Ez a kérdés napjaink talán legfontosabb közéleti kérdése, ha ritkán merünk is szembesülni vele, talán mert észleljük a bonyolultságát. De az, hogy jelenleg bűnözők, tahók és nímandok lakhatják be államunknak nem csak a fényben lévő pozícióit, hanem az eresztékeit is, akik példává és normaadóvá váltak az egész társadalom előtt, úgyhogy jószerivel már csak a legerősebb erkölcsi integritás birtokában lehet ellenállni nekik, és ami még fontosabb, Európa maga van válságban, mindösszesen a liberalizmus úttévesztésének az eredménye.

Nem áltatom az olvasót azzal, hogy tudom a választ a kérdésre, de azért egy-két szempontot felvezetek. A liberalizmus részint antropológiai és erkölcselméleti, részint közvetlen politikai tanulságok szülötte, és általában következménye annak az évezredes emberi vágynak - amint a XVIII. század végének nagy amerikai és francia alkotmányos dokumentumai, a XIX. század második harmadának német, magyar, olasz, lengyel, görög politikai harcai, de  legmélyebben talán a holland és a brit polgári-alkotmányos fejlődés jeleznek --, hogy az ember egy transzcendens megerősítésű erkölcsi rendben (ami alatt leginkább azt értették, hogy az emberi kiválóság közösen elfogadott mércéje szerint) szabadon, az állam és más emberek igazolhatatlan beavatkozásától mentesen teljesíthesse ki önmagát. A liberalizmus elsősorban erkölcsi eszme volt, másodsorban politikai gyakorlattá akart válni.

Ezzel rögtön le is szögezem a címbeli kérdésre adandó válaszom lényegét: éppen ennek az iker elgondolásnak a lényegét nem sikerült beteljesíteni. Ami erkölcsi volt a liberalizmusban, azt a deszakralizáció, a tömegtársadalom és a tőkekoncentráció együttes nyomása alatt fokozatosan feladta, illetve átadta az erkölcsi politizálás helyét a baloldalnak, amely viszont behódolt a totalitarizmusnak, és miután ez az erkölcsi totalitást politikai totalitásba fojtotta, így valósítva meg az egyikből a másikba való átlépést, diszkreditálta a morális igényű politizálást a jövőre nézve, akár liberális, akár más fajta lenne az. A kommunizmussal párhuzamosan létező, főleg pedig az utána átalakuló liberalizmusból a transzcendenciának már a jelzését is száműzték, az ENSZ megfelelő okmányaiban a nyugati erkölcsi rendnek -- jellemző módon -- megkezdődött a relativista, akontextuális szétdúlása, eljogiasítása és hatalmi manipulációja.

A liberalizmus a transzcendencia és a rend igénye után -- a XX. század végére, a kommunizmus fegyelmező hatásának elmúltával -- a politika erkölcsi megalapozottságát is feladta, ezért nincs eszköze a hatalmi típusú és/vagy populista politizálással szemben és nem tudta megvédeni a liberális demokrácia alapjait, amelyek végső soron erkölcsiek; letette a fegyvert a bal- és jobboldali identitáspolitikák előtt és belenyugodott a nemzeti politikai közösségek feltöredezésébe, ami miatt valójában a liberalizmus a múlt századdal -- szigorúbb megítélés szerint már a múlt század elején, az alapvető morális magafelejtése első jeleivel -- meg is szűnt. Ersatz termékei, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata és az ezt követő dokumentumok szankcionálhatatlan jogok (=vágyak) kompendiumai, amelyek semmiféle erkölcsi rendnek nem részei, ellenkezőleg: a létező világgal szemben fogalmazódnak meg pozitív normaként, legföljebb korrekciós szerepük van bizonyos intézményeken keresztül (hágai Nemzetközi Bíróság, békefenntartás, szakosított szervezetek tevékenysége stb.), valamiféle homályos emberkép és globális instancia nevében. Az erkölcs mint ἔθος, mint Sittlichkeit vagy Gewohnheit, az önmagunk legjobbjával való személyes közösség, az otthonosság, a jelen- és benne lét érzése, a természetesség mint olyan elmúlt. A folyamatos erőfeszítés, kívülről diktált uralom és idegenség lépett a helyébe akár fegyelmező erő formájában, mint a kollektivista erkölcsök és az állam, akár teljes cinizmusként vagy "felszabadulásként".

A szűkebb horizontú válasz a címbeli kérdésre persze a liberalizmus kultúrájának önvédelemre való képtelensége lehetne. A progresszivizmus elhitette a nyugati emberrel a sajátos optimista antropológiája alapján, hogy minden ember a racionalitása birtokában képes felfedezni a közös jót és kész ennek szellemében cselekedni; hogy a kultúra, a műveltség és a nevelés korlátozó eszközök, nota bene a nyugati -- fehér! -- gőg, diszkrimináció és elnyomás rezervoárjai; a tolerancia egyenlő a relativizmussal; erkölcse a gazembernek is van, vagy ha már nehezen lehetne erkölcsnek nevezni, amije van, akkor az a környezete hibája; továbbá Európa a népek és kultúrák olvasztótégelye. Hogy megfejelje a civilizációt romboló hatását a progresszivizmus még a kapitalizmust is támadja, amely a nyugati társadalmakban, illetve a Nyugat és más kultúrák viszonyában a koordináció fennmaradásának egyetlen valódi záloga. A progresszivizmus rousseau-i, spenceri, greeni és dewey-i emberképe legyőzte a liberalizmus burke-i, tocqueville-i, milli örökségét, ha ez bárkinek mond még valamit. A korai Rawls-t legyőzte a kései. A barbarizmus keletről és délről ismét a kapuk előtt áll, és a belső -- egészen mélyen értett és meg nem értett -- ostobaság a szövetségese.