Az Isten fia feltámadt, szeresd ellenségeidet (is) -- ez a keresztény hit dióhéjban. Nem véletlenül van nehéz helyzetben a vallás még akkor is, ha nem számoljuk a politikai uszurpátorok, mint rezsimünk urainak újabb keletű érdeklődését iránta, papjai egy részének méltatlanságát és egyháztörténetünk sötét lapjait. A kereszténység a józan ésszel szembeni többfrontos támadás, ami világosan megmutatkozik a jelzett dióhéjban. Ez a lehetetlensége adja a kereszténység felszabadító erejét: hiszen aki képes hinni a lehetetlenben - sőt e szerint élni -, az megszabadul a köznapi világ félelmeitől és kötöttségeitől. A kereszténység az abszurdumban való hit révén hozza el a megváltást (kevésbé poentírozottan az egész keresztény kulúra erről a "csodáról" szól).
Nos, természetesen aki ezt a dióhéjat elveti, az az előbbiek értelmében -- definíció szerint -- nem is lehet keresztény. Vannak is szép számmal már rögtön a vallás történetének legelején, akik a kereszténység doktrinális tartalmaival kapcsolatban összecsaptak a formálódó hivatalos állásponttal, majd egyre többen, akik már a római egyházat is ott hagyták. Tömegek pedig akkor kezdtek felhagyni a vallással -- nem amikor felerősödött a tudományosság, ez vajmi kevesekre volt hatással --, hanem amikor meggyöngült az egyetemes egyház politikai hatalma és egyre kevésbé tudta kikényszeríteni és szankcionálni a hitet. A "dióhéj" csak a megfelelő zárt kontextusban és kikényszerített elvárásrendszerben hozta megbízhatóan a tartalmát, utána azonban elkezdett kiürülni, felhígulni, a megtartása egyre nehezebb lelki gyakorlatokat kíván.
A kereszténységet nem a spiritualitás iránti igény visszaesése gyengíti, hiszen az anyagiasság, a technikai civilizáció stb. ellenére a spiritualitás (a hit valamilyen transzcendens létezőben) nem csökken -- de biztosan nem a kereszténységgel azonos ütemben csökken -- még a különösen "veszélyeztetett" Nyugaton sem. (Lásd a mellékelt táblázatokat.)
Mondhatjuk, hogy ez végső soron a "Nagy Inkvizítor" álláspontját erősíti abban az értelemben is, ahogy a Jézussal való vitájában ez nem került terítékre: maga az intézményrendszer elengedhetetlen a vallás spirituális tartalmának fennmaradásához is. De én mégis fontosabbnak tartom a kereszténység eredeti doktrínáját -- lásd a dióhéjat -- kiemelni a probléma okaként. Ha a pelágiánusoknak, ariánusoknak, kataroknak stb. végül igazuk lesz, mert a józan ésszel szembeforduló elvárások nem tarthatók egy mégoly újszerű (forradalmi) vallásban sem és a kereszténység - ma már bizonyíthatóan - túlment azon a határon, ami stabillá tehette volna szerepét a nyugati spiritualitás szervezésében, akkor ebből nem nehéz arra következtetni, hogy Krisztus hiába halt meg értünk és az egész krisztianizmus -- vegyük most a nem-keresztény isten- és transzcendencia-hívők szemüvegét -- Isten szándékainak félreolvasásán alapul. Nehezebb egyúttal arra következtetni, hogy a dióhéj tartalmának és az emberiség változó spirituális állapotának növekvő elkülönbözése annál jobban aláhúzza a kereszténység igazságát: ha az érvényességét közben folyamatosan veszíti is.
A könnyebb, szélesebb és a nehezebb, keskenyebb út -- azaz nagyjából az érvényesség és az igazság alternatív útjainak -- elágazásán ma szűk marokkal méri az Úr a csodát. Nem csoda ezért, hogy a világ a könnyebb utat választja és a kereszténység kiszorul az életből.