Lázár szerint ne fogadjunk be migránsokat, mert lám a cigányokat se sikerült hatszáz év alatt se integrálnunk. Lázár János ezek szerint hasonló gondokkal küszködött, mint I. Mátyás Felséges Urunk és Mária Terézia Felséges Asszonyunk, ráadásul ő is behatóan ismeri Bécset. Rokonlelkek, ennyi. A hivataluk is már-már hasonló. A cigányintegráció nehézségeiről a nagy elődök ugyan nem írtak, de Soros.
Gondjai ennek ellenére azért akadnak Lázárnak. Legutóbb irdatlanul megszeppent, amikor kiderült, hogy lakóhelye, Hódmezővásárhely, amelyért annyi áldozatot hozott már, mióta elkezdte hordozni Rapcsák András táskáját, nem honorálja a nagy jellemét, hanem megüzente neki a polgármester-jelöltjén keresztül, hogy nagy ívben tesz rá. De a legjobban azért szeppent meg ez a jóravaló úr, mert hirtelen elillant az aurájából a legyőzhetetlenség már-már orbánihoz fogható mítosza, amelyet persze hellyel-közzel azért nyerhetett el, mert még sosem volt a "Kormányinfón" egyetlen újságíró, aki elküldte volna őt oda, ahova való. A magyar nép megmaradt méltósága nevében, amit e csuda alkalmakon nem mellesleg a média képvisel.
Az aura kiürülvén János úgy döntött, elkezdi járni a Kárpát-medencét, hogy a lyukat megtöltse a NER és a saját színvonalához méltó gyalázkodással. Gyalázta a bécsi népet, gyalázta a baloldali pártokra szavazó magyarokat, gyalázta az őt kibélelő EU-t, legutóbb pedig gyalázta a cigányokat -- de lám, közben egyúttal (látva a kínos helyzetét, amelybe főnöke szeme láttára került) egy egész ország szurkol neki: "Go, Johnny, go, újra meglehet még a szárnysegédi állás, csak még egy otromba nyelvcsapás, várnak még rád örömök az életben a minielnök oldalán, ha jól odateszed magad, attaboy!" Hiába, aki táskahordónak született, az akár meg is halhat így, legfeljebb a táskák cserélődnek. De minő balszerencse, bár a táska még megtalálhatja, Lázár Jánosból mára mégiscsak egy törtető senki maradt azzal a billoggal a homlokán, amelyet húsz év jellemfejlődésével kiérdemelt: "fölfele nyalok, lefele rúgok, a maradék időmben pedig rombolom a nemzetem".
Lázár János hazudik minden lélegzetével. A magyar-cigány együttélés -- pontosabban a magyar cigányok hazai sorsa -- súlyos, megoldandó terhe a nemzetnek, amely együtt jár olyan megoldatlan problémáinkkal, mint a mélyszegénység, a versenyképtelenség, a kulturális asszimiláció mechanizmusainak céltalansága és eszköztelensége, a társadalmi hálózatok hiánya, hogy csak néhányat említsek. Ezekben akkora haladást ért el az Orbán-kormány, hogy semekkorát, ami miatt Lázár jellemnek éppen annyi joga van a cigányok integrálhatatlanságáról beszélni, mint a saját jogán szerzett vagyonáról.
Lázár János a magyar kormányzat egyik legszégyenletesebb figurája, de szerencséjére Dunát lehet velük rekeszteni, úgyhogy nem áll ki zavaróan a sorból. A magyar nép óriási problémája, hogy sokkal inkább kapható az ilyenek integrálására, mint a cigányokéra, pedig a feladata a saját érdekében éppen fordított volna: a lázárok dezintegrálása, kipenderítése a társadalom értékrendszerének perifériájára, és alkotó feladatainak elvégzése, köztük a magyar cigányok versenyképes társadalomba való meghívása és a velük való értelmes együttműködés. Könnyű adósság? Nem könnyű. Mindenesetre sokkal nehezebb, mint otromba parvenünek maradni, különösen ha vevő erre egy tekintélyes méretű szubkultúra, amelyet ki kell szolgálni.