1000 leütés

A multikkal kapcsolatos népi ellenérzések különösen erősek, illetve a kritikátlanság -- etatista liberális oldalon -- különösen szembetűnő olyan tőkeszegény (tőkeimportőr) országokban, amelyek egyúttal alacsony hozzáadott értéket is képviselnek a multinacionális ellátási láncokban. A globkritbe bukó magyar népi frusztrációt tovább fokozza a hagyományosan fals önértékelésünk (részint "a magyar tehetségre", részint a nemzeti múltra vonatkozóan), amely azt a meggyőződést táplálja a magyarok jelentős részében, hogy velünk kitolnak, minket messze érdemeinken alul értékelnek, sőt a világ hajlamos össze is fogni ellenünk, noha éppenséggel hálásnak kellene lennie nekünk. A kormányzati szintre emelt antiglobalista, multiellenes tódítások erősítik az arra fogékonyakban a Washington-Brüsszel-Tel Aviv tengely boldog pörgésének képzetét, a visszatérő magyarellenes titkos tanácskozások előkelő helyének faktumát a nagyhatalmi napirenden, a mindenkori magyar szabadságharccal szembeni nyugati egységfront ötletét, és további ökörségeket.

Közelebb áll az igazsághoz, hogy egy, Magyarország nem szuverén ország a szuverenitás teljességének értelmében, de mi ahelyett, hogy a helyi értékén kezelnénk ezt a tényt, felhergeljük magunkat, és szívós munkával tovább rontjuk  a pozíciónkat; kettő, a multik valóban nem a szeretetre és a szolgálatra építik a filozófiájukat, egyúttal azonban -- mindent összevetve -- szeretnének racionálisan működni. A szuverenitás felemlegetésének -- főleg XVI. századi (!) kritériumok alapján -- csak egy letűnt civilizációs paradigmában van értelme, de az érzelmi létjogosultságát megértem. (A nemzeti érzelem a nacionalizmus törzsökös fája.) A multik pedig tényleg sok szempontból nem erkölcsi minták, mert gyakran korruptak és ahol tehetik, kihasználják a helyi emberjogi, gazdasági, környezetvédelmi stb. szabályozásokban lévő lyukakat, nem ugyanazt a minőséget viszik mindenhova, a nyereséget viszont rosszabb környezetből repatriálják -- mégis, ahol az államok nem korrumpálhatók túlságosan és nem szabják lelkesen a gazdasági környezetet egy megrendelő ízlésére, ott a versenynek, a globalizációnak és szabványoknak jelentős civilizatórikus hatása van a fejlődő környezetekre. Tehát az összkép legalábbis megértendő, a multik, hogy ne mondjam, megérnek egy misét.

Amellett, hogy a multik nélküli Magyarországon (beleértve azt is, hogy minden korábbi állami vagyontárgy "nemzeti" kézben marad) ma elképzelhetetlen nyomor tombolna, az ország nem volna az EU és a NATO tagja, és minden bizonnyal folyamatos utcai harcokkal és anarchiával kellene szembenéznünk, szóval mindemellett a multik mai szelektív megadóztatása és pfujolása nem tűnik éppen heroikus tettnek. Ez csak a gyávák nagyszájúsága. Az energetikai, telekom cégek, bankok megadóztatása sem túl bátor, ha azt vesszük, hogy a beágyazott infrastruktúrájuk és befektetett eszközeik miatt alig mehetnek el innen komoly veszteségek nélkül, ráadásul, ha rosszul sülnek el, a különleges intézkedések árát sem az állam és nagyszájú felkentjei viselik, hanem a nép (amelyik momentán viseli is).

A multikkal szembeni kormányzati retorika tehát annak a gyanús nacionalizmusnak a része, amiről egy korábbi posztban már megemlékeztem. Mindez nem jelenti, hogy a kormányzatnak ne volna kutya kötelessége kialakítani azt a gazdaságszerkezeti és makrogazdasági egyensúlyt, amelyben a hazai vállalkozások szimbiózisra léphetnek a multikkal, megtanulva tőlük, ami jó, és megtartva maguknak, ami a saját értékük, és ne kellene okosan tárgyalniuk -- a hőzöngés helyett -- a generális piaci szabályozókról multikkal, érdekképviseletekkel, mindenkivel, akivel kell. De minden ökölrázás és nagyszájúság dacára a magyar kormányzatnak nincsen távlatos gazdaságpolitikája, a hazai vállalkozások versenyhelyzete romlik, a korrupció és a fekete gazdaság nő, a gazdasági szabályozás romló minőségű, a növekedés alapjai több évre előre megroggyantak. Magyarán a nemzet szabadságharca minden frontján merő fikció csupán, a kormánynak nincs nemzeti gazdaságpolitikája (hatalompolitikája van), amire jó példa, hogy az állam legújabban milliárdokat juttat közpénzből rosszul gazdálkodó vagy tőkekivonással szándékosan megrabolt húsos cégeknek, hogy ideig óráig elkerülje munkahelyek ezreinek megszűnését. No, erről meg az állami tulajdon veszélyei kapcsán írtam a Hazugságok sorozat első részében. (Képzeljük el, mennyire racionális gazdálkodást folytat majd a Pápai Hús jövőbeni többségi tulajdonosa  -- a Pápai Önkormányzat. Viszont cserében virtigli magyar cég gyártja majd -- amíg gyártja -- a pápai párost. Csak győzzük számolni majd az elfolyó pénzünket.)

A politikum jellemzője, hogy a választói döntések viszonylagos információhiányban születnek, ezért az egyes döntések nem, a döntések összessége esetleg lehet optimális (de általában nem az). A viszonylagos információhiányt, avagy a tökéletlen racionalitást, a hatalom birtokosai szenvedélyek és további félinformációk generálásával pótolják, illetve -- nem nyilvános szempontok szerinti -- adagolásával torzítják tovább. A demokratikus közeg sosem átlátható, és minél jobban ellenőrzött és központosított egy politikai rendszer, annál kevésbé az. Semmi meglepő nincs hát abban, hogy a tömegek csak nagyon alacsony minőségű álláspontokat és döntéseket képesek kialakítani (amelyeknek az egyik -- bár a legfontosabb -- megnyilvánulási közege a parlamenti választás), és semmi meglepő nincs abban, hogy minél centralizáltabb a politikai gyakorlat, annál több pótszer kerül bele. A legalább megközelítően igaz információ egy részének megszerzése különböző okok miatt amúgy is lehetetlen, másik részét azonban szándékosan hallgatják el vagy manipulálják.

A racionalitásnak vannak azonban legitim (elfogadott, sőt néha lelkesen fogadott) pótszerei: ilyen pl. a nemzeti érzés. A nemzeti érzés eredete oda vezethető vissza, amikor (a XIX. század elején) a premodern politikai struktúrák érvkészletét az újonnan feltörekvő politikai osztályok már nem tudták a maguk javára kihasználni, ezért le kellett azokat váltaniuk. Ekkor született meg a politikai (és később az etnikai) nemzetfogalom és érzelmi közeg, amelynek akkor még volt racionális alapja (ti. a paradigmaváltás kényszere). Ma már azonban, amikor a megállapodott nemzeteknek elvileg nem kellene az önmeghatározásukkal foglalkozniuk, a nemzeti érzés jobbára valamilyen pótszerként funkcionál -- és az esetek nagy részében ez a helyzet éppen a nemzet tagjainak lebecsülését tükrözi, tudniillik nem feltételezi róluk, hogy racionálisan átláthatnák vagy jobb lenne átlátniuk a politikai közösségük racionális céljait. Vagy... egyenesen tilos átlátniuk őket, mivel a célok nem esnek egybe a közjóval, magyarán valamilyen részérdeket, a hatalmi elit érdekeit, vagy más, igazolhatatlan törekvéseket rejtenek, amelyek persze rejtve is akarnak maradni.

Tehát a nemzeti érzés politikai használata akár a közjó ellenében is működhet. A nemzeti érzés felkorbácsolása -- a ritka evidens nemzeti vészhelyzeteket leszámítva -- gyanús kell, hogy legyen egy politikai közösség számára. A nemzeti érzés önmagában alig-alig mutat a közjóra -- sokkal többet ér el egy nemzet, ha minden kulcslépését (pl. akut módon az EU-val szembeni viszonyt) racionális vita tárgyává teszi, és úgy alakítja ki a végső döntések alapját. A nemzeti érzés politikai (pláne a közvetlen pártpolitikai) kihasználása a legravaszabb, de egyúttal az egyik legdurvább megsértése a politikai racionalitásnak, a demokratikus átláthatóságnak és az állam feletti ellenőrzésnek.

A nemzeti érzés romboló erejével szembenézni hagyományosan a politikai közösségek legnagyobb próbatétele - pontosan, mivel a nemzeti érzés "természetesnek", szinte "egészségesnek" tűnik a (megfelelően zárt) politikai közösség tagjainak szemében, ennek hiánya pedig megbélyegzést és üldözést von maga után. Megfordítva, összehangolni a nemzeti érzést a politikai racionalitással és a toleranciával, ez az érett politikai közösségek egyik legfontosabb ismertető jegye. A nemzeti érzést pedig megfelelő -- többé-kevésbé igazolható, igaz, és tiszteletreméltó -- alapra helyezni, amelyről a politikai racionalitás érdekei is beláthatók, ez pedig olyan nemzeti feladat, amelybe Magyarország még csak bele sem fogott.

Ebben a bejegyzésben gyűjtöm össze az életünket befolyásoló aktuális hazugságokat, amelyek éltetői vagy kiindulópontjai további hazugságoknak, manipulációnak, bűntényeknek vagy egyszerű baromságoknak.

1. Az állam jó gazda. Minden, ami állami, az a közjót szolgálja, hangzik ez a veretes hazugság, amelytől még az sem rettenti vissza a magyarokat, hogy 1919-től 80 éven át praktikusan fasiszta rendszerekben éltek. Én ellenben azt mondom, ami állami, az mind igazolásra szorul ("miért kell annak lennie"), mert bármilyen névvel illetjük őket, a hatalmi centrumok potenciális veszélyforrások, és minél nagyobb és kizárólagosabb egy hatalmi centrum, annál inkább. Veszély a személyes és közvagyonra, veszély az életekre, veszély a közjóra. Az államot nem jóságos, mindentudó szellemek, hanem többnyire hataloméhes, korlátolt tudású és belátóképességű (gyakran egyenesen ostoba), korrupcióra hajló, egoista emberek vezetik, és az ő döntéseik jelennek meg a közjó mázával leborítva. Ma néhány ember a közvagyon tetemes része és a társadalmi output fele fölött rendelkezik, ellenőrzés felettük nincs vagy névleges, a hatékonyságuk a béka feneke alatt. De a magyar mégis még több államot, még több rendőrt és még több gondoskodást akar. A magyar semmit nem tanul, és mindent elfelejt.

2. Magyarország keresztény állam. Ezt a nagyon veszélyes és ostoba szlogent gyakran hallani Semjén-kaliberű emberek szájából, és a miniszterelnök is kimondta MN-nek adott karácsonyi interjújában. Én most nem arról beszélnék, hogy hány magyar mondja magát aktív templomba járónak vagy akár passzív kereszténynek, és nem is arról, hogy hogy fér össze a fenti kijelentés az állam semlegességének és a kisebbségek védelmének 21. századi európai követelményeivel, vagy arról, hogy a kultúránk (még) dominánsan keresztény-e, és még csak arról sem, hogy mi az ördögöt jelent ez a mondat a jogrendszerre stb. nézve, hanem elkövetném azt a kegyeletsértést (a halódó európai kereszténységgel szemben), hogy rákérdezek a kétezer éves (nyugati) kereszténység mérlegére. Biztosak lehetünk a kereszténység morális felsőbbrendűségében az összes a múltban vagy a jelenben elérhető etikai és életvezetési kóddal szemben? Biztosak lehetünk abban, hogy megérdemli az egyébként (nyilván okkal) hanyatló tradíció azt, hogy állami eszközökkel támogassák meg? Biztosak lehetünk abban, hogyha -- tegyük fel -- ismeretlen lenne számunkra a kereszténység, akkor rosszabb világban élnénk? Nem nyomott el a nyugati kereszténység (vagy akárcsak annak római, niceai-gregoriánus paradigmája) olyan tradíciókat, amelyek fennállásától ma jobban érezhetnénk magunkat? Miért ez az automatikus hódolat és evidens tisztelet a triumfáló vallásnak? 

A konzervatív álláspont szerint pusztán a tradíció léte (függetlenül a tradíció érdemeitől) indokolhatja a tiszteletet. (Így az előbbi kérdéseket nem is kellene megválaszolni.) De ez az elvárás nem univerzalizálható (kb. általánosítható), mert az univerzalizálhatóság megilletné pl. az ateizmust is, és ezen az alapon Magyarország mindjárt nem volna "keresztény állam" (ahogy nem is az). Látszik tehát, hogy a konzervativizmus képtelen lenne arra, hogy elégséges indokot szolgáltasson más tradíciók tisztelőinek a kereszténység sajátjukként való elfogadására. A konzervativizmus nem alkalmas a kereszténység védelmére. Aki keresztény államról beszél, nem állhat a politikai konzervativizmus talaján.

(Más kérdés, hogy kell-e -- amellett, hogy némi furmánnyal indokolható -- félni egy karácsonyfa közterületen való felállításától, vagy -- ami nem teljesen ugyanez a probléma -- a muzulmán viseletek utcai engedélyezésétől, vagy ezek az állami semlegesség agresszív megnyilvánulásai a pluralizmussal és a toleranciával szemben, amely jelenséget Jonah Goldberg átfogóan liberálfasizmusnak nevezi. Lemondtunk a pluralizmusról (Nyugaton)? Lemondtunk arról, hogy a társadalom szabja meg a tolerancia intézményét a jogalkotókat megelőzően?)

Folyt. köv.

A magyar politikai kultúra szélsőségesen személyiség- (és nem intézmény-) központú. Nem sokakat érdekel, hogy a társadalom és az állam intézményei hogyan néznek ki, hogy a jognak és a szokásoknak mi volna az optimális konfigurációja a nemzet számára -- ellenben csüggünk a párt- és népvezérek ajkain, hamarabb lesz autoritás két nap alatt egy jó időben színre lépő karakterből, mint az Alkotmánybíróságból (amit a mai állapot a kelleténél vaskosabban is illusztrál). Ezt a körülményt meglehetősen fontosnak és változtathatatlannak érzem a politikai valóságunkkal kapcsolatban, és nem válik a javunkra a szó semmilyen értelmében.

Orbán nagyhangú, dezintegrált, kiszámíthatatlan és elnyomó volta sok szempontból kijelöli azt a személyiséget, amelyik leválthatja őt, de -- ami kézenfekvő választásnak tűnne -- Bajnait mégsem tartom megfelelő alternatívának. Ugyanis nem mindannak az ellentétére van szükség, ami Orbánt éltette és meggyőződésem szerint a végét jelenti majd. Hanem egy moderált formájára. Bajnait -- számára optimális esetben -- a körülmények tehetik kormányfővé (meglehet, ez időtájt túl sok körülmény együttállása kell hozzá), de Bajnait a személyisége szerintem nem teszi alkalmassá a politikai vezető szerepére. (Nem mintha látnék bárki mást a horizonton.) Nem a múltja terheltségét kárhoztatom (ami szintén gyengíti), hanem annak hiányát, ami Orbánban hipertrófikus (túltengő) formában van meg: a kiállást, a szuggesztív erőt, a víziót, és az önmagába vetett hitet. Bajnai nem megfelelő választás a magyaroknak, noha megfelelő miniszterelnök lehetne. Úgy eshet, hogy a választási pszichózis nem fog kedvezni neki. Ahogy ő és környezete, vagy éppen a többi ellenzéki párt nem képesek kiválasztani egy kormányfő-jelöltet az ismeretlenből (mert a pártlogikájuk kontraszelektív, csak egy bizonyos -- a polgárok számára már többé-kevésbé amortizálódott -- személyt tudnak az élre lökni), úgy lehet (lesz) hátrányban Bajnai a választási mechanizmusban a magyarok vezérimádatával szemben, és noha jó miniszterelnök lehetne belőle, meg fog bukni a szelekciós mechanizmusban, és amit végül kapunk, az nem az optimális megoldás lesz.

Ez a hátránya annak, ha (kiélezve) az intézmények és a józan ész helyett az akaratok és a vágyak irányítják a világunkat. A klasszikus liberalizmus és a fasizmus százéves harcát éljük újra. A tömegdemokrácia színre lépése egykor aláásta a tradicionális politikai kultúrát, az imperializmussal együtt romba döntötte a hagyományos politikai értékeket, amelyek ma csak nyomaikban élnek tovább. Magyarországon a nyomok is alig látszanak.

"Csak rajtad áll, elfogadod-e." - mondja a miniszterelnök, és ha valaki a Fideszre gondol, igaza van. Ő ugyan Krisztusról beszél, de a mai politikai klímában elhanyagolható a különbség, a dolgok összefüggenek. Krisztus is a Fidesszel lenne. Mindkettő funkciója a megváltás. Szentségtörés? Méghozzá elég vaskos. A karácsonyi interjúban Orbán -- sok, sok év után -- még mindig a hitünkre apellál. Egyfelől azt mondja, küldetése van, amit nem a választóktól kapott, hanem "mélyebb oka is" van annak, hogy kétharmada van, ami elég ijesztő. Másfelől viszont erre vagy más hitre az olvasó rá is kényszerül, csak hittel hidalható át ugyanis a valóság és a fikció, a mindennapok és az előadott nagyívű perspektíva közötti szakadék.Orbán szentségtörésében így kénytelen osztozni és tettestárssá válni a nagyérdemű, mert ha még bízni akar, akkor jobb ha mindjárt hisz is ebben-abban.

Orbán magát a tényeket is a hit szemüvegén keresztül nézi és rendezi meg. Nem hiszem, hogy Bauer Tamáson és Szigetvári Viktoron kívül másnak még magyarázni kellene a Gyurcsány-féle rettenetet. Na de hogy az ország "végzetesen" le lett volna gyöngülve 2010-ben, most viszont "erős", ahogy Orbán találja mondani, az enyhén szólva költői túlzás. Az egyik talán (vélhetően egyik sem), de mindkettő egyszerre.... ugyan. Márpedig a tendenciózus helyzetbeállításból nem születhet értékelhető tanulság, és bizony az embernek -- ha elég idős -- eszébe juthatnak a nyolcvanas évek Népszabadság-interjúi az akkori pártkorifeusokkal: a hangvétel, a tényekhez való hozzállás, a hitelesség nem sokkal volt rosszabb ennél, a legitimációs válság akkoriban már tapintható volt, itt legalábbis szaglik. A tények távolról sem makacs dolgok, tények nemigen léteznek interpretáció nélkül, de ha az interpretációk és élettanulságok kritikus tömege meghazudtolja a nyilatkozót, akkor ott a bukás csak idő kérdése.

Orbán szentül meg van győződve róla, hogy át tudja magát hazudni a túloldalra, egy kis osztogatással, egy kis választási manipulációval megtűzdelve a közvélemény még átállítható. Nem a szklerózis jele ez? Mi ez a vakság, ami a jobbára éles szemű népvezért érzéketlenné teszi a tényekkel szemben? Ugyanaz, ami megengedi, hogy már csak szentenciákban és kinyilatkoztatásokban forduljon a választóihoz, és alig ötven éves korában úgy viselkedjen, mint egy dakota-székely vegyesházasságból származó erős nyolcvanas, aki előtt már csak a jövő század történelemkönyvei és a Széchenyivel való mennyországbeli bratyizás lebegnek? Mi ez a hülyeség, aminek milliónyian mennek a kárára -- áldozatokként egy még viszonylag fiatal ember végzetes önhittségének és ambícióinak oltárán? Miközben vannak néha méltányolható törekvései is, biztosan. A bankoknak, a telekom- és energiaszolgáltatóknak biztosított kartellszerű oligopol pozíció és állami barátság ezeket a cégeket módfelett elszemtelenítette a múltban, kár, hogy Orbán képtelen volt ezt az ügyet egy kicsit intelligensebben lejátszani, miközben még több pénzt szivattyúzik ki a kasszából a sajátjainak biztosított közbeszerzésekkel, az önkormányzatok "megmentésével", földosztogatással, tehát a népesség nagyobb része még rosszabbul jár, mint korábban. A lötty a pórusokban profibb, csak a szemérmetlen hazudozás nem változik.

A  MN dicséretére legyen mondva, háromszor is megkérdezi, hogy meddig feszíthető még a húr. Kap válaszul szokásos metaforákat és Matolcsy legjobb dizőzszámaiba illő nagyívű, de rettenetesen tájékozatlan, naív fejtegetéseket. Mint magyar állampolgár ezt rossz jelnek látom. A kormányfő és környezete egyre inkább csak az elkövetkező harminc évről szeretne beszélni, a látványosan romló növekedési adatokkal ("egyedül ez nem jelzi még az áttörést"), a versenyképtelen, kiszolgáltatott gazdaságszerkezettel (többnyire bérmunkás státusz, alacsony magyar integrációs és versenyképesség, zuhanó beruházási ráta) a rablóállam politikai érdekből fenntartott egyensúlyjavítási voluntarizmusát helyezi szembe. Az egész percepciója hibás, a kérdés, hogy csak nekünk szól-e,vagy igazak a pletykák, miszerint Orbánnak semmi érzéke az alapvető gazdasági logikához.

Hit, profánabbul, ráolvasás. Ezzel tisztelte meg híveit a kormányfő. Nem lennék szívesen a híve. Egyre megalázóbb pozícióba kényszerítene. De így csak egyszerűen félek 2014-től. Úristen,mi lesz, ha valaki nyer?

Magukat konzervatívnak tartó politikai gondolkók mondják, hogy a konzervativizmus nem tűri a definíciót, ami  legalábbis meglepő, mert akkor ennek a fogalomnak sokkal megterhelőbbnek kellene lennie a képzelőerőre, mint akár a "kandírozott mandarinzselészínű áramvonalnak", és e gondolkodók gondolkodásának is egy üres halmaz körül kellene forognia. De természetesen nem így van. A konzervativizmus csak azok számára nem definiálható, akik zagyva fikcióvá akarják zülleszteni, mert ez felel meg az érdekeiknek vagy az igénytelenségüknek. (Most nem beszélek azokról, akik PhD-t hamisítanak, és a személyes konzervativizmusukon túl a konzervatív politikai ideológiát is a heti szentbeszédekből és Tormay Cécile-től eredeztetik.)

Már azzal közelebb jutunk a definícióhoz, ha megmondjuk, mi nem konzervativizmus.

1. A konzervatív politikai álláspont nem személyiségjegyek és karakterek összessége. Ha sok "konzervatív" személyiség összegyűlik, abból nem lesz politikai konzervativizmus.

2. A konzervativizmus nem romanticizmus és főleg nem premodernség. A konzervativizmus -- kétszáz éves története minden pontján -- anti-modernitásában is a modernség része volt, és az ma is. A magyar konzervativizmusnak így nem lehet része a szittya mitológia, a székely romantika, a "tiszta forrás"-pátosz, és nem indulhat ki Úz Bence feltételezett politikai ízléséből sem (ami mellesleg nem volt neki). De egyúttal nem lehet progresszivista, nem lehet relativista (azaz indoklási kötelezettséget ír elő minden értékrend követője számára), és nem optimista az emberképe sem ("az ember esendő", ám a modern politikai konzervatívok már nem hiszik, hogy Istentől, de legfőképp az államtól megváltásra, vagy a tradíció által kiigazításra szorulna, mivel az autonómiája nagyobb érték, mint ami a benne rejlő "lehetőségek" paternalista vagy erőszakos kiaknázásából származhat -- az autonómiák egyetlen hatékony koordinációja a szabadversenyes piactól, illetve ennek hiányában a szétaprózott hatalmi centrumoktól viselhető csak el). A modern konzervativizmus a hagyományos szabadságot védi (minden hatalmi centrummal szemben), és a tradíciónak is csak a voluntarizmussal szemben tulajdonít jelentőséget -- nem aféle komfortzónaként, amelyben az ember jól érzi magát. A legértékésebbnek tartott hagyománya a szabadság (középkori eredetű) hagyománya.

3. A konzervativizmus ezért nem is lehet barátja az államelvűségnek vagy az antiindividualizmusnak: az a fasizmus. A Horthy-rendszer ebben az értelemben fasiszta volt, ahogy a Kádár-rendszer is, míg a biblikus és az ókeresztény tanítás mélyen individualista (az egyéni felelősségére és az egyénnel szembeni kegyelemre épül), ellentétben az Egyházzal, ami a főpapjai tanításával szemben már inkább az Emberé és az Emberi Város része, mint az Istené. Ahol a fasizmus találkozik a romanticizmussal (a tömegtársadalom keretei között, akár a hitlerista, akár a leninista formájában), ott születik meg a terror. De a terror nem konzervatív államalkotó erő, egyik komponense sem az. Ahol a fasizmus (még egyszer: államelvűség) viszont az Ember Egyházával lép szorosabb kapcsolatra, az -- a magyar valóságban -- a horthyizmus. A Horthy-rendszer konzervatív minősítésével szemben egész ízlésemmel tiltakozom.

4. A konzervativizmus nem lehet populista. Sosem lehet győztese (se kétharmaddal, se éppenhogy) egy választási harcnak. Burke-től Ron Paulig -- néhány rövidebb, átmeneti periódust leszámítva -- osztályrésze a folyamatos politikai vereség,ami nem jelenti azt, hogy ne volna releváns: csak éppen nem vevő rá a közízlés. A konzervativizmus nem állja a versenyt az emberiség rossz szellemeivel (lásd följebb), amelyek önfeladásra és szabadságuk korrumpálására bírják, tömeggé gyúrják az egyéneket.

Mi tehát a magyar konzervativizmus?

Az európai és a magyar humanista civilizációban álló, az ember folyamatos önkritikáját és személyiségetikáját középpontba helyező, az államot csökkenteni, a társadalmi és közösségi rétegződést sűríteni törekvő pluralista, de meritokratikus, az egyéni szabadságot és a szabadversenyes kapitalizmust támogató politikai eszme. Ellensége (ebben a sorrendben) a mindent bekebelező magyar államnak, a nagy (üzleti, spirituális és szakszervezeti) korporációknak és az állammal való összefonódásuknak, a progresszivizmusnak, a relativizmusnak, a tömegtársadalomnak (a személyiségrombolásnak, a konzumerizmusnak, és a közízlésnek), a magyar nacionalizmusnak/romanticizmusnak, valamint az oktatás, a nevelés és a kultúra lezüllesztésének. Jószerivel mindennek, amit a még vitatni érdemes III. Köztársaság, és különösen az Orbán-rezsim képvisel.

A következő poszt várható december 26-án estig, témája Orbán karácsonyi interjúja a Magyar Nemzetben

Gyurcsány legnagyobb hibája persze nem az őszödi beszéd, hanem az impotens kormányzása volt, amit ugyan a maga keresetlenségével bevallott, de beszéd ide, beszéd oda, a második miniszterelnöki ciklusában simán reprodukált. Mellesleg a beszéd az a tipikus fellengzős kirohanás volt, aminek se szeri, se száma az utóbbi évszázadok magyar politikatörténetében -- sok szenvedély, kevés meagalapozott gondolat, még kevesebb végigvitt tett. De mindenekelőtt a bűnök, a bűnök... És a fickónak még ambíciói vannak.

A baloldalunkról sok mindent elárul, hogy ki vezeti azokat a "stratégiai műhelyeket",amelyek a 2014-től tervezett kormányzást alapoznák meg. Yes, ugyanazok, akik 22 éve vezetik az MSZP-t. Azok, akik mindig is Orbán legnagyobb tőkéjét képezték, és akiknek köszönhetjük nagyjából, hogy Orbán most azt tehet, amit akar, mert:

1. 22 éve -- hol szervezettebben, a Fidesszel is együttműködve, hol szabadcsapatokban -- lopják a közvagyont, és azt hiszik, ezt bíróságon kell bizonyítania a magyar népnek. Nem, a magyar nép 2010-ben világosan közölte velük, mit gondol róluk, és hogyha egy részünk 2014-ben újra rájuk is fog szavazni, nem azért fogja tenni, mert nem ismeri a valós értéküket. Személyes szerencséjükre 2010 óta megváltoztak a tétek. A süllyedés új sebességet vett, Szekeres, Suchmann, Kis, Lendvai ma egy lovagias kor itt maradt hírnökeinek tűnnek. Ne feledjük, nem azok.  És közel sem biztos, hogy 2014-től minden verejtékük a modellértékű jogállamért fog hullani.

2. Sose értékelték sokra a civil társadalmat, a családokat, a kisvállalkozásokat, az önkormányzatiságot,  a társadalom kisebb közösségeit -- szerintem még ma sincs fogalmuk arról, hogy ezek elmaradt fejlesztése hogyan járult hozzá ahhoz, hogy a magyar nép úgy csuklott össze Orbán attakja alatt, mint egy tehén a mészárszéken.

3. Tipikus balos populista gesztussal verték el -- azon is bőven túl, amit elloptak -- a meg nem keresett pénzek tömegét, ami most hivatkozási alapot nyújthat Orbán észbontó gazdaságpolikájához, tehát a szimbolikus hatása is beláthatatlan, miközben e hatást a bőrükön érzik a magyarok milliói. 

4. Értelmiségi holdudvaruk türelmetlenségét és fenhéjázását inkább bátorítva, mint csillapítva, nem tudtak vonzó alternatívát nyújtani a kulturális és ideológiai megosztottsággal szemben. A jobboldali szenvedélyekre és sérelmekre teljesen vakok  lévén Orbán karjaiba lökték a "polgári", "nemzeti" értelmiség és a külhoni magyarság cseknem egészét.

5. A szótáraikból hiányoznak a következő szavak, tehát értelmezni sem tudják, és nem is próbálták soha értelmezni, viszont minden tettükkel és lélegzetükkel rombolták őket, amiért nem csoda, hogy ezek a szavak mit se jelentenek már a társadalom jó része számára: szolgálat, közjó, erkölcsiség, hitelesség, identitás, szorgalom, becsület -- hirtelen csak ezek jutnak eszembe.

 Szóval mi a fészkes fene is az a demokratikus ellenzék? Ennyire semmi köze ne volna az alkotmányos jogállamnak az őt üzemeltetők matériájához? Miért is hoznának  létre igazságos intézményrendszert romlott karakterek?

Érveljünk abból a keretrendszerből kiindulva, ami az értelem számára adott. A Fidesz természetesen nem konzervatív párt. (Se nem polgári, de több mint populista. Éppen ez a probléma.) A stilizált forradalom, amellyel hatalomra jutott, ugyan nem idegen a konzervatív tradíciótól (ellen-forradalom képében főleg Franciaországból ismert), de ez túl vékony jég a tánchoz, átsurranni sem lehetne rajta. Nem az a tipikus fundamentum. Bakunyinra, mi a forradalom, ha már egy parlamenti választás is az, és mi a konzervativizmus, ha a forradalomról ismerszik meg?! Ugye, értelmetlen.

És mi az antikommunizmus, ha széles e vidéken nincsen kommunista? Azért ezek számítanak, mert az önmeghatározás szélsőséges voluntarizmusa modellértékű posztmodern gesztus ugyan, de még egyszer, mennyire konzervatív? Semennyire. Arrogánsnak persze arrogáns, de több is ennél.

Tehát se forradalmi, se antikommunista. Valójában -- ezek hiányában, amelyekkel az értelem számára még megragadható lenne -- le sem írható. A fülkeforradalom a fikció diadala a valóságérzékelések fölött, a válságba jutott, szétesett valóságérzékelések (az enyém, a tied) zárójelbe tétele, a valóságérzékelések válságának felülírási kísérlete -- az abszolút radikalizmus, egy új logika jegyében. Egy talaját vesztett szociológiai tény (a magyar társadalom) meghágatása egy fiktív közeggel, a szöveg (akik mi vagyunk) áthelyezése egy fiktív szövegkörnyezetbe, ahol a szövegnek már nem lehet folytatása, elveszíti minden autonómiáját, végképp szétesik. A fikció célja a valóságok gyarmatosítása, kivéreztetése, vagy elnémítása. Többről van itt szó, mint puszta populizmusról vagy a régi típusú -- mszp-s -- korrupció intézményesítéséről.

A Fidesz nem a szövegek lényegi pluralizmusát igazolja és védi (mint a posztmodern antiliberális, pl. francia politika a köztéri karácsonyfaállítás vagy a csadorviselés tilalmával, vagy az MSZP az "élni és élni hagyni" korrupciós logikájával), hanem a lényegi pluralizmust vágyja feloldani a fasiszta, államlényegű diszkurzusban ("mindenki örvendhet, minden az enyém, beleértve mindenkit".) Nem egy szövegre tromfol rá, mint az eléggé radikális Marx tette annak idején, hanem magára a szöveg lehetőségére. A textust teljesen a voluntarista kontextusba emeli és abban számolja fel. A szöveg lehetőségét, lényegi racionalitását és autonómiáját támadja. A Fidesz forradalma a valóságok gyarmatosításáról, boldog vagy kényszerű önfelszámolásáról, a szöveg végéről akar szólni. A Fidesz a legtágabban értelmezett hagyományra -- a kultúra értelmi konstitúciójára -- akar pontot tenni. Antikonzervativizmusa a lehető legradikálisabb. Mi sem áll távolabb tőle, mint a konzervativizmus.

Orbán nem viccel. De a programjához, az alapvető szövegek felülírásához gyenge. A gazdasági logika és a valóságérzékelések önvédemi mechamizmusai végül leküzdhetetlenek maradnak számára. Vélhetően ezt már látja is. A nagy mű romjai alatt fogja lelni politikai halálát. A válságból táplálkozott, megoldania vagy fölébe kerekednie nem sikerült, a torzón új harcok kezdődnek majd, új ambíciók születnek. A világunk azonban már sosem lesz az, ami Orbán előtt volt.

"Némely parlamenti képviselőről, különösen LMP-s és jobbikos képviselőkről, az a meggyőződésem, hogy mentálisan nem nőttek fel" - fogalmazott Kövér László az MTI-nek, és arról is beszélt, hogy 2014-től háromhetente fog ülésezni az országgyűlés, valamint reagált Sólyom László az alkotmányos kultúra hanyatlását megfogalmazó kritikájára – Kövér szerint a volt államfő is felelős azért, hogy 2010-ben a csőd szélére jutottunk.

Ez a kitűnő ember, a legnagyobb magyar demokrata, egy lélegzettel minősíti üres szócséplésnek, ami az országgyűlésben folyik, sérti meg a magyar országgyűlés egynémely képviselőjét, és tanítja Sólyom Lászlót alkotmányosságra. Fogalma sincs, hogy jobb helyeken a parlament nem törvénygyár – csak a diktatúrákban az --, hanem ahogy a nevéből is következik egy beszélő testület, amelynek éppen az üres vagy nem üres szócséplés a legfontosabb feladata, mert csak így értesülhet a közvélemény pl. Kövér doktor veretes gondolatairól meg röhögheti őt ki az ellenzék szájával. Ezért van, hogy jobb helyeken a parlament folyamatosan ülésezik, nem pedig akkor, amikor Kövér úr, e felettébb művelt, civilizált demokrata szerint „értelmes dolga” akad. Háromhetente. Vagy háromhavonta. Ha egyáltalán. Továbbá nem szép csak azért leinfantilisezni megválasztott népképviselőket, mert nem fújnak egy követ Kövér doktorral és párttársaival, akik mellesleg ugyanilyen korukban véresszájú egyházkritikusok és gerontofóbok voltak, de azóta persze benőtt a fejük lágya – adjon tehát ez a kitűnő férfiú egy kis bizalmat és időt Schiffernek, hiszen egyébként ő is jó úton jár már afelé, hogy Kövér szintjére zülljön. Osztán nem szép Sólyomot annak kitanítania, akinek az egykori köztársasági elnök részben köszönheti presztízse megroggyanását. Én sem gondolok túl sok jót Sólyom girincességéről, no de azért ne az tanítsa őt, aki a hálót fonta köré. Nem éppen szimpatikus, hogy kihasználjuk a fickót (pont a gerinctelenségét), aztán eldobjuk, mint a kifacsart citromot, mondván, már nem ereszt levet, jöjjön inkább a smittpali, aki viszont egy virtigli takonypóc. Szerencsétlen Magyarország, hogy ilyenek a vezetőid.