ellen fordul.

2. „A kultúra történetének vége két ellentétes oldalon mutatkozik meg: az egyik meghaladásának előrevetítése a totális történelemben; a másik holt tárgyként való megőrzésének szervezése a spektakuláris kontemplációban. Az egyik mozgás a sorsát a társadalombírálathoz köti, a másik az osztályhatalom védelméhez.” (Debord). Q.e.d. feljebb. Kommentár: Az antitetikus gondolkodás (kvázi a módszer) a kultúra filozófiájában maga is igazolásra szorulna, de ez nem történik meg a TGM-féle rekonstrukcióban. A módszer az előző bekezdést is ideértve több szinten inadekvát.

3. "[A]mi szemben áll, az a társadalom régi közös nyelvének az önrombolása, illetve mesterséges újjáalkotása az árujellegű [marchand] spektákulumban, ami a nem átéltnek az illuzórikus megjelenítése [représentation]." (Debord) Kommentár: Igen ám, de látjuk, hogy a spektákulum társadalmának (=a polgári kultúrának) a bírálata olyasvalamit ró fel ennek a gyakorlatnak -- amely utóbbi legalább annyiban autentikus, hogy a "rombolást" a spontán differenciálódás részeként végzi, azaz egységes gyakorlatot képez benne a tárgyának megismerése és alávetése önmaga megismerésével, ti. innen a hódító/transzformatív ereje is -- amire maga is törekszik ellen-differenciálódásként ("visszatérésként"), de nincsen hozzá ereje, illetve ami volt -- forradalmi, totalitárius --, az nem volt autentikus, ti. az ember ellen fordult, nem erő volt (a szabadságban), hanem kényszer.

4. "A >spektákulum< fogalmában Debord összefoglalja azt a változást, amely a materiális és az immateriális termelés egyesüléséből fakad, s amely az értékesülési és fölhalmozási imperatívusz kiterjesztését jelenti a fogyasztásra, a szabadidőre, az ún. magánéletre, amelynek ipari méretű termelése és újratermelése 1967-ben még új volt, s amely az imént, a digitális hálózatosodás korában befejeződött, amennyiben teljessé vált." Kommentár: Nem világos, hogy a magánélet és a közélet elkülönültségének felszámolását miért bírálja egy marxista. Miért bírálja az élet totalitását? Ennek a bírálatnak a helye első ránézésre (a tradicionalista vagy a keresztény) konzervatívok asztalán lenne. Világos ellenben, hogy a látvány társadalmának kidifferenciálódása és határtalan hódítása alapjaiban fenyegeti az osztálytársadalmi érvelést, amit szerzőnk is belát, amikor így ír: "A klasszikus ipari és kereskedelmi kapitalizmus korában a tőke a társadalom egyik elkülönült pólusa volt – de nem a munkától különült el, amely a modernségben mindig a tőke egyik alapvető aspektusa – , ámde a kései (hamisan, de jellemzően >kognitívnak< nevezett) kapitalizmusban a tőke: minden." Nos, ez súlyos probléma valóban -- a korábbi módszertani problémák után már a módszer totális elégtelenségét veti fel. Lehet, hogy a marxizmus már nem alkalmas a kapitalizmus kritikájára sem?

5. Ez utóbbit látszik igazolni a politika értelmezésének teljes kifordítása. "Ebben a történelmi korszakban (ti. az imperializmus korában -- B.P.) alakult ki az, amit politikának neveztek, s amelynek a fő funkciója a >kommunizmus< (a munkásság osztályemancipációjának s az egyetemes antikapitalista forradalmi törekvéseknek, azaz az >utópiának< a szintézise) kordában tartása volt: ez lett a huszadik század iszonyú kataklizmáinak fő oka. (A teoretikus hősi halála példaszerűen illusztrálja ezt.)" Kommentár: Hogy a politika feladata a kommunizmus "kordában tartása" lenne, illetve hogy a politika mint olyan ezzel az igénnyel jött volna létre -- ami eltekintve az olyan banalitásoktól, mint a politika kétezer-ötszáz éves gyakorlatának és értelmezésének kultúrája, amely eleve megkérdőjelezi a tradicionalizmus valaha volt realitását --, nos, ezeknek erősen ellentmond a bolsevizmus (mint a szerző által elemzett kritika gyakorlati megvalósulása egyetlen ismert formájának) totalizáló törekvése: a politika megszüntetése a politikai totalitáson (az "életvilágok", intézmények, autonómiák alávetésén) keresztül. Azt, hogy TGM szerint a "kataklizmák", benne nyilván a bolsevizmusnak magának a rémtettei a kommunizmussal szembeni politikai harcnak tudhatók be, nem szükséges kommentálnom, de aláhúzza a teoretikus elfogultság súlyos veszélyeit, ha az szellemi, esetleg politikai hatalomra jut.

6. "A totális eldologiasodás filozófiai leírása forradalmi szemszögből: ezt utoljára Guy Debord kísérelte meg – aki nemcsak lángelméje miatt utánozhatatlan." Kommentár: TGM ihletett írásának -- amelynek korlátai nem annyira belőle, mint a tárgyából és bármilyen marxista (kultúra-) kritikából fakadnak -- az időszerűségéhez legalábbis nem fér kétség. A tágabban értelmezett kapitalizmusban (mint társadalmi rendszerben) való lét eszközszerűsége, banalitása és bulvarizálódása, ti. nemcsak a közéleté: a kultúráé és a politikáé, hanem ezért az életé (!) is --  napi élmény a legtöbb ember számára, ha nem is így reflektálnak rá. A kultúránk kritikája iránt a marxizmus azonban olyan igényeket táplál -- konkrétan az egységben való megértést, ami a poszt címében jelzett módon a tradicionalizmus legfelső, ti. a megértést az élettel konstruktívan szintetizáló foka lenne --, hogy annak nincs realitása, sőt az idealitása se koherens. Koherens kapitalizmuskritikát, ideértve a kapitalizmus rendszerszintű meghaladásának elméleti és gyakorlati szintézisét eddig senki nem volt képes produkálni. Ennek oka első lépésben a filozófia mint reflexiós forma hibás volta, ami a megismerés önreflexivitásának -- a megismerő és tárgya folyamatos újraelválásának -- végtelen regresszusából következik, amit követ a megismerés és a megvalósítás (az elmélet és a gyakorlat) minőségileg eltérő logikája -- ti. ami az elsőben lételmélet és ismeretelmélet meghaladhatatlan differenciája, az a másodikban kollektív cselekvési probléma, más néven a szabadság gyakorlati rendszerének problémája, és maguk a problémahorizontok nem találkoznak sehol. Ehhez elég Kantot elolvasni és nem beleesni Hegel csapdájába, aki az utolsó kétszáz évünk politikai lejtőjének platója volt, míg Marx már a lejtő -- azaz kritikátlan áldozat. Szükségképpen a követői is azok. Marx fő gondolati keretét, hogy a materializmus egyszerre hozza létre a feszítő ellentéteit és azok szintetizált (elméleti és gyakorlati) meghaladásának feltételeit, nem a saját gondolatmenete, hanem a hegeli dialektika igazolhatná -- ha nem szólna teljesen másról.

Neobolsevizmuson a politika totalizálását és az erkölcsnek és az egyéb társadalmi intézményeknek a hatalom érdekében történő teljes instrumentalizálását értem. A politikai-hatalmi szempont felülír mindent, a hatalomra jutás és a hatalmon maradás a személy (politikus és választó) dehumanizálását és integritásának (erkölcsi rendjének) szétrombolását vonja maga után, ami a konzervativizmus pontos ellentéte.

A populizmus, amennyiben antielitista képzelgéseiben a vezér/vezérelvű állam és a választók közötti intézményrendszer (erkölcsi rend, autonómiák, társadalmi intézmények) kiüresítését éri el, ennek a neobolsevizmusnak az előszobája. Van esély arra, látva a monologikus etnicizmusát, továbbá a bíróságokkal, a civil társadalommal és az európai intézményekkel kapcsolatos viselkedését, hogy ebből az előszobából a Fidesz 2018 után átlép a politika teljes totalizálása felé.

Azt hinnénk, egy fikarcnyival is jobb az ellenzékünk. De nem. A liberális demokrácia kiesése a társadalmi kommunikációból és a megőrzendő komplex értékrendünkből ugyanennek a neobolsevik mentalitásnak a magyar ellenzéki formája. A magyar ellenzékiségé -- talán a Momentumot leszámítva -- a liberális demokrácia és anyagi alapja, a hatékony kapitalizmus teljes kommunkációs és erkölcsi negligálásával kiváló példa a neobolsevik ellenzéki viselkedésre. Noha "helyreállításról" meg alkotmányosságról beszél, ennek kézzelfogható erkölcsi, értéktartalma nincs az ellen-fülkeforradalmiságon túl. Orbánság és ellenorbánság vetélkednek egymással, és az utóbbi legitimációs igénye nem terjed túl az orbánsággal való szembenállásán. (Amit persze némileg tovább bonyolít, hogy ez a szembenállás messze nem elég robusztus ahhoz, hogy csak az antitetikus volta miatt hiteles legyen.)