Többször megkapjuk, hogy a kormányellenes kül- vagy belföldi vélemények tulajdonképpen az országot támadják. Ugyanezt a logikát propagálja a kormány erejét az ország erejévé stilizáló enyhén militáns propaganda. Mindkettő nyilvánvaló hazugság. Magyarország ereje, ha bármit jelent, akkor az a magyar társadalom, gazdaság, kultúra, a magyarországi mindennapok stb. összesített produktuma, egyesített képessége, amelynek a mérőszámát egyelőre még nem találták fel, bár lehet, hogy a kormány már tud róla valamit, meg kell kérdezni Matolcsyt.

Magyarország nem erős. Sőt, Magyarország -- európai mércével mérve -- gyenge. A kormány ereje a magyar politikai intézményrendszeren belül azt a látszatot keltheti az arra fogékonyakban, hogy Magyarország összesített produktuma is erős -- holott a reláció éppen fordított. Az eszetlen és baljós hatalmi központosítás, a mögötte támadó korrupció, alacsony hatékonyság és szolgalelkűség elgyengíti a magyar társadalmat, gazdaságot és kultúrát, kiszívja szereplőiből az autonóm cselekvéshez való öntudatot, fantáziát és erőt. Az erős ország képzete csak a teljesen tájékozatlanokban vagy cinikusakban élhet, és többnyire a manipulációt szolgálja. Országunk erős, mint a Donnál elvérzett 2. magyar hadsereg volt -- papírtalpú bakancsokban és lovakkal indul a -30 fokba T-34-esek ellen, katonái hazaszeretete annál erősebbnek tűnik, minél közelebb lakik valaki a budai várhoz. Fagyáspont körüli testhőmérsékleten Voronyezsnél viszont gyakorlatilag nem létezik.

Egy ország nem a hatalmaskodó kormányzatok parancsára válik erőssé és öntudatossá. Ahhoz arra van szükség, hogy az országlakosok közül minél többen találják meg a kreatív élet lehetőségét és élményét, váljanak boldoggá, erősödjön meg az önbecsülésük és az önbizalmuk, nőjön a szabadságuk. Már középtávon sem propaganda kérdése, hanem a mindennapi élményeké és a mindennapi ambícióké.

Ennek a kormányzatnak az országa nem szabad. Az állampolgárai nem ismerik a szabadság élményét. Ez a nép hagyományosan nem tudja, mit jelent szabadnak lenni és minden kormányzatot aszerint megítélni, hogy a szabadságunkat hogyan védi -- mert a heroikus mítoszai és "szabadságharcos" múltja ellenére nem épült bele a kultúrájába, hogy a szabadság nem elvont luxus, hanem mindennapi oxigén. Ez a nép -- leszámítva ritka pillanatait -- valójában mindig kenyeret követelt, ha a láncaira nézett. A nagyon vakmerőek hosszabb láncot. Most talán a korábbiaknál is világosabb, ha eddig nem volt, hogy az, aki eltűri a hatalmaskodó kormányzatot maga fölött, annak sorsa a kormányzat, a kormányzati gazdálkodás, a kormányzati prioritások martaléka lesz, és végső soron elértéktelenedik. A személyes életek inflálódnak el a szemünk láttára.

Aki hagyja, hogy bármilyen adórendszernek, jogrendszernek, oktatási rendszernek, bürokráciának, államnak, és mindent összevetve a mindennapok emberellenességének alávessék, az világ életében ki lesz téve urai kegyeinek, kalkulációinak, hibáinak, bűneinek, manipulációjának, antidemokratikus "forradalmának", pártharcainak, mosolyának és haragvásának, dorgálásának és dicséreteinek, végső soron pedig néhány ezer ember érdekellentéteinek -- odakötve ezáltal a saját személyes, megismételhetetlen életét kétséges szándékok és kétes jellemek szeszélyeihez. Hogyan is lehetne egy ilyen ország erős? Hogyan lehetne az, ha az országlakosok többsége még mindig ezt választja a lelkében, elhíve, hogy a kormányzat feladata az emberi életek berendezése az éppen aktuális elgondolások, szociális és ideológiai hazugságok, kapcsolati hálók, nemzetmentő gondolatok alapján, és nem követeli vissza a saját életét?

Hogyan is válhatna ez a nép szabaddá, ha nem veszi vissza az uralmat tulajdona, élete, ambíciói, gondolkodása és sorsa fölött? Hogyan is válhatna szabaddá, ha nincs igénye a szabadságra? Tulajdonra, mozgásszabadságra, éltető gondolatokra, műveltségre -- az önmagáért való felelősségvállalásra, még ha kockázatosnak tűnik is? De kérdem, van-e manapság kockázatosabb, mint az állam szolgájának lenni?