Az ún. Fideszt illetően: a migráció veszélyei és Európa jövője értelmes vita tárgya lehet; a tolvajlás és az autokrácia nem. Az előbbiek nem legitimálják az utóbbiakat, az utóbbiak nem oldják meg az előbbieket. A progresszivista bele nem gondolás az előbbiekbe - csak mert az utóbbiak evidensek - súlyos tévedés. A meggondolt progresszivista "nyitottság" az előbbiekben továbbra is az utóbbiakat erősíti.
Évente 60-70 ezer kilométert autózom Magyarországon keresztbe-kasul; nem hiszem, hogy sokkal többen lennének közöttünk, akik az utak, az árokpartok és épületek állapotától a boltokon, a benzinkutakon, a gyárakon és a szállodákon át a legkülönbözőbb rendű és rangú emberekig több közvetlen információval rendelkeznének az országról, mint én. Nagyon nem vagyok fideszes, de nagyon nem vagyok egy balos pártnak se a híve. Jól ismerem a Nyugatot és Közép-Kelet Európát, ahol korábban többet, de ma is még néhány hetet eltöltök évente munka kapcsán, emberekkel és gépekkel. Közben szegről-végről szakmám a történelem és filozófia. A véleményem kiegyensúlyozott -- és patrióta.
Esünk szét.
Megint miért? Mindig miért?
A magyar nemzet sikertelensége legkésőbb a klasszicizmusunk és a felvilágosodás óta -- kétszázötven éve -- a patrióta magyar értelmiség legfontosabb témája. Sokan sokféle magyarázatot találtak már a kérdésre, többen bele is őrültek, rengetegen itt hagyták az országot, legalább ennyien az életüket adták érte vagy az áldozatává váltak. A nemzetről való folyamatos önáltatás és hazudozás közepette a nemzetről való igazság kergetése Berzsenyitől Széchenyin át Esterházyig a színvonal ismérve is. Alul a zagy, felül -- a fájdalmas élveboncolásban -- a keserű igazság.
Az igazságkeresés hitelét kétségtelenül rombolta a XX. században az igazságot nélkülöző agresszió az öröklött tehetetlenség ellen a bolsevikok oldaláról, amelyet sajnos a mai progresszivista szemlélet részben tovább éltet. De az utóbbiak elutasítása csak a zagy szemében indokolja a nemzeti romantikát és kritikátlanságot; csak a zagy véli úgy, hogy a hazaszeretet ismérve a nemzeti dicsőség magasztalása egy nemzet füstölgő romjain. Márpedig a romok romok, a füst füst, a mélyben munkáló máig ismeretlen erőkkel való szembenézés igénye változatlanul hiányzik.[*]
Nem akarok és nem tudok organikus magyarázatot adni itt mindenre, erre részben itt van a blog eddigi közel 1400 bejegyzése és itt van megannyi írás jó néhány színvonalas magyar értelmiségi tollából. Inkább sorolom a romlás hátterének darabjait, amiről jóval kevesebb vita van a populáris nyilvánosságban (a mozifilmeken, a TV-ben, a szépirodalomban, az iskolákban, vitaklubokban stb.), mint a magyar gőggel lenézett Amerikában a saját -- még mindig -- feldolgozásra váró nemzeti traumáikról. Ilyen -- a nagy nyilvánosságban hajmeresztően ismeretlennek számító, feldolgozatlan, de mitikus, torz formájukban a kultúránkat meghatározó -- darabok a magyar etnicizmus, a nemzeti gőg és a nemzeti sérelmek dinamikája, a nemzeti nagyság tévképzetei, a magyar nemzeti szocializmus, a nemzet és a modernizáció konfliktusai, a polgárosodás és a hazafiság elkülönbözése és ellentétbe kerülése, Trianon és Auschwitz összefüggései, az egykori nemzetiségeink látószöge, kommunizmus és zsidóság, a magyar történeti mitológia, az elmaradt polgárosodás ismérvei, a kapitalizmus és a jólét viszonya, a liberális demokrácia, a szabadság és az államiasság konfliktusai, az adófizetés és a polgári erkölcs stb., stb. Ezek jórészt ismeretlen témák a magyar nyilvánosság említett és nem említett fórumain, ezekről és más alapvető kérdésekről semmiféle alapos vita nincs, ami előre vihetné a közös dolgainkat, a zagy széndioxidot és ként dob fel, életünk tavai haldoklanak, mert nem bírják már tovább a beléjük folyó mérget és a vízforgás hiányát.
Akinek van szeme, látja: ami jó történik, az nagy nagy többségben magántőkéből jön létre; a közszolgáltatásaink ezzel szemben gyorsulva romlanak, az állam nevében bűnözők élősködnek a nemzeten, Európa kétségkívül rosszul menedzselt problémáival legitimálva a tolvajlást, és a zagynak nincs tudása a jelenségek szétszálazásához. Mivel a lényegi kérdések feldolgozatlanok, kormány és ellenzéke egyformán rombolja a nyilvánosságot, amit egy hatalmas pöcegödörnek látnak, amelyet -- azt gondolják -- folyamatosan megtölteni hivatottak az ürülékükkel, az előbbi jórészt számításból, az utóbbi jórészt tudatlanságból dolgozik a nép további romlásán, miközben a magyarok fogynak a határainkon belül, a több évszázados áthúzódó problémáinkra nincs szem és fül, azt hisszük, meg lehet úszni a velük való szembenézést, ha még egyszer nemzetet akarunk látni a füstölgő romok helyén. Nem lehet. Hányszor kell még bebizonyítania a sorsnak, hogy zagyon nem lehet várat építeni?
A címben feltett második kérdésre, hogy mi a megoldás: nem tudom. Van-e kiút? Nem látok. Annak a zagynak kellene -- a puszta számaránya miatt -- a kiút felé vennie az irányt, amely a minőségénél fogva képtelen erre. Addig pedig, amíg ez a csoda be nem következik, az erkölcstelenség marad. A rombolás marad.
[*] Az egyik utolsó érv a nemzeti kritikátlanságtól, hogy "már az is csoda, hogy megmaradtunk", ez is a nagyszerűségünket bizonyítja. Kérem, ugyan miért? Objektíven nézve Magyarország (a Magyar Királyság) a XIV. században élte a fénykorát és máig tartóan folyamatosan veszítette el a befolyását, a legnagyobb időre a függetlenségét, a gazdasági és katonai erejét, a kulturális befolyását, majd a területe nagy részét (amikor nem mellesleg nyugati politikai döntés volt az is, hogy a románok és a cseh-szlovákok nem foglalhatták és számolhatták fel egészen), ma pedig roppant bölcsen a Nyugat ellen harcol, ahova mindig is igyekezett. Eközben államok alig tűntek el Európában, inkább létrejöttek, nem kevés éppen a mi nemzetiségeinkből vagy azokkal egyesülve, ami éppen nem a kivételes erőnket bizonyítja, hanem a relatív erőtlenségünket. A konzisztens erőtlenségünket. Ezt nemzeti nagyságnak hazudni az okok keresése helyett: cinikus, aljas és nemzetellenes. Mindenkor mindenhova ellenséget vizionálni, majd önsajnálatba és önsorsrontásba menekülni hatékony politika helyett felveti a nemzeti értelem teljes megbomlásának gyanúját.
Az erős és okos emberek, akik hosszú távon akarják stabilizálni és -- ezért -- folyamatosan növelni a hatalmukat, a gyengék és követők számára átláthatatlanul gondolkodnak. Olyannyira átláthatatlanul, hogy ha ez utóbbiak még meg is értenék a gondolkodásukat, akkor se tudnák reprodukálni azt, mert ehhez maguknak is okossá és erőssé kellene válniuk. A jó vezető tehát sosem gyenge. A jó és a gonosz vezető (de egyformán vezetők!) közötti különbség nem abban áll, hogy az előbbi gyenge és/vagy buta, az utóbbi meg erős és okos, hanem abban, hogy az előbbi a rábízottak összességének érdekét szolgálja optimális dinamikával (röviden, erkölcsös), az utóbbi pedig mindenekelőtt a sajátját, majd a szűk köréét, a többiekét meg ezeknek veti alá (erkölcstelen).
A (jó vagy gonosz) vezetők gondolkodása mindig stratégiai, az áldozatoké a túlélése vagy legfeljebb taktikai. (Itt a vezetőt értelemszerűen nem a beosztás/hivatal, hanem ezt megelőzően a képesség/teljesítmény definiálja.) A stratégiai gondolkodás a jövőre irányul és a több forgatókönyvet párhuzamosan futtatva igazítja a jelent a jövőhöz a múlt és a múltból rendelkezésre álló erőforrások ismeretében. Ezért van, hogy ha meg akarjuk ismerni a vezetők gondolkodását, azt minimum tudni kell, hogy a stratégiáik megelőzik a követők által (késve) felfogható jelenségeket. A követők ezért követők: mert már csak késve tudnak reagálni. (Ezért - a saját inkompetenciájukat halványan érezve - előbb-utóbb egy vezető tényleges követőivé szegődnek.)
A jelent csak a jövőből lehet megérteni (jellemzően csak annak, aki eltervezte a jövőt), nem önmagából vagy a múltból. Ha külső szemlélőként legalább megközelítően tudni akarom, ma mi történik a politikában (pl. az EU-ban vagy Magyarországon), azt kell felmérnem, milyen lehetséges jövőt szolgál ez a tervező-vezetők (Putyin, Orbán stb.) fejében. Vannak véletlen események vagy olyanok, amelyek meglepik magát a forgatókönyvek íróit is, de ettől függetlenül a megértés és az irreleváns események kiszűrése alapvetően stratégiai -- még egyszer: célszerű, azaz a jelent a múltból rendelkezésre álló erőforrások alapján a jövőhöz igazító -- gondolkodást kíván Ezért végtelenül reménytelen a magyar ellenzék helyzete, akik se ez nem tudják eléggé az ellenfelükkel (Orbánnal) kapcsolatban, ezért nem tudnak rá felkészülni sem (habár ez egy cseppet javult végre az utóbbi évben), se - pláne - nem tudnak hasonló, versenyképes stratégiát felmutatni a saját munkájukban (amiben viszont semmit nem javultak). Alkalmazott stratégia híján túlélnek és/vagy taktikáznak.
Az persze lehet, hogy aki ma erős (esetünkben erkölcstelen) vezető, az fokozatosan tarthatatlan stratégiába manőverezi magát vagy nem tud időben stratégiát váltani (ennek egy apró jele legutóbb Orbán meglehetősen fontos veresége az EPP-ben): a jövőről alkotott elképzelését végül legyűri a múltból rendelkezésre álló erőforrások inkonzisztenciája, ezért nem tudja egy idő után vezérelni a jelent. Különösen élesen mutatkozik meg ez autokratikus vezetők esetében, akik nem egy intézményi rendből származtatják a hatalmukat, amely kijelölné egy stratégia korlátait, hanem a folyamatos személyes agresszióból, amely a stratégiát jószerivel parttalanná, a jelentőségét a hatalom szempontjából viszont életbevágóvá teszi. Az ilyen vezető hanyatlásának első jele, ha már nem tudja növelni a hatalmát, az megreked, a vezető egyre többet rögtönöz és /vagy téved, és eközben nincs hatalmi konverziós vagy exit stratégiája sem. (A "Kun Béla elrepül" típusú "stratégia" nem hatalmi konverziós vagy exit jellegű, hanem a hatalom elvesztésének és a stratégiák kudarcának beismerése. Orbán konverziós stratégiáján, ami az ország EU-ból való kiléptetése -- miután az EU átalakítását már majdnem biztosan nem tudja elérni -- még dolgoznia kell és nagyon kockázatos a saját jövőjére nézve.) Ezzel együtt akárki emelkedik ki az erkölcstelen vezető helyett és válik a következő vezetővé, a stratégiai algoritmust ő is alkalmazni fogja. Kis szerencsével erkölcsösen fogja tenni. (Javítok: hazánkban nagy szerencse kell ehhez.)
Lehetetlen lenne véglegesen és kimerítően meghatározni, mitől erkölcsös és mitől erkölcstelen egy cselekvés, de vannak olyan jól felismerhető jegyei, amelyek a legtöbb erkölcsi rendszerben kelettől nyugatig érvényesek.
Ezek:
Ne akarj valamit másnak, amit magadnak nem kívánnál vagy ami a másik kárára van, de nem akként, hogy közben igazságos lenne! Ne hazudj (hacsak nem kerülsz el ezzel valami súlyos igazságtalanságot), ne lopj, ne bánts senkit oktalanul, ne nézd el vagy támogasd mindezeket (hacsak egy igazolhatóan nagyobb kárt nem hárítasz el ezzel), védd meg magadat, a gyengébbet és azokat, akiket rád bízott a sors, állj ki az igazadért, légy igazságos, gyarapítsd a tudásod, hogy igazságos tudj lenni.
Az erkölcsös cselekvés kulcsa tehát egyfelől a valamitől való tartózkodás, másfelől -- ami nehezebb -- a valamiért való cselekvés, erkölcsös pedig az az ember, aki ezeket konzisztensen gyakorolja.
Nem akarom túlbonyolítani a helyzetet, ez olyan legnagyobb osztó (erkölcsi minimum), amit mindenki elfogadhat. Ehhez képest mit tesz ma az egyszeri fideszes szavazó? Olyan emberek csoportját támogatja, amelyik ezerszer bizonyítottan lop, csal, hazudik, oktalanul bántja a rábízottakat, manipulálja a gyengéket és tovább gyengíti őket; azaz habár az egyszeri fideszes szavazó nem okvetlenül erkölcstelen abban az értelemben, hogy maga is így tesz, mégis felhatalmazást nyújt azoknak (nem vonja meg a felhatalmazást azoktól), akik ezt konzisztensen teszik. Eközben nem áll ki az erkölcsi igazságért, nem szerez elég megbízható tudást ahhoz, hogy kiegyensúlyozott véleményt tudjon alkotni, ezért nem is tud igazságos lenni az ítéletében.
A fideszes szavazó gyakran gondolja azt, hogy az az ideológia, amelynek a nevében közvetett módon -- egyúttal számára ismeretlen emberek millióinak sorsát befolyásolóan -- cselekszik azzal, hogy politikai döntést hoz és naponta politikai ítéletet alkot, igazolhatja az erkölcstelenségét. Magyarul az erkölcsi álláspontját beáldozza egy politikai álláspontért, függővé teszi az erkölcsét és emberségét egy politikai ideológia igazolási erejétől. Ez a politika ideológia -- nevezzük ezt nemzeti érzelemnek, antikommunizmusnak, kereszténydemokráciának, orbánizmusnak -- válik "erkölcsi" iránytűvé számára az egyébként erkölcsileg egyenlő embertársaival szemben, amivel nem kevesebbet tesz, mint megsemmisíti a fentebb vázolt erkölcsi legnagyobb közös osztót, azaz jelentős értelemben felszámolja a humánumot, aminél nincs súlyosabb erkölcsellenes döntés (az élet megsemmisítésén innen). A fideszes magát az erkölcs lehetőségét és a humánumot relativizálja, azaz a meghatározás szerint tagadja.
A kérdés már csak az, igazolhatja-e bármi -- jelesül egy nagyobb kár elhárítása -- a fideszes szavazó vállalt erkölcstelenségét. Ilyen nagyobb kárról nem tudunk. Erkölcsről erkölcsösen dönteni az erkölcs ellenében csak nagyon megalapozottan lehet. Nem állítom, hogy nem vonhatók vissza bizonyos szélsőséges körülmények között az erkölcs fent vázolt parancsai (bár magam nem tudnék ilyen körülményeket könnyen elképzelni), de azt igen, hogy ezt nem lehet fikcióra, magára az erkölcs helyére importált ideológiára, vagy akár félelemre alapozni. Miközben ez utóbbi lehet az az erkölcsi adu ("védd meg magad és a rád bízottakat") vagy akár az erkölcsi kivételes állapot legerősebb és legsikeresebb igazolása, ma messze nem mutatható fel még közelítően erős fenyegetés sem, ami az erkölcsös önvédelem minden mást megsemmisítő parancsát vagy az erkölcs felfüggesztését igazolhatná.
Röviden, az erkölcseink érvényben vannak. Nincs erkölcsi kivételes állapot. A fideszes szavazó, amelyik egy erre apelláló politikai csoportot és ideológiát támogat, az erkölcstelenül cselekszik, tehát -- ha konzisztensen teszi ezt és a túlnyomó része így tesz -- maga is erkölcstelenné válik.
(PS1: Az olvasót nyugtalaníthatja ez az erős konklúzió, de nincs oka nyugtalanságra. Ahol deklaráltan az illiberalizmus uralkodik és egy politikai csoport képviselte többség a fentiek értelmében helyesli, hogy a kisebbséget elnyomják -- parlamenti képviselőit a parlamenti többség egzisztenciálisan fenyegesse, ma még csak fizetéselvonással, ne kapjon hangot az állami médiában, a nemzet ellenségének állítsák be, az ország erőforrásait politikai alapon kezeljék és irányítsák át az állampárthoz lojális személyekhez stb. -- ott a többségi választó erkölcstelenül vagy erkölcsellenesen viselkedik. Erkölcstelenül vagy erkölcsellenesen viselkedik akkor is, amikor félrenéz, vagy érdektelenséget mutat vagy megmagyarázza magának azt, ami megmagyarázhatatlan -- a fenti legnagyobb közös osztó ignorálását és rombolását. És különösen megbocsáthatatlan az erkölcstelensége, amikor kockázatmentesen tudná megmutatni az ellenkezőjét: egyszerűen a támogatás megvonásával -- amihez még csak a "baloldalra" sem kell szavazni.
PS2: Az olvasó esetleg azt gondolhatja, hogy az erkölcs nem olyan szigorú mérce, ha tőlünk távoli, ismeretlen emberekkel -- pláne más kultúrák szülötteivel -- szemben nem érvényesül. Az olvasónak nincs igaza. Az erkölcsi minimum -- ahogy fent vázoltuk -- egyrészt univerzális (cross-cultural, rather) hatályú, de ennél is fontosabb, hogy a cselekvőt minősíti, nem a címzettjét. Tehát az elképzelhető, hogy a gyerekeim védelme, sőt akár színvonalas felnevelése is előbbre való erkölcsileg egy ismeretlen családnak az én kipufogóház-termelésemtől való megvédésénél, de ez egy diszkont feladvány: nem semmisíti meg az utóbbi felelősségemet, csak a szűkösség körülményei között operacionalizálhatatlanná teszi, nem tudok neki érvényt szerezni. Aki azonban odáig is eljut, hogy ne csak ez utóbbit ismerje el, de ennek az erkölcsi relevanciáját is tagadja, az erkölcstelenül gondolkodik és tesz.
PS3: Az őszinte, értő fideszes azt mondja erre: és akkor mi van? És ez egy őszinte, értő fideszes. Gondolom, az ilyenek vannak többségben Orbán környezetében.)
Éppen most vált ismerté a melegek jogait védő Háttér Társaság felmérése, amelyik - kevéssé meglepően - azt támasztja alá, hogy az ún. LMBTQI orientácójú (és identtású) fiatalok komoly nehézségekkel néznek szembe az iskolai közösségekben Magyarországon (is). A verbális és kisebb részben fizikai bántalmazások egyformán érkeznek tanároktól és diáktársaktól.
“Ötödikes koromban az osztálytársaim megtudták, hogy meleg vagyok. Sajnos nem volt valami elfogadó osztályom. Megvertek, vonalzót törtek el rajtam, cipővel dobáltak, stb. Hatodikos koromban kerültem egy másik iskolába, ahol hazafelé menet vertek meg. Rendőrségi ügy is lett belőle. Így megint másik iskolába kerültem, de ugyanúgy folytatódtak a fenyegetések attól a fiútól, aki megvert, Többször volt öngyilkossági kísérletem” - fogalmazott erről egy diák. A példák és a vallomások folytathatók lennének napestig.
Mit javasol a Háttér Társaság a helyzet orvoslására?
Magyarul intézményesített toleranciát.
Ez azonban megint a helyzet nem értéséről árulkodik. Bár mondhatjuk, hogy sok kisebbség sok tízéves, adott esetben még hosszabb - a protestáns vallások több évszázados, a fekete kisebbség évszázados - munka árán javított a helyzetén, ennek az ára végső soron a liberális demokrácia meggyengülése lett. Azzal, hogy az identitásharcban az egyenlőségre és az elvárt vagy államilag kikényszerített toleranciára esik a fő hangsúly -- amint érvelni fogok, a szabad helyett --, a nyugati társadalmak egyre konfliktusosabbá váltak szimbolikus és erkölcsi kérdésekben. Ma már egyenesen azt mondhatjuk, hogy a liberális demokrácia -- szabadság- és alkotmányosság alapú -- kultúrája a múlté, a viszonylagos békét már nem a közös értékek, hanem az értékbuborékok közötti modus vivendi biztosítja.
Egy szabad társadalomban az LMBTQI kisebbségek jogait nem a toleranciára kell alapozni (ami bizony értékek és életmódok tolerálását várja el az azoktól idegenkedő vagy egyenesen félő polgároktól, tehát folyamatos, kényszerítő önmegtagadásba taszítja őket), hanem a mindenkit egyformán megillető szabadságra, ahogy egyébként a XX. század derekáig még a legtöbb nyugati polgár gondolta. Amikor a vallási kisebbségeknek, a nőknek, a feketéknek vagy épp a homoszexuálisoknak nem voltak a maihoz fogható jogai, akkor észszerűen úgy jellemezték a helyzetet, hogy nem volt mindenki egyformán szabad, nem úgy, hogy a többség nem tolerálja a kisebbséget. A tolerancia célja mindig a szabadság volt (lásd pl. Locke ún. Tolerancialevelét vagy J.S. Mill véleményét a Szabadságról c. munkájában), nem a mások identitásának tiszteletben tartása. Ez utóbbi nyafogás (és mindösszesen inkoherens, lehetetlen küldetés) áll - többek között - a szabadság mint végső emberi állapot eróziója mögött.
A gyerekeinket nem toleranciára, hanem szabadságra kell nevelni. Nem a saját értékeikkel kapcsolatos konfliktusra kell alapozni a mások elismerését, hanem a mindenkit összekötő egyforma szabadságra (amelynek, ha jól működik, megvannak persze a saját intézményei és hagyományai). Ha én a gyerekeimnek érvelnék az LMBTQIx kisebbség erkölcsi egyenlősége és jogai mellett, azt nem úgy tenném, hogy toleranciára kérem őket (amivel a legkevésbé sem szolgálom az ő szabadságukat sem), hanem azzal, hogy a szabadság (és a humánum) köré szervezem a szemléletüket -- hogy szégyelljék majdan, ha nem adják meg a saját szabadságukhoz hasonlót a másiknak akár a félelemtől mentes élet, akár az önmegvalósítás értelmében. És ehhez nem kell tolerálniuk sem senkit.
Más kérdés, hogy ugyanez miatt az LMBTQIx aktivisták is fordítva ülnek a lovon. Amíg identitásharcra rendezkednek be, addig ne csodálkozzanak, hogy identitásokkal találják szembe magukat.
A szimpatikus Márki-Zay Péter (MZP) heroikus küzdelme saját városában a Fidesszel nagyobb sikerekkel kecsegtet, mint az országos szereplése. Ennek -- az országos sikerek elmaradásának -- világos okai vannak, amiken nem érdemes meglepődni. MZP-nek meg kellett volna oldania egy kollektív cselekvési problémát, amit az ellenzék sok éve nem tud megoldani: ti. az egységes fellépést valamilyen formában (a nagyobb kollektív haszon érdekében). MZP célja, hogy elérje a pártok visszalépését egyetlen pártonkívüli jelölt javára a különböző választásokon, a lényegét illetően sem különbözik a korábbi elgondolásoktól, pl. attól, hogy hogy a pártok elosszák egymás között, kinek a jelöltje mögé állnak be, vagy hogy egységes listán indulnak, vagy hogy nem indulnak. Ezek mind ugyanannak a kollektív cselekvési problémának a különböző megmutatkozásai, ami ez: hogyan tudnak cselekvők a saját (vélt vagy valós) közvetlen érdekeik ellenében egy közösségi stratégiát előnyben részesíteni, ha ennek beláthatóan nagyobb a hozzájárulása a közjóhoz (magasabb kollektív haszonnal járhat), de nem okvetlenül növeli a szereplők egyéni hasznát és/vagy a hozzá vezető út (az implementáció) bizonytalan.
A kollektív cselekvési problémák megoldásához mindenekelőtt arra a meggyőződésre van szükség, hogy az ennek eredményeként beláthatóan előálló kollektív (politikai) haszon valamiért kívánatosabb lehet (a probléma megoldásához) elegendő számú cselekvő számára. Elvileg ezt jelentené a mi esetünkben annak a belátása, hogy az Orbán-rendszer elegendő szereplő (párt) szervezeti érdekét, ezen belül elegendő kritikus döntéshozójának személyes érdekét sérti jobban, mint a rezsim pusztulása. MZP eddigi kudarca arra világított csak rá, amire az eddigi "összefogósdik": a pártok által elérhető kollektív haszon (és azon belül az egyes pártokra és vezetőkre jutó haszon) nem elég nagy ahhoz, hogy legyőzze a szervezeti és egyéni szereplőknek a status quóhoz fűzött személyes érdekét (a status quo hasznosságát).
Még ha be is látják ezek a szereplők a rezsim károsságát akár az országra, akár - adott esetben - a pártjaikra, a személyes érdekek (jelesül a titkolt és nyilvános juttatások, ideértve a magas ogy. képviselői díjazásokat, önkormányzati bulikat, közvetett közbeszerzési érdekeltségeket, informális kapcsolati hálókat stb.) a kollektív cselekvés ellen szólnak. (Hozzátartozik ehhez, hogy ezt a döntésüket a szereplők politikai - nem pedig erkölcsi - döntésként élik meg.) MZP akkor tudott volna segíteni ezen a helyzeten, ha a felismeri a kollektív cselekvési problémát és különleges motivációt tudott volna tenni a megoldás mögé -- méghozzá háromféle módon: akár a rezsimhez fűződő párt- és pártvezetői érdekek hiábavalóságának beláttatásával, akár annak biztosításával, hogy ezek a szereplők növelni tudják a hasznukat a rezsim bukásával, akár kellően hatékony politizálással közvetlenül a szavazókra hatva --, és ez kritikus számú ellenzéki szereplőt lendített volna a kollektívan optimális megoldás felé. De a három lehetőségből egyet sem tudott és nagy valószínűséggel már nem is tud felmutatni. (Röviden és némileg leegyszerűsítve: nem tudott új bizalmi centrumot létrehozni maga körül.) Ha viszont így van, MZP és a mozgalma csak tovább bonyolítja a komplex ellenzéki struktúrát és valójában a NER stabilitását erősíti. Mivel még nem akarom (magamban) lezárni az MZP-fejezetet, ezzel a cikkel szerettem volna ráirányítani a figyelmet a kollektív cselekvési probléma jelentésére ebben a helyzetben.
Végül a korábbi cikkeimre reflektálva meg kell erősítenem: a rezsim bukásának kiváltó oka a gazdasági és külpolitikai környezet változása lesz, nem a belső ellenzéke, illetve minél színvonalasabb ellenzéki konfiguráció lesz elérhető abban a pillanatban, annál jobb lesz az országnak. Ezért az új ellenzéki politikusok és mozgalmak célja elsősorban az ellenzék tisztulása és felkészülése kell hogy legyen, amiben MZP-nek viszont fontos szerepe lehet. Az összefogósdinak semmi értelme, a kiszorítósdinak és az ellenzéken belüli pozíciószerzésnek annál több.
Kiszúrás a cím, a cikk olvasói alatt vágja a fát, mindegy, forgács stb. A kérdés mégis egyértelmű, ha némi fordítást igényel is. Hazai berkeken belül maradva, miközben a kleptokrata, bűnöző rezsim etnicista (homogén nemzeti lényeggel operáló) ideológiája elterpeszkedik az országon, nagyon kevés üdvözlendő hatása egyikeként elveszi a levegőt a militáns (kül. francia és angolszász gyökerű) progresszivizmustól. A kérdés az, hogy stabilizálható-e a magyar kultúra lustasága, érdektelensége, idegenkedése a progresszivizmussal szemben a NER-en túl is, vagy a bűnözők lejáratják a civilizációnk védelme szempontjából oly fontos antiprogresszivizmust és a fürdővízzel együtt kiborul majd a gyerek is?
A válaszom nagy sóhajtozások mellett a szkepszisé. Ahogy nem hiszek a NER ideológiájának (a most éppen kereszténységnek hazudott etnicizmusnak) a hosszú távú túlélésében, nem hiszek a nemzeti szuverenitás (már ma is fiktív) jótékony voltában, úgy nem hiszek a liberális demokrácia vissza- (Magyarországon meg-) erősödésében sem, amely pedig egyedül lenne alkalmas a két szélsőség, az etnicizmus és a progresszivizmus kezelésére. Egyszerűen elmúlt az a kor, amely a széles polgárság ideológiájaként a liberalizmust sikerre tudná vinni, nota bene ezt nemzeti készségekre és hagyományokra tudná alapozni és ezzel fenntarthatóvá tenni. A szociológiai, kulturális és gazdasági változások a világban az állam további megerősödését és a piaci értékteremtés további koncentrációját fogják hozni, ami eleve aláássa a liberalizmus visszavételének esélyeit. A nacionalisták mellett a progresszívok az állam legértőbb gyarmatosítói, akik e szerint is fognak cselekedni Nyugat-szerte. Különösen idehaza meg -- polgárság és a polgári autonómiák hagyománya híján -- az etnicisták leáldozását követően a balos pártok még könnyebben fogják majd felhasználni az államot a saját napirendjük erőltetésére -- ahelyett, hogy elérhetővé válna, hogy az állam szépen vonuljon ki az életünk jelentősebb szeletéből.
A szuperbal hard anyagi egyenlősdi és a progresszivista soft értékegyenlősdi - a tech fundamentalizmus nyomulása mellett - akár már a 2020-as évek növekvő barbarizmusának is a legbővebb forrásai lehetnek, leváltva a 2010-es évek etnicista fasizmusát. Nem áll jól a zászló a nyugati civilizációnak.
A középkorúak még emlékezhetnek rá, hogy nézett ki egy magyar gyár környezete - ha a belsejét nem is látták - közvetlenül a rendszerváltás után. Úgy. Amikor bejöttek a multik és elkezdték rendbe rakni a környezetüket a körforgalmaktól a pázsitokon át gyárkerítésekig (nem beszélve most a zöld mezős beruházásokról, mert azok eleve olyan különbséget hoztak, mint ami egy átlagos Interspar és egy átlagos Coop üzlet között ma is fennáll), a kontrasztot nem kellett magyarázni. "A tőke" civilizálni kezdett. A magyar ipart, kereskedelmet és a szolgáltató szektor egy részét így húzta fel már idáig is a túlnyomórészt nyugati tőke, miközben a nemzeti érzelem sérelmi üzemmódban kiabálja egyfelől, hogy ez jár nekünk, másfelől hogy még így is "többet visznek" el.
Hát nem. Se nem jár, se nem visznek el "többet". A morbus hungaricus, a magyar hazudozás, ami átfogja a hozzáállásunkat a sikereinkhez és a (sokkal jellemzőbb) sikertelenségünkhöz, tart a múltunk megítélésétől a jövőnk elképzeléséig, természetesen nem enged reálisan szembenézni azzal, hogy mit köszönhetünk - mit köszönhettünk mindig is - a nyugati mintáknak. Az a minimum, hogy a nacionalista agy szerint a sok száz éves nyugati civilizációs folyamat, amelynek mi sok száz éve a félperifériáján mozgunk - és nem ők a miénken - két-három egységugrással (Orbán, meg talán még Rogán Antal és id. Kósáné iránymutatásával és/vagy példaadásával) behozható. Sajnos nem. Nagyon nem. Ahogy - ha már a gyárakkal kezdtem - a gépek és a munkafolyamatok a legjobb esetben nagyobb részt másolhatók és/vagy megvehetők, a gyárat irányító, adott esetben sok tíz vagy éppenséggel száz éve fejlődő vállalati kultúra és rendszer, amelyek az előbbieket üzemeltetik, nem. Ugyanígy egy több száz éve a polgári fejlődés keretében mozgó társadalom és kultúra -- amely folyamatosan optimalizálta az emberek egymás közötti kapcsolatait, beszédmódját, viselkedését, értékrendjét, képességeit -- szintén nem másolható, legföljebb kitartással közelíthető. Minél zavartalanabbul megy ez, annál jobb egy adott népnek. Ahol Magyarország ma tart a felzárkózásban, az jórészt a nyugati kultúra 1990 óta folyamatosan erősödő hatásának tudható be. Ennek bizonyítékaival Dunát lehet rekeszteni attól kezdve, hogy az exportképes cégeink, nem beszélve az export volumenéről, túlnyomórészt nyugati eredetűek és irányultságúak és az arány nem csökken, odáig hogy a csokoládénk svájci és belga, az utazási célpontjaink 90%-a nyugati(as), a gyerekeink Angliába és Ausztriába mennek egyetemre. Pont. A valóságot mindig a gyakorlat mutatja, nem a politikai hazudozás. Magyarország egyik tragédiája az, hogy megtűri a kettőt egymás mellett.
A magyar tehetség kollektivista képzete a magyar önhazugság alfája és ómegája. Nem, a magyar nem tehetséges nép. Van egy csomó tehetséges ember, aki magyarnak született és adott esetben máig annak vallja magát (de már nem biztos, hogy itt is boldogul), megkockáztatom -- persze nincs ilyen statisztika --, hogy több magyar tehetség jut a világban ezer emberre, mint bolgár vagy tádzsik, de amiről én beszélek, az más: az a kollektív képesség arra, hogy Magyarországon jól éljünk a szó nagyon tág értelmében. Ez az organikus, közösségi tapasztalatokból eredő, döntően az együttműködés képessége által meghatározott, a gyerekkori kondicionálástól az oktatási rendszeren át a versenyképes munkahelyekig, közben funkcionális családokban fejlődő, a túlnyomó többségnek viszonylag stresszmentes életet biztosító tehetség éppenséggel hiányzik az országból. Ennek pótlásában - ami a reálisan legalkalmasabb terepe a boldogságnak - segítene a nyugati minták produktív injektálása abba, ami eredendően magyar (vagy még pontosabban annak tekintjük, hiszen az eredendőség maga is elég problematikus). A nyugati életmód fölénye nem az egyéni tehetségek nagyobb koncentrációjából fakad -- noha ez is igaz, hiszen a tehetségek nagy része még mindig oda özönlik a világból --, hanem a tágabb együttműködési képesség optimálisan fejlődő intézményrendszeréből, amelyben persze törvényszerűen vannak megingások, de aki azt hiszi, hogy van ennél jobb minta a világban, az nagyon nem érti, valójában mi ez.
De nem, mi kézzel-lábbal tiltakozunk a boldogság ellen. Ehelyett öntudatosan adózunk tolvaj urainknak és romboljuk a kibontakozás -- történelmünkben oly ritkán adódó -- útját.
Korunk kulcsszavai évszázadokra visszamenően -- és ebben nem változott semmi az utóbbi években -- az elidegenedés és a rombolás. Az előbbi fogalmát sokan sokféleképpen elemezték már, de a lényege az, hogy az ember szubjektív jó érzése a munkájával kapcsolatban és az ebben való önkiteljesítése konfliktusba kerül a piac logikájával, mihelyt a megélhetés érdekében az ember kiviszi a munkáját a piacra. A piac logikája a nyereségmaximálás, aminek a szubjektív jóérzés és önkiteljesítés jellemzően áldozatul esik, ez utóbbiak ugyanis nem mércék, sőt a nekik megfelelő tevékenységek (a szemlélődéstől és a semmittevéstől az alanyi költészeten és a világmegváltáson át a változatosság és a kísérletezés állapotáig) legtöbbször még csak áruvá sem tehetők a piaci csere folyamatában, ezért változó mértékig kimosódnak a rendszerből. Amikor az ember észreveszi ezt, akkor jellemzően elidegenedik a saját munkájától, elkezd rá szükséges rosszként tekinteni ahelyett, ami lehetett volna: az önmegvalósítás - ezért az autentikusság - záloga. Végül viszonylag kevesen vannak, akiknek megadatik, hogy autentikus - szabad, önmagukat megvalósító - életet éljenek. Rendszerszerűen - itt nem tárgyalható okoknál fogva - ez semmiképp nem is lehetséges. De még mindig a piac jelentette szabadság adja rá a legnagyobb lehetőséget: konkrétan annak a munkának a megtalálását, illetve a hozzá vezető úton való előrehaladást, amely a legjobban megfelel a személyes igényeknek.*
A piaci (nyereség- és haszonmaximalizáló) logikával szembeni harc visszatérően az objektív rombolás formáját ölti, mert nem állíthat semmit a piac helyébe, ami hasonló hatékonysággal okozna egyszerre összhasznosságot (tömeges jólétet) és adna lehetőséget folyamatos individuális hatalmi koncentrációra (azaz a személyes jól-létek versengő növelésére). Amikor a piaci hatékonyságot - nota bene szisztematikusan - rombolni kezdjük, akkor a piaci logika tiltakozni kezd: először szegényít egy közösséget, aztán egymás ellen fordítja őket. A NER célja és üzemmódja a rombolás, amit súlyosan, szándékosan extraktív funkcióval társít: kivonja a (humán, tőke) forrásokat a piacról és a kivont forrásokat a piaci logika ellenében használja fel: visszaveti az emberek fejlődését, a közösségek önszerveződését politikai indoktrinációval helyettesíti, az autonómiákat állami újraelosztáshoz rendelve aláássa, a tőkét részben kivonja a lokális piacról (ellopja), részben alacsony hatékonysággal üzemelteti. Összefoglalva, a hatalmi koncentrációt -- de az idegen elvű, nem piaci, mert nem hatékonysági alapú hatalmi koncentrációt -- szembefordítja az összhasznossággal.
Amikor a politikai logika (a hatalomé) már nem csak befurakodik a piaci logikába (a személyes és közösségi nyereségmaximalizációba), hanem ennek két komponensét egymás ellen igyekszik fordítani, hogy aláássa a piaci alapú személyes önvédelmet (a létfenntartást, ezt pedig elsősorban a tulajdonbiztonság fenyegetésével és a jövedelmek átpolitizálásával), az nem csak azzal fenyeget, hogy az állam (illetve a nevében eljáró emberek) hatalommaximalizációja totális folyamattá válik (koncentrálódik és egyesül a politikai és a gazdasági, majd a kulturális hatalom), hanem azzal is, hogy - mivel sérül a piaci logika, amely a legalkalmasabban tudja növelni egy közösség jólétét - törvényszerűen elkezdődik a szegényedés. Kezdetben még úgy tűnhet, hogy a piac rombolása árán visszaszorítható az elidegenedés, mert az állam azzal kecsegtet, hogy "megvédi" a szubjektumokat az évszázadok elidegenítő hatásától (a nyugatias szemlélet/éthosz hagyomány- és közösségellenességétől, ideértve nem véletlenül a "családellenességét", "megvédi" továbbá a versenytől, a konfliktusoktól, az értékvesztéstől, mindösszesen tehát a szubjektív vágyak és a munka szubjektív értékének jellemző piaci kudarcaitól, majd kényszerű felszámolásától vagy hobbivá redukálásától), de ez a látszat hamar elpárolog. A politikai logika (az egyoldalú hatalmi koncentráció) betörési kísérlete a piaci logikába (a személyes hasznosság és összhasznosság viszonylagos egyensúlyába) a források allokációjának megbénulásához és társadalmi válsághoz vezet.
Az elidegenedés nem tartóztatható fel, a piaci logika - ami a közösségi élethez és a közösségek viszonylagos békéjéhez szükséges legalapvetőbb intézményes logika - szükségképpen győz a szubjektív értékrendekkel (kvázi az autentikus életekkel), de a politikai gyarmatosítással szemben is. Legalapvetőbben: a csere kényszere nem áll meg az áruk piacán, hanem kiterjed az áruk előállításához szükséges - ezért az általa meghatározott és értékelt - munka piacára is, de ugyanígy kiterjed végső soron az emberi kultúrákra is. A béke legnagyobb esélyét az emberek és közösségeik között a legalapvetőbb - egzisztenciális - szükségleteik megbízható, kiszámítható, rendszerszerű kielégítése hozza el, aminek a legfontosabb mozzanata a magán- és közösségi haszonmaximalizáció egyensúlya. (Ergo, probléma lehet a közösségeken belüli túlzott vagyoni/jövedelmi differenciálódás, főleg ha ez széles néptömegek életszínvonalának abszolút megrekedésével társul.)
Amíg a Nyugat képes tiszteletben tartani az alapvető, nem véletlenül évszázadok trial and error módszere alapján kialakult intézményes egyensúlyt piac és politikai hatalom között, tehát amíg győz az elidegenedés (és óvatos kezelése) a rombolás fölött, addig a keleti autokratáknak csak időleges sikereik lehetnek. Országlásukat a népeik bánják meg, amelyek hiú reménnyel keresték a kiutat a fundamentális piaci logikából -- és az elidegenedésből.
*Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratokban a munka elidegenedését első lépésben a tárgyiasulásában ragadja meg, én viszont azt gondolom, hogy a munka - a munkás értékteremtő képességének folyamatos reprodukciója mellett - elvileg (ti. akár) megkaphatja a teljes ellenértékét is. Ez a piaci gondolkodás egyik alaptétele. A két szemlélet - a piaci és a munkaérték-elmélet - nyilvánvalóan eltérően értelmezi az értékképzés mechanizmusát. Én azonban ebben a posztban az elidegenedést az értékteremtés autentikusságával helyezem szembe, azt állítva, hogy ez utóbbi korlátozottan válik lehetővé reális piaci körülmények között, mert nem minden tevékenység (és eredménye) piacosítható, ezért a munkavégzők jellemzően ilyen-olyan mértékig megélhetési kényszer diktálta munkát bocsátanak áruba. Az inautentikus értékteremtés visszaszorítását a piaci katalaxishoz való közelítéssel, a szabad versennyel és a közösségileg (államilag) támogatott esélyegyenlőséggel tartom legjobban megvalósíthatónak.
Aszongya valamelyik ügyeletes gazember, hogy a kormány - az EU-bizottsággal szemben - előrelátó, ezért harcol a migráció ellen. Értem. Hadd ne firtassam most, hogyan értelmezhető az előrelátás a legtöbb releváns statisztika szerint leszakadó, néhány szempontból pedig stagnáló ország kormánya esetében, mert nem akarom legitimálni az propagandát azzal, hogy vitatkozom vele. Aki nem akarja, ne olvassa tovább a cikket, de e cikk alapvetése bizony az, hogy ez a rendszerváltás történetének legsilányabb kormánya, az elért pürrhoszi sikereinek költségét a jövő generációi fogják megfizetni, egyébként meg semmi máshoz nem ért, mint a szellemi és anyagi nyomor visszafogottan is csak aljasnak nevezhető kihasználásához.
Hogy a címben feltett kérdésről is essen szó, a trendek - akár a születések számát, akár a halálozások számát, akár a nettó elvándorlást, akár a munkaerőpiac minőségi romlását és szűkösségét nézzük - nem azt mutatják, hogy ebbe az országba boldog-boldogtalan be akarná fektetni az életét. Ellenkezőleg, a racionalitás amellett szól, hogy az ember minél kisebb kockázattal vészelje át e kártékony senkiháziak tobzódását. Mármost tegyük fel, hogy a 6-8 éves trend az erőforrásvesztésben a következő tíz évben stabil marad (ami szerény becslés, gondoljunk a nemzeti romlás még megfizetendő költségeire!) és 2030 körül - amikor éppen Ausztriát kéne utolérnünk (drámai, hogy valakik pironkodás nélkül ki tudnak ejteni egy ilyen mondatot a szájukon, persze miért ne, ha van az a közönség) - a mainál további félmillióval kevesebb munkavállaló áll majd rendelkezésre (és nem azért, mert ezek mind szülni fognak), akkor milyen objektív lehetőségek állnak majd rendelkezésre a munkahelyek betöltésére? (A miheztartás végett, a nem jegyzett, a Nyugaton feketén foglalkoztatott munkavállalóink száma jóval megdobná a hivatalos statisztikát.)
A lehetséges stratégiák tehát. Egy, Rogán Antal és Deutsch Tamás dolgozni fog. Máris kettővel kevesebb produktív állás miatt fájhat a fejünk. De ez még így se tűnik elég robusztus stratégiának, habár azt a pillanatot azért megnézném, amikor a magyar dolgozók túlórára vonatkozó preferenciáiról első kézből tájékozott MEP Deutsch bekerül egy öltözőbe a békéscsabai öntöde délutános műszakával -- amelynek egy része jó eséllyel már ma is ukrán. Tolmácsot fog kérni. Miként sok helyen már ma is tolmácsot kérnek a munkaterületeken. Kettő, robotizáció. Ez lesz, de előbb fog a felére zuhanni az egyáltalán robotizálható KKV-k száma, egyszerűen mert a mai tőkeellátottságuk és versenyképességük mellett nem tudnak fejleszteni, hiába kap egy kis részük hozomra EU-s forrásokat (amelyek szűkülni fognak), nem tudják értelmesen befektetni ezeket, úgy mármint, hogy képesek legyenek kitermelni legalább a költségüket. A befektetés csak versenyképesség mellett járható út -- erről azonban fogalma sincs a kormánynak, se - túl gyakran - a cégvezetőknek. Ez a problémahalmaz mind abba a rubrikába tartozik, amit az orbánista tobzódás elhalasztott költségeként jellemeztem korábban.
Három, jól képzett, tömegesen rendelkezésre álló, piaci alapon foglalkoztatott magyar munkaerő. Ja, ilyen egyre kevésbé van és ez kb. húsz évig így is marad. Nézze meg az olvasó még egyszer ez a komplex jelzős szerkezetet, vajon melyik jelző az a felsoroltak közül, amelynek realitása van a hazai Matolcsy-Varga-Parragh univerzumban?!
Bingó, marad a migráns mint olcsó munkaerő. Per miraculum, a magyar gazdaság éppen abban a trackben mozog -- olcsó bérek, közepes szakképzettség, közepes életszínvonal-igények -- amely a keleti és déli migránstömegeket fel tudja szívni, miközben a magyarok újabb része áll odébb egy házzal. Nem mellesleg ez a nemzetközi tendencia a fejlett világban akár ha a svéd orvosok Amerikába áramlását, a magyar lakatosok németországi munkavállalását, vagy az ukrán munkások magyarországi karrierjét nézzük. Drang nach Westen.
Érdekli e trendet az, hogy a kormányunk 2019-ben mit hazudozik a kereszténydemokráciáról? (Édes Istenem, Németh Szilárd és a kereszténydemokrácia! Kövér László és a kereszténydemokrácia! Usw. Belegondolt már valaki ebbe?) De tovább megyek, érdekelni fogja ezt a kormány 2025-ben, hogy mit hazudozott a kereszténydemokráciáról 2019-ben (és ante)? A migráció a (jelenleg még elhanyagolható) reális problémáknál nagyságrendekkel erősebb politikai eszköz az EU-n belüli erőviszonyok átalakítására, amelynek legközelebbi próbája természetesen az EP-választások lesznek.
Közben megnyugtatom az etnonacionalista, most kereszténydemokratának hazudott olvasót is, rokonszenvezem a nehézségeivel (hacsak nem érdekelvű etnonaci, akkor persze a rokonszenv nem vonatkozik rá), Magyarországon nagyjából száz éve, de talán még korábban, befellegzett a civilizatorikus igényeknek, a demokrácia, szocializmus és a nacionalizmus ellenben olyan nyelv, amelyen az artikulálatlan szó is anyanyelvi közegben érzi magát. A tisztelt etnonacionalista olvasó miért állna ellent ennek a kísértésnek? Könnyebb, mint angolul megtanulni. Nem beszélve a latinról. Meg a programozásról.
Nem, nem szeretném a migrációt, de a migrációt ez a legkevésbé sem érdekli. Nem vonz a multikulti, de a multikultit se érdekli ez. És a migráció érdeke találkozni fog az országéval, ami egy röpke, odavetett miniszterelnöki fordulattal válik majd nyilvánvalóvá az MTV nézőinek ("mi sosem tagadtuk, hogy eljön az idő, amikor ki kell nyitnunk az ajtókat az arra érdemesek előtt", something like that), akik ezért alkalmasint feltételes reflexként a miniszterelnöki bölcsesség magasztalásába fognak. Az elkerülhetetlen majdani hatását éppen a kormány erősíti azzal, hogy most gyengíti a magyar társadalmat. Én ellenben azt mondom, addig kellene felkészülni a migrációra -- nem mellesleg azért, hogy el lehessen kerülni a dezintegratív erejű multikultit --, felkészülni (hogy is mondják?) úgy társadalomstratégiailag, mint a nyilvános WC-k számában, ameddig még van idő. Nem megkésve bámulni, hogy a NER-t heveny utazási iroda-alapítási láz veszi birtokba afrikai relációban, a mai ellenzék pedig kivonul a Duna-partra és szimbolikusan megszáll egy szárnyashajót. Vagy lehegeszt egy csatornafedelet. Vagy mindegy.
Felkészülni most. Nem verni a palávert. Nem rombolni az ország forrásait. Nem gyilkolni a népét. Tudom, lehetetlen. De ennyi időt mégis megért nekem.
