Ezek: a javulás a tíz évvel ezelőtti szubjektív biztonságérzetben (ami nem tévesztendő össze az ország objektív lecsúszásával a régióban), a mai ellenzék (MSZP-Gyurcsány) 2004-2010-es emlékezete, a harmadik pedig az ellenzék mai produktuma.

1. A szubjektív biztonságérzetben persze jelentős szerepe van az intenzív propagandának, akár a migrációról és Sorosról, akár a gazdasági "sikerekről", akár a kormányzati mederbe terelt, a narratíva nyújtotta szellemi igazodási pontok nyilvánosságbeli dominanciájáról van szó. A biztonságérzet komplex dolog, és a társadalom alsó és középső harmada számára meghatározó jelentőségű a politikai választásaikban (vagy nem választásaikban). A szubjektív biztonságérzet hatása még akár egy évtizedig kitarthat, konkrétan addig, amíg az objektív lecsúszásunkat -- különösen a háztartások fogyasztásában, azaz kb. az életszínvonalban tapasztalható lemaradást -- még el tudja takarni a biztos szavazók többsége elől, ideértve, hogy még nem omlik össze látványosan a jóléti és egészségügyi rendszer, nem ér el kritikus méretet az elvándorlás, illetve a magyar munkaerőpiac -- megfelelő oktatás és képzés híján is -- még valamennyire meg tud felelni a félperifériával szemben támasztható befektetői elvárásoknak.

2. 2004-2010 kormányzati teljesítményének emlékezete annyira sikeresen annullálódott, sőt vált a többség szemében negatívvá, hogy az még akár egy évtizedig minimálisra csökkenti annak az esélyét, hogy Gyurcsány vagy az MSZP nagyobb szerepet kaphasson ebben a politikai rendszerben, mint az elrettentését. Ezért is roppant visszás, hogy képtelenek bezárni a boltot. Az meg egyenesen viccessé teszi a jelenlétüket, hogy az MSZP nyilvánvalóan Orbán kedve és céljai szerint csökken vagy emelkedik a szimpátiaindexekben, Gyurcsány pedig Orbán antitéziseként létezik csak amellett, hogy jó ideje a legelutasítottabb politikus. Akik a legjobban utálják Orbánt, azok szavaznak rá.

3. Az ellenzék mai produktumát már nem kell túlmagyarázni. A narratíva és a jövőkép csaknem teljes hiányától kezdve az alsóbb szintű, akár a Fidesszel egyeztetett korrupcióban való lelkes részvételen át a saját szavazóinak folyamatos becsapásáig tucatnyi összefüggő -- az ellenzék nagyobb pártjainak erkölcsi züllésére mutató -- okot sorolhatnók. Megtetézve ezeket a megmaradt szimpatizáns médiájuk igénytelenségével, a politikusaik aggasztó szellemtelenségével és az értelmiségük impotenciájával (vessük össze például a politikai hozzáadott értéküket a Fidesz ellenzéki időszakában végzett nem éppen magas színvonalú, de fókuszált századvéges munkával), nem csoda, hogy partvonalon lesznek még jó ideig.

Mindent összevetve magam is úgy látom, hogy Orbánnak nagyon jó esélyei vannak hatalmon maradni legalább a húszas évek közepéig, talán 2030-ig. Eddig azonban nyilvánvalóan nem lát még el a mai szem, sok minden történhet, amire most nem lehet számítani, de a mai trendnek ebben a három pontban összegzett meghatározói nem sok jót sejtetnek az elkövetkező évtizedre. Az a baj, hogy a baloldalon egyelőre még a tükör sincs kész, számvetés sem készül, amelyből politikai tanulságokat lehetne levonni, nemhogy a számvetés politikai cselekvést váltana ki. Az említett három tényezőben fordulatot elérni mindegyik esetében kb. egy évtizedes horizontot igényel, együtt tehát egyértelműen az említett prognózist erősítik.