A barbárság okozta tömeges sokk már az I. világháborúval elérte az emberiséget, a II. világégés a holocaust rettenetén felül csak az ismétlődés pánikját kínálta: hogy a barbarizmus a világ természetes állapotává válik. A jelen sokkján túl a bolsevizmus továbbélése és terjeszkedése az alapvető civilizációs vívmányok jövőjét kérdőjelezte meg a világháború után nyugati felfogás szerint, ezért vált sürgetővé olyan társadalmi modell kialakítása, amely képes megőrizni a jövőnek a humanitást. Ezzel a reménnyel jöttek létre a jóléti társadalom és a liberális demokrácia kettős rendszerei az Észak-Atlantikumban. Ez a paradigma a tömeg irányításának és a személyes szabadságoknak a termékeny összehangolásával kecsegtetett, ez volt az erkölcsi alapja, és ez volt a küldetése: ti. a humanizmusra szabott társadalmi rendszer kialakítása.
Ahogy lassan ködbe borult előttünk a közgazdaságtan eredeti erkölcsfilozófiai alapja, mellőztük Istent és a természeti törvényeket a társadalmak erkölcsi konstitúciójában, úgy múlt el a II. világháborút követő évtizedek után a társadalmakkal és a politikával szembeni elvárások humanista középpontja. Mind megannyi káros tendencia, amelyekre túl keveset reflektálunk ma, de legalábbis a reflexiókból nem jön létre közös tudás. Ma a politikáról a legritkábban jut eszébe az állampolgároknak, hogy az emberi koordináció féltve őrizendő gyakorlata, és a legjobb esetben is csak pártprogramok megvalósítási terepeként jön szóba. A legjobb esetben, mondom, mert ma már csak a puszta hatalomgyakorlás maradt itt, a keleti végeken, amelyet egyesek megpróbálnak az európai hagyomány egy kevésbé hangsúlyos ágaként feltüntetni (részint az antik szofistától, Thraszümakhosztól, részint Machiavellitől eredeztetve a fő gondolataikat és bevonva az interpretációba komolyabb modern filozófusokat, mint Leo Strauss és Eric Voegelin), de mivel ennek éppen a lényegét, azaz a hagyománynak a közjóval való kapcsolatát nem tisztázzák, hiszen igényük sincs erre, az egész gondolatmenet inkább csak a náci jogász, Carl Schmitt szuverénelméletébe esik vissza -- röviden, az erkölcsi gondolkodás helyett a jogias-decizionista hatalmi, voluntarista beszédmódot erősíti. Mellesleg: azok a magyar kormánypropagandisták, akik már rég feladtak tulajdonképpen minden civilizációs hagyományt, a tömegpszichózisba űzött nacionalizmust is magától értetődően csak praxisként kezelik és szolgálják. Magyarországon a nemzetnek nincsen a körükben se történetírása, se filozófiája, csak tömegpszichológiája.
A liberális demokrácia kiüresedése és a legitimációs problémái a középpont -- a humanizmus és vele a pontos erkölcsi beszédmód -- elmúlásának eredménye. Ennek -- és pandanjának, a technicizálódó társadalmi alrendszerek divergálódásának, magyarul a kapitalizmus/gazdaság és a közgazdaságtan, a társadalmi interakció és a szociológia, a kultúra és kohéziója, a politika és a politológia demoralizálódást követő autopoietikus-önigazoló mechanizmusai elválásának -- köszönhető, hogy a liberális demokrácia nem volt képes elég erős (keleten: semmilyen) kultúrát és identitást vonni a személyes és tömegbe szervezett politikai identitások fölé. Elmúlt a világháború rettenete kapcsán érzett megrendülés, nincs ami táplálja a humanizmust, ami megöli a liberális demokrácia ethoszát, kiüresíti az intézményei jelentését és végül bedönti az intézményi rendszert magát is. Már csak e legutóbbi esemény van vissza, ami lehet, hogy ebben a formában nem fog bekövetkezni, de ez elmállás már velünk van Nyugaton is. Az, hogy az elmállás feltartóztatható-e, megoszlanak a vélemények. A legitimációvesztés és a politika iránti megvetés velünk él, és talán már képzelőereje sincs a legtöbb embernek, hogy tudja: nem ezt akartuk.
Boldog karácsonyt! (Ami nyilvánvalóan maga is csak egy udvariassági gesztus. Éppen, mint a parlamentek összehívása.)