1000 leütés

Mindjárt mondok szerintem releváns érveket, de előtte az írás apropója.

Olvasom a Pálinkás József új pártjával és az ő ambícióival kapcsolatos (a baloldalhoz sorolt szerzőktől származó), többnyire lesújtó véleményeket. Megkülönböztetve egymástól a Szerencsen náci jelöltet indító balos pártokat és az itt hivatkozott véleményeket (tehát nem hiszem, hogy a progresszista értelmiség örült a náci jelölt indításának), hadd jegyezzem azért meg, hogy a belátható időben nem lesz ebben az országban olyan miniszterelnök, aki a baloldali értelmiség szája ízének is megfelel, és amellett, hogy kormányzóképes koalíciót irányít, képes még a Fidesz intézményi dúlását is visszafordítani. A balos pártoknak láthatóan egyetlen eszköze a győzelemre a (persze erkölcsileg helytálló) Orbán-gyűlölet, a progresszista értelmiség meg nem tud semmit arról, hogyan lehetne ezen változtatni (se politikai tudása nincs erről, se elég befolyása a saját pártjaira), tehát a nem-szeretem Pálinkás-jelenség elutasításával csak állandósítja a sajátjai tehetetlenségét. Pálinkás elfogadása ellenben kiutat kínálna az értelmiség közéleti terméketlenségéből és nagy felelősséget venne le a válláról.

Az első érvem Pálinkás elfogadása mellett (amin nem azt értem, hogy a baloldali-progresszista értelmiségi szavazzon rá, hanem hogy fogja fel az új párt előnyeit a lehetséges rendszerváltás szempontjából, ezért legalább ne támadja azt a nyilvánosságban), hogy ebben az országban -- történeti okokból, amelyeket untig eléggé megerősített az utóbbi tíz év ellenzéki impotenciája az összes újpárti hullámával együtt -- csak populista jobboldali jelölt győzhet, aki mindazonáltal modernizációs stratégiával kormányozna, és ehhez képes megszerezni a szavazók centrumbeli 30-35%-ának a bizalmát, jelentősen elvéve Orbán szavazótáborából is. Szeplőtelen jelöltre várni bármilyen mércével igazi khiliasztikus gondolkodásra vall, amely persze nem idegen a baloldaltól már vagy kétszáz éve. Sokkal kevésbé idegen, mint a belátó, okos pragmatizmus, az ország mindenkori állapotának ismerete és az ahhoz szabott politikai elvárások. Valamiért nálunk a politikai progresszió mindig erkölcsi forradalmiságba hullik, majd ott is enyészik el.

A következő érvem, hogy akárcsak a korábban elvetélt középjobb-konzervatív kísérletekre (a Bokros-párt, a PKP, a Keresztény Zoltán elnökölte Polgári Világ), erre is igaz, hogy Orbánnak semmilyen körülmények között nem lehet érdeke ilyet létrehozni (hallottam ettől tartó véleményeket). Ugyan, miért tenné? Egy jobbközép-centrista párt, főleg elismerten jobboldali (=a "nemzeti oldalhoz" tartozó) vezetővel, nyilvánvaló kockázat a Fidesz számára, Orbán minden erejével arra törekedett már 1995 óta, hogy a létező ilyeneket kiirtsa és újak képződését elhárítsa. Orbánnak a balos pártokba való beférkőzés az érdeke és ezt rendre meg is tette az utóbbi tíz évben. Megtévesztéstől és manipulációtól, ami az új pártot illeti, tehát sokkal kevésbé kell tartani, mint a balos pártok háza táján.

A harmadik, tulajdonképpen a párt létokát adó érv, hogy a nemzet visszaszerzése a reakciós -- ráadásul cinikus -- gondolkodástól és a nemzet = orbánizmus egyenlet feltörése nélkül ebben az országban még jó darabig nem lesz irányváltás, és ha lesz, az is véletlen és átmeneti lesz. A létező ellenzéknek erre semmi esélye. A mai baloldali pártok szomorúan és tökéletesen stratégia- és narratívahiányosak. Választásról választásra reményekből élnek és illúziókból táplálkoznak. Középszerű, könnyűsúlyú, vagy egyenesen buta vezetőkkel az élükön, akik élnek a hazai politika kontraszelekciós logikájával és minden ambíciójuk a közös országos lista befutó helyeinek elosztása egymás között, fel sem képesek fogni a rendszerváltás tétjét, a rájuk váró feladatokat, mindösszesen a XX. század korrekciójának keserűen nehéz munkáját, ami az elmaradt modernizáció bepótlását, a politikai kultúránk szükséges organikus fordulatát, a nemzeti és társadalmi integrációt illeti, hogy csak néhány "apróságot" említsek. És mindezt endogén módon, nem felületesen ellesett nyugati minták alapján és nem rózsaszín szemüvegen át nézve azt, ami az Észak-Atlantikumban és ezen belül az EU-ban zajlik.

Fogalmam sincs, Pálinkásék mennyire értik ezt, mennyire vannak birtokában megfelelő stratégiának, aztán a stratégia implementálásához szükséges változásmenedzsment képességeknek. Két dolog biztos: a létező balos pártelit nincsen birtokában semminek a szelfire állított telefonokon kívül és ha Pálinkáséknak mégis sikerül, az a baloldali értelmiség számára is vonzó útját adhatja a hazai modernizációnak.

Az előző posztom kapcsán kibontakozott egy vita a FB-okon, aminek volt egy mozzanata -- a tolerancia és az elfogadás konfliktusa --, amitől írnék most még egy kicsit. Néhány évvel ezelőttig a liberális hozzáállás dominálta a hazai nyugatias diskurzusokat a más véleményekkel és identitásokkal kapcsolatos elvárásokról, és ez a hozzáállás a toleranciát írta elő, ami magyarul leginkább tűrést jelent. Tudomásul vesszük, hogy más emberek máshogy gondolkodnak és máshogy élnek, nem tehetjük meg, hhogy a saját véleményünket tesszük mindenkire nézve kötelezővé, ezért ha nem is öleljük keblünkre a véleményeiket, elfogadjuk -- embertársaink azonos erkölcsi cselekvő voltából kiindulva -- az ellentétes vagy különböző vélemények létezését.

Ezzel szemben az utóbbi években megerősödött az "elfogadás" dominanciájú diskurzus, vagyis nem csupán el kell viselni mások eltérő, adott esetben gyökeresen ellenkező véleményét, hanem 1. támogatni is kell a vélemények képviselőit a vélemények egyenlő esélyű társadalmi/nyilvánosságbeli megélésében és/vagy 2. ad absurdum a magunkévá is kell tenni a véleményüket, mert a véleményük -- szerintük -- helyes. A fentebb nyugatiasnak nevezett diskurzusokban (kultúrában) a liberális-toleráns hozzáállás helyét átvette a progresszív-elfogadó(-azonosuló) hozzáállás elvárása. A kettő közötti különbség nagyjából analóg Isaiah Berlinnek a negatív és a pozitív szabadság között tett megkülönböztetésével. A negatív szabadság mindenki vélemény- és cselekvési szabadságát jelenti (=akadálymentesség) a másik hasonló szabadságának határaiig, míg a pozitív szabadság a képességgel nagyjából szinoním módon mindenki arra való lehetőségét jelenti (=önmegvalósítás), hogy az akarata szerint éljen (amihez külső feltételként hozzáértik, hogy a többiekkel minél "egyenlőbben", ahova a többiek által kötelezően igazságosnak tartott erkölcsi és anyagi -- pozitív -- diszkrimináció juttatja el, ti. ez az egyenlőség a progresszista politikai program lényege, amivel szemléletileg közelebb került a baloldali forradalmi elméletekhez, mint a progresszió bármikor volt a klasszikus liberalizmus idején).

A liberalizmust a progresszív fordulata elrántotta egyszersmind a nyilvánosság, a vélemények összeütközésének, a versenynek és a racionalitásnak a metszetéből is, ahol idáig (alkotmányosan is) biztosítva láthattuk, hogy a vélemények és a gondolatok közül azok kerülnek ki győztesen, amelyek mögé a megvitatásuk után a legtöbben beállnak és demokratikus módon érvényesítik őket. Ez az ideális proceduralitás persze sose működött teljesen a valóságban, de ez volt a norma. Most ez a norma szorul ki a "liberális" politikai kultúrákból és veszi át a helyét a progresszista elvárás (lásd az 1. és 2. kitételt feljebb) és a pozitív szabadság dominanciája, ami a nyugati politikai rendszereket az indulatok, az identitásharcok, az állam elfoglalására törő akarat és általában az irracionalitás terepévé teszi. Nem tudom, hogy szükséges-e, hogy így legyen. Mivel az önmegvalósítás és az autonómia nekem is szívügyem, viszont az állam elfoglalására és a liberális demokrácia felszámolására irányuló látens és nyilvánvaló törekvéseket nagyobb veszélynek tartom az előbbiek jó kezelésénél, nyilván (ebben is) a konzervatívabb út az enyém. De szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem egy problémamentes, nett választás.

A tolerancia már nem elég. Nekem se, de főleg a progresszistáknak. A tolerancia védelmét -- szokás szerint utóvédharcokban -- jelenleg a konzervatívok liberális-polgári kisebbsége látja el (ahova nem tartoznak egyfelől a teokratikus, kollektivista, etnicista, antimodernista jobberek, akiket nem lehet kizárni a konzervatívok táborából a szó képlékenysége miatt, másfelől a progresszizmust elméletileg és politikailag keblükre ölelő konzervatívok, akik viszont legföljebb már csak az egyéni diszpozícióik egy része miatt tekinthetők annak, a konzervatizmus politikai képviseletére a távoli piaci beállítottságukon túl képtelenek: a liberális-polgári kisebbséggel szemben mindezek a többség a konzervatív táboron belül). Én az előző posztomban a régi liberális-toleráns felfogás szellemében (mai liberális konzervatív módjára) érveltem a homoszexualitás társadalmi tűrése mellett, míg a FB-poszt alatt az vitapartnereim a jelenség és képviselői elfogadásának erkölcsi kötelessége mellett (ha nem is eléggé kifejtve) tették le a garast. Ez egy érdekes vita, ami messzire vezetne, ha egyszer normálisan meg lehetne vívni Magyarországon. (Pl. talán engem is más belátásokra sarkallna.) De sajnos nem lehet, ez már régóta nem az értelmes viták országa. In fact, Magyarország soha nem volt a viták országa, ami több más hiányunk mellett erősíti a mai politikai kultúránk barbár vonásait.

__

Ui. Egy kommentre válaszul. A felvilágosodásnak a Sztoában és a kereszténységben gyökerező lényege az emberi nemen belüli (Isten előtti és erkölcsi) egyenlőség, amit a nyugati fejlődés a törvény előtti egyenlőséggel egészített ki, és ez a szemlélet harcol az emberek közötti egyedi, egyéni vagy csoportos különbségekkel. Nem igaz, hogy "igen nehéz elképzelni" a differenciált toleranciát, én pl. naponta gyakorlom. Nem vagyok az előbbi értelemben (mély) keresztény és/vagy kantiánus az erkölcsi rendemben, de szerencsére ezen kívül is vannak jó alapok a toleranciára. Pl. az empátia, a nem-keveredés, az érdektelenség, a (mondott) negatív szabadság, a szeretet stb. Ehhez hozzátartozik (bár problematikus), hogyha -- egy példával -- én bolttulajdonos vagyok, ne kelljen tortát sütnöm homoszexuálisoknak, zsidóknak, muszlimoknak vagy éppen keresztényeknek, ha nem akarok (és elviselem ennek a piaci következményeit). Lehet, hogy ez ostobaság (magam is ezt hiszem), de a jog és a pluralizmus kiterjed az ostobákra is -- főleg, ha az antropológia keresztény-felvilágosodásbeli felfogását vallom. Amíg pluralizmus van, addig konfliktusok is lesznek; az már az eszkatologikus vagy a totális rezsimek beszédmódja, ami nem a pluralizmus egyensúlyában érdekelt. 

Az emberek jelentősen nagy csoportja nem kedveli az öntudatos, színes, dobpergős, nyílt homoszexualitást (köztük jelentős részben olyanok, akik maguk is homoszexuálisok, de 1. nem stílusuk a magamutogatás, 2. valami okból nem akarnak előjönni a homoszexualitásukkal, pl. mert félnek a stigmatizációtól vagy értékesebbnek tartják a normakövetést, 3. látens, tagadó módban vannak a saját -- adott esetben fluid -- hajlamaikkal kapcsolatban és gyakran éppen emiatt fordítják kifelé az agressziójukat, aminek különösen az egyházi megnyilvánulásai elgondolkodtatóak). Ennél kevesebb ember van úgy, hogy általa ismert gay embert a szexuális beállítottsága miatt nem kedvel (a személyes kapcsolatainkban megengedőbbek vagyunk) és még kevesebben, akik ne tartanák a magánügyének, és ennyiben elfogadják a homoszexuális gyakorlatot ("csináljanak, amit akarnak, de csak a négy fal között"). Magyarországon ellenben még mindig eltörpül azok száma, akik polgári házasságot engednének gayek között, pláne azoké a (vallásos) embereké, akik az azonos neműek között létesített kapcsolatot a házasság szentségével ruháznák fel.

Közben a tudományban semmiféle egyetértés nincs a homoszexualitás okairól, pontosabban ezek súlyáról, összefüggéseiről és egyes (pl. genetikai, neveltetési) tényezők pontos működéséről. (Az eddigiekből is látszik, hogy nemi -- szex -- kérdésről beszélek, tehát a gondolatmenetben feltételezem a külső -- biológiai -- nemi jegyeknek megfelelő nemi önazonosságot. Egyszerűbben: a homoszexuális férfi férfinek tartja magát, a nő nőnek, de lehetnek eltérő intenzitású homoszexuális késztetéseik, ehhez lásd pl. a Kinsey-skálát. Ennél bonyolultabb és egymással nem okvetlenül szoros kapcsolatban lévő kérdéseket vet fel a transzszexualitás, a társadalmi nem és maguk a gender-mozgalmak.) Aki egy cseppet -- legalább műkedvelőként -- ismeri az idevonatkozó irodalmat, és hadd utaljak itt legevidensebben a Wikipédia megfelelő szócikkeire, azok pontosan tudják, hogy leegyszerűsítő, elítélő hangnemben beszélni erről a komplex kérdéscsoportról (az emberiségnek -- éppen a biológiai és társadalmi lény voltunk összetettsége miatt -- az egyik legfontosabb és legősibb problémáiról) minimum cinikus hatalmi érdekből, de legtöbbször -- ezzel párosulva -- merő ostobaságból lehet csak.

Konzervatív szempontból (amely konzervatizmust mindig érdemes megkülönböztetni egyfelől a tradicionalizmustól, amely bevallottan a múltba és annak szelektív, sokszor hamisan rekonstruált normáiba temetkezik, másfelől a nacionalizmustól és az etnicizmustól, amelyek a legtöbb kérdésben súlyos konfliktusban állnak a modern konzervatizmusokkal) a homoszexualitás megélése végső soron egyéni szabadság és személyes döntés kérdése. Jól ismerem a konzervatív (ezen belül a vallásos, az antimodernista, a közösségelvű és liberális-polgári konzervatív) szerzők legjavát az utóbbi évszázadból. Nincs a gondolatmenetükben semmi, ami konzisztensen ellentmondana a homoszexualitással szembeni toleranciának (azaz tűrésnek, ami nem egyenlő -- aczélosan szólva -- a támogatással), és értem ez alatt azokat a gondolatmeneteket is, amelyekben -- a többségükben -- egy szó sem esik a homoszexualitásról. (A konzisztencia követelményének megsértése persze nem idegen néhány konzervatív szerzőtől.)

Akár teocentrikusan, akár liberálisan, akár valahol e kettő között helyezik el az antropológiájukat és az erkölcstanukat, a konzervatív felfogások az emberi autonómiáról, az autenticitásról, az értékes életről és az emberi közösségek megőrzéséről szólnak. Ezekben a felfogásokban a homoszexualitás akcidentálisan létező jelenség és mint ilyen semmi esetre sem üldözendő, ha nem is szükségképpen ünneplendő (mint a progresszista logika teszi). A mainstream konzervatív felfogás szerint a homoszexualitás létező emberi beállítottság (tény), magánügy, amelyet ízlésesen, a társadalmi normákat nem nagyon zavarva él meg az ember. A konzervatív embernek inkább ízlés-, mint erkölcsi kérdés ez; ideértve adott esetben a saját homoszexualitását is. Én pl. nem kedvelem Nádasdy Ádám magamutogatását, valamiért jobban csinálja Lakner Zoltán, de a legjobban azok, akik nem csinálnak missziót önmaguk életéből. Aminek a feltétele persze, hogy a többség felkentjei ne csináljanak missziót az ő kipellengérezésükből, tönkretételükből, stigmatizálásukból. Ha ez utóbbiak aktivizálódnak, akkor az önvédelem bőven megengedett.

És ebbe belefér egy-egy nehéz sorssal megvert, kisebbségben lévő gyerekeknek szóló mesekönyv (de az inkriminált esetben jóval többről szólt, mint a nem ritkán már kora gyermekkorban felfedezett homoszexuális érdeklődésünk kifejezésével való találkozásról a mesék lapjain, hiszen a Dúró asszony által ledarált könyvben számos egyéb nehéz sors reprezentációja is megtalálható -- viszont egyiknek sem történik a normalizálása, nem ez a cél). Nem fér bele viszont a kormányfői pulpitusról való tahó akaratnyilvánítás az állítólag közös gyerekeink nevelésével meg holmi vörös vonalakkal kapcsolatban. Nem, egyik magyar embernek sincs -- Lévai Anikót leszámítva -- közös gyereke a kormányfővel. Sepregessen ennek megfelelően mindenki a saját háza táján, minden bizonnyal akad itt is, ott is mit sepregetni. Ha tejben-vajban fürödni nem is egyformán (hagyományos népmesei fordulat!).

Az meg viszont, hogy ez a magyar kormányfő mit mond, nem csak szerinte érdektelen (kifejezte ő ezt már jó régen), hanem szerintem is: az erkölcsi és a politikai integritásra nyílott esélyét már régen eljátszotta, a táborának hergelése a legfőbb politikai jellegű tudománya (a többi publikus hajlamát ismerjük), ezért tesz a szokásosnál is ordenárébb kijelentéseket minden aktuálisan következő választás előtt, mint ami most vasárnap is lesz Szerencsen, tétjeként nem kevesebbel, mint a parlamenti kétharmaddal. Pláne fontos ez a gazdaság evidens lerobbanásának és az egészségügy készülő összeomlásának idején. A homoszexuálisok stigmatizációja ennek megfelelően mindössze a hatalmi manipuláció része. Szerintem Orbán végig se gondolta a saját személyes álláspontját erről, és messzemenőleg nem érdekli a politikai közösségünkkel, a nemzetünkkel szembeni irányítási felelősség, konkrétan az, hogy a kimondott szónak mégiscsak van valami súlya. Legalábbis mi, konzervatívok így gondoljuk.

Éppen olvasok egy Farkas Katalinnal készült interjút -- az apropó, hogy az elmefilozófust az európai Analitikus Filozófiai Társaság legújabban az elnökének választotta, de ettől eltekintve is Betegh Gábor és két-három másik filozófus mellett a hazai filozófiai középgeneráció legjelesebbje --, mindazonáltal csak éppenhogy érintkezik ezzel e poszt témája, csak amennyire egy politikai poszt tud. A témát a valóság diktálja, miszerint valamelyik kormányzati kitartott tegnap oda nyiltakozott, hogy a vírus elleni hazai védekezés "az egyik legsikeresebb a világon", vagy valami ilyen sz*ság. (Elnézést Farkastól stb., hogy egy bekezdésben említem a nevüket ezzel a jelenséggel.)

Arról van szó röviden, hogy az emberek jelentős része -- nem okvetlenül IQ-függetlenül, de nem is teljes korrelációban vele -- jobban hisznek az ömlő hazugságnak, mint a saját szemüknek. Már többször felvetettem ezt a problémát a blogon, nevezetesen, hogy milyen (váratlan) eseménynek kell bekövetkeznie a személyes sorsukban, hogy (ebben az esetben, de a kör tágítható) az orbánhívők inkább higgyenek a két szemüknek, mint a propagandacsatornáknak. A választ nem tudom, de gyanítom, meg fogjuk tudni valamikor.

Most éppen az van, hogy a kormány erősen visszafogja a tesztelést, hogy minél kisebbnek tűnjön a megbetegedettek száma, közben törzscecília azt hazudja, hogy stagnál a fertőzési hullám (nem súlyosbodik -- dehogynem), és mindenki soros, aki az ellenkezőjét mondja, ideértve a virológusokat is. Gondolom, ha kihal az utca egy orbánhívő körül, akkor majd talán elhiszi a valóságot (bár nem esküdnék meg rá; lehet, akkor is a brüsszel lesz a hibás).

Mint a bon mot tartja, Einstein szerint két dolog végtelen a világon, az univerzum és az emberi hülyeség, de az előbbi nem biztos. Farkasékra visszatérve, az viszont már valóban szakmai (nem elmekórtani, hanem elmefilozófiai) kérdés, hogy a standing states (kb. a fennálló elmeállapotok, pl. a hitek, vélemények, előítéletek) megváltozása -- összefüggésben a kognitív disszonanciák felfogásával is -- milyen pszichés áldozatok árán lehetséges, illetve milyen traumának kell bekövetkezni valaki (hamis) univerzumában, hogy vágányt váltson és közelebb kerüljön -- egy másik paradigmát véve -- a falszifikálhatósághoz (azaz ahhoz az állapothoz, ami empirikus alapú racionális érveléssel megdönthető). Na, ettől még nagyobb messze vagyunk, köszönhetően pl. -- amiről szintén nagyon sok szó esett már itt -- az etnicizmus politikai-érzelmi erejének.

Tegnapi hír, hogy az EU német vezetéssel dobta a jogállami klauzúrát a következő költségvetés feltételrendszerének kialakításából, és bár van erre hihető magyarázat, a mai német lapok egyértelmű ítélete szerint Orbán (ismét) legyőzte Merkelt. Az ember csak csodálkozik, hogyan lehet ez..., de ebbe nagyon nem tudok belemenni azon túl, hogy az EU-országok közötti messze legerősebb kapocs a kezdeti reményekkel szemben már csak gazdasági, ezért minden gazdasági érdekekre redukálódik (összhangban egyébként az évszázados német külpolitikával), és ahol ez történik, ott erkölcsről, politikai értékbeli és kulturális kohézióról csak igen esetlegesen lehet beszélni. Ez utóbbiak a gazdasági érdekekkel való konfliktusaikban rendre vereséget szenvednek.

Lehet erre azt mondani, hogy "majd meglátod, hosszú távon Merkelé a győzelem", de hát hosszú távon mind halottak vagyunk. Se Merkel nem látja a hosszú távot, se senki; amit látnak, az legföljebb a saját rövidtávú céljaik és az ezekhez rendelhető politikai taktika. Nem beszélve arról, hogy az erkölcsi, értékbeli és kulturális szempontok folyamatos megsértése nem múlik el nyomtalanul. Az Európával kapcsolatos értékillúziók a múlté, miközben egyébként a kontinens versenyképességben, innovációban és gazdasági erőben is folyamatosan mind nagyobb hátrányba szorul az USA-val és Kínával szemben. Magyarul ami kapunk cserébe Orbán elviseléséért, az a mérleg másik serpenyőjének a könnyűsége: mindkét világból a rosszabbik.

Mai hír, hogy Orbán lemondásra szólította fel az EU-Bizottság elnökhelyettesét (!), Vera Jurovát, a magyar kormányzattal szembeni kiritkája, különösen annak egyik kitétele miatt, miszerint Orbán "beteg demokráciát" épít. Orbán egy napi gondolkodás és az egyik samesza tegnapi bemelegítő méltatlankodása után ezt természetesen a nemzeti ellenállás újabb témájává tupírozta, mondván, Jurová a magyar népet támadta meg.

A várakozásoknak megfelelően Amy Coney Barrettet jelöli az amerikai elnök, aki az ötödik bírónő lehet a Legfelsőbb Bíróság (SCOTUS) történetében. Megválasztásával az eddiginél is konzervatívabb bíráskodás jöhet. Amy Coney Barrett katolikus, a bíráskodást tipikusan megosztó kérdéseket illetően: az abortusz és az azonos neműek házasságának ellenzője, fegyvertartáspárti, az értelmezési szemléletét illetően "originalista" (a megszövegezőinek vélt szándékai szerint nézi az alkotmányt, szemben az "élő alkotmány"-ra épülő felfogással, amely alapvetően kontextualista, azaz egyfelől a precedensekből, másfelől a mindenkori kulturális és alkotmányos környezetből indul ki az értelmezésben).

Megpróbálva objektíven nézni a jelölést (tehát nem a progresszív skew-val és ízléssel), vajon ha a Szenátus végül jóváhagyja a testületben igen fiatalnak számító (48 éves), tehát akár ettől kezdve évtizedekig aktív bírót, és ezzel a többi -- még szintén nem túl idős -- konzervatív bíróval együtt hosszabb időre többségbe kerül a konzervatív szárny az LB-n, káros fejlemény-e ez az amerikai demokrácia és a jogrendszer szempontjából?

Először is, bár nem kizárható, kicsi az esélye annak, hogy a korábbi meghatározó emberjogi döntéseit (pl. az abortusz megengedő szabályozásában) egy újabb ügy kapcsán visszavonja a testület.

Másodszor, ugyanez miatt -- hogy ti. se a precedensek, se a társadalmi kontextus nem iktatható ki teljesen még az originalista megfontolások közül sem -- korunk fejleményei, egyfelől a technologizálódás és a digitalizálódás, másfelől a progresszizmus ámokfutása a tradíciók, a nyelv és a józan ész rombolásában, és nyomukban a társadalmi kohézió utóbbi évekre definitívvé vált megtörése, szinte kiáltanak azért, hogy két lépést hátra lépve az LB elgondolkozzon azon, hogy milyen alkotmányos alapra akarja helyezni (vagy legalábbis áttolni) az amerikai jogrendszert.

Az alkotmánybíráskodás egyszerre értékalapú választás is sok mindent megelőzen, az adott szöveg értelmezése -- bármelyik fő beállítódást nézzük -- mindenekelőtt értékválasztás és értékek súlyozásának kérdése. Az egyes emberek kontrollja alól kiszabaduló uralkodó trendek eddig is alapvetően csorbították és továbbra is szabadjára eresztve tovább fogják rombolni az alapító atyáknak a kereszténységben, a természeti törvényben, a szabadság és a közösség jóléte közötti modus vivendiben megfogalmazott humanista céljait. A progresszizmus politikai filozófiája, hogy minden jobb lesz a jövőben, mint volt a múltban, ha (egy) ebben elég erősen reménykedünk, illetve (kettő) a jog garantálja ehhez részint az szabadság önreferenciális maximumát (tekintet nélkül a közösség érdekeire), részint az (identitás)egyenlőség minden elképzelhető formáját, olyan va banque primitivizmus, amely átvette a piac működési logikáját, miközben egyébként a piacot az eredeti helyén (a gazdaságban) bírálja és aláássa.

A progresszió nem tartóztatható fel, de a progresszizmus mint ideológia, amely a progresszióból formális normát (differenciálatlan szemléletet) hoz létre és ennek veti alá a társadalmi konfliktusok megoldását, senki által be nem látható következményekhez vezet, amelyek a humánumot és a nyugati civilizációt fenyegetik.

A saját értékelésem szerint, summa summárum, éppen ideje volt egy hosszabb konzervatív alkotmányásbíráskodásnak, ami legalábbis új perspektívába helyezi az elkerülhetetlen progressziót. Kár, hogy ezt a felfogást Amerikából nézve árnyalja Trump személyisége, kis hazánkból nézve pedig durván rombolja mind az a salak, amit Orbánék nyomán a konzervatizmusra hordottak az évek; amit tehát a konzervatizmus etnicizmus általi aláásása jelent az Atlantikum mindkét oldalán, Magyarországon megspékelve a demokrácia tervszerű rombolásával és a szemérmetlen lopással.

Kis radikális önmeghatározó "végső" kérdésekkel. Akinek kedve van, írja meg kommentben az összpontszámát.

A képzeletbeli max. érték a legszélsőségesebb globalista-progresszista-konstruktivista, a min. a legbezárkózóbb-nemzetilényegű-reakciós álláspontoké. Zárójelben a megszerezhető pontok a kérdés radikalitásához szabva. A szabás majdnem teljesen szubjektív, de súlyozásra törekedtem benne. Minden kérdésre válaszolni kell, ellenkező esetben diszkvalifikálja magát a delikvens. Nem kell nagyon elgondolkodni, a téma természete miatt minden kérdésben lehet kivetnivalót találni vagy lehetne őket pontosítani, de ezek vannak, ezekkel kell főzni.

A skála két szélső értéke 138 (max.) és -45 (min.), ami a jóléti típusú (posztklasszikus) liberalizmus túlsúlyára utal a nyugati civilizációban, tehát a centrista álláspont 46,5-nél sűrűsödik, a növekvő értékek a progresszista, a csökkenő értékek a reakciós álláspont erősödő dominanciájára utalnak.

1. Magyarország kilép az EU-ból: Nyugat-Európát vagy a homogén, migránsmentes Magyarországot választod? (12, -12)
2. Ugyanebben az esetben (tételezzük fel, most itthon vagy): ha tehetnéd és meg tudnál élni, költöznél vagy maradnál? (6, 0)
3. Átfogó identitás-egyenlőség a kultúrában vagy a szabad emberek versengése? (6, 2)
4. Szabad emberek versengése vagy nemzeti alapú erkölcsi rend? (2, -6)
5. Kimeneti egyenlőség a javak és a társadalmi befolyás eloszlásában vagy esélyegyenlőség? (10, 4)
6. Nyugati típusú modernizáció akár fölvilágosító állami és kulturális nógatással (szelíd erőszakkal) vagy saját magyar út valóban demokratikus körülmények között, a súlyponti vélemények vitája mentén? (4, -2)
7. Budapest vagy Debrecen mint főváros? (2, -8)
8. NATO vagy semlegesség? (8, -4)
9. Hollywood vagy Vas utca (SZFE)? (6, 2)
10. Vas utca vagy Demeter Szilárd kulturális programja? (4, -4)
11. Progresszió vagy liberalizmus? (8, 4)
12. Liberalizmus vagy (békés úton visszaszerzett) Nagy-Magyarország? (10, 0)
13. Kovács Lászlót (MSZP) vagy Pokorni Zoltánt miniszterelnöknek (8, -4)
14. Pálinkás Józsefet vagy Áder Jánost miniszterelnöknek (2, -6)
15. Feltétel nélküli alapjövedelem (FNA) vagy jövedelemtől független, magas családi pótlék? (8, 4)
16. Mesterséges intelligencia (MI)-alapú gazdaság FNA-val vagy a robotizáció korlátozása? (6, -4)
17. Az általános készségek inkább a szoftverfejlesztés vagy inkább az irodalmi szövegelemzés köré sűrűsödjenek? (8, 2)
18. IQ vagy EQ? (4, 2)
19. Integrált vagy szegregált iskolák? (4, -8)
20. Államilag szabályozott integrált (cigány-nemcigány) lakhatási övezetek vagy vagyoni-kulturális elkülönülés? (10, 0)
21. A 2080-as évek vagy az 1880-as évek Magyarországán élnél inkább? (10, -5)

Mivel a politikai publicisztikák Magyarországon -- a személy hatása okán -- nem véletlenül kezdődnek rendesen a miniszterelnökünk nevével, nem gyötröm azzal, hogy most másképp legyen. Orbán Viktor rezsimének tartósságát az biztosítaná a név viselőjének életén túl, ha sikerülne -- amire törekszik -- az európai civilizációban gyökerező törvény- és szabadság-felfogásunkat, relativizálnia, semlegesíteni és végső soron felülírnia. Ezt természetesen nem egyedül teszi, maga is a jobbra (=etnicista irányban) és a balra (=progresszista irányban) is radikalizálódó korszellem része, de Magyarországon könnyebb dolga van, tekintve a tekintendőket. (Ti. hogy hazánkban az európai civilizáció politikai kultúrája eleve gyenge.)

A civilizáció törvény-felfogása az ún. természeti törvényben gyökerezik, miszerint a változó pozitív (írott) törvényen túl vannak az emberi nemet irányító állandó és univerzális törvények. Ezek nem vallási eredetű törvények, pontosabban törvény, így egyes számban; a kezdetei már Arisztotelésznél, Szophoklésznél megtalálhatók, majd az emberi egyenlőség ideája révén a sztoikusoknál, Cicerónál rögzül az egész emberiséget összekapcsoló felfogássá, végül a nem keresztény alapon álló, pl. felvilágosodáskori bölcseletben -- egyébként megőrizve ebben, habár deszakralizálva a keresztény hagyományt -- a jog és a jogrendszerek legitimációjában is alapvető jelentőségre tesz szert. A felfogásból a civilizációnk alapja lett: a természeti törvény az emberi nem mindenkire érvényes egységes törvénye, amellyel az ember illeszkedik az univerzum rendjébe, és amely megkülönböztetendő nemcsak az írott törvényektől, hanem a változó szokásoktól és hagyományoktól is.

A természeti törvénynek olyan statútumai (előírásai) vannak, mint az igazságosság/méltányosság velünk született ideája és/vagy intuíciója, a "ne ölj!" parancsa, a közjó előmozdításával szembeni kötelezettség, továbbá az emberi jól-lét olyan szabályai, mint az arany középút (a szélsőségek kerülése), az aranyszabály (a "ne tedd mással, amit magadnak nem kívánsz"), az erényes élet, a helytelen és a rossz (vagy a kereszténységben a gonoszság és az istentelenség) kerülése. A kereszténység csak megismétli őket vagy párhuzamosan halad a természeti törvény felfogásaival. A természeti törvény megismerése -- jóllehet a módszer homályossága miatt a kora újkortól sok támadásban volt része -- az "ép értelem", a "józan ész" és a szív (in corde inscripta) latba vetésével történik. 

A szabadság kétezerötszáz éves európai története szorosan kiegészíti a természeti törvény állandó jelenlétét. A szabadság az erkölcs és a természeti törvény alkalmazásának alapja. Szabadság nélkül nem ismerhető meg és nem élhető meg a természeti törvény, hiszen ez esetben -- leegyszerűsítve -- nem belső törvény, hanem külső kényszer volna. Az ép ész diktátuma a szabadság megnyilvánulása és az erkölcsi rend közös princípiuma, illetve keresztény (katolikus) felfogás szerint az isteni törvény megismerésének egyik módja (a kinyilatkoztatás és az egyházi hagyományok mellett). Ez a szabadság -- ahogy minden, amiről ideáig beszéltem, tehát minden, ami a civilizációnk alapja -- személyes képesség, semmi köze pl. egy nemzet ún. szabadságához. A nemzet nem témája a civilizációnak.

Mármost e poszt apropója a természeti törvény és a szabadság súlyos kikezdése, amennyiben ezeket jobbról és balról is politikai programoknak rendelik alá, súlyos tehertételét jelentve a civilizációnknak. Amit a magyar miniszterelnök mond, az általában hazugság, ez esetben azonban a civilizációnkat -- pláne annak olyan törékeny tagját, mint a magyar -- súlyosan veszélyeztető hazugság is, amennyiben relativizálja a Nyugat kétezerötszáz éves rendjét: ezen belül is a rend lelkét, az íratlan törvényeket és normákat azzal kapcsolatban, hogyan kell viselkedni egymással, magyarokkal és idegenekkel egyformán, az emberségünk mércéje szerint, az (erkölcsi) ember voltunk megtartása érdekében. Ahogy mással bánunk ugyanis -- legyenek azok ellenkező pártállásúak, "Brüsszel" vagy a szírek --, az alapvetően befolyásolja az önképünket is. Ez a civilizációnk értelme. Amikor a magyar kormányfő hadba hívja a híveit és folyamatosan szembemegy a civilizációt alkotó (konstituáló) normákkal, hatalmi céljai érdekében relativizálandó és megrendítendő őket, a magyarok ember voltát utasítja a provinciális nemzeti (=minden nemzeti provinciális) és a hatalmi normákra ráfűződő törzsi énjük mögé. Lemondani az emberiséget összefonó univerzális normákról (elvárva azok teljesülését másoktól, de magunktól is) a barbárságba, a szubhumán-állati-ösztön létbe vezet vissza. Ennek nemhogy a kereszténységhez nincs köze, de semmihez, amire az emberiség valaha büszke lehetett a saját teremtményei közül. Nem véletlenül érezhetjük magunkat -- tudom, nem egyedül vagyok ezzel -- egy falkaország lakóinak egyre erősödően, már tíz éve.

Foggal-körömmel ragaszkodnunk kell hozzájuk, nem szabad elengednünk a természeti törvény és a szabadság normáit!

Szemben a piaci interakciókkal, amelyek alapvetően önkéntesek (és a libertarianizmus helytelenül ebből vezeti le az együttélés összes legitim normáját, ideértve a piacot támogató társadalmi intézményeket is), a tágabb együttélés (kényszere) olyan normákat is szükségképpen létrehoz, amelyek nem önkéntesek, mégis legitimek. Ha mármost ehhez hozzávesszük, hogy a piaci interakciók (a munkaerőnkre, a tudásunkra, szolgálatokra stb. kiterjedő adás-vétel) is csak alapvetően önkéntesek, reális megvalósulásukban azonban nagyon sok kényszernek engedelmeskednek, az önkéntesség máris leértékelődik az emberi együttélés végső normái között.

Az alapvető (determinatív) önkéntesség doktrínája szerint senki sem kényszeríthet senkit piaci (vagy másféle) interakcióba, mert az sérti az agressziómentesség és a károkozástól való tartózkodás elveit. És ez egy szűk értelemben így is van. De:

1. Jóskánál, Pistánál és Margitkánál és annál a kényszernél, amit munkáltatóként, pékként vagy (Engels nyomán) anyósként jelentenek, vannak sokkal fontosabb piaci kényszerek. Pl. a létfenntartás. A piacon kívül létfenntartást keresni -- tehát nem lépni tágan értelmezett piaci interakcióba -- olyan fokú deprivációt eredményez vagy olyan bűnözői életformát követel meg, amelynek választása (még) jobban rombolja az emberi létfenntartás esélyeit, mint a piackonform élet. Az önkéntesnek mondott piaci interakciók mögött tehát a piac anoním, rendszerszerű kényszere semmisíti meg az önkéntesség emelkedett elvét. Lehet azt mondani, hogy a piacnál semmi nem koncentrálja hatékonyabban az erőforrásokat arra a helyre, ahol szükség van rájuk, de nem lehet azt mondani, hogy ezzel analóg módon koncentrálja a szabadságot is. A szabadság ennél jóval bonyolultabban oszlik el.

2. Az önkéntesnek mondott piaci interakciók mögött ugyanakkor olyan közösségi-kulturális tudás, intézményrendszer, erkölcsi és szankcionális szabályozás működik, ami eleve jól működő, komplex közösségeket, előzetes konszenzusokat és forrásráfordítást feltételez. Az önkéntesség alapja a hagyományokból, kényszerekből és szabadságfeladásból álló közösségi lét. Röviden, az individualizmus és az önkéntesség határolt és predeterminált. A szabad társadalmakat illetően a kényszerek belátása legalább annyira fontos, mint a szabadságjogok érvényesítésért folyó küzdelem: a kényszerek érvényesítésében és átfogó optimalizálásában (közgazdasági idiómában: az összeadódó veszteségek csökkentése céljából) az egyéneknek pedig közösségi döntésekhez kell alkamazkodniuk.

3. Végül az önkéntesség igénye pszichésen meghatározott: maga az önkéntesség választása is olyan készségeket követel, amelyek az erkölcsi érvelésnél és választásnál alapvetőbbek; ergo az önkéntesség nem magától értetődő (evidens) jó. Ennek oka éppen az ember antropológiai komplexitása. Nincs olyan komolyabb filozófiai rendszer -- és itt ab ovo (csak a műveik felépítése alapján) el kell tekintenünk a libertárius gondolkodók csaknem mindegyikétől, a kevés maradék pedig olvasás után esik ki --, amely az ember politikai szabadságát és az önkéntesség erre épülő igényét (nem összetévesztendően a normatív igazolási igényekkel, vö. szerződéselméletek) antropológiai adottságként írná le. Ellenkezőleg: az etológia, a pszichológia és a filozófiai/társadalomelméleti antropológia az emberi egyedfejlődés közösségi jegyeivel interakcióépző adottságokként foglalkozik. Ez persze nem zárja ki a szabadság és az önkéntesség fontosságát a normatív elméletekből (végső soron az erkölcs- és politikafilozófiából), de csak erős kondícionáltság mellett értelmezhetők ezek lehetőségei.

Mindebből következik, hogy amennyiben -- az antropológiai késztetésekkel szemben -- végül inkább az egyének együttműködő közösségein múlik a szabadság és az önkéntesség érvényesítése, annyiban a közösségeknek ezeket megelőző közös gyakorlaton kell alapulniuk egyrészt a szabadság legitimálása, másrészt a stabilitása érdekében. (Most tehát nem beszélek arról, hogy a politikai közösségek túlnyomó része -- alkalmazkodva az antropológiai realitásokhoz -- nem a szabadság és az önkéntesség kiterjesztésére jön létre, inkább olyan egyéb értékek és célok mentén működik, amelyeket e közösség -- értelemszerűen legitim módon -- akár a tagjai személyes javai ellenében is képvisel. Sokkal fontosabb és legitimáló erejű a tradeoffokkal tisztában lenni egy közösség értékrendszerében, mint -- főleg a radikálisan felfogott -- szabadság hiányával támadni egy életformát. De az előbbi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy reflexív politikai társadalomról és demokráciáról lehessen beszélni.)

A szabadság és az önkéntesség meghatározásához messze nem elég az a lapidáris elv, hogy senki ne okozzon kárt mások szabadságában (vagy ennek megfelelői): erre -- érthetően -- nem lehet alapozni komplex társadalmak működését. Nem véletlenül vallanak kudarcot sorban a szabadság és a demokrácia exportálására tett kísérletek (Magyarországtól Szírián át Malájziáig), amelyek mögött nincs preegzisztens befogadó kultúra, illetve romlik a fejlett demokráciáknak a szabadság érvényre jutattására irányuló képessége, ha a szabadság (és az önkéntesség) mögül kimosódik a polity (a politikai társadalom, a nagyobb közösség, a nemzet) méltányos működésébe vetett hit. Márpedig ehhez a hithez sokkal több kell, mint a piaci logika mégoly kiegyensúlyozott működése (nem beszélve a piac tényleges tapasztalatáról). A szabadság mindenekelőtt olyan speciális, közösségi kultúrát kíván, ami vagy van, vagy nincs meg, és ez utóbbi esetben nagyon kis eséllyel hozható létre. A szabadságnak (és az önkéntességnek) ezért kevésbé filozófiára, mint politikára: egy konkrét gyakorlat értő gondozására, esetleg lassú, megfontolt kulturális beágyazására van szüksége. (Nem mellesleg nem emlékszem olyan szabadság- és általában gyakorlati filozófiára, aminek több haszna, mint kára lett volna egy nép életében.)

Szabad társadalmakat létrehozni sokkal bonyolultabb (és persze határoltabb eredménnyel járó) feladat, mint az a szabadságot az önkéntességgel és (helytelenül, naívan) a piaci interakciókkal modellező libertárius felfogásban áll. Ahhoz, hogy szabadon éljünk, a szabadság és az önkéntesség támasztékaira van szükség, amelyek általában olyan robusztus kulturális, gyakorlati (erkölcsi, intézményes) normák, amelyekről adott esetben csak kerülő úton látható be, hogy a szabadságot szolgálják -- és gyakran a közvetlenül beláthatóan önkéntes választások ellen lépnek fel. A konzervatív belátás sokkal bonyolultabb egy nagyobb -- szabad -- közösség működésével kapcsolatban, minthogy ennek leírását a szabadság konstruktivista-preskriptív blikkfangjaira szűkíthetné. Tulajdonképpen annak örül a leginkább, ha leírni se tudja ezt, nemhogy előírni a tartalmait.