Széky János, féltucatból az egyik polgári esszéistánk-publicistánk, az ünnepi ÉS-ben megjelent (ötből) négy és félcsillagos vezércikkében -- a csillagokat mindjárt igyekszem megindokolni -- azt írja, hogy az ellenzéki politikusaink beleragadtak "a képzetbe, hogy Orbánt olyan játszmában lehet csak legyőzni, amelynek a szabályait ő jelöli meg." Nem mondhattam volna másként magam sem. Az, hogy az ellenzék elfogadja a játszma szabályait, nem elsősorban az alkotmányosságra vagy a politikai rendszerre vonatkozik ("centrális erőtér", választási szabályok), hanem a politika éthoszára, az értelmére, küldetésére, a jelentésére. Ti. nem állítanak szembe az orbáni világgal egy markáns alternatív erkölcsi -- akár polgári, mint a cikkben citált Donald Tusk, akár más jövőképes -- szemléletet. (Ennek jele volt a Jobbik és a baloldali pártok felmerült összefogása is, ami már az én hozzáadásom a témához. Az ellenzéki politika kimerül a technikai bravúrok igényében és a bénaságok/hitszegések tényében, de szemben Orbánnal, aki legalább a saját választói felé felkínálja a politika erkölcsi értelmét, addig az ellenfelei se egymás között, se a választóik felé nem tudnak másként, mint a pártokrácia nyelvén beszélni.)

Az alternatív jelentésadás, ha sikeres akar lenni, nem merülhet ki a fennálló bírálatában. (Ezért az ellenzéki politika, amely kimerül ebben, még csak nem is antiorbánizmus -- hiszen nem ad pozitív alternatívát --, csak amolyan unorbánizmus.) Az a bírálat, amely nem egy alternatív -- tágabban erkölcsi, a jó világra/rendre vonatkozó, ugyanakkor az érvényesség reális igényét támasztó  -- szemlélet alapján áll, nem bírálat, hanem petíció, mert nem tűzi ki célul a politikai világ átalakítását. És valóban, az ellenzékünk mintha folyamatosan feliratban és petíciókban levelezne (vö. cirkuszol) a főhatalommal. Nem pusztán politikai, hanem erkölcsi-világnézeti hatalomként fogadja el azzal, hogy nem tud alternatív világot emelni mellé és vele szemben -- ami a történelemben valamelyest járatos olvasónak a rendek és az uralkodó viszonyát idézheti, amely nem egyszerűen politikai, hanem definíciós képlet volt.

Ebben a posztban -- egyszersmind megindokolva az egyébként kiváló Széky-cikkel szembeni hangsúlybeli bírálatomat is -- még azt szeretném világosabbá tenni, amit ő a cikk utolsó bekezdésében az én ízlésem szerint elnagyolt: nem volt ilyen éthosza, jelentése a 2010 előtti világunknak sem, ami éppen a legfontosabb kérdésben a rendszerváltók -- nem tudok másként fogalmazni -- alapvető ignoranciájára, a magyar történettudomány, a nemzetismeret és a rendszerváltás-tudomány (tranzitológia) gyakorlati kudarcára vall. A rendszerváltás körüli felszabadulás érzése az elméleti felkészületlenség és a praktikus együttműködésképtelenség okán sosem vezetett el a konszolidált polgári, liberális, akármilyen, de európai közösségi éthoszig, amely -- legalább utólag -- a rendszerváltás közös szemléletét jelenthette volna. 1989 óta sincs politikai közösség ebben az országban, ahogy előtte sem volt, ezért is nehéz most Orbánnal felvenni a versenyt, aki éppen ezt a közösséget akarja létrehozni és nem kizárt, hogy sikerül is neki -- elsősorban innen a meggyőződés a köreiben, hogy már csak egy ciklus kell ahhoz, hogy visszafordíthatatlanok legyenek a változások. (Másodsorban persze az óriási informális hatalmuk fogja ezt a visszafordíthatatlanságot okozni: hogy a privatizált vagyonok révén a fideszes családok szabályosan beleeszik magukat tízmillió magyar mindennapjaiba és válnak ebben fizetett szolgáltatókká, szabályozókká és erkölcsi mércévé, ami az államirányításban bekövetkező valószínűtlen változásnak is ellent tud majd tartani.)

Ezért van félreértésben folyamatosan Kis János, aki a szintén most megjelent Narancs-számban n+1-edszer adja elő az orbánizmus moralizáló, a legjobb esetben is univerzalista bírálatát a politika olyan technicizáló-akontextuális felfogásában -- ti. ahogy korábban adottnak vette a liberális demokrácia és a semleges állam csak konstrukcióként létező erkölcsi rendjét, ma ugyanúgy adottnak veszi a már érvénytelenített erkölcsi rendjét, és ebből bírálja az orbánizmust --, amelynek sok köze lehet ahhoz, hogy a liberális (valójában progresszivista) oldal már harminc éve súlyos tévedésben van a saját politikai filozófiájának hasznosságát, Európát és a demokrácia hazai importját illetően. Amikor azt hitték magukról, a Nyugatot képviselik, annak legföljebb a hatvanas évek óta ismert rendszerkritikus felfogását sajátították el, a rendszerkritikai szemüvegen értelmezve magát a rendszert (az éthoszt), amelyet így sosem értettek meg valójában, ideértve, hogy nem értették az érvényességi feltételeit. "Európának" nálunk sosem volt képviselete, nem csoda, hogy ma sincs se értelmiségi, se politikai erő, amely értőn tudná védeni a hazai kontextusban. A progresszivista oldalnak most annál is nehezebb, hogy ami egykor evidens éthosz volt, az ma defenzívában van a Nyugaton is, noha szemben azzal, ahogy a putyinista propagandát átvevő kormányzatok beállítják, ez messze nem a hanyatlás, hanem inkább az átalakulás jele. Ebben a "káoszban" egy tehetséges vezető meg fogja sejteni a jövőt és elő fog állni a Széky és általam hiányolt alternatív szemlélettel Magyarországon is, Magyarországra szabva. De ezt a vezetőt még nem ismerjük.