1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2017.12.23. 11:58 HaFr

Hogyan megy tönkre a liberális demokrácia a II. világháború óta?

Képtalálat a következőre: „westminster in ruins”

A barbárság okozta tömeges sokk már az I. világháborúval elérte az emberiséget, a II. világégés a holocaust rettenetén felül csak az ismétlődés pánikját kínálta: hogy a barbarizmus a világ természetes állapotává válik.  A jelen sokkján túl a bolsevizmus továbbélése és terjeszkedése az alapvető civilizációs vívmányok jövőjét kérdőjelezte meg a világháború után nyugati felfogás szerint, ezért vált sürgetővé olyan társadalmi modell kialakítása, amely képes megőrizni a jövőnek a humanitást. Ezzel a reménnyel jöttek létre a jóléti társadalom és a liberális demokrácia kettős rendszerei az Észak-Atlantikumban. Ez a paradigma a tömeg irányításának és a személyes szabadságoknak a termékeny összehangolásával kecsegtetett, ez volt az erkölcsi alapja, és ez volt a küldetése: ti. a humanizmusra szabott társadalmi rendszer kialakítása.

Ahogy lassan ködbe borult előttünk a közgazdaságtan eredeti erkölcsfilozófiai alapja, mellőztük Istent és a természeti törvényeket a társadalmak erkölcsi konstitúciójában, úgy múlt el a II. világháborút követő évtizedek után a társadalmakkal és a politikával szembeni elvárások humanista középpontja. Mind megannyi káros tendencia, amelyekre túl keveset reflektálunk ma, de legalábbis a reflexiókból nem jön létre közös tudás. Ma a politikáról a legritkábban jut eszébe az állampolgároknak, hogy az emberi koordináció féltve őrizendő gyakorlata, és a legjobb esetben is csak pártprogramok megvalósítási terepeként jön szóba. A legjobb esetben, mondom, mert ma már csak a puszta hatalomgyakorlás maradt itt, a keleti végeken, amelyet egyesek megpróbálnak az európai hagyomány egy kevésbé hangsúlyos ágaként feltüntetni (részint az antik szofistától, Thraszümakhosztól, részint Machiavellitől eredeztetve a fő gondolataikat és bevonva az interpretációba komolyabb modern filozófusokat, mint Leo Strauss és Eric Voegelin), de mivel ennek éppen a lényegét, azaz a hagyománynak a közjóval való kapcsolatát nem tisztázzák, hiszen igényük sincs erre, az egész gondolatmenet inkább csak a náci jogász, Carl Schmitt szuverénelméletébe esik vissza -- röviden, az erkölcsi gondolkodás helyett a jogias-decizionista hatalmi, voluntarista beszédmódot erősíti. Mellesleg: azok a magyar kormánypropagandisták, akik már rég feladtak tulajdonképpen minden civilizációs hagyományt, a tömegpszichózisba űzött nacionalizmust is magától értetődően csak praxisként kezelik és szolgálják. Magyarországon a nemzetnek nincsen a körükben se történetírása, se filozófiája, csak tömegpszichológiája.

A liberális demokrácia kiüresedése és a legitimációs problémái a középpont -- a humanizmus és vele a pontos erkölcsi beszédmód -- elmúlásának eredménye. Ennek -- és pandanjának, a technicizálódó társadalmi alrendszerek divergálódásának, magyarul a kapitalizmus/gazdaság és a közgazdaságtan, a társadalmi interakció és a szociológia, a kultúra és kohéziója, a politika és a politológia demoralizálódást követő autopoietikus-önigazoló mechanizmusai elválásának -- köszönhető, hogy a liberális demokrácia nem volt képes elég erős (keleten: semmilyen) kultúrát és identitást vonni a személyes és tömegbe szervezett politikai identitások fölé. Elmúlt a világháború rettenete kapcsán érzett megrendülés, nincs ami táplálja a humanizmust, ami megöli a liberális demokrácia ethoszát, kiüresíti az intézményei jelentését és végül bedönti az intézményi rendszert magát is. Már csak e legutóbbi esemény van vissza, ami lehet, hogy ebben a formában nem fog bekövetkezni, de ez elmállás már velünk van Nyugaton is. Az, hogy az elmállás feltartóztatható-e, megoszlanak a vélemények. A legitimációvesztés és a politika iránti megvetés velünk él, és talán már képzelőereje sincs a legtöbb embernek, hogy tudja: nem ezt akartuk.

Boldog karácsonyt! (Ami nyilvánvalóan maga is csak egy udvariassági gesztus. Éppen, mint a parlamentek összehívása.)

439 komment

2017.12.21. 21:30 HaFr

Felirati ellenzék

Képtalálat a következőre: „revolution and consolidation”

Széky János, féltucatból az egyik polgári esszéistánk-publicistánk, az ünnepi ÉS-ben megjelent (ötből) négy és félcsillagos vezércikkében -- a csillagokat mindjárt igyekszem megindokolni -- azt írja, hogy az ellenzéki politikusaink beleragadtak "a képzetbe, hogy Orbánt olyan játszmában lehet csak legyőzni, amelynek a szabályait ő jelöli meg." Nem mondhattam volna másként magam sem. Az, hogy az ellenzék elfogadja a játszma szabályait, nem elsősorban az alkotmányosságra vagy a politikai rendszerre vonatkozik ("centrális erőtér", választási szabályok), hanem a politika éthoszára, az értelmére, küldetésére, a jelentésére. Ti. nem állítanak szembe az orbáni világgal egy markáns alternatív erkölcsi -- akár polgári, mint a cikkben citált Donald Tusk, akár más jövőképes -- szemléletet. (Ennek jele volt a Jobbik és a baloldali pártok felmerült összefogása is, ami már az én hozzáadásom a témához. Az ellenzéki politika kimerül a technikai bravúrok igényében és a bénaságok/hitszegések tényében, de szemben Orbánnal, aki legalább a saját választói felé felkínálja a politika erkölcsi értelmét, addig az ellenfelei se egymás között, se a választóik felé nem tudnak másként, mint a pártokrácia nyelvén beszélni.)

Az alternatív jelentésadás, ha sikeres akar lenni, nem merülhet ki a fennálló bírálatában. (Ezért az ellenzéki politika, amely kimerül ebben, még csak nem is antiorbánizmus -- hiszen nem ad pozitív alternatívát --, csak amolyan unorbánizmus.) Az a bírálat, amely nem egy alternatív -- tágabban erkölcsi, a jó világra/rendre vonatkozó, ugyanakkor az érvényesség reális igényét támasztó  -- szemlélet alapján áll, nem bírálat, hanem petíció, mert nem tűzi ki célul a politikai világ átalakítását. És valóban, az ellenzékünk mintha folyamatosan feliratban és petíciókban levelezne (vö. cirkuszol) a főhatalommal. Nem pusztán politikai, hanem erkölcsi-világnézeti hatalomként fogadja el azzal, hogy nem tud alternatív világot emelni mellé és vele szemben -- ami a történelemben valamelyest járatos olvasónak a rendek és az uralkodó viszonyát idézheti, amely nem egyszerűen politikai, hanem definíciós képlet volt.

Ebben a posztban -- egyszersmind megindokolva az egyébként kiváló Széky-cikkel szembeni hangsúlybeli bírálatomat is -- még azt szeretném világosabbá tenni, amit ő a cikk utolsó bekezdésében az én ízlésem szerint elnagyolt: nem volt ilyen éthosza, jelentése a 2010 előtti világunknak sem, ami éppen a legfontosabb kérdésben a rendszerváltók -- nem tudok másként fogalmazni -- alapvető ignoranciájára, a magyar történettudomány, a nemzetismeret és a rendszerváltás-tudomány (tranzitológia) gyakorlati kudarcára vall. A rendszerváltás körüli felszabadulás érzése az elméleti felkészületlenség és a praktikus együttműködésképtelenség okán sosem vezetett el a konszolidált polgári, liberális, akármilyen, de európai közösségi éthoszig, amely -- legalább utólag -- a rendszerváltás közös szemléletét jelenthette volna. 1989 óta sincs politikai közösség ebben az országban, ahogy előtte sem volt, ezért is nehéz most Orbánnal felvenni a versenyt, aki éppen ezt a közösséget akarja létrehozni és nem kizárt, hogy sikerül is neki -- elsősorban innen a meggyőződés a köreiben, hogy már csak egy ciklus kell ahhoz, hogy visszafordíthatatlanok legyenek a változások. (Másodsorban persze az óriási informális hatalmuk fogja ezt a visszafordíthatatlanságot okozni: hogy a privatizált vagyonok révén a fideszes családok szabályosan beleeszik magukat tízmillió magyar mindennapjaiba és válnak ebben fizetett szolgáltatókká, szabályozókká és erkölcsi mércévé, ami az államirányításban bekövetkező valószínűtlen változásnak is ellent tud majd tartani.)

Ezért van félreértésben folyamatosan Kis János, aki a szintén most megjelent Narancs-számban n+1-edszer adja elő az orbánizmus moralizáló, a legjobb esetben is univerzalista bírálatát a politika olyan technicizáló-akontextuális felfogásában -- ti. ahogy korábban adottnak vette a liberális demokrácia és a semleges állam csak konstrukcióként létező erkölcsi rendjét, ma ugyanúgy adottnak veszi a már érvénytelenített erkölcsi rendjét, és ebből bírálja az orbánizmust --, amelynek sok köze lehet ahhoz, hogy a liberális (valójában progresszivista) oldal már harminc éve súlyos tévedésben van a saját politikai filozófiájának hasznosságát, Európát és a demokrácia hazai importját illetően. Amikor azt hitték magukról, a Nyugatot képviselik, annak legföljebb a hatvanas évek óta ismert rendszerkritikus felfogását sajátították el, a rendszerkritikai szemüvegen értelmezve magát a rendszert (az éthoszt), amelyet így sosem értettek meg valójában, ideértve, hogy nem értették az érvényességi feltételeit. "Európának" nálunk sosem volt képviselete, nem csoda, hogy ma sincs se értelmiségi, se politikai erő, amely értőn tudná védeni a hazai kontextusban. A progresszivista oldalnak most annál is nehezebb, hogy ami egykor evidens éthosz volt, az ma defenzívában van a Nyugaton is, noha szemben azzal, ahogy a putyinista propagandát átvevő kormányzatok beállítják, ez messze nem a hanyatlás, hanem inkább az átalakulás jele. Ebben a "káoszban" egy tehetséges vezető meg fogja sejteni a jövőt és elő fog állni a Széky és általam hiányolt alternatív szemlélettel Magyarországon is, Magyarországra szabva. De ezt a vezetőt még nem ismerjük.

164 komment

2017.12.20. 12:23 HaFr

Mi is a kereszténység politikai értelme Európában?

Képtalálat a következőre: „politikai kereszténység”

A kérdés annál is fontosabb, hogy láthatóan az autokráciák saját politikai legitimációjukra kezdik használni Krisztus örökségét, amihez asszisztálnak az autokráciák keresztény testületei (és főpapjainak jó része). Vajon mi ennek az oka?

Európa "keresztény örökségének" védelme két szempontból is problematikus. Egyrészt, mert nem választható el és főleg nem állítható szembe Európa klasszikus, zsidó, felvilágosodás kori és progresszív örökségével (és ezzel korlátozzuk magunkat a pozitívumainkra), másrészt nem világos, mit értünk kereszténység alatt, és itt két dolgot szokás: a biblikus, hívő, "élő" kereszténységet és a keresztény univerzum artefaktumait (a világunkban való műveit és objektivációit: erkölcsi hagyományát, templomait, művészi alkotásait, a feszület szimbolikáját a köztereken, a nyugati önreflexió -- ideértve a szabadság -- bonyolultságát és mindenekelőtt magát az egyházat, ennek dogmatikáját és hierarchiáját).

Amikor az autokráciák kijelölik a kereszténységet mint egyfelől a progresszivizmussal, másfelől az idegen kultúrák immigrációjával (bevándorlásával) szemben megerősítendő falat (vö. kerítés), jellegzetesen úgy tesznek, mintha az élő kereszténység egyszerre tromfolná az európai történelem egyéb szellemi forrásait és kellően erős lenne az objektivációk újratermelésében is, tehát mintha kifele és befele is kellő erővel hatna. Jól tudjuk, hogy ez egyik vonatkozásban sem állja meg a helyét. Európa nem egyenlő az élő, hívő kereszténységgel, soha nem is volt, és a mai erőtlensége okán nyilván nem is lehet már egyenlő vele. Ezt a kijelentést csak az fogadja hisztérikusan, akinek nem sok köze van a kereszténységhez, akinek ellenben van, az problémaként kezeli. És nem látszik egyelőre, milyen megoldást találna rá.

A hisztérikusok számára az élő kereszténységgel való takarózás jellemzően a történeti keresztény kiemelésének és hatalmi pozícióinak megőrzésére szolgál egy politikai napirendnek alávetve. Ehhez álhittel takargatják a politikai kereszténységet. Holott egyszerűbb lenne azt mondaniuk, hogy a helyét akarják rögzíteni az Észak-Atlantikum egymilliárd emberének életében, jóllehet ennek az egymilliárd embernek a körében az élő kereszténység hatóereje folyamatosan csökken. Mármost a keresztény közéleti embernek -- eltérően a politikai kereszténytől -- ez, az élő keresztény hit térvesztése az elsődleges problémája, nem pedig az idegen kultúrák és a progresszió térhódítása. Az a kudarcunk, hogy ez utóbbiakat nem tudjuk magunk köré szervezni, ám nem gondoljuk, hogy a politikai rögzítése ezen segítene. A keresztény ember az élő hit visszaszorulásában látja a felelősségét, amely a másodikat -- az idegenség eluralkodását -- magyarázza. Nem pedig az utóbbi visszaszorításától reméli az első megoldását. A progresszivizmus és a multikulturalizmus homogenizáló hatásának felpanaszolása tehát érvényes diagnózis, de mivel a műre irányul és hazudik a mögötte lévő hittel kapcsolatban, teljesen irracionális elvárásokat támaszt az emberi élettel szemben. Konkrétan a tájképbe merevítését. (Jelzem, teljesen más útja lenne az érvelésnek, ha nem a kereszténységet emelné ki Európa kulturális identitásának védelmében, hanem a plurális európai tradíciót, ahogy fentebb érintettem. Ez utóbbi a nyugati konzervativizmus útja, amelynek azonban különböző okok miatt ma nincs keletje Európában: most éppen nem látszik ki a progresszivizmus és a nacionalizmusok mögül.)

A kereszténység egyetlen potens útja a tágan értelmezett hatalomba Ferenc pápán és az evangelizáción át vezet, amelyet éppen a -keresztények utasítanak el a legvilágosabban. Amikor a Krisztus és az emberi közötti választás politikai szempontokra redukálódik, ott a kereszténység halálra van ítélve. QED. A kereszténységgel való takarózás olyan logikai, kulturális és teológiai hiba, amelyet jellemzően újpogány-nacionalista kurzusok követnek el a XX. század eleje óta. Magyarország akkor is élen járt és most is élen jár ebben az eltévelyedésben. Persze ez a politikai keresztények szempontjából nem hiba, hanem ellenkezőleg, a nacionalizmus hatékonyságának emelését szolgálja. A politikai kereszténység értelme  már több mint száz éve úgyis leginkább csak a nacionalizmus szolgálata. Ez idő óta maga a nacionalizmus is része a keresztény műnek, vagy még inkább maga alá temette azt. Sajnálatos, ahogy a püspöki kar -- megint csak tisztelet a kivételeknek -- kollaborál ebben.

38 komment

2017.12.20. 08:21 HaFr

A Karácsony-koalíció a Momentum elvérzését eredményezheti

Kapcsolódó kép

Hajnal Miklós, Momentum: "Karácsony Gergely egy olyan „koncepciót képvisel, ami a Momentum számára ki van zárva”, (...) nem arról kell beszélni, hogyan fogjanak össze az ellenzéki pártok hanem arról, ami az embereket érdekli. (...) A Momentum jelöltjeinek többsége korábban nem politizált, jellemzően civilek, nem indultak korábbi választásokon így nehezen mérhetők az esélyek. Ezzel együtt a Momentum saját egyedüli jelöltjei által több tucat választókerületet nyerhetőnek tart."

A Momentumnak valójában elég sok félnivalója van egy -- még távolról sem operatív -- Karácsony-koalíciótól és nagyon kapaszkodnia kell, hogy a kormányváltást akarók érzékelhető hányada majd rászavazzon (mivel az már most nem látszik működni, hogy a "kiábrándult" fideszesekből meg lehet élni). A gyilkos korlátoltsággal ("ami az embereket érdekli") kevert nagyotmondás (""több tucat nyerhető") és a túl jól ismert politikusi hazugság ("nehezen mérhető") ilyen körülmények között halálpontosan a többi pártéval rokon ócskaságként (szokványos erkölcstelenségként) csapódik le (aminél már csak egy rosszabb van a politikában: röhejessé válni, de ez is közelít), ezért nem tanácsolnám a szóvivőnek, hogy ebben a mederben folytassa tovább a kampányt. Különösen, hogy amint tartottam tőle, a civilszervezetek ügyében folyó népszavazási aláírásgyűjtés szinte teljes észrevétlenségben zajlik: a Momentumnak nem sikerül benntartani a témát a nyilvánosságban, és még kevésbé sikerül a gyűjtés kapcsán olyan narratívát építeni a köztudatban, ami végre nagy tömegek számára teremthetne azonosulási lehetőséget a párttal és választ adhatna arra az alapvető választói kérdésre, hogy "miért titeket?".

Tanácstalan vagyok -- ami még mindig optimistább, mint a vérmesebb kommentelőim álláspontja --, hogy vajon lesz-e még valami a Momentumból. A választásokból 2-3%-os végeredménnyel kijőve -- ami nyilvánvaló kudarc lenne a kezdeti várakozások fényében, amely várakozásokat egyébként jellemzően az a balos értelmiség keltette, amely mostanra dobta a pártot -- a pártvezetésnek mélyen el kell majd gondolkodni a teljesítményéről. Könnyen lehet, hogy mire a Momentum -- amit ne zárjunk ki -- tényleges tényező lesz a magyar politikában, addigra éppen azt kell majd felülvizsgálniuk, ami idáig az egyetlen üzenetük volt: hogy elég fiatalnak lenni a változtatáshoz. Hogy ne kelljen a párt nevét végül Momentum helyett Inerciára cserélni, minden szempontból -- de legelőször az eszmék és a gondolatok szintjén -- újra kell majd gombolni a kabátot. (Persze, tudom, hogy 2018 pénzt hozhat országos listával és aztán irány 2022. Nyilván nem állíthatom innen, hogy akkor nem lesz meg a 15%.)

U.i. Gondolhatja az olvasó, hogy semennyire nem érdekel Karácsony és a Régi Geng sorsa, csak jeleztem, hogyha a nap végül északon kel fel és a Szaturnusz gyűrűi smaragd zöldben kezdenek izzani, akkor a Momentumnak annyi -- magyarul mennyire nem múlik rajtuk semmi, mert nem a saját produktumuk viszi őket előre meg hátra.

143 komment

2017.12.19. 12:24 HaFr

Valóban jó a magyar tulajdon túlsúlya? Baldauf úr, a CBA meg a hónapos retek

Képtalálat a következőre: „cba bolt”

A CBA-nagytulajdonos Baldauf szerint jó, habár ennek némileg ellentmondva ugyanő most adja át üzememeltetésre a boltjait a Lidlnek. A kérdés tehát inkább az, hogy miért adja át és miért nem a tulajdonostársainak adja át a CBA-n belül. Nyilván, mert a Lidlt rátermettebb, biztosabb bérlőnek gondolja, mint a saját közegéből érkező embereket. Ehhez képest furcsa, hogy nem tartja "egészségesnek", hogy az élelmiszerboltok többsége külföldi tulajdonban van -- bár, ha jól belegondolunk, tényleg nem az. Rontja a CBA egészségét. Baldauf pedig maga sem szolidáris ezzel a beteggel -- ha a saját érdekeiről van szó, akkor pontosan tudja, hogy a németekkel jobb üzletet csinál.

Baldauf ugyanakkor már azt latolgatja, hogy hány Tescót kell átalakítani mire, ami legalábbis furcsa képességre vall, hacsak nincsen kristálygömbje -- vagy bennfentes információi, ami alatt nem okvetlenül tescós, hanem kormányzati információt értek arra vonatkozóan, hogy miként akarják majd kikényszeríteni a Tescót a magyar piacról, hogy a gyengén muzsikáló magyar tulajdonú láncok konkurenciája csökkenjen (aminek természetesen leginkább a vásárlók látják majd a kárát, ti. ők fizetik majd ki a CBA alacsony hatékonysága miatt dráguló hónapos retket). Csak hogy világos legyen, 2015-ről 2016-ra az összes jelentősebb kiskereskedelmi lánc -- ideértve a messze legnagyobb Tescót is -- növelte a bevételeit hazánkban, kivéve a csökkenő CBA-t és a stagnáló Reált. Ha a Tescó magyar hálózatát megveszik, az nem azért lesz, mert szenvedne, hanem mert olyan ajánlatot adnak neki, amit nem tud majd visszautasítani. Azzal kapcsolatban pedig, hogy Baldauf mit hazudik a Tesco nagy-britanniai működéséről, itt vannak a legfrissebb publikus adatok. Itt meg egy hazai cikk. Itt meg egy 2015/2016-os, hogy az előzővel szinkron trendeket mutassam. Itt meg a részvényárfolyamok. Itt meg a Tesco cáfolja, hogy ki akarna vonulni.

Tehát ezidáig nem világos, miért lenne jó a magyar tulajdon túlsúlya -- ahogy a nacionalista propaganda tódítja. A vásárlóknak biztosan nem jó, mert a korlátozott verseny felhajtja az árakat. Hát akkor kinek jó? Bingó! Az új tulajdonosoknak, akiken körbenézve az országban az is rögtön világossá válik, hogy nem magyar tulajdon túlsúlyáról beszélünk, hanem egy klikk túlsúlyáról. Amit a piros-fehér-zöldbe öltöztetett magyar szív magyar tulajdonnak vél, az az Orbán körüli nertársak szűk körének zsebét jelenti, olyan szűk körét ráadásul, amely a piacon sosem bizonyított a saját befektetését kockáztatva, hanem közpénzen hízik és közpénzen szerez magántulajdont, amit aztán jó eséllyel alacsony hatékonysággal üzemeltet, újfent csak közpénzen újrastafíroztatva azt, ha rászorul. Nem a magyar polgárok és kistulajdonosok ezreiről van szó, hanem olyan emberekről, akiknek mindössze egyetlen érdemük van: hogy hűségesek az országvezetőhöz. Hogy mi a jó ebben a magyaroknak, az találja ki, akinek elég sokat fizet a NER. Én azonban azt mondom, ez nagyon rossz a magyaroknak nemcsak, mert folyamatosan fizetik megnövekedett árban a kormányzat-közeli emberek hozzá nem értését és közpénz bulimiáját, hanem mert olyan -- irányítással felérő -- befolyással van ránk egy szűk kaszt a az élet legapróbb vetületeiben is, hogy ez lassan az úr-szolga viszonyt közelíti.

Újabb illusztrációjaként ennek, most vette meg -- a szintén közpénzen működő és a hazai gázárat drágító -- Garancsi-féle MET a fél hazai gázvezeték-hálózatot. Közben gomba módra szaporodnak az Orbán-közeli cégek a paksi -- szintén közpénzen finanszírozandó -- beruházások körül. A példák orrvérzésig szaporíthatók, és mindegyikből az derül ki, hogy gyanús közbeszerzési vagy anélkül meghozott határozatokkal jut egy klikk ellenőrizetlen pénzköltési lehetőségekhez, amit se a hatékonysági, se az átláthatósági tényezők nem korlátoznak. Az így eszközölt beruházások üzemeltetést is ez a klikk végzi, tehát a magyar lakosság nap mint nap adózik neki és alárendeli az életét az általa nyújtott, a piaci szempontokkal nem moderált "szolgáltatásoknak". Tízmillióan néhány tucat emberből álló tulajdonosi körnél bankolunk, fizetjük a közműveket, végezzük a napi bevásárlást, nézzük a tévéjüket és a filmjeiket, nyilván más-más intenzitásban, de folyamatosan erősödően -- miközben ugyanezek bírnak állami kényszerrel is fölöttünk. A magyarok valójában régen nem volt alávetettségbe küzdötték magukat. Még nagyobb baj, hogy ezzel párhuzamosan abba a tudatállapotba jutottak, hogy attól függően fogják lájkolni vagy diszlájkolni ezeket a tényeket, hogy fideszes vagy nem fideszes a politikai preferenciájuk. Nem érdekli őket se a saját zsebük, se az erkölcsi érzékük, se a józan ész -- csak a párt és a pártos megosztottság számít. Az olyan ostoba állítások, hogy "még mindig jobb, hogy náluk van, mintha a multiknál lenne", pedig sajnálatos előjele annak, hogy ez a tudatállapot akár évtizedekre meg fogja még határozni a nemzetünk mentálhigiénéjét. Piros-fehér-zöld, ez a magyar föld.

(U.i. Azt is kinézem Baldaufból és kormányzati súgóiból, hogy végül a Lidlnek tesznek be valahogy, oszt végül kiderül, egy kis fáziseltolódással közpénzen üzemeltetjük Baldauf úr középszerű boltjait. Ennek csak az mond ellent, hogy Orbán a németekkel azért nem szeretne tengelyt akasztani. Meg fogjuk látni.)

159 komment

2017.12.18. 12:58 HaFr

A véleményem az ún. kulcskérdésekben

Képtalálat a következőre: „közép európa politikai térkép”

Miután a huszadik ilyen irányú pellengérre hívtak meg kommentelők az utóbbi hónapban főleg a blogomon kívül -- a blog törzskommentelői nagyjából ismerik az álláspontomat --, hadd tisztázzam:

- Igen, károsnak tartom az Orbán-kormányzás etnicista irányát, viszont a modernizációs nacionalizmus oldalán állok a Nyugaton egy ideje domináns multikulti progresszivizmussal szemben. Vallom, hogyha a népbutító és a kompetenciáinkat megrekesztő etnicizmussal szemben nem térünk át a nemzeti modernizációra, akkor az ország népének nemcsak jelene nincs, de jövője sem lesz a boldog népek sorában. A nemzeti identitás és a versenyképesség összekapcsolása olyan feladat, amelynek az Orbán-vezette kormányok láthatóan nem tudnak megfelelni. Orbán látószöge ezen a területen hagyományosan szűkebb és terméketlenebb az összes közép-európai miniszterelnökénél, ma éppen Seehofert és Kurzot is ideértve.

- Tehát nem, nem választanám a mai magyar baloldalt a kártékony Fidesz-kormányzással szemben sem, mert a homogenizáló progresszivizmus és a pusztán materiális érdekű versenyképesség aláássa a nemzet kulturális kohézióját, ezzel az identitását, és kitépi a mai ismert értékkatalógusunkból a legtöbb fejezetet anélkül, hogy bármi vonzóval helyettesíteni tudná.

- Az ország érdekének tartom az újabb Fidesz-kétharmad elkerülését, de egyre kisebb esélyt látok rá.

- Az ország érdekének tartanám az MSZP és Gyurcsány eltűnését a közéletből, és sajnálom, hogy Orbán érdeke itt (az erőforrásaink elszívásához hasonlóan) ellentétben áll az ország érdekével, neki ugyanis a leszerepelt korrupt baloldali erők életben tartása és annak biztosítása ideális, hogy ezek foglalják a helyet, illetve megnehezítsék a kredibilis baloldali ellenzék kialakulását.

- A magyar külpolitikát igen kockázatosnak ítélem, mert a túlzott keleti függés -- a Nyugat kiegyensúlyozása érdekében -- kiragadhatja a hazai kezekből az ország irányítását. Nagyobb kooperációt várnék az EU reformjában Brüsszellel, míg -- ahogy értelmezem -- egyelőre a húrok feszítése folyik egy nekünk kedvezőbb közép-európai erőtér kialakítása érdekében. Reméljük, nem szakadnak el a húrok. A magyar külpolitika hosszú távú Kárpát-medencei céljait, amennyiben a magyarság dominanciáját akarja elérni, ebben a kontextusban értelmezem és miközben megértem az ambícióját, az Urálon innen számított európai trendek ismeretében szintén nagyon kockázatosnak érzem. Úgy gondolom, hogy a kormány túl nagy vonzerőt tulajdonít a magyar etnikai szemléletnek, amit az elkövetkező évtizedek inkább nem fognak visszaigazolni. Jóval nagyobb az esélye annak, hogy az etnicizmusban ragadt, offenzív vágyálmokat dédelgető nemzet nem képes majd nemzetként versenyképessé válni, a legjobb tagjai -- adott esetben milliós nagyságrendben -- kiszakadnak belőle és végül a nemzeteken átívelő trendek kisöpörnek minket a fejlett országok sorából. Lásd a posztot elölről.

28 komment

2017.12.18. 09:22 HaFr

Összegzés: három döntő ok miatt nem lesz kormányváltás 2018-ban

Ezek: a javulás a tíz évvel ezelőtti szubjektív biztonságérzetben (ami nem tévesztendő össze az ország objektív lecsúszásával a régióban), a mai ellenzék (MSZP-Gyurcsány) 2004-2010-es emlékezete, a harmadik pedig az ellenzék mai produktuma.

1. A szubjektív biztonságérzetben persze jelentős szerepe van az intenzív propagandának, akár a migrációról és Sorosról, akár a gazdasági "sikerekről", akár a kormányzati mederbe terelt, a narratíva nyújtotta szellemi igazodási pontok nyilvánosságbeli dominanciájáról van szó. A biztonságérzet komplex dolog, és a társadalom alsó és középső harmada számára meghatározó jelentőségű a politikai választásaikban (vagy nem választásaikban). A szubjektív biztonságérzet hatása még akár egy évtizedig kitarthat, konkrétan addig, amíg az objektív lecsúszásunkat -- különösen a háztartások fogyasztásában, azaz kb. az életszínvonalban tapasztalható lemaradást -- még el tudja takarni a biztos szavazók többsége elől, ideértve, hogy még nem omlik össze látványosan a jóléti és egészségügyi rendszer, nem ér el kritikus méretet az elvándorlás, illetve a magyar munkaerőpiac -- megfelelő oktatás és képzés híján is -- még valamennyire meg tud felelni a félperifériával szemben támasztható befektetői elvárásoknak.

2. 2004-2010 kormányzati teljesítményének emlékezete annyira sikeresen annullálódott, sőt vált a többség szemében negatívvá, hogy az még akár egy évtizedig minimálisra csökkenti annak az esélyét, hogy Gyurcsány vagy az MSZP nagyobb szerepet kaphasson ebben a politikai rendszerben, mint az elrettentését. Ezért is roppant visszás, hogy képtelenek bezárni a boltot. Az meg egyenesen viccessé teszi a jelenlétüket, hogy az MSZP nyilvánvalóan Orbán kedve és céljai szerint csökken vagy emelkedik a szimpátiaindexekben, Gyurcsány pedig Orbán antitéziseként létezik csak amellett, hogy jó ideje a legelutasítottabb politikus. Akik a legjobban utálják Orbánt, azok szavaznak rá.

3. Az ellenzék mai produktumát már nem kell túlmagyarázni. A narratíva és a jövőkép csaknem teljes hiányától kezdve az alsóbb szintű, akár a Fidesszel egyeztetett korrupcióban való lelkes részvételen át a saját szavazóinak folyamatos becsapásáig tucatnyi összefüggő -- az ellenzék nagyobb pártjainak erkölcsi züllésére mutató -- okot sorolhatnók. Megtetézve ezeket a megmaradt szimpatizáns médiájuk igénytelenségével, a politikusaik aggasztó szellemtelenségével és az értelmiségük impotenciájával (vessük össze például a politikai hozzáadott értéküket a Fidesz ellenzéki időszakában végzett nem éppen magas színvonalú, de fókuszált századvéges munkával), nem csoda, hogy partvonalon lesznek még jó ideig.

Mindent összevetve magam is úgy látom, hogy Orbánnak nagyon jó esélyei vannak hatalmon maradni legalább a húszas évek közepéig, talán 2030-ig. Eddig azonban nyilvánvalóan nem lát még el a mai szem, sok minden történhet, amire most nem lehet számítani, de a mai trendnek ebben a három pontban összegzett meghatározói nem sok jót sejtetnek az elkövetkező évtizedre. Az a baj, hogy a baloldalon egyelőre még a tükör sincs kész, számvetés sem készül, amelyből politikai tanulságokat lehetne levonni, nemhogy a számvetés politikai cselekvést váltana ki. Az említett három tényezőben fordulatot elérni mindegyik esetében kb. egy évtizedes horizontot igényel, együtt tehát egyértelműen az említett prognózist erősítik.

213 komment

2017.12.17. 10:30 HaFr

A kormányváltásnak már csak a második útja maradt

Kapcsolódó kép

Itt a blogon évek óta két stratégiai módját különböztettem meg a kormányváltásnak, amelyeken túl fel-felvetettem a technikai koalíció lehetőségét a Jobbik és a baloldal között, de ennek amoralitását hangsúlyozva legfőképp a politikai rendszer hatalmi logika felé történt eltolódását illusztráltam vele. Ez a technikai ("hatalmi") logika most végképp elveszni látszik, és természetesen semmilyen reális esélyét nem látom annak se, hogy a baloldal -- akár összeállva is, aminek nincs esélye -- egyedül megszerezze a többséget 2018-ban. 

A két stratégia közül az egyik az ún. modernizációs nacionalizmus narratívájára épült volna, kiindulva abból, hogy a magyar nemzet kialakulásában konstitutív erejű etnicista (antimodernizációs) nacionalizmus egyedüli versenyképes alternatívája ebben az országban a nacionalizmus (türelmes, kitartó) modernizációs formája lenne (amely majdnem megfelel a Kaczynski-féle lengyel jobboldal gondolkodásának, ennek katolikus komponense nélkül). A modernizációs nacionalizmus melletti indokaimat és ennek a narratívának a termékenységét több fordulóban, hosszan kifejtettem már ezen a blogon. A mai magyar ellenzék azonban nem alkalmas ennek a narratívának és a hozzá tartozó modernizációs stratégiának a politikai átültetésére, vagy mert nem érti (a Jobbik), vagy mert amellett, hogy idegen tőle ez a gondolkodás, maga teljesen diszkreditálódott (ilyen a baloldali pártok többsége). Egyéb modernizációs utak azért nem jönnek számításba, mert ha velük szemben a nacionalizmus ellenzékbe kényszerül, akkor ez utóbbi folyamatosan ellensége lesz neki és instabillá/inorganikussá teszi a modernizációt, amivel visszajutunk oda, ahol tartottunk, hogy az ország politikai kultúrája az "idegen" progresszivizmus és az enticista-sérelmi nacionalizmus közötti mély szakadékban ragad teljes terméketlenségben.

Ezek után egyetlen stratégiája maradt a kormányváltásnak -- ez pedig az ország mély válságba engedése, lecsúszása és annak kivárása, amíg a társadalom radikálisan szembefordul az etnicista-rabló kormányzattal. Ennek az esélye az évek során várhatóan erősödni fog, hiszen ez a kormány nem kormányoz, ez a hatalom a közjó ellensége és az erkölcsi és szakmai károkozását már ha akarná se tudná visszafordítani, mert nincsen meg hozzá a tehetsége és az emberi erőforrása. Az ország utóbbi nyolc éve (kiegészítve a megelőző nyolccal) az ország fejlődésében olyan visszalépést jelent, amit évtizedek konstruktív kormányzásával lehet -- ha egyáltalán -- majd kiheverni, de ehhez a válság további elmélyülése után olyan elitnek kell átvennie a hatalmat, amely pontosan érti a feladatát, erkölcsileg megingathatatlan és szakmailag rátermett -- és mint ilyen a nemzeti modernizáció alapján áll. Egyelőre nem látszik az, hogy kik közül fog ez előállni kellő létszámban, ha majd további évek hosszú sora után eljön az idejük.

Röviden? A nacionalizmus jó, ha versenyképes. A magyar nacionalizmus ellenben sosem volt az, mindig is parasztvakítás, ki- és lecsúszás és nem mellesleg emberi életek százezreinek megkeserítője volt. Ha a magyarok beleragadnak ebbe, lesz még Trianonunk népességben és GDP-ben is. Megfőz minket a világ. Át kell szabnunk a nacionalizmusunkat, amíg van kinek.

167 komment · 1 trackback

2017.12.16. 16:59 HaFr

Politikai patológia és temetésszervezés itt

Képtalálat a következőre: „sírt népek veszik körül”

 

A politológiának úgyis mán lassan kétszáz éve lőttek Magyarországon, vö.

"Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl stb."

- írá Mihál.

A patológus megállapítja, hogy a Momentumnak igaza van, és ki kell itt halnia (n+1-edszer) mindenkinek, akinek köze volt az elmúlt ötven évhez (vagy ebből legalább tízhez), amelynek az oka ugyanaz, mint lassan kétszáz éve mindég, a modernizációra képtelen nacionalizmus eluralkodása az agyakban (mert a képes, az jó volna, de ez az apró különbség képes és képtelen között valódi hulláknak a szükségesnél milliókkal nagyobb, az egy főre mai áron számolt éves jövedelemnek pedig milliókkal kisebb adagját eredményezte -- máig kumulálva).

Ki kell halnia (na persze, képletesen) a kisebb és nagyobb gazembereknek, a kisebb és nagyobb mulasztóknak, gyáváknak és megalkuvóknak, a kényelmeseknek és az egoistáknak, a hatalmasoknak és a középkádereknek, a bűnözőknek és a kollaboránsoknak, mindnek (képletesen: az emléküknek és a hagyatékuknak) fel kell feküdniük EU-s támogatásból épült intézetem rozsdamentes acélasztalára, ahol kórboncnok kollégám szépen leveri a sminket és a púdert róluk, pőrére vetkezteti és bedeszkázza őket, de előtte szövetmintát vesz különösen a szívükből és az agyukból, amit mikroszkóp alá helyezek. Lesz kuncsaftom elég a tébláboló Antall miniszterelnök úrtól és a fontoskodó-egoista-kétbalkezes Sólyom elnök úrtól a bohóc Gyurcsány miniszterelnök úron át a legnagyobb szemfényvesztő Orbán Vittóréig, csak hogy a nagyobb kutyákat említsem, a kisebbek meg úgy fognak bebocsátásra várni, mint az összekötött kéve, asztagba téve, amíg a szem ellát.

Csakhogy aztán a végére mind elfogyunk. Legvégül a patológus is felfekszik az asztalra, mintát vesz magából és bedeszkázódik. Aztán jöhet a Mihál nótája még egyszer utoljára. És mit jelent ez az egész? Semmit. Miért, mit jelent már bármi?

88 komment

2017.12.16. 10:05 HaFr

Orbán a választási veresége után is irányítaná az országot

Képtalálat a következőre: „private state”

Nem a lényeg, hogy mindent ellopnak, hanem az, hogy az élet infrastruktúrájába ássák bele magukat, tehát folyamatosan szedik a pénzt lelkes népünktől, miközben függésben is tartják őt, nemsokára már bölcsőtől a sírig. (A banktól a gázszolgáltatáson és a tömegkommunikáción át a szatócsboltig az élet minden területén ott vannak.) Minden nappal, amellyel továbbélünk, hizlaljuk a hatalmukat. Azon csodálkozom csak, miért nem jött létre már a devizahiteles lakások kivásárlására és bérlakássá alakítására is egy "Mészáros"-monopólium, hogy kétmillió ember feje fölött a tető is az ő akaratukból álljon. Bérlakásokban a bérválasztó. Vagy miért nem -- pontosabban mikor -- jön létre már a "Mészáros"-egészségügy. Megmondom: létrejön, amikor odaérünk a hídhoz. Mire az államit -- ti. nem épp érdekmentesen -- tönkreteszik. De lesz ez is, az is, minden. Nagy tétet mernék tenni rá.

A Kádár- és Horthy-rendszerekkel való összevetés lényegileg téves. Ez egy magántársaság, amely az államnak kulcsterületeken csak átmeneti szerepet szán, amíg maga kellően meg nem erősödik. Ilyen átmeneti szerep jut az államnak pl. a vagyonkezelésben, ti. amíg át nem játssza a közvagyont (ideértve az előzőleg törvényes magánvagyonból államosítással megszerzett közvagyont) magánkezekbe. De az állam más alrendszerei -- főleg az egészségügy és a nyugdíjrendszer -- is átmenetiek: folyamatosan nyomorítva ezeket az állam lassan már csak a rendfenntartást és az ellenfelekkel szembeni megtorlást szolgálja, ami alatt elsősorban az adóztatás, a (társadalmi békét minimális biztosító) újraelosztás és az erőszakmonopólium fenntartása értendő (és ez utóbbinak még örülnie is lehet, ti. amíg nem grasszálnak Rogán-gárdák, Kubatov-különítmények és Lázár-fiúk az utcákon). A klasszikus liberális modellel való formális hasonlóság -- hogy ti. hogyan szűkülnek a tényleges állami funkciók -- rémisztő, és ebből is látszik, hogy az államok morfológiája önmagában semmit sem jelent az emberi életek szempontjából -- az erkölcs, a hatalommegosztás struktúrái, a szabadság társadalmi intézményeinek ismerete nélkül. 

A korábbi diktatórikus rendszerekkel szemben a társadalom anyagi és szellemi irányítását már nem az állam, hanem az állam egy szűk uralmi hálózattal összefonódva végzi, az utóbbi szolgálatában. A pártállam helyét, amelyben az állam a párt igazgatási szerve volt, a klikkállam vette át (értelemszerűen az állam a klikk érdekeit szolgálván, de zombi formában, vagyonvesztve, funkcióiban kifilézve). Mindezek miatt ad absurdum oda juthatunk, hogy egy választási vereség -- az állam feletti ellenőrzés elvesztése -- sem számít majd az Orbán és tsai Zrt.-nek a társadalom feletti ellenőrzése szempontjából. Kettős hatalom jönne létre, mert az életet ellenőrzik már.

A rendszer elsősorban néhány aljas ember ötletéből, de a gondolattalan, (tágabb, erkölcsi) korrupcióba süllyedt ellenzék és ez utóbbi mára már szétvert, gyenge emberek által üzemeltetett intézményi hálózatának kollaborálásával jöhetett csak létre, a magyar nép eredendő képességhiányára alapozva ti. a szabadság megőrzésében és a produktív együttműködési készségekben. Ne feledjük, ha elrévedünk Magyarország gyönyörűségén: valójában ez a realitás. Ezt tudjuk, erre vagyunk képesek -- ez Magyarország.

51 komment · 1 trackback

süti beállítások módosítása