1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2018.05.18. 05:32 HaFr

Illiberalizmus és antidemokrácia: két Magyarország harca

Képtalálat a következőre: „ethnic division”

Az illiberalizmus valójában elég pontosan leírja azt a többséget, amely Magyarország kormánya mögött kétharmados parlamenti fölényt biztosít. Ez az a szó, amely a legjobban kifejezi ma azt a trendet, amely a honfoglalás óta velünk van: Magyarország kulturális megosztottságát. Legelőször a keresztény-pogánynak a magyar őstörténetbe visszavezető megkülönböztetése, majd a labanc-kuruc és a liberális-függetlenségi, aztán az urbánus-népi, a nyugatos-keletes, a zsidó-magyar, a keresztény(polgári)-kommunista, a nemzeti-(internacionalista)globalista, a vidéki-(fő)városi, a konzervatív-progresszív ellentétpárokkal jelzett szakadék két kultúra között csak a kanyargó törésvonalban tért el (hiszen az említett ellentétpárok két oldala nem fedte/fedi teljesen ugyanazokat a mentalitásokat, és főleg nem ugyanazokat a néprétegeket). De a (változó) mélységű szakadék két kulturális tömb között végig jellemző volt az országra, és ma az illiberalizmust támogatók és az azzal szemben állók (antidemokraták) közötti harcban fejeződik ki.

Az illiberalizmus jórészt, de nem teljesen Nyugat-ellenes, jórészt, de nem teljesen xenofób, jórészt, de nem teljesen antimodernista, jórészt, de nem kizárólagosan etnicista, tehát a medre nem vág teljesen egybe a korábbi trendekkel, de ezek felismerhetők benne és ami lényeges: a pontatlan reflexek továbbéléséből és közös metszetéből alkalmas politikai narratíva kovácsolható. Ami meg is történt már az illiberális oldalon. Meglepő lehet -- különösen progresszív olvasóimnak -- az illiberalizmusnak az antidemokratikus gondolkodással való szembeállítása, pedig ez a meglepetés meglehetősen pontosan tükrözi a magukat a "demokratikus baloldalhoz" vagy a liberális demokrácia támogatóihoz sorolók rövidlátását a saját demokráciafogalmukkal kapcsolatban. Ez a demokráciafogalom ugyanis a "követő", a "felvllágosulatlan", az "elmaradott" címkéjét aggatja a progresszív, egyenlősítő, modernizáló, globalista értékeket nem (egyértelműen) valló többségre, ez a fogalom (ti. az értelmezése) tehát valójában hamis: nem a demokrácia határozza meg az értéktartományát, hanem az amerikai keleti parti és a nyugat-európai nagyvárosi mentalitás -- amely valójában antidemokratikus. Persze nem lenne annak nevezhető, ha a liberális demokrácia hézagmentesen egyesítő kulturális jellemzője volna a nyugati világnak, de mára ez a program megrendült (noha -- szemben a magyar helyzettel -- azért őrzi még a dominanciáját), még fontosabba azonban, hogy amikor még ereje teljében volt, akkor is a demokrácia speciális értékirányultságát (értékprogramját) fejezte ki: a demokráciát, a sajtóját, az oktatási rendszerét, a kulturális normáit stb. eszköznek tekintette a progresszív emberkép kialakításában.* Azaz az antidemokrácia elnevezés meglehetősen jogos.

A legnagyobb problémánk mégis az, hogyha be is látjuk, hogy a liberális demokrácia nyilvánvalóan nem tudta stabilizálni a saját kultúráját Magyarországon és nem tudta felülírni ezer év kulturális törésvonalait, a mai szétforgácsolódás, a párbeszéd teljes ellehetetlenítése, a közös értékek megtagadása politikai programmá vált illiberális oldalon és ez Magyarország teljes kulturális szétesésével fenyeget. Olvasatom szerint, miközben a "visszarendeződést" megakadályozandó nem hagy fel a liberális-progresszív "maradványok" felszámolásával, ezt a szétesést próbálja orvosolni -- azon túl, hogy persze újabb manipulációs csavart hoz a történetbe -- Orbán "kereszténydemokrácia" dolga, ahogy ennek a szétesésnek akarnak gátat szabni pl. Kövér László ismételt felszólításai is arra, hogy az ellenzék álljon be a Fidesz mögé (és tegye magáévá az illiberalizmus alapját, ahonnan a kulturális kiengesztelődés megtörténhet). Kérdéses, hogy ez sikerülhet-e úgy, hogy közben az illiberális állam  -- és az ennek nyomán elhangzó várakozás: az illiberalizmusban konszenzusra jutó társadalom -- versenyképessége, modernizációs ereje és a Nyugat általi elfogadása egyelőre nem bizonyított. És akkor tapintatosan fogalmaztam. Azaz, ha létre is jönne is nemzeti konszenzus illiberális alapon (ebben sem hiszek), ez nem nagyon szolgálná a nemzet érdekét.

Ennek ellenkezőjét próbálja meg majd bizonyítani a 2022-ig tartó kormányzás, amikor egyszerre fogja a gazdasági csoda látszatát kelteni és a Nyugaton -- orosz segítséggel -- erősíteni a pozícióit a nyugati társadalmak liberális többségének aláásása érdekében. De mivel a gazdaság fejlődés államias eszközökkel a magyar fejlettség szintjén már nem biztosítható (sokkal inkább a valódi piaci mechanizmusok hoznák el ezt, de bizonytalan jogi környezetben, extraktív, korrupt állam és sarlatán politikai osztály mellett a piac nem működhet optimálisan), a nagy szaltóból a várakozásaim szerint nem lesz semmi, csak nagy nyekkenés. Miközben a kulturális háború tovább fog folyni, ez így együtt pedig az ország boldogulását hosszabb távon is aláássa. Egy felelős kormányzatnak meg kellene találni az autentikus modernizáció receptjét, amelyet magam ezen a blogon visszatérően a modernizációs nacionalizmus címkéjével illetek és okos keveréke a polgári és a nemzeti ethosznak.

* E sorok szerzője az elsők között bírálta -- konkrétan Kis János liberális filozófus példáján -- a liberális demokrácia és az állam ún. világnézeti semlegességének antidemokratikus, programmatikus voltát. Lásd itt, majd a blogon itt, egy további recenzió pedig itt.

161 komment

2018.05.16. 18:58 HaFr

A baloldal válsága tovább fog mélyülni

Képtalálat a következőre: „marx szanyi”

Két dologból lehet tudni, hogy Orbánra van szüksége a magyaroknak. Egy, a felük rászavazott. Kettő, a másik felük -- figyelve a pártjaikat és a szellemi elitjüket -- máig nem tudja összeszedni politikailag értelmezhetően, mit akar. Ez nem baloldal-bashing. Ez annak rögzítése, hogy nem csak a médiafölény, a hazudozás, a korrupció, a vidék megszervezése, az etnicizmus, a közmunka stb. nyerte meg Orbánnak a választást, hanem a másik oldal teljes 1. szellemi, 2. politikai terméketlensége is. Ez utóbbiak -- és legelőször az első -- orvoslására semmilyen biztató kezdeményezést nem látok. A gondolkodásnak semmilyen nyomát.

Pedig minden sikeres politikai mozgalom gondolatokkal -- sőt alapos gondolkodással -- és ezek populáris narratíváival indul. De ez a baloldal először is elhitette magáról és máig azt hazudja a nyilvánosságban, hogy baloldali, noha legkésőbb 1995 óta nem az. Elhitette magáról, hogy baloldali modernizációt hajtott végre Blair kelet-európai imposztorával, Gyurcsány Ferenccel, aki ennek a baloldalnak nemcsak miniszterelnöke, de egy évtizeddel ezelőttig a legnagyobb politikailag releváns teoretikusa lehetett! Botrány. Ma a politikai gondolkodásnak végképp semmilyen keletje nincs a baloldalon.

Ma van az Új Egyenlőség, a Mérce (de legfőképp a részhalmaza, TGM) és a kimúlt Krausz-Földes-Vitányi-féle old school baloldal szelleme -- de ezek abban legalábbis egyeznek, hogy nincs politikailag értelmezhető ambíciójuk a programadásra. A gondolkodásuk merőben légies, odavetett. És velük szemben áll a végtelenül igénytelen MSZP-DK nevű folytatásos hakni, amely garantálja az autokrácia fennmaradását és nyilvánvalóan semmi igénye gondolatokra.

Nem nehéz megjósolni, hogy a baloldal válsága ilyen körülmények között csak tovább fog mélyülni: csakis erre lehet következtetni a szellemi és anyagi erőforrásai teljes kimerüléséből és a hiányérzet hiányából. Ceterum censeo, aki a demokráciát egy mondatban emlegeti ezekkel a pártokkal, az minden egyes alkalommal újabb tőrt döf a demokrácia utolsókat vonagló testébe (lásd a "demokratikus ellenzék" frázist: én magam elismerem pl. Bolgár György kellemes modorát és konverzáló képességét, magam is előfordulok néha a műsorában, de egyre elviselhetetlenebbnek találom azt rövidlátást, amellyel vért izzadva tartja fenn a látszatot -- hozzájárulva a demokrácia valóságának döglődéséhez csak azzal, hogy nem mond igazat a "baloldalról".)

14 komment

2018.05.15. 20:15 HaFr

Politizáljatok a PKP-ért, küldjetek ötleteket! Az állam tabu!

Képtalálat a következőre: „blank page”

A néhány hete elkezdett videósorozatom következő, e hét pénteki adásában is javasolni fogom majd jobban kifejtve, amit itt előrebocsátok: küldjetek ötleteket, amelyekből közösen összeállíthatunk a Fideszével szemben egy alternatív politikai cselekvési programot. A jövőben a blogot és a youtube-ot is részben arra fogom használni, hogy az -- itt és ott -- bejövő ötletek közül minél többről elmondjam a véleményem, majd visszaadjam megvitatásra ezeket az olvasóknak/hallgatóknak, és az így tisztázandó darabokat majd koherenciába, majd egyetlen narratívába rendezzük -- közösen. Nem mindegyik ötletre fogok ráharapni -- ennyiben lesz egy szűrő a vitában --, de mindegyiket feljegyzem.

Nyilván, nekem van valamiféle elképzelésem az országról, amit nagyjából ismernek azok, akik olvassák a posztjaimat, de ennél többre van szükség: olyan politikai elképzelésre, amellyel választást lehet nyerni -- de legalább komoly kisebbségre lehet szert tenni. Azaz nem kormányzati, hanem politikai programról beszélek, amelyhez majd választási (kampány-) stratégiát lehet rendelni.

Szóval, billentyűre fel! Egyetlen megkötésem van csak: egyelőre ne beszéljünk az államról és az állam szerepéről a társadalomban. Minden másról lehet víziótól normákon és a nyilvánosság (el)foglalásán át hatalmi technikáig és mikrodöntésekig -- de nem állami döntésekről! Próbáljuk elképzelni először a önmagunkat az állam nélkül!  Az államot majd az így kialakuló képhez kell szabni. Ettől innovatívabb lesz a projekt. Kreativitás kebelre van ölelve. A cím kb.: "Politikai program a magyaroknak. Hogyan csináljuk nemcsak másképp, hanem jól?"

170 komment

2018.05.13. 17:07 HaFr

Lehet-e bizonyíték Isten létére?

Képtalálat a következőre: „christ resurrected”

Éppen olvastam egy kis Plantingát vasárnap délutáni ejtőzésemben, de nem lettem sokkal okosabb, de nem azért, mintha nem fognám fel. Hadd kövessek el egy exkurzust az apropóján, hátha valakinek kedve lesz szintén Plantingát (vagy legalább Szent Tamást) olvasni. Vagy valami ilyesmi. 

Isten objektív létére nem lehetséges közvetlen, szükséges és elégséges bizonyíték. Először is Isten léte nem axiomatikus (itt kb. önevidens). Azután nem áll koherenciában semmivel (azaz Istent nem kell feltételeznünk ahhoz, hogy bármi, amit ismerünk, működjék vagy nagy valószínűséggel a tudásunk gyarapodásával megérthetővé váljon a működése, ezért Istent nem lehet igazolni a világ hiányaként sem.) Azután -- nem véletlenül -- nincs közvetlen érzékszervi bizonyítékunk sem róla, mert ha lehetne, akkor Isten része lenne az anyagi világnak, amivel belátás szerint vagy rögtön elesne, vagy további bizonyításra szorulna az isteni volta (hogy megkülönböztethetővé váljon a természeti jelenségektől). Ugyanakkor, nem tud közvetlen bizonyítékokat szállítani az intuíció (kb. nem argumentált felismerés, ideértve pl. Plantinga kálvinista érvét Isten tudásának alapvető [basic] voltáról), mert ez nem demonstrálható (nem bizonyítható a külvilág felé ekként), tehát nem lehet bizonyítéka az objektíve létező Istennek; és nem ad közvetlen bizonyítékot az irracionalitás, ideértve az elragadtatás, a privát istenélmények, a miszticizmus stb. jelenségeit, mert nem bizonyítható velük Isten hatóoksága. (Szubjektív Isten-proxyról u.a. szólhatnak, amely az egyéni életeket kétségtelenül befolyásolhatja. Ez áll, ha lehet így összegezni, a legtöbb vallásos ember hitének gyökerében, ha objektíve nézzük.) Ugyanígy nem szállít a fenti értelemben vett bizonyítékot a logikai (nyelvi-analitikus) érvelés, amely valami létét (realitását) nem tudja ilyen megalapozottságú premisszák híján igazolni. Végül nem igazolható Isten léte (már) a társadalmi tudás részeként sem, ahogy az istenhit előbb elveszítette a kizárólagosságát, majd azóta is folyamatosan húzódik vissza a világban.

Közvetett bizonyítéka szintén nincs Isten létének: se az ún. teremtett világból nem lehet következtetni Istenre (maga az Isten általi teremtettség -- vagyis az érzékszervekkel igazolható valóság és az érzékszervekkel nem igazolható hatóok oksági viszonya -- szorul bizonyításra, ami így körbenforgáshoz vezet), se a teremtett világ alóli kivételek (a.m. csodák) nem mutatnak Istenre, mert ezek bizonyítéknak nem elégségesek. (Honnan tudjuk, hogy egy "csodaszerű" gyógyulás Isten műve és -- a már említett szubjektív élményekhez hasonlóan -- nem egy nem felismert másik hatóok áll a hátterében? Stb.) A Szentírás (Kinyilatkoztatás) szintén nem alapos ok.

Isten létére nincs (racionális) bizonyíték. A hagyományos istenérvek mind cáfolhatók, ezeket most nem sorolom, mert hosszúra nyúlna (megengedve, hogy ez itt nagyon nagyképűen hangzik, mindegy). Röviden: az istenhit úgy adhat konklúzív (végső) okot cselekvésre, hogy nem racionalizálható. (Ezt ne tévesszük össze azzal, hogy a transzcendens renddel egybevágó vagy vele összeférő erkölcsi alapú döntésekben megjelenhet hivatkozási alapként Isten, de az előbbiek halmaza sokkal nagyobb, mint azoknak a normáknak a halmaza, amelyeknek a végső legitimitását az isteni autoritás adja. Magyarul, az erkölcsünk nagy része racionalizálható legalább szokásként, társadalmi elvárásként, szemben Isten létével, qed. Figyelmen kívül hagyom most azt az eshetőséget, hogy a két halmaz nem érintkezik, vagyis a normatív tartalmaik különböznek vagy oppozícióban állnak.)

Két állításunk van tehát. Egy, nem egyszerűen nincs, hanem nem lehetséges igazolt tudás Isten létéről (igaz, éppen a fentiek egy része miatt a nem-létéről sem). Kettő, mégis konklúzív okot adhat a cselekvésre a benne való hit. Ezekből az is következik, hogy az Istenre hivatkozó cselekvés a legjobb esetben is privát tudáson alapul, a cselekvés és Isten hatóoksága kívülről nem igazolható, azaz cselekedetekről nem igazolható, hogy Isten akaratát tükrözik (így nem igazolhatják Isten létét). Ez tehát értelemszerűen vonatkozik arra az esetre is, ha megvan a megelőző hit akár a cselekvőben, akár a szemlélőben ahhoz, hogy Isten reális bizonyítékát lássák a saját vagy a másik tettében. (Lefordítva, ami Istennek tetsző cselekedet egy hívő szemében, az egy nem hívő szemében lehet pl. az őrültség jele, jogszerűtlen, vagy egyenesen erkölcstelen viselkedés. A cselekvések nem tranzitívek Isten létezése szempontjából. Szeretném itt eloszlatni azt a - nyelvi realista - szofizmát is, hogy az Istenről való beszéd feltételezi Isten létét és ezzel közvetett bizonyíték rá.)

Ugyanakkor Isten bizonyíthatóságának leszűkülése a hitre (per solam fidem) - és egyúttal bezárkózása a hitbe (in sole fide) - ahogy minden cselekedet, úgy minden a nevében emelt kultúra, tudás, művészet és intézmény igazságát is eloldja Istentől és legfeljebb rávaló célzásként engedi értelmezni. Nem véletlen ezért, hogy a hit és a megismerés összeütközésével kapcsolatban igen rigorózusan eljáró protestantizmus nemcsak a cselekedetek általi (per operae) üdvözülést veti el, hanem elzárkózó a művészetekkel kapcsolatban is: a bálványimádás (ön)vádja itt nagyon is értelmes (kvázi pre-kantiánus) belátáson alapul az értelem korlátaival kapcsolatban. Ezzel együtt a protestantizmusnak is szembe kell néznie azzal, hogy a hit segítségre szorul a világunkban, amely segítség elsősorban abból a forrásból jöhet, ahonnan a művészi ihlet, a misztikum és a privát hit: Isten megmutatkozásából az emberi képzelőerőben, és megfordítva, a képzelőerő -- írott, faragott, énekelt stb. -- alkotásainak az Istenre való (rá)mutatásából.

Az istenhit végső soron privát élmény marad és ekként lehet alapja a cselekvésnek, amely láncból azonban kényszerűen kimarad az igazolható tudás (az igazság). Az Igazság nagy "i"-vel éppen annyival több, mint a szokványos kritériumok szerint értett igazság (igazolt, igaz vélekedés/hit), amennyivel kevesebb is: nem vonatkozik a közösen megismerhető világra.

Istenhit és individualizmus (sőt priváció, a világtól való megfosztottság, sőt transzcendencia, ki- és felülemelkedés) tehát egymást felételező dolgok. Innen már csak egy lépés annak belátása, hogy mennyire szabad az istenhívő ember. Éppen amennyire Krisztus vált szabaddá a feltámadással (a materiális világból való kilépéssel). De mivel ez egy politikai blog, hadd tegyem meg ezt a politikai belátást is: aki az istenhit evilági termékeiben (tradíció, kultúra, intézmények, inkl. egyházak) nem a hitre -- és szükségképpen az individualitásra és ezen keresztül a szabadságra -- való rámutatást látja, hanem egy politikai rend lehetőségét, az valamit nagyon nem ért Krisztus művéből (kb. hogy betölteni jött a Törvényt). Ahogy látványosan nagyon nem ért belőle sokat a magyar püspöki kar mint olyan (tisztelet a kivételnek).

Coda: Isten létéről demonstrálható tudást keresni tipikus naivitás. Politikát csinálni belőle számító aljasság.

175 komment

2018.05.13. 09:23 HaFr

Szociálisan érzéketlen pártot szeretnék, ha lehet

Képtalálat a következőre: „socially punitive”

Most, hogy lesz még egy "szociálisan érzékeny" nacionalista pártunk (Sneider ex-szkinhed elnök szerint ilyen lesz a Jobbik) és már van három "szociálisan érzékeny" baloldali üres halmazunk, ideje volna csinálni egy pártot, amely a polgárok és az ország javára van. Most éppen apályát várom az amúgy sem tomboló politikai racionalitásnak, ahogy apályát várom a politikai aktivitásnak is, de ez talán segíti a "fiatalok" és "a civilek" negyedik generációjából és százhuszonharmadik értelmetlen happeningjéből kiábrándult választókat, hogy elkezdjenek dolgozni egy épeszű pártért -- mert ez úgy van sajnos, hogy pártért kell dolgozni, ha az ember -- egy nem-demokratikus, de azért még nem teljesen reménytelen politikai közegben -- önmagáért akar.

Ki kell terítenem a kártyáimat. A baloldali-progresszív szavazókat semmivel sem tartom inkább képesnek annak belátására, hogy mit diktálna az ép ész a politikában ma Magyarországon, mint a Fidesz-szavazókat. Reálisan nézve az államelvűség annyira befészkelte magát a gondolkodásunkba (minimum száz éve szívjuk ezt a levegőt), hogy a legtöbb magyar ember az élete valamelyik pontján megpróbált ez alapján maga is valamilyen termékeny politikai döntésre jutni (ami egy understatement, mert valójában az emberek túlnyomó része folyamatosan államelvű, azaz az állam a gondolkodási kerete, lásd a politikánkat), holott az államiasság láthatóan az ép ész - itt: a polgárok és a nemzet - ellen van. Az államiasság azonban olyan, mint a kommunizmus: az emberek érzékszervei felfoghatják a súlyos károkozását, de ráfogják a gyakorlat elgörbülésére. Az eszme az rendben van. Hát nincs.

Lázár Jánost parafrazeálva én tíz év múlva még csak 60, ötven év múlva meg még csak 100 éves leszek, úgyhogy van időm kivárni, amíg lepörögnek a következő évtizedek ugyanebben a keretben. De ha esetleg mégis úgy dönt a kritikus tömeg, hogy akarna tenni valamit a valósággal, akkor reálisan nézve a "szociális érzéketlenség" ennek a megfelelő útja. Mielőtt azonban felhorgadna az öntudatos nemzeti szocialista az olvasóban, engedje meg azt nekem, hogy érdemesebb szociális érzékenységről komolyan (nem pedig az Erzsébet-utalványok szintjén) beszélni, ha van miből osztogatni. Ehhez azonban először ki kell emelni az osztogatás címzettjei közül azokat, akik egyébként tudnának (a mainál nagyobb) értéket is előállítani. Az épeszű szociális támogatásnak tehát nagy barátja vagyok -- miután épeszű rendszer szolgálja a termelést, az értékteremtést és a termelékenységet. Magyarul barátja vagyok a polgári társadalomnak szemben a különböző színű szükséglet alapú politikai demagógiákkal.

Úgyhogy az állam elsődleges célja -- ha épeszű közegben élnénk -- az lenne, hogy önmagát fokozatosan a felére csökkenti és ez idő alatt elég képesség és készség társadalmi elültetéséhez járul hozzá. Közkeletű nevén ezt kompetencia alapú, de a lexikalitást és a hagyományokat nem elvető, hanem éppenséggel a legjobb formájukban ápoló, általánosan magas színvonalú, adókból finanszírozott közoktatásnak nevezik, amelyet részben piaci alapon álló, tandíj-, ösztöndíj- és diákkölcsön-alapú felsőoktatás egészít ki. Az állam további feladata ebben a modernizációs átmenetben önmaga hatékonysági szemléletű reformja, az egészségügy -- súlyponti kórházakon, regionális járóbeteg ellátáson és fantasztikus logisztikán alapuló -- részben magánbiztosítói ellátási rendszerének kiépítése és a K+F komoly állami támogatása transzparens pályázatokon. De mindez nem fogja erősíteni az emberi tudások termékeny egymásra találását, ha nem halad vele párhuzamosan adó- és járulékreform, a vállalkozási környezet egyszerűsítése és az autonóm életformák népszerűsítése. Egy nemzet erejét a tagjai valós értékteremtési képességeinek szabad koordinációja adja -- nem az állami előírások, engedélyek, szándékok, kinevezések és korrupció. Az épeszű társadalmi gondolkodás célja tehát általában az esélyegyenlőség alapú meritokrácia érvényre juttatása a társadalmi szemléletben Budapest V. kerületétől Barcsig meg vissza.

Szeretném a végén leszögezni, hogy ebben semmi új nincs az ép ész barátai számára. Szeretném továbbá leszögezni, hogy ez semennyire nem bonyolult. Vannak betokosodott érdekrendszerek, amelyeket fel kell számolni az egészségügytől a gazdasági világig, vannak társadalmi beidegződések jócskán, amelyekkel szembe kell fordulni, vannak erkölcsi és szakmai hiányosságok, amelyeket az államigazgatásban pótolni kell. De maga a feladat világos, és aki mitizálni próbálja mint valami éktelenül bonyolult kozmikus missziót, amely a fekete lyuk megközelítéséhez fogható, de legalábbis csak Orbán Viktor látja át esetenként Németh Szilárddal kisegítve, az hazudik. És feltehetően jussot húz a mai szemétdombon.

Egy polgári pártnak, mint amilyen a Polgári Konzervatív Párt, csak ez, a polgári modernizáció lehet a feladata, nem pedig a "szociális érzékenységről" való mégoly nyájas hazudozás (vö. nemzeti szocialista demagógia). De fájdalom, nem lehet ez a párt még csak megközelítően sem hasznos, ha nem válik láthatóvá, ami pedig nem megy vállalkozó résztvevők, agyak és lábak nélkül. Én évente felkínálom ezt a lehetőséget, mást nem tehetek. Oszt jön, aki jön. A többin meg csak mosolyogni tudok, miközben olvasom az "elkeseredett", "kiábrándult" írásaikat a soron következett felbuzdulás kimúlásakor. Mennyi kell még?! Amúgy dolgozom, tehát annyira azért nem érdekel Magyarország sorsa, hogy emiatt a Temzének menjek, de ezek szerint másokat még ennyire sem.

414 komment

2018.05.11. 08:56 HaFr

Polgári, nemzeti, keresztény? Nem igazán.

Képtalálat a következőre: „gesunkene KUlturgut”

"Első szavam a köszöneté. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett az országgyűlési választáson, bármely jelöltre szavazott is. Külön köszönöm azoknak a részvételét, akik bennünket, a polgári, nemzeti és keresztény erőket választottak."

Polgári? Nemzeti? Keresztény? Nem igazán.

Ma Magyarországon a kimutatások szerint folyamatosan csökken a vallásosok száma, ma éppen 10% alatt van a templomba járók aránya. Nem ajánljuk fel ennél többen az adónk 1%-t sem. Magyarország nem-keresztény ország, ha pusztán a látható hitéletet nézzük. (Sokkal nagyobb a megkereszteltek aránya és többen hisznek valamilyen Istenben, "felsőbb Lényben" stb., de ami az előbbit illeti, a keresztelkedés túlnyomórészt nem hitéleti, hanem hagyományos igény; ami az utóbbit, a kavargó transzcendens gondolatok jelentős része nem keresztény, ami pedig keresztény, de nem elég erős az aktív hitélethez, az nem is termékenyíti meg a keresztény egyházak munkáját.) Igaz, létezik a "kereszténységnek" egy másik értelme is, amely egy tradícióval azonosítja azt és gesunkenes Kulturgutként (tbsz. elsüllyedt kultúrjavakként) tekint rá. Ebben az értelemben -- hagyomány, visszamaradt emlékek és artefaktumok -- persze Magyarország nagyon is keresztény. És van a "kereszténynek" egy harmadik értelmezése, amelyre gondolni se merek -- és a miniszterelnök se gondolt: a nem-zsidó, nem-muszlim, nem-"néger" stb. etnicista-rasszista szinonimája. Magyarországon tehát a kereszténység mint hagyomány kézzelfogható emlékekkel rendelkezik, de nem hat rá megtermékenyítően a gyenge keresztény hitélet, tehát a kereszténység mint olyan inkább bezárkózó, defenzív, legfeljebb statikus értékű. Lehet-e ilyenre építeni egy fejlődésében pontos értékekre és normákra váró országot?

Nemzeti. Hát persze, nemzeti minden, ami a nemzethez tartozik, de ebben az értelemben nemzeti minden párt is, nemcsak az Orbáné. Nemzeti a nemzetközivel és a multikulturálissal való szembeállításban? Egyrészt a Magyarországra jelenleg (ebben a pillanatban, ebben az órában) ható befolyások túlnyomó része nemzetközi, sőt multikulturális. A muszlimok konkrétan a magyar kormánypolitika tengelyében vannak, és viszik el a nemzeti önképet a nemzeti bezárkózás irányába ahelyett, hogy olyan erős nemzet lenne a kormányzat célja, amely képes muszlimokat bizonyos számban integrálni is -- ehelyett a gyenge nemzet a célja, amely a kormánya védelmére szorul. De az integráció igénye értelemszerűen fel sem merül, mert a nemzetképünk a közös származáson, vérségi és születési kapcsolatokon alapul, nem a nemzeti kultúra, nyelv és a változó hagyományok sokkal képlékenyebb -- és egyúttal nyitottabb és fejlődőképesebb -- felfogásán. A nemzetünk tehát bezárkózó -- éppen e kötött lényegénél fogva -- és a kereszténységhez hasonlóan egy mítosszal operál, amely a valósággal egyre nagyobb feszültségben van. Ezt a feszültséget nem lehet a bezárkózással termékenyen feloldani. Lehet-e ilyenre építeni egy fejlődésében pontos értékekre és normákra váró országot? A nemzetnek az a felfogása, amellyel a miniszterelnök operál, valójában nem szolgálja a nemzet érdekeit. Ebből nem jöhet ki jól a polgárság.

A harmadik jelző ugyanis a polgárságra vonatkozott. De a polgári állapotra elsősorban az autonómia jellemző: egzisztenciális és szellemi értelemben is. Aztán ezeknek az autonómiáknak a bizalmi alapon történő együttműködése, amelyben az államnak -- ha egyáltalán -- csak elenyésző szerepe lehet. Végül pedig ezeknek az autonómiáknak a meritokratikus versenye. Ezzel szemben Orbán a polgárságot az államhoz tartozónak gondolja, nemcsak részt venne az állammal a polgárság létrehozásában (ami mellett még lehetne érvelni), de a polgárságot úgy definiálja, hogy abban helye lehet az államhoz való kötődésnek újraelosztás és ethosz révén, de a meritokratikus szempontokat háttérbe szorítva, lásd az új nemzeti burzsoáziát. (A nemzethez kötődéssel tehát semmi baj, az államhoz kötődéssel annál több.) Röviden, Orbán polgársága egy üres halmaz, mert nem autonóm, nem horizontálisan bővül meritokratikus alapon, hanem az államon keresztül hoznak helyzetbe olyanokat, akiket kineveznek polgárságnak. Lehet-e ilyenre építeni egy fejlődésében pontos értékekre és normákra váró országot?

Orbán céljai és módszerei nem vezethetnek se polgári, se nemzeti, se keresztény országhoz, márpedig ha az alapvetésekben súlyos hibák vannak, akkor szükségszerűen dől össze az egész mű. Ezért Orbán jelzőivel egyetértek, de a kormányzása -- még a korrupció stb. nélkül is -- jelentős korrekcióra szorul, amelyet csak egy középjobb erő képes megtenni. (Ennek a posztnak megfelelő tartalmú Yotube videóm már elérhető a csatornámon. Iratkozzatok fel!)

247 komment · 1 trackback

2018.05.08. 07:16 HaFr

Miért "kollaboránsozzuk" Schiffert?

Képtalálat a következőre: „schiffer andrás”

(Egy FB-poszt apropóján)

Schiffer ott volt Bálványoson, alkotmánybírákat adott, sosem fenyegette a NER és a parlamentjének legitimitását, semmit nem ért el az LMP egyetlen lényeges mutatványában, az aktanyilvánosság követelésében.

A politikában a szimbolikus gesztusoknak és pozíciónak sokkal nagyobb a jelentősége/jelentése, mint a dumának, habár nála többet alighanem senki sem beszélt a magyar nyilvánosság utóbbi tíz évében. Ez a fecsegés nem leplezheti azonban a politikájának terméketlenségét. Az ő (szimbolikus) pozíciója hatásában kollaboráns, mert teljesen terméketlen volt, új pólust nem hozott létre, miközben mégis azt hazudta, hogy van. Az új pólus jövőbeni lehetőségét is komolyan diszkreditálta azzal, hogy a terméketlensége okán társutasa és nem alternatívája lett a NER-nek. Valójában csak egyet ért el: bebizonyította, hogyha nem tudsz a NER-ben valaki lenni, akkor kollaboránssá válsz. Az is lett akarva-akaratlanul. Van, aki szerint akarva, de szerintem erre nincs elég bizonyíték (ma még).

Plusz nekem ne próbálja senki azzal legitimálni Schiffert, hogy milyen a Gyurcsány: másként kártékonyak, Gy. nyilván nagyságrendekkel jobban, de ez már túl is megy azon a határon, hogy foglalkozzak vele. Ha úgy vesszük, a "karaktergyilkolás" az adekvát tisztelet jele, amelynek Gy-nyal szemben már évek óta semmilyen formáját nem gyakorlom. A tisztelt értelmiség meg felhánytorgathat nekem mindent, de semmi felelőssége a saját morális és szépérzékének ápolgatásán túl, ami mondanom sem kell, politikailag teljesen terméketlen. Orbánnak nem véletlenül volt az (első) Rubiconja, hogy még 1992-ben kilépett a kártékony értelmiségi fecsegésből és azóta a saját értelmiségét is csak szolgaként/beszállítóként tartja. Ha valaki le akarja győzni Orbánt, neki is az lesz első észrevehető gesztusa (noha ebből nem következik az értelmiség későbbi megalázása). Én próbálom ezt egyre komolyabban venni.

A közéleti, írogató értelmiség ebben az országban még sosem oldott meg semmilyen politikai problémát, csak elmélyítette, legfeljebb szétbeszélte őket. Nincs valós -- koherens és kiegyensúlyozott -- képe az országról, és amikor ezt mondom, a látható (ellenzéki) összértelmiségi produktumról beszélek, amely valamit fókuszáltan befolyásolhatna. Az értelmiség legtermékenyebb megnyilvánulási formája a kritika (vö. kritikai értelmiség), de mivel ennek (büszkén) se morális vetülete, se politikai programja (implementációs logikája) nincsen, a tényleges politikában csak romboló. Nothing actionable. Nem a zsemle kicsi, hanem a szájak nagyok.

126 komment

2018.05.06. 17:52 HaFr

Nyelvi jegyzet progresszív barátaimnak az ország modernizációjával kapcsolatban

Kapcsolódó kép

B.R.-nak

Az ország hetven százaléka a nemzeti szocialista jelenre szavazott -- nem egyszerűen a szocialistára, tehát nem volt döntő szerepe a választásban csupán az állami gondoskodásnak (a propagandának -- hogy melyik fajta állami gondoskodás jut el a fülekig -- persze volt). Aminek döntő szerepe volt, az az idegenektől való félelmet az irracionalitásig fokozó etnicista ajánlat.

Ezt tudjuk. Mégis érdekes, ahogy a progressziót és a modern európai társadalmakat zászlajukra tűző balos pártok lassan zárványok lesznek ebben az országban -- érdekes mármint, hogy miért válnak zárvánnyá. (Zárójel: rögtön azért, mert a progressziót és a modern európaiságot persze nem értik és nem tudják képviselni, de lépjünk ezen túl.) Azért várnak zárvánnyá -- amiért a progresszív, leftist értelmiség is merőben terméketlen --, mert nem veszik komolyan: egy társadalmat nem lehet A-ról X-re juttatni egy csapásra, egyetlen egységugrással, radikális fantazmagóriák mentén, hanem először egy, majd több rétegét meg kell barátkoztatni B-vel, aztán C-vel stb. Megfigyeltem, hogy amikor -- leginkább a Polgári Konzervatív Párt nevében -- elkezdek beszélni a B-nek megfelelő nyelven, akkor rendre szép számmal ugranak rám a progresszív ismerőseim, hogy Orbán erkölcstelen rendszerét támogatom (nem pedig Rawls, de legalább Tocqueville liberalizmusát). Holott éppen csak Orbán nyelvén túl kell szólni azokhoz, akikről azt várjuk, hogy megértsék, miért kéne A-ról B-re eljutniuk: hogy miért rossz A-ban, miért lehet jobb B-ben. X-ről beszélni nekik (függetlenül X valós előnyeiről, amelyeket itt nem kérdőjelezek meg) érhetetlen, haszontalan, sőt visszás. Ezt a visszásságot igazolja a baloldali értelmiség és pártjainak terméketlensége és közéleti kudarcai.

Ez a fokozatosság ráadásul nem a célba vett rétegek lenézése, hanem jogos elvárás mindenkivel szemben, aki meg akar értetni valakikkel valamit. Nem lehet 21. századi lingua francával és az ennek megfelelő erkölcsi kódokkal beszélni azokhoz, akik az Ómagyar Mária siralom nyelvében vannak otthon. (Metafora volt!) A balos alapállás valójában elitista -- miközben szociális érdeklődéssel áltatja magát.

Az agresszív balos nyelvi műveltség (rétegnyelv), amelybe beletartozik az egyenlőség és a denaturalizált normák ihlette elvont értékrendtől kezdve az alkalmazott kifejezéseken át a politikai valóság minden egyéb értelmezési kelléke, érthetetlen és ellenszenves az említett hetven százaléknak, akik nélkül pedig -- nem kell magyarázni -- a progresszív miliő nem lesz lényegesen nagyobb a következő választásokra sem. Ezért amikor egy konzervatív párt -- ha nem is B-ről, de - F-ről elindulva kezdi el magyarázni a valóságot és ha végül nem is akar eljutni X-ig, mert azt nem tartja üdvösnek, de mondjuk célba veszi Q-t, akkor tessenek örülni. És máris felderenghet majd ebben az örömben az orron (=Körúton) túli valóság. Ki tudja, hátha mindenkinek jobb lesz. (Ja, és egy értelmiséginek épp elég nehéz esztétikai, erkölcsi, tul.képp minden értelemben politikusba fordulnia. Aki nem hiszi, próbálja meg.)

373 komment

2018.05.03. 17:03 HaFr

Erős nemzetet -- nacionalista állam helyett!

Képtalálat a következőre: „dualizmus budapest”

Orbán sikerrel elhitette az övéivel, hogy az állam (pontosabban az ő) ereje megfeleltethető a nemzet erejének. Ezzel szemben azt látjuk, hogy miközben az állam (pontosabban ő) virágzik, az államnak (pontosabban neki) alávetett nemzet kornyadozik. Megosztott politikailag (kinek jó ez az állami forrásokon élősködő politikai osztályon kívül?), gyenge a versenyképessége (a gyerekeink - már akit nem menekítenek külföldre valamelyik ponton - egyre gyengébb oktatási rendszerben tanulnak, a jogrend és a komplex társadalmi intézményrendszer romokban, a magyar tulajdonú vállalatok tört része exportképes; a népességünk egy része szabályosan elszigetelt Európában), az egészségügyi kormányzat kilopja a pénzt a polgárok zsebéből először a magánkasszák lenyúlása, majd a romló közegészségügy intézményes korrupciója és a magánegészségügybe menekülő százezrek plusz költségein keresztül.

Nem az erős nemzet, hanem a hazug nacionalizmussal házaló erős állam jellemzi a helyzetünket. (Hazug nacionalizmussal, miközben a nacionalizmus lehetne építő, az értékeink mellett modernizáló, a közösség erejével a versenyképességet megalapozó élmény is.) Az erős állam gyenge polgárokat feltételez, az erős nemzet természetesen erős, szabad, büszke, együttműködő polgárokat.

A nacionalizmusunkkal kell valamit kezdeni. Először is elvonatkoztatni az államtól és visszahelyezni a nemzethez. Másodszor is a manipulatív etnicista jellegét -- miszerint minden, ami magyar, az csupán ettől jó; miszerint a magyar kultúrát valamiféle utánérzés szerint kell gondozni, amelyben a hagyományt és az organikus fejlődést a giccs és a reakciósság helyettesíti; miszerint van értelme homogén nemzetről beszélni a nyelvünk egységességén túl; miszerint a teljesítményt felülírhatja a manipulált államérdekhez való hűség; miszerint a világ a magyar kollektívum barátaira és ellenségeire tagolódik -- fel kell váltani a modernizációs nacionalizmusnak a múltat a jövővel, Magyarországot a Nyugattal összekötő termékeny politikai közmegegyezésével. Adjunk végre értelmet a magyarnak!

240 komment

2018.05.02. 18:54 HaFr

Akié a nacionalizmus, azé a hatalom

Képtalálat a következőre: „nationalism crowd”

Meg kell mondanom, egyre türelmetlenebb vagyok a szereplői egy részében számításon, más részében idiotizmuson alapuló ellenzéki csacsogással szemben. A számító részéhez elég ajánlanom Széky János Bárányvakság című könyvét, illetve az abban összeszedett korábbi cikkeit. Ami az idiotizmust illeti, ez tovább tagolható műveletlenségre és butaságra. A butaság adott, bele kell nézni a szemekbe. A műveletlenség átfogó, de konkrétan arra vonatkozik itt, hogy az ellenzék tisztelt értelmiségi és politikusi tagjai nem ismerik a magyar történelmet, ezen belül nem veszik komolyan, hogy a magyar nemzetet a magyar nacionalizmus hozta létre és a magyar nemzet mindenkori képességeit a nacionalizmus adott állapota determinálja. 

A magyar nacionalizmus a máig tartó XX. században dominánsan etnicista, marginálisan pre-etnicista kulturális és posztetnicista rasszista. A pre- és a poszt- a nacionalizmus időbeli változásának formáira utal. Ám teljesen függetlenül ezektől, mivel a magyar nemzetet a nacionalizmus hozta létre és definiálja -- hacsak nincs külföldi megszállás alatt az ország -- mindig a nacionalista pártok voltak és lesznek (a számunkra belátható időben) uralmon. Ha ezek szocialista húrokat is pengetnek, mint most, akkor még inkább, de ez csak adalék a hatalom stabilitásához. Orbán Viktor 1996 óta hatalmon van ebben az országban, ha nem vették volna észre, bár 2008 körül értette csak meg ő maga is, hogy miért és hogyan lehet ezt a helyzetet valóban stabilizálni.

Látva a választások utáni ellenzéki gyötrődést a színpadokon -- az illúziókat, a helyzet alapvető nem értését, az üres beszédeket, a tisztelt közönség áltatását stb --, meg kell mondanom, ezeknek semmilyen eszköz nincs a kezében és semmilyen gondolat nincs a fejében ahhoz, hogy felvegyék a harcot a nacionalizmussal. Eleve nem veszik komolyan. Azt hiszik, ez csak olyan ópium, mint kedvenc szerzőjük mondja a vallásról, és majd jól felvilágosítjuk a népet az EU-val karöltve. Alapvető tévedés. A nacionalizmus faktum, sőt. A nacionalizmus nélkül nincs magyar nemzet. Ezért ideje elkezdeniük gondolkodni azon, mit akarnak tenni a nacionalizmussal és a nemzettel. Addig ne számítsanak semmire itt, öregek vagy fiatalok. A kérdés csak az lehet: milyen nacionalizmust akarunk.

90 komment

süti beállítások módosítása