Éppen most vált ismerté a melegek jogait védő Háttér Társaság felmérése, amelyik - kevéssé meglepően - azt támasztja alá, hogy az ún. LMBTQI orientácójú (és identtású) fiatalok komoly nehézségekkel néznek szembe az iskolai közösségekben Magyarországon (is). A verbális és kisebb részben fizikai bántalmazások egyformán érkeznek tanároktól és diáktársaktól.
“Ötödikes koromban az osztálytársaim megtudták, hogy meleg vagyok. Sajnos nem volt valami elfogadó osztályom. Megvertek, vonalzót törtek el rajtam, cipővel dobáltak, stb. Hatodikos koromban kerültem egy másik iskolába, ahol hazafelé menet vertek meg. Rendőrségi ügy is lett belőle. Így megint másik iskolába kerültem, de ugyanúgy folytatódtak a fenyegetések attól a fiútól, aki megvert, Többször volt öngyilkossági kísérletem” - fogalmazott erről egy diák. A példák és a vallomások folytathatók lennének napestig.
Mit javasol a Háttér Társaság a helyzet orvoslására?
- Több zaklatás- és bántalmazás elleni iskolai szabályzatot.
- Témába vágó képzéseket, tananyagokat.
- Érzékenyítő programokat, tanári továbbképzéseket.
- A zaklatásos esetek monitorozását.
- És úgy általában befogadóbb környezetet.
Magyarul intézményesített toleranciát.
Ez azonban megint a helyzet nem értéséről árulkodik. Bár mondhatjuk, hogy sok kisebbség sok tízéves, adott esetben még hosszabb - a protestáns vallások több évszázados, a fekete kisebbség évszázados - munka árán javított a helyzetén, ennek az ára végső soron a liberális demokrácia meggyengülése lett. Azzal, hogy az identitásharcban az egyenlőségre és az elvárt vagy államilag kikényszerített toleranciára esik a fő hangsúly -- amint érvelni fogok, a szabad helyett --, a nyugati társadalmak egyre konfliktusosabbá váltak szimbolikus és erkölcsi kérdésekben. Ma már egyenesen azt mondhatjuk, hogy a liberális demokrácia -- szabadság- és alkotmányosság alapú -- kultúrája a múlté, a viszonylagos békét már nem a közös értékek, hanem az értékbuborékok közötti modus vivendi biztosítja.
Egy szabad társadalomban az LMBTQI kisebbségek jogait nem a toleranciára kell alapozni (ami bizony értékek és életmódok tolerálását várja el az azoktól idegenkedő vagy egyenesen félő polgároktól, tehát folyamatos, kényszerítő önmegtagadásba taszítja őket), hanem a mindenkit egyformán megillető szabadságra, ahogy egyébként a XX. század derekáig még a legtöbb nyugati polgár gondolta. Amikor a vallási kisebbségeknek, a nőknek, a feketéknek vagy épp a homoszexuálisoknak nem voltak a maihoz fogható jogai, akkor észszerűen úgy jellemezték a helyzetet, hogy nem volt mindenki egyformán szabad, nem úgy, hogy a többség nem tolerálja a kisebbséget. A tolerancia célja mindig a szabadság volt (lásd pl. Locke ún. Tolerancialevelét vagy J.S. Mill véleményét a Szabadságról c. munkájában), nem a mások identitásának tiszteletben tartása. Ez utóbbi nyafogás (és mindösszesen inkoherens, lehetetlen küldetés) áll - többek között - a szabadság mint végső emberi állapot eróziója mögött.
A gyerekeinket nem toleranciára, hanem szabadságra kell nevelni. Nem a saját értékeikkel kapcsolatos konfliktusra kell alapozni a mások elismerését, hanem a mindenkit összekötő egyforma szabadságra (amelynek, ha jól működik, megvannak persze a saját intézményei és hagyományai). Ha én a gyerekeimnek érvelnék az LMBTQIx kisebbség erkölcsi egyenlősége és jogai mellett, azt nem úgy tenném, hogy toleranciára kérem őket (amivel a legkevésbé sem szolgálom az ő szabadságukat sem), hanem azzal, hogy a szabadság (és a humánum) köré szervezem a szemléletüket -- hogy szégyelljék majdan, ha nem adják meg a saját szabadságukhoz hasonlót a másiknak akár a félelemtől mentes élet, akár az önmegvalósítás értelmében. És ehhez nem kell tolerálniuk sem senkit.
Más kérdés, hogy ugyanez miatt az LMBTQIx aktivisták is fordítva ülnek a lovon. Amíg identitásharcra rendezkednek be, addig ne csodálkozzanak, hogy identitásokkal találják szembe magukat.