Szemben a piaci interakciókkal, amelyek alapvetően önkéntesek (és a libertarianizmus helytelenül ebből vezeti le az együttélés összes legitim normáját, ideértve a piacot támogató társadalmi intézményeket is), a tágabb együttélés (kényszere) olyan normákat is szükségképpen létrehoz, amelyek nem önkéntesek, mégis legitimek. Ha mármost ehhez hozzávesszük, hogy a piaci interakciók (a munkaerőnkre, a tudásunkra, szolgálatokra stb. kiterjedő adás-vétel) is csak alapvetően önkéntesek, reális megvalósulásukban azonban nagyon sok kényszernek engedelmeskednek, az önkéntesség máris leértékelődik az emberi együttélés végső normái között.

Az alapvető (determinatív) önkéntesség doktrínája szerint senki sem kényszeríthet senkit piaci (vagy másféle) interakcióba, mert az sérti az agressziómentesség és a károkozástól való tartózkodás elveit. És ez egy szűk értelemben így is van. De:

1. Jóskánál, Pistánál és Margitkánál és annál a kényszernél, amit munkáltatóként, pékként vagy (Engels nyomán) anyósként jelentenek, vannak sokkal fontosabb piaci kényszerek. Pl. a létfenntartás. A piacon kívül létfenntartást keresni -- tehát nem lépni tágan értelmezett piaci interakcióba -- olyan fokú deprivációt eredményez vagy olyan bűnözői életformát követel meg, amelynek választása (még) jobban rombolja az emberi létfenntartás esélyeit, mint a piackonform élet. Az önkéntesnek mondott piaci interakciók mögött tehát a piac anoním, rendszerszerű kényszere semmisíti meg az önkéntesség emelkedett elvét. Lehet azt mondani, hogy a piacnál semmi nem koncentrálja hatékonyabban az erőforrásokat arra a helyre, ahol szükség van rájuk, de nem lehet azt mondani, hogy ezzel analóg módon koncentrálja a szabadságot is. A szabadság ennél jóval bonyolultabban oszlik el.

2. Az önkéntesnek mondott piaci interakciók mögött ugyanakkor olyan közösségi-kulturális tudás, intézményrendszer, erkölcsi és szankcionális szabályozás működik, ami eleve jól működő, komplex közösségeket, előzetes konszenzusokat és forrásráfordítást feltételez. Az önkéntesség alapja a hagyományokból, kényszerekből és szabadságfeladásból álló közösségi lét. Röviden, az individualizmus és az önkéntesség határolt és predeterminált. A szabad társadalmakat illetően a kényszerek belátása legalább annyira fontos, mint a szabadságjogok érvényesítésért folyó küzdelem: a kényszerek érvényesítésében és átfogó optimalizálásában (közgazdasági idiómában: az összeadódó veszteségek csökkentése céljából) az egyéneknek pedig közösségi döntésekhez kell alkamazkodniuk.

3. Végül az önkéntesség igénye pszichésen meghatározott: maga az önkéntesség választása is olyan készségeket követel, amelyek az erkölcsi érvelésnél és választásnál alapvetőbbek; ergo az önkéntesség nem magától értetődő (evidens) jó. Ennek oka éppen az ember antropológiai komplexitása. Nincs olyan komolyabb filozófiai rendszer -- és itt ab ovo (csak a műveik felépítése alapján) el kell tekintenünk a libertárius gondolkodók csaknem mindegyikétől, a kevés maradék pedig olvasás után esik ki --, amely az ember politikai szabadságát és az önkéntesség erre épülő igényét (nem összetévesztendően a normatív igazolási igényekkel, vö. szerződéselméletek) antropológiai adottságként írná le. Ellenkezőleg: az etológia, a pszichológia és a filozófiai/társadalomelméleti antropológia az emberi egyedfejlődés közösségi jegyeivel interakcióépző adottságokként foglalkozik. Ez persze nem zárja ki a szabadság és az önkéntesség fontosságát a normatív elméletekből (végső soron az erkölcs- és politikafilozófiából), de csak erős kondícionáltság mellett értelmezhetők ezek lehetőségei.

Mindebből következik, hogy amennyiben -- az antropológiai késztetésekkel szemben -- végül inkább az egyének együttműködő közösségein múlik a szabadság és az önkéntesség érvényesítése, annyiban a közösségeknek ezeket megelőző közös gyakorlaton kell alapulniuk egyrészt a szabadság legitimálása, másrészt a stabilitása érdekében. (Most tehát nem beszélek arról, hogy a politikai közösségek túlnyomó része -- alkalmazkodva az antropológiai realitásokhoz -- nem a szabadság és az önkéntesség kiterjesztésére jön létre, inkább olyan egyéb értékek és célok mentén működik, amelyeket e közösség -- értelemszerűen legitim módon -- akár a tagjai személyes javai ellenében is képvisel. Sokkal fontosabb és legitimáló erejű a tradeoffokkal tisztában lenni egy közösség értékrendszerében, mint -- főleg a radikálisan felfogott -- szabadság hiányával támadni egy életformát. De az előbbi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy reflexív politikai társadalomról és demokráciáról lehessen beszélni.)

A szabadság és az önkéntesség meghatározásához messze nem elég az a lapidáris elv, hogy senki ne okozzon kárt mások szabadságában (vagy ennek megfelelői): erre -- érthetően -- nem lehet alapozni komplex társadalmak működését. Nem véletlenül vallanak kudarcot sorban a szabadság és a demokrácia exportálására tett kísérletek (Magyarországtól Szírián át Malájziáig), amelyek mögött nincs preegzisztens befogadó kultúra, illetve romlik a fejlett demokráciáknak a szabadság érvényre jutattására irányuló képessége, ha a szabadság (és az önkéntesség) mögül kimosódik a polity (a politikai társadalom, a nagyobb közösség, a nemzet) méltányos működésébe vetett hit. Márpedig ehhez a hithez sokkal több kell, mint a piaci logika mégoly kiegyensúlyozott működése (nem beszélve a piac tényleges tapasztalatáról). A szabadság mindenekelőtt olyan speciális, közösségi kultúrát kíván, ami vagy van, vagy nincs meg, és ez utóbbi esetben nagyon kis eséllyel hozható létre. A szabadságnak (és az önkéntességnek) ezért kevésbé filozófiára, mint politikára: egy konkrét gyakorlat értő gondozására, esetleg lassú, megfontolt kulturális beágyazására van szüksége. (Nem mellesleg nem emlékszem olyan szabadság- és általában gyakorlati filozófiára, aminek több haszna, mint kára lett volna egy nép életében.)

Szabad társadalmakat létrehozni sokkal bonyolultabb (és persze határoltabb eredménnyel járó) feladat, mint az a szabadságot az önkéntességgel és (helytelenül, naívan) a piaci interakciókkal modellező libertárius felfogásban áll. Ahhoz, hogy szabadon éljünk, a szabadság és az önkéntesség támasztékaira van szükség, amelyek általában olyan robusztus kulturális, gyakorlati (erkölcsi, intézményes) normák, amelyekről adott esetben csak kerülő úton látható be, hogy a szabadságot szolgálják -- és gyakran a közvetlenül beláthatóan önkéntes választások ellen lépnek fel. A konzervatív belátás sokkal bonyolultabb egy nagyobb -- szabad -- közösség működésével kapcsolatban, minthogy ennek leírását a szabadság konstruktivista-preskriptív blikkfangjaira szűkíthetné. Tulajdonképpen annak örül a leginkább, ha leírni se tudja ezt, nemhogy előírni a tartalmait.