Évente 60-70 ezer kilométert autózom Magyarországon keresztbe-kasul; nem hiszem, hogy sokkal többen lennének közöttünk, akik az utak, az árokpartok és épületek állapotától a boltokon, a benzinkutakon, a gyárakon és a szállodákon át a legkülönbözőbb rendű és rangú emberekig több közvetlen információval rendelkeznének az országról, mint én. Nagyon nem vagyok fideszes, de nagyon nem vagyok egy balos pártnak se a híve. Jól ismerem a Nyugatot és Közép-Kelet Európát, ahol korábban többet, de ma is még néhány hetet eltöltök évente munka kapcsán, emberekkel és gépekkel. Közben szegről-végről szakmám a történelem és filozófia. A véleményem kiegyensúlyozott -- és patrióta.
Esünk szét.
Megint miért? Mindig miért?
A magyar nemzet sikertelensége legkésőbb a klasszicizmusunk és a felvilágosodás óta -- kétszázötven éve -- a patrióta magyar értelmiség legfontosabb témája. Sokan sokféle magyarázatot találtak már a kérdésre, többen bele is őrültek, rengetegen itt hagyták az országot, legalább ennyien az életüket adták érte vagy az áldozatává váltak. A nemzetről való folyamatos önáltatás és hazudozás közepette a nemzetről való igazság kergetése Berzsenyitől Széchenyin át Esterházyig a színvonal ismérve is. Alul a zagy, felül -- a fájdalmas élveboncolásban -- a keserű igazság.
Az igazságkeresés hitelét kétségtelenül rombolta a XX. században az igazságot nélkülöző agresszió az öröklött tehetetlenség ellen a bolsevikok oldaláról, amelyet sajnos a mai progresszivista szemlélet részben tovább éltet. De az utóbbiak elutasítása csak a zagy szemében indokolja a nemzeti romantikát és kritikátlanságot; csak a zagy véli úgy, hogy a hazaszeretet ismérve a nemzeti dicsőség magasztalása egy nemzet füstölgő romjain. Márpedig a romok romok, a füst füst, a mélyben munkáló máig ismeretlen erőkkel való szembenézés igénye változatlanul hiányzik.[*]
Nem akarok és nem tudok organikus magyarázatot adni itt mindenre, erre részben itt van a blog eddigi közel 1400 bejegyzése és itt van megannyi írás jó néhány színvonalas magyar értelmiségi tollából. Inkább sorolom a romlás hátterének darabjait, amiről jóval kevesebb vita van a populáris nyilvánosságban (a mozifilmeken, a TV-ben, a szépirodalomban, az iskolákban, vitaklubokban stb.), mint a magyar gőggel lenézett Amerikában a saját -- még mindig -- feldolgozásra váró nemzeti traumáikról. Ilyen -- a nagy nyilvánosságban hajmeresztően ismeretlennek számító, feldolgozatlan, de mitikus, torz formájukban a kultúránkat meghatározó -- darabok a magyar etnicizmus, a nemzeti gőg és a nemzeti sérelmek dinamikája, a nemzeti nagyság tévképzetei, a magyar nemzeti szocializmus, a nemzet és a modernizáció konfliktusai, a polgárosodás és a hazafiság elkülönbözése és ellentétbe kerülése, Trianon és Auschwitz összefüggései, az egykori nemzetiségeink látószöge, kommunizmus és zsidóság, a magyar történeti mitológia, az elmaradt polgárosodás ismérvei, a kapitalizmus és a jólét viszonya, a liberális demokrácia, a szabadság és az államiasság konfliktusai, az adófizetés és a polgári erkölcs stb., stb. Ezek jórészt ismeretlen témák a magyar nyilvánosság említett és nem említett fórumain, ezekről és más alapvető kérdésekről semmiféle alapos vita nincs, ami előre vihetné a közös dolgainkat, a zagy széndioxidot és ként dob fel, életünk tavai haldoklanak, mert nem bírják már tovább a beléjük folyó mérget és a vízforgás hiányát.
Akinek van szeme, látja: ami jó történik, az nagy nagy többségben magántőkéből jön létre; a közszolgáltatásaink ezzel szemben gyorsulva romlanak, az állam nevében bűnözők élősködnek a nemzeten, Európa kétségkívül rosszul menedzselt problémáival legitimálva a tolvajlást, és a zagynak nincs tudása a jelenségek szétszálazásához. Mivel a lényegi kérdések feldolgozatlanok, kormány és ellenzéke egyformán rombolja a nyilvánosságot, amit egy hatalmas pöcegödörnek látnak, amelyet -- azt gondolják -- folyamatosan megtölteni hivatottak az ürülékükkel, az előbbi jórészt számításból, az utóbbi jórészt tudatlanságból dolgozik a nép további romlásán, miközben a magyarok fogynak a határainkon belül, a több évszázados áthúzódó problémáinkra nincs szem és fül, azt hisszük, meg lehet úszni a velük való szembenézést, ha még egyszer nemzetet akarunk látni a füstölgő romok helyén. Nem lehet. Hányszor kell még bebizonyítania a sorsnak, hogy zagyon nem lehet várat építeni?
A címben feltett második kérdésre, hogy mi a megoldás: nem tudom. Van-e kiút? Nem látok. Annak a zagynak kellene -- a puszta számaránya miatt -- a kiút felé vennie az irányt, amely a minőségénél fogva képtelen erre. Addig pedig, amíg ez a csoda be nem következik, az erkölcstelenség marad. A rombolás marad.
[*] Az egyik utolsó érv a nemzeti kritikátlanságtól, hogy "már az is csoda, hogy megmaradtunk", ez is a nagyszerűségünket bizonyítja. Kérem, ugyan miért? Objektíven nézve Magyarország (a Magyar Királyság) a XIV. században élte a fénykorát és máig tartóan folyamatosan veszítette el a befolyását, a legnagyobb időre a függetlenségét, a gazdasági és katonai erejét, a kulturális befolyását, majd a területe nagy részét (amikor nem mellesleg nyugati politikai döntés volt az is, hogy a románok és a cseh-szlovákok nem foglalhatták és számolhatták fel egészen), ma pedig roppant bölcsen a Nyugat ellen harcol, ahova mindig is igyekezett. Eközben államok alig tűntek el Európában, inkább létrejöttek, nem kevés éppen a mi nemzetiségeinkből vagy azokkal egyesülve, ami éppen nem a kivételes erőnket bizonyítja, hanem a relatív erőtlenségünket. A konzisztens erőtlenségünket. Ezt nemzeti nagyságnak hazudni az okok keresése helyett: cinikus, aljas és nemzetellenes. Mindenkor mindenhova ellenséget vizionálni, majd önsajnálatba és önsorsrontásba menekülni hatékony politika helyett felveti a nemzeti értelem teljes megbomlásának gyanúját.
