1000 A MI HAZÁNK

" Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.” (Gr. Apponyi György, 1935)

Facebook oldaldoboz

Friss topikok

Polgári konzervatív blog

2013.06.20. 07:20 HaFr

Ami a legjobban hiányzik

Hát még is csak úgy van az ember, hogy szeretne valami közös jót, nem csak a közjót (amely nagyon politikai és elég elvont), hanem azt a közöst, ami ezt a nyomorult országot minimálisan, de nem jobban, közösséggé avatja. Nem sikerült ezt létrehoznia -- mostanra már ő is belátta -- Orbánnak sem, aki pedig akarta ezt annak ellenére is, hogy ő volt, aki a '90-es évek közepétől a legtöbbet mesterkedett -- sikerrel -- azon, hogy megölje ugyanennek a lehetőségét. Most hogy nincs általa társadalmi közép, nemzeti középosztály, széles polgárság (emlékeztek? ennek a projektnek szakadt vége), viszont van centrális erőtér, nepotizmus és patronázs, és egy állam, amelyik a társadalommal szemben a saját életét éli és a saját és kitartottjai érdekeit védi -- szóval most Orbánnak ideje volna már lelépnie. A 2010 utáni Orbán valóban nem a magyarok miniszterelnöke, hanem a társadalommal szembekerült Fidesz-államé, ami ha jól belegondolunk, tragikus, főleg nekünk, de neki is. Nem sikerült az a projektje, amelynek révén megbocsátható lett volna a másik: hogy tudniillik, amikor ellenzékben vagyunk, akkor a szélről támadunk, amikor meg kormányon, akkor igyekszünk behegeszteni az előző keltette sebeket, ütemesen és egyre szaporábban hazudva megkíséreljük összeillesztgetni azt, amit szétrobbantottunk. Nem sikerült, mert a társadalom állami-erőszakos átépítése eleve lehetetlen vállalkozás (és aki ezt vallja, az már ettől konzervatív és realista, a másika meg a forradalmár, és forradalmár volt itt az utóbbi időben mindenki, aki egyébként konzervatívnak tetszett magának, amiből jól látszik, hogy mi Magyarországon a konzervativizmus már száz éve: bosszúszomjas, identitászavaros mozgalmár jobboldaliak hazugsághegyén a cukormáz). Se a konzervatív, se a polgári "építkezés" nem sikerült, nem lett volna elég idő erre egy ciklus még akkor sem, ha Orbán előtte nem tesz meg mindent az összes régi seb felszaggatásáért, ezért a második ciklusra maradt az állam felhasználása a barátok, rokonok, szövetségesek megvásárlása érdekében, mert a hatalmat biztosítani kell, és ahol nincs nemesebb cél, tekintély, siker, bizalom és közös jó, ott már csak a pőre hatalom van. Ami eddig a középosztály gólemszerű létre gyúrásának eszköze lehetett volna, az három éve végképp önmagáért létezik már. Az állam a társadalommal és a közös jóval szemben. Talán, ha Brüsszel enged 2010-ben a költségvetési hiány dolgában, ma lehetne a centrális erőtérnek társadalmi relevanciája... nem tudom.

Ami a társadalmi közép szociológiailag, az a közös jó szellemileg, érzelmileg -- a kincs, ami nincs. A közös jó elsősorban, talán furcsamód individualista vágy, nem kollektivista vagy egoista, ami a két szélsőség. Az individuum akar a közös jón keresztül értelmet adni az élete egyik szeletének -- konkrétan annak, ami magyar benne (ha már erről az országról beszélünk). Pont ezért, mert ez minden körülmények között egy személyes projekt, nem viseli el, hogy egy hivatalnok, egy miniszterelnök, nota bene a harmincéves csicskásai (!) akarják számára meghatározni élete jelentős tartományát. Mondhatnánk, hogy Orbánnak beletört a bicskája abba, hogy forradalmian (jól, de nem elég jól) ismeri a magyar népet. De a helyzet az, hogy Orbán -- szemben a szocikkal, akiket ez nem érdekel, nem is értik, de pont emiatt nem merészkednek irracionális vállalkozásokba -- pontosan ismeri a magyarság egoista alapvonásait. Innen a döntés a centrális erőtérről. Amire nincs idő, arra kell az akarat. Márpedig egy ál-Messiásnak sosincs ideje. Az nem az időn túl él, hanem az időn innen, a célja az, hogy nehogy lelepleződjék. Pillanatai vannak, a pillanatok és a vágyott örökkévalóság között meg semmi. Vele szemben áll a magyar emberek társadalma, amelyik a magunkra mért túl jól sikerült meghurcoltatások miatt defenzív, zárt, bizalmatlan, egoista egyedek atomisztikusan ütköző közege, ideálázsiai-organikus kollektivitásra (hál' Istennek) képtelen, individualiter társulni, felfedezni az ellenfélben és az idegenben a szépséget és önmagában a hibákat pedig egyelőre nem érett meg. Kompország még mindig. Orbán ezt a kompot nem egy újabb vitorlával vagy több lóerővel szerelte fel, amellyel gyorsabban és biztonságosabban elérhetné a nyugati túlpartot majd valamikor (brrr, egy másik miniszterelnök fogja berúgni a gólt), hanem éppen a tökéletes egoizmusa miatt vadul kormányozza össze-vissza, és most már ott tartunk, hogy a vitorlák szakadtak, a gázolaj kifogyott, a matrózok éheznek, és szaporodnak a patkányok a kajütben. De az őrült kapitány még még mindig ott üvöltözik a hajó orrán, hogy ő már látja Dr. Moreau szigetét, ahol végre szuverénen egyedül lehetünk a világ tiszteletétől övezve.

Orbán túl magyar ahhoz, hogy jó miniszterelnök lehessen. Nem túl magyar, hanem túl magyar. A jó magyar -- főleg ilyen felelősséggel -- először számot vetne a magyarságából fakadó korlátokkal, legelőször is az önreflexióra való képtelenséggel, aztán legkésőbb a beiktatása napján kitenné a listát a hűtője ajtajára, hogy minden reggeli kávékor újra és újra memorizálni tudja, min bukhat meg a többi magyart jobb életre vezető projektje. És ez az államférfi: aki szembe mer nézni a népe és a körülmények, valamint önmaga és a közösségi célok konfliktusaival, és diadalmaskodik ezeken. A közös jóért és a közjóért. Ami a legjobban hiányzik belőlünk, az kíméletlen önreflexió és önvizsgálat képessége. A legfőbb politikai javunk, a polgáriasult közép konszolidálása már itt elesik.

33 komment · 1 trackback

2013.06.18. 22:27 HaFr

Orbán: Magyarország jómódú lett

(MTI)

Magyarország nemcsak megtalálta a válságból kivezető utat, hanem a magyar emberek közös terveket is kovácsolnak a jövőre - mondta Orbán Viktor miniszterelnök kedden Tamásiban, a város sportcsarnokának avatásán.

A kormányfő szerint az, hogy ez megtörténhetett, a magyar embereknek köszönhető, akik elvégzik a munkájukat, befizetik az adójukat, és törődnek a közösségeikkel. "Ők vezették ki velünk együtt Magyarországot a válságból" - tette hozzá.

A 498 millió forintos beruházással, 350 millió forintos társasági adókedvezmény-támogatással épült sportcsarnokra utalva azt mondta, hogy a létesítményt olyan időszakban "állítja elő" Magyarország, amikor az egész világ, de legalábbis annak európai része válságoktól szenved.

"Mi, magyarok komoly örökséget is kaptunk, az előző politika örökségét, amely tíz országból kilencet hanyatt rántott volna" - jegyezte meg, majd úgy fogalmazott: három év elteltével beruházásokról, gyermekeink neveléséről, sportcsarnokokról beszélünk, olyan dolgokról, amelyeket "csak jómód idején szoktak megengedni maguknak európai gazdasági rendszerek".

Régen olvastam ennyire aljas politikusi nyilatkozatot. Pedig teli a padlás. Ennyi. Meg egy friss grafi.

82 komment

2013.06.18. 11:03 HaFr

Országos charter a semmibe

Kiírták a pályázatot három repülőgép megvásárlására, amelyek az állami légiflottában repülnének, katonai üzemeltetésben – írta keddi számában a Népszabadság.

Jó esetben már a menekülésükön dolgoznak. Kun Béla elrepült, Orbán is el fog, felfér még mellé a három gépre 2-300 fontos nertárs családostul, repül a nemzeti elit, a sietségben elpottyantanak egy-két ékszert, bankkártyát, a levegőben szállongó (amerikai) állampapírok lekacsáznak a földre, oszt jónapot.

De sajnos nincs olyan már, hogy jó eset. A nemzeti elitet annyira beette ide a fene, hogy inkább tűnik úgy, hogy a családok állami pénzen Malagára és Hawaiira fognak repkedni, illetve onnan sajnos vissza. Az állami charterre szezonon kívül majd felférnek a trafikosok, a TEK, a zöldbárók, a kegyben tartott polgármesterek, és a perspektivikusabb minisztériumi főcsoportfőnökök -- legfeljebb nem mindenki kap még golfbérletet, mert a pedagógusok béremeléséhez hasonlóan ahhoz azért növekedés kell, hölgyeim és uraim, kedves barátaim. És persze szerintem lesz egy olyan Air Force One-szerű bőrüléses all-inclusive repkedő is, amit Orbán már kiszúrt magának egy Harrison Ford filmben, kell neki egy olyan, persze kárpát-medencei méretekben, na, egy dzset, oldalán ízléssel gravírozva, hogy Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke. Nehogy már egy Orbán Viktor, mögötte egy sikeres ország boldog népével, menetrendszerű gépen érkezzen Minszkbe, hogy aztán mindenki Magyarországon röhögjön. 

Ezek nem fognak lemondani semmiről. Ezek már berendezkedtek. Ezek nem fognak belemenni szabad, átlátható választásokba (ennek már a jelenlegi jogszabályok alapján sincs meg a lehetősége). Aki ezzel áltatja magát, az még mindig nem ismeri Orbán agyát fele annyira sem, mint kéne. Ezeket nem lehet leváltani. Ami itt folyik, az nem egy négyéves projekt, amit jól szimbolizál a Sándor palace-ban kinéző költözködés és Barcza György közgazdász (Századvég) szélesedő jó kedve a spirituális közjóval kapcsolatban. (És hát hogy ne lenne jó kedve, amikor a spirituális főnöke is megmondta, hogy ez az ország éppen az utóbbi napokban talált magára. Örömmel nyugtázzuk -- kitapintva az összefüggéseket --, hogy ehhez elég egy árvíz, de az optimális eset persze Mohács lenne. A spirituális szinten illetékes kormányzat közpénzekből foglalkoztatott közgazdásza nyilván azt gondolja, hogy megszorítás sem történt itt már vagy három éve, és a kormányzati stuka repülését sem közpénzből finanszírozzák. Éljünk spirituálisan, minden egyéb delírium! És még mondják, hogy a közgazdaságtan legegzaktabb társadalomtudomány. Ebben a pillanatban nekem a béljóslás is egzaktabbnak tetszik, Barcza haruspexnek meg hadd gratuláljak innen, révbe ért.)

Mármost ebből a zsákutcából az országot egy heterogén, tehetségtelen baloldalnak kellene kivezetnie, amelyen belül arról sincs egyezség -- Bajnaival ünnepélyesen fecsegve --, hogy korszak-, rezsim- vagy csak kormányváltás legyen, arról meg pláne nem, hogy praktikusan miként fog megtörténni Orbán alkotmányos, gazdasági, és spirituális örökségnek a felszámolása. Azt kéne szuggerálniuk a stupid aktuálpolitikai nyafogás helyett, hogy kik vagyunk valójában (mármint mindannyian, magyarok, mert azt sajnos tudjuk, ők kik), és miért jutottunk oda, ahova jutottunk, hova jutottunk, mi a cél, és hogyan érünk oda. Na most a probléma, hogy az ellenzéknek fogalma, de tényleg fogalma sincs ezekről a dolgokról, ezeknek legfeljebb a gyógyszerártámogatási rendszerről van fogalmuk, bár implementálni azt se tudnák rendesen. Ez az ellenzék alkalmatlan, a magyar baloldal definíció szerint ilyen. Ennek a baloldalnak a fellázadt osztályvezető-helyettes diktálnak két péntek esti diszkó között. Ez az ellenzék egyszerűen nem érti, mi folyik körülötte, annyi lövése van az országról és a feladatairól, hogy semmi. Azt hiszik, be tudják csalni és hazudni magukat a hatalomba, mert Orbán megteszi nekik azt a szívességet, hogy amortizálódik. Azt hiszik, megnyerhetnek egy választást a jelenlegi körülmények között, holott egy konszolidált ország sima köznapi választását nem érdemelnének meg a jelenlegi minőségükben. Nem véletlen, hogy egy tíz éve még kis túlzással konszolidáltnak is tekinthető országot elvezettek Orbán lábai elé. És most Gyurcsány, kétségtelen retorikai tehetséggel és szenvedéllyel úgy szónokol, hogy abból a retorikai tehetségen és a szenvedélyen kívül semmi sem igaz. Azt értjük, hogy Orbánt ne, csak azt nem, őt vagy a Tóth Zoltán sírnivaló listáján szereplő illusztris társaságot miért. Az egész fekália, ahogy van. 

Talán Orbánék egyszer tényleg elrepülnek, de csak azért, mert okuk lesz rá: mert akkorra itt már csak pusztaság, füstölgős romok és gyereksírás lesz. 

97 komment · 2 trackback

2013.06.16. 10:55 HaFr

Két válasz kereszténység ügyben

Két vélemény fogalmazódott meg a http://hafr.blog.hu/2013/06/08/a_keresztenyseg_kudarca c. posztom alapján  a http://reposzt.hu oldalon. Szerzőik Köntös László és Bogárdi Szabó István.

1.
Tisztelt Köntös László!
Sajnos képtelen voltam bejelentkezni a reposzt.hu-ra ezért engedje meg, hogy itt reagáljak a cikkére. Köszönöm, hogy foglalkozott az írásommal, amely nyilvánvalóan nem volt konfesszionális jelentőségű, és nem is egy teológus billentyűin született. Mindennek következtében messze nem azzal az érdekkel íródott, ami indokolhatta volna az Ön válaszát. Ön egyfelől azt írja, hogy a "rövid gondolatmenettel és nem túl kimerítő érvanyaggal nem kíván(ok) foglalkozni", bár "tud(na) természetesen érveket felsorakoztatni", nem teszi meg; másfelől idejekorán minősíti személyemet ("bátor", ami a felületesnek a szinonimája itt, "posztmodern") és a cikket ("vakmerő", "abszurd"). Ön azt írja a cikke végén, hogy a posztomat olvasván, nem lett jó a kedve. Nos, nekem már az Ön válasza egyharmadánál elment a kedvem, de természetesen folytattam.
Még egyszer hangsúlyozom, Ön a posztom állításával, miszerint a zsidóság jobban betölti a léte funkcióját, mint a kereszténység, nem foglalkozik, vélhetően, mert -- vagy legalábbis ez tűnik ki a szavaiból --, nem kapta egy nyolcszáz oldalas könyv anyagát egy posztban. Hozzáteszem, ez a szimpatizáns olvasata az Ön reakciójának. Egy másik olvasat azonban lehetne az, hogy Ön nem tud mit kezdeni a látlelettel, nem elsősorban a látlelet mélysége miatt (nem is olyan mély persze), nem is a meglepő volta miatt (bár éppen lehetett meglepő Önnek), hanem mert nem is érti a probléma lényegét. A probléma ugyanis -- hogy a kereszténység nem tölti be az Isten által rendelt funkcióját a világban -- nem priméren teológiai probléma, hanem szociológiai és kulturális, amint fel is hívtam rá a posztban a figyelmet. Ha nem így lenne, akkor Önöknek valóban elég lenne közzétenni a dogmatikát, és mindenkinek vigyázzállásban kellene hinnie. A hit nyilván "misztérium", de az egyre inkább luxuscikknek tűnő misztériumon túl a hit valóságának a társadalomban kellene megmutatkoznia, ez a hit hermeneutikájának legbiztosabb pontja. Csak a szeretet uralmából (sikerességéből) támadhat stabil keresztény hit, különben a hit nem keresztény, hanem privát narkotikum vagy -- ha megnyilvánul -- eksztatikus ömlengés. (Ezért azt sem értem, min örvendezik pontosan az Ön egyházának oktatási vezetője, amikor a hittanra jelentkezők nagy arányát kommentálja a sajtóban. Nem világos számomra, mihez fog kezdeni az egyház azzal a sok gyerekkel, amikor még a meglevőket sem sikerül megtartania, de amennyire én nem értem ezt, annyira az Ön kollégája sem látszik érteni, miért veszítette el az eddigi lelkeket a papság. Mintha nem rajta múlott volna a hitterjesztés sikere. Ez a -- persze minimum ízléstelen -- látens állami kényszer most jól jöhet Önöknek, de vajon társul-e az Önök részéről hitbeli megújulás is a felelősségteljes munkához? Ha nem, akkor a maguk ortodoxiája csak tönkre fogja tenni azokat a gyerekeket. Avagy csak hitet tanítanak? Nincs missziózás? De tudják egyáltalán pontosan, mit akarnak azokkal a gyerekekkel?)
Engem ráadásul, bevallom, nem érdekel a teológia, mert amit az egyik hívő rokonom a fejemre hányt egy hasonló beszélgetés alkalmával -- hogy ti. ahhoz előbb hinni kell, hogy az ember Istenről hitelesen tudjon beszélni --, azt egyszerűen tévedésnek tartom. Ön végső soron ennek a hívő rokonomnak az álláspontját vallja, és ezen az alapon fájlalja a "zsidó-keresztény párbeszéd" elmaradását velem.Tehát Ön úgy akar velem párbeszélni, hogy előtte fogadjam el az Ön álláspontját. Remek. Leszámítva azt, hogy ha kereszténynek nem tartom magam (abban az értelemben biztos nem, hogy hinnék az eklézsiában), hát zsidónak még kevésbé, Ön a gondolatmenete második felére annyira elveszítette a kapcsolatot bírálata tárgyával, hogy jószerivel már csak magával vitatkozik. Tudja, ahogy az angol mondja, "raise the dust to settle it".
Miféle objektív jövő birtokában kell lennie annak, aki ki meri jelenteni az egyik évezredes vallásról, hogy kudarcot vallott?" -- kérdezi Önt. Jelentem, semmilyenben. Az én kontextusom nem eszkhatológiai, mint az Öné, és hát nem is olyan mélyen tisztelettudó, hanem szociológiai-kulturális és kritikai a posztban definiált értelemben. Mivel Ön reagált az én írásomra, ezt a kontextust tartania kellett volna, mert ellenkező esetben -- mint most -- elvéti a célt, vagyis a gondolatmenetemet. Megint csak arról van szó, hogy Ön szeretné, ha én válnék Ön számára relevánssá úgy, hogy elfogadnom az Ön alapvetéseit, de sajnos így nem megy nem csak a "zsidó-keresztény", de az egyszerű konyhai párbeszéd sem. Ha hússal főzünk aznap, ne hozzon nekem pintyet az állatkereskedésből azzal, hogy milyen szépen csicsereg.
De aztán hirtelen ez is előkerül: "arról nem is beszélve, hogy a keresztyénség mint keresztyénség történelmi kudarca semmiféle adattal nem támasztható alá". Hát, bevallom, nem értettem, hogy ha nem beszélünk erről, akkor végül miért is, de legyen. Nem tudom, mi lehet itt releváns történeti "adat", ami egy eszkhatológiát alááshat, de azért megemlítem, hogy Krisztus a magam laikus olvasata szerint nem ilyen világra vágyott, Dosztojevszkij stb. meg is énekelték azt, hogy nem is lenne olyan egyszerű neki, ha még egyszer el akarna jönni közibénk, továbbá néhány millió eretnek, indián, vallásüldözött, állami hierarchiákban a helyüket magasabb berkekben meglelő és lebratyizó ordótag vs. papság által megáldott háborúkban elpusztult, zsidóságilag exterminált, politikailag denunciált és végül népszámlálásilag eltűnt keresztény, abúzált ifjonc sem kifejezetten a szeretet biztos helyét jelzik számomra a világban. De nem én akartam ezekkel az otromba történeti érvekkel előhozakodni, és persze remélni sem merem, hogy ezek relevánsak lehetnek Önnek.
Karaktergyilkolom a kereszténységet? Nem tisztelem a Történelem Urát? (Persze, hogy nem, ő nem ura a történelemnek, ahogy azt én ismerem, maga viszont mindig be akar engem rángatni ebbe az utcába, vagy pontosabban nem képes keresni legalább egy kereszteződést benne, ameddig megérné elfáradnia.) Szóval, nem vagyok én olyan befolyásos, hogy a kereszténységnek tartania kelljen tőlem. De kétségtelen, hogy Ön és hittársai akkor tennék jól, ha elgondolkodnának (mármint tényleg) akár arról, ami a világban folyik, akár arról, amit én írtam éppen -- és nem történelemuráznának nekem és más jó szándékú, a világot a maga számára folyamatosan interpretáló embernek. Végre kilépnének a pihe-puha párnával megvetett kétezer usque ötezer éves terminológiájukból, megteremtenék hozzá a megfelelő hermeneutikát, és nem próbálnának lenyomni érveket irreleváns fecsegéssel és csak a maguk konyhájában kedvelt illatokkal (vagy csicsergéssel, ha végül a pinty mellett dönt). Amit Ön írt nekem, annak semmi köze nincs ahhoz, amiről a posztom szólt. Köszönöm még egyszer a fáradságát.
2.
Tisztelt Bogárdi Szabó Püspök Úr!
Ön kommentelte a kiváló és mértéktartó Köntös úr írását, és erre szintén csak itt tudok reagálni. Ön a következőket írja: "Olyan kőkemény antiszemitizmus húzódik meg mögötte, és olyan ostobán provokatív, hogy szinte nem is titkolja. Csak azt találgatom, hogy melyik Nietzsche-koktélból kavarta ki ezt a sületlenséget! Régi recept ám ez! S hogy az Index multiplikálja? Nem csodálom. Annyi gyalázkodás után, végül is az 1000 leütés neo-Nietzschéje (mit ne mondjak: neo-nácija) tűnhet az utolsó értelmes szónak - az Index számára... Ami azonban értelem - az ezen túl van. Ez itt zsákutca. Kár volt belemenned."

Azt gondolom, Püspök úr, Ön nem érett meg még a kommentelésre egy jobb környezetben, kérem, jelentkezzen, ha változni látja a helyzetet.

230 komment

2013.06.15. 06:11 HaFr

Magyar Bálint igaza és igaztalansága

A Magyar Bálinttal az e heti Élet és Irodalomban készült interjú, úgy gondolom, mérföldkő az Orbán-rezsim megértésében, ezért mindenkinek olvasnia és ismernie kellene. Én is sokat értekeztem ebben a blogban az ügyről, de ha valaki az olvasóim közül általam is definitívnek tekinthető értelmezésre kíváncsi, javaslom neki a kitérőt az újságoshoz, vagy a lap jövő kedd reggeli online frissítését. Nyilván vannak elemek, amelyeket másként látok az ügyben, de elhanyagolhatók a szimpátiámhoz képest. A maffiaállam olyan szép, összeszedett leírását látjuk, hogy csak na. Irigykedem, hogy nem én írtam meg. Ismerni kell elméleti és praktikus céllal is: az utóbbival, hogy legyen végre egy -- legalább részleges -- helyzetértékelés a közös terminológia lehetőségével, amely végre képes szembeszállni a Fidesz masszív valóságértelmezésével, a narancsos narratívával. Well done. 

Örömömet csak egy valami árnyalta, nevezetesen, hogy ha igaz -- és igaz--, hogy Magyar már 2001-óta melengette ezt a témát (első gondolatait már akkor publikálta), hogyan lehet, hogy a két kormány, amelynek utána tagja volt (2006-ig) -- és a párt, amely Kis Jánossal kezdte, Magyarral folytatta, és egy Kóka nevű rettenetes figurával fejezhette be a történetét, miközben Kőszeg Ferenc szerint Magyar e párt informális irányítójaként egyúttal annak legfontosabb tönkretevője is lett -- annyira vészesen keveset tett a maffiaállammal egyedül szembeszegülni képes demokrácia intézményrendszerének és kultúrájának megerősítése érdekében (sőt módszeresen rombolta is ezeket a közbeszerzések korrupciója, az elitizmus, a liberális belterjesség, az etika instrumentalizálása, az inkompetens kormányzás, az ország kulturális megosztottsága, a megtett és a meg nem tett dolgok mentén). Olyan pedigrével, mint az övé, hogy lehetett Magyar Bálint pont annyira vak a saját jelenére és közvetett felelősségére mindazért, ami most történik, mint amennyire éles szemű Orbán és a szervezett felvilág kritikájában? Másik oldalról: mi a garancia arra, hogy ha az ún. baloldal valamilyen isten csudája folytán nyerne a választásokon, a jelenről való minden tudása mellett (vagy éppen emiatt) nem folytatná ott, ahol O. abbahagyta? (Hogy az ezekre vonatkozó riporteri kérdések hol maradtak, azt már nem is firtatom.)

Példája tipikus nem csak a féloldalas valóságértelmezésre, de azokra a féloldalas személyiségekre is, akik miatt bármennyire utálja is a magyar nép többsége az Orbán-rezsimet, mégis képtelen jó szívvel a mai ellenzékre szavazni. Az a -- finoman szólva -- morális agnoszticizmus, amellyel Magyar érvelni tud ebben az interjúban egyszerre diadala a hűvös értelemnek és szomorúsága a szívnek: az Orbán-rezsim eddig ismert legjobb leírásán túl az ország még nagyobb tragédiájára világít rá, hogy tudniillik nem tudtunk kitermelni államférfiakat, személyiségeket, akiknek az integritásuk és jellemük volna az északi pólusuk, amelytől sosem térnek el. Magyar Bálint sem ilyen személyiség, nincs ilyen integritása és jelleme, ami plusz feladatot ró az olvasóra, amikor olvassa a vele készült interjút. Az olvasónak végül is azt kell böngésznie, hogy most, ha az Orbán-rendszer leírása megvan már, mi van ezen túl. Hát nem Magyar Bálint.

523 komment · 1 trackback

2013.06.12. 22:56 HaFr

Államtalanítás

Van itt ez az állam, amiről az egyszeri jóember (hogy ne is beszéljek a rosszakról) azt hiszi, hogy érte van. Ebből az egyszerű szívmelengető hitből kelnek aztán az olyan délibábok, mint az állam által garantált biztonság, az igazságosság, az erő, a közösség élménye, és a többi. Noha a magyar állam csak az utóbbi száz évben saját (!) polgárai százezreinek, millióinak életét oltotta ki olyan helyzetekbe kényszerítve őket, amelyek semmilyen ép elmében nem ötlöttek volna fel lehetőségként, igényként meg pláne nem (hanem ilyesmire -- konkrétan emberirtásra -- szakosodott államemberek kellettek hozzá), továbbá ugyanez az állam ugyancsak ebben az időszakban legalább nyolc különböző rezsimnek biztosított különböző formában pénzt, paripát, fegyvert, azaz jószerivel bárkinek a kapcarongya volt már, bármilyen célt és bármilyen ideológiát hajlékonyan kiszolgált (vajon mindegyik a közjót testesítette volna meg, miközben mindegyik ezt állította magáról?!), eközben folyamatosan megosztotta a polgárokat vagyon, pedigré, vallási, szexuális és ún. faji jegyek alapján, értéket sose adott hozzá semmihez, csak elvett -- szóval mindennek ellenére a magyar ember -- látszik, irracionálisan -- bízik az államában, az erős politikus eszményében. Óhatatlanul kínálkozik a kérdés, miért?

A rövid válaszom, fogalmam sincs. A hosszabb, mert még sose próbált mást, a fantáziáját sem hajlandó bevetni, ezért fel sem vetődhet benne más lehetőség. Az államok fejlődése -- nem éppen egy ronda lárvából gyönyörű pillangóvá, hanem -- jól kontrollált laboratóriumi kísérletből egy elszabadult, majd járvánnyá terebélyesedett vírussá nyilvánvaló mindenki számára, aki tudja, hogyan néztek ki a feudális, majd az újkori, még később pedig a klasszikus kapitalizmus kori társadalmak, mennyire más koordinációs mechanizmusok éltették őket, és hogy még mindig azok az államok a legkezelhetőbbek (ha már nem is sokkal), amelyek elég organikusan tudtak fejlődni a középkor óta, gondolok itt Angliára, Hollandiára, és az Óvilágtól sok kulturális jegyet megöröklő észak-amerikai országokra. Korántsem magától értetődő, hogy a komplex társadalmi fejlődésnek, a nemzetek közötti versenynek stb. létre kellett hozniuk a mai szörnyszülötteket, amelyek mindenbe belelátnak, mindenbe beledugják a koszos mancsukat, és közben alacsony hatékonyságúak, pazarolnak, fontoskodnak, lopnak, csalnak, hazudnak, pusztítanak, ölnek, a puszta létükkel fojtogatják az emberi életet. Folyamatos veszélyt és kockázatot jelentenek bármelyik pillanatban bárkire amiatt, hogy objektíve is képtelenek mind azt a miriád helyzetet, amelybe beleszólnak vagy kiváltanak, optimálisan kezelni. És akkor még nem beszéltem -- de fogok -- az államot irányító privát érdekekről.

Az állam jelentette illúziókat úgy látszik, nem képes megcáfolni a valóság sem. Az emberek többsége valamiért el sem meri gondolni -- na nem azt, hogy az állam ne létezzen, ennek nincs is realitása, de azt sem -- hogy az állam terrénuma jelentősen visszahúzódjék. Az emberek többsége valamiért azt hiszi -- mondom, szembehelyezkedve minden releváns ténnyel --, hogy az állam biztonságot nyújt, közösséget teremt, igazságos: azaz a közjót szolgálja. Nem, nem szolgálja. Éppenséggel, ahogy láttuk, a biztonságra, a közösségre és az igazságosságra leselkedő legnagyobb veszély.

Három okból tűnhet mégis úgy, hogy az állam a közjóért van: egy, mert nincs mivel összevetni a produktumát abban a pillanatban, kettő, mert a személytelensége, a távolsága, a "tiszteletet parancsoló volta" egyfajta objektivitást sugall, három, mert a nap 24 órájában az életünk az államról beszél, tehát fel sem tűnik, mi az, vagy ha fel is tűnik, roppant nélkülözhetetlennek látszik a mindennapokban. Mind a három érv teljesen fals alapokra helyezi az állam megítélését. Mégis olyan hatékonyan működnek így együtt, hogy a polgárból akkor sem bújik ki az anarchista, amikor elszedik a pénzét, háborúba küldik, deportálják. Ilyen alkalmakkor is teszi, amit az állam megkövetel tőle. Amihez (az állami iránti vak bizalom kiváltotta engedelmességhez) ráadásul megvan általában a szükséges gyávaság és a civil öntudat hiánya is.

Sokkal egyszerűbb lenne az állam kritikusainak a dolga, ha be tudnák mutatni, hogy az állam mögött hús-vér emberek, személyes érdekek és rossz döntések garmadái állnak. Amikor valakinek elszedik a pénzét, háborúba küldik, vagy deportálják -- nem említve most a jóval kisebb horderejű eseményeket --, az mind egy vagy néhány, általában közepes morális és értelmi képességű ember döntése. E döntéseket -- és a mögöttük meghúzódó személyes érdekeket, hamis belátásokat, buta érveket -- az állami felsőbbség és az iránta való vak bizalom legitimálja. A gyógyírt e blogon vissza-visszatérően mantrázom. A centralizált hatalom feltörése ésszerű mértékig és a hatalom szétterítése alternatív társadalmi intézmények között -- és az érzés, hogy mennyivel jobban működik az egész -- szerencsésen megölné a hipertrofizált állami tekintélyt, a legbiztosabb védelmet jelentené a veszélyes politikusokkal szemben, ergo az ember szabadságát rendkívüli mértékben gyarapítaná. Jó is volna, itt a vége, fuss el véle.

https://www.youtube.com/watch?v=juCntpDSx_o

109 komment · 1 trackback

2013.06.11. 19:09 HaFr

Amerikai-magyar párhuzamok

A Snowden-ügy végső soron -- 2001 óta már többedszer -- a nemzetbiztonság és a szabadság konfliktusát élezte ki Amerikában. Melyiké legyen a prioritás? A 24 című tévésorozat az utóbbi tíz évben folyamatosan a felszínen tartotta ezt a kérdést a szórakoztatóiparban is, de amit megtudtunk belőle, az csak annyi, hogy néha csúnya dolgokat kell tenni (az idegenekkel) annak érdekében, hogy (velünk) ne történjenek meg még csúnyábbak, magyarán az élet háború, és aki nem realista, az bele is halhat ebbe. Az amerikai Patriot Act-tel visszaélve eközben a titkosszolgálatok folyamatosan átlépték a nekik biztosított tág határokat is az alapjogok és a független igazságszolgáltatáshoz való hozzájutás korlátozásában ("ellenséges hadviselővé" minősítéssel maga az elnök is kivonhat bárkit a polgári eljárás szabályai alól, és bár az Obama-adminisztráció hivatalosan feladta ezt a jogát, a valóságban, míg Guantamo nyitva stb., nem lehet biztosra venni az eljárások befejeződését), tehát úgy tűnik, hogy a szabadságnak és a biztonságnak van egy hivatalos és egy nem hivatalos tradeoff-ja (kb. egyensúlya) is, miközben még a hivatalos verzió alapjai sincsenek alkotmányosan vagy erkölcsileg rendezve.

A téma -- privát szférát semmibe vevő hírszerző állam és a polgár konfliktusa -- egyébként vagy harminc éve szerepel Hollywood napirendjén is, ami -- a televízióval együtt -- köztudottan a legnagyobb véleményformáló erő Amerikában, de a médiában sincs másképp, mint a valóságban: egymás mellett él a személyes szabadság és a nemzeti dicsőség/nagyság/biztonság normarendszere, kevés olyan maradandó alkotással, amelyik feloldotta volna a konfliktusukat. Az biztos, hogy az Egyesült Államok messzire került alapító atyáinak egyértelmű szabadságcentrikusságától, és ahogy nőtt az ország szerepe a világpolitikában, és egyre kétesebb szerepet vett magára "a szabad világ" tanainak tűzzel-vassal való terjesztésében, egyre nőtt ez a távolság. Amerika most a saját kudarcát nyögi: ahova nem sikerült kiterjesztenie a szabadságot (vagy felállítani egy vele szövetséges rezsimet és pacifikálnia a lakosságot), onnan a saját szabadsága korlátozását kénytelen elviselni. (Ez a kénytelenség, rossz nyelvek szerint, a kormányzatnak nem is oly nagy áldozat.)

Magyarországon most eljátsszuk ugyanezt kicsiben. Az Orbán-kormány nem nagyon hangoztatott, de annál jobban kitapintható felfogása szerint az erős, független ország célja egyáltalán nem vagy legalábbis átmenetileg (10, 20, 100 éven át?) nem egyeztethető össze mindenki lehető legnagyobb polgári szabadságával, mert az erős állam erős kormányzatot, az meg erős, koncentrált belső támogatói bázist kíván, és ez óhatatlanul vezet az erő szempontjából hasznavehetetlen milliók biztonságának kikezdéséhez (pl. jövedelmének eltereléséhez) és szabadságának (a beavatkozástól való mentességének) korlátozásához. Ebben az értelemben az állam érdeke és célja polgárai tekintélyes részének szabadságát és a biztonságát egyaránt csökkenteni. Ezért korlátozza milliók hozzájutását a kiegyensúlyozott sajtóhoz, a minőségi oktatáshoz és művelődéshez, a társadalmi mobilitás lehetőségéhez, a kiszámítható és méltányos jogrendhez, az államtól független egzisztenciához stb.  Míg Amerikában a magánszféra (az alapjogok) biztonsága forog veszélyben, addig idehaza azé a népjóléti (szociális és művelődési) minimumé, amely a szabadságjogok értékének felfogásához egyáltalán elvezethetett volna, de amelynek a hiánya reménytelenné teszi, hogy a szabadságjogok elnyerjék az emberek szemében az őket megillető helyüket, és az ügyeink hasonló hatékonysággal váljanak megtárgyalhatóvá, mint az amerikaiaké. Ez -- tehát a szabadság tudatossága és megélése a konfliktusok felszínre hozásában és megtárgyalásában -- óriási különbség az USA javára. Alapvetően igaz azonban, hogy mindkét helyen a helyi értéküknek megfelelő birodalmi, erős állami illúziókat táplálják, ami a környezeteikkel való még több konfliktushoz és a szabadságjogok még szélesebb korlátozásához fog vezetni.

Olyan államot építenek mindkét oldalon, amely a politikusokon és az élősködő osztályon kívül senki másnak nem érdeke. 

82 komment · 1 trackback

2013.06.11. 16:24 HaFr

Első látogatás a temetőben

A nemzeti nagylétünket tudvalevőleg Mohácsnál magunk mögött hagytuk, és aki azóta várta a magyar feltámadást, annak mind csalódnia kellett. Mi akadályozza ez utóbbit a mai eszünkkel? A tíz legfontosabb hiányunk, rövid magyarázattal, és teendőkkel szabadságtól a rendig több posztban. A legfontosabb az első látogatás alkalmával, most. A többi folyamatosan.

1. Személyes és közszabadságok értelmezhetetlensége, a rájuk való igény és az értük való tenni akarás hiánya.

Az évszázados alávetettség, függőség és bizonytalanság következtében a szabadságnak nincs alkotó értéke a közösség szempontjából. A magyar individualizmust a gyanakvás, a bizalmatlanság, és a védekező ösztön táplálja, koncentrált módon az állammal és minden felsőbbséggel, de istenigazából minden idegennel szemben. A magyar individualizmus -- a polgári individualizmussal szemben -- magányos életstratégia, ezért a hatalommal szemben sohasem részese egy összehangolt társadalmi cselekvésmintának, nem öntudatos, nem céltudatos, nem kiegyensúlyozott és nem konstruktív, hanem vagy ajnározó, vagy kiszolgáló, vagy beletörődő, vagy romboló. Ennek megfelelően a magyar individualizmus nem érzékeny a közjóra (amire a klasszikus polgári társadalmak liberalizmusa igen, bár ez a liberalizmus olyan távol áll a magyar értékrendszertől, hogy gyakorlatilag megmagyarázhatatlan magyar nyelven, terjed viszont róla mindenféle alantas, félművelt pletyka, rosszindulat, irigység, rasszista asszociáció). A magyar individualizmus, amit a polgári individualizmustól megkülönböztetendő ezentúl egoizmusnak nevezek, nem ismer szociális kompetenciákat, csak a defenzív magába fordulást az egyik oldalon, és az (ezzel rokon) csordaösztönt a másikon. A csak védekezés és támadás fogalmaiban gondolkodó egoizmus -- érthető módon -- szociálisan vak és tehetetlen, nem hisz a konstruktív szabadság lehetőségében és cinikus a közszabadság növelésével kapcsolatban. Ravasz, de nem okos, elkerülő és nem probléma megoldó, egoista, nem individualista.

Szabadságot csak a szabadság megélésével lehet terjeszteni. Az államnak ki kell vonulnia a polgárai életéből és fokozatosan át kell adnia a magánszférák feletti rendelkezést a magánszférák tulajdonosainak. Minél több jövedelmet (főleg értékteremtésből: vállalkozásból és munkából szerzett jövedelmet) kell meghagyni a tulajdonosaiknál. Polgári szabadság és tulajdon (ami nem egyenlő sem az állami segélyek vagy állami kegyből folyósított ad hoc jogosultságok rendszerével, sem a jóléttel mint olyannal) egymást feltételező intézmények. Ezek közé az alapintézmények közé tartozik még az alapjogok kiterjedt és védett rendszere, az állam hatalmának szétterítése a társadalom más intézményei között, és a megmaradt központi hatalom feltörése egymást ellensúlyozó egységekre (fékek és ellensúlyok rendszere), valamint a tolerancia. A társadalom alapegysége az egyén és az egyének kisebb-nagyobb szabad társulásai, amelyek egyúttal az egyének identitását is befolyásolják. Azzal, hogy az állam semleges a különböző értékrendek között, és az értékrendek erejét kizárólag a polgárok döntése határozza meg, egyúttal elesik attól a lehetőségtől, hogy tüzelje a polgárok közötti ideológiai konfliktusokat, kijátssza őket egymás ellen, és hogy hozzájárulásával egy szűk elit a közjó nevében megossza a társadalmat.

 

 

9 komment

2013.06.10. 17:18 HaFr

Mesterházy, Orbán, Bajnai: the MOB

A blognak volt egy olyan (sokat gyalázott) időszaka, amikor Bajnaitól vártunk valamit, sőt neki tulajdonítottuk (szigorúan jobb híján) a konzervatív liberális, szabadságpárti törpe kisebbség képviseletét. Mióta azonban Bajnai úr legerősebb vágya, hogy beleomoljék Mesterházy úr fenekébe -- mielőtt még megtapasztalhatta volna, milyen igazából a szabad levegő, mielőtt küzdött, verejtékezett és kudarcot vallott volna azzal a nem megvetendő hátországgal, amit részben reményből, részben pénzecskéből, részben kül- és belföldi támogatókból tákolt össze számára a sors -- szóval mióta a valamiből semmi lett, nyilván le kell számolnunk Bajnai úr személyével és E14-ével -- különösen, hogy látjuk, semmilyen méltóságuk nincs annak a bizonyos salto mortalénak közepette. Tudnánk persze csúnyább dolgokat írni erről, de betart a jó ízlés.

A blog álláspontja eközben mit sem változott a lényegi kérdésben: Orbán a régi szoci kultúrába szügyig bekötve és a demokráciát kifiléző szoci kormányzati gyakorlatra építve végzi a nemzetromboló munkáját. Nem csak Kádárnak, de az elpackázott rendszerváltásnak is méltó örököse, a magyar politikai kultúra ikszedik gyászhuszára. Amikor Bajnai ehhez a táborhoz csatlakozott, személyes kultúrájában valószínűleg nem lépett vissza nagyot (igaz, előre meg értelemszerűen semmit), annál többet ártott viszont a korlátozott lehetőségeinknek, hogy ti. valaha is kikerülhetünk az urambátyámos, bajuszpedrős, hazug, lopkodós, lenyomós, lefizetős, az országot felosztó és kifosztó világunkból. Amikor Bajnai behódolt, létrejött és összezárt a magyar MOB (maffia in English), és újabb szög került a köztársaság koporsójába. Most már teljes a konszenzus abban, hogy a nép megvenni és elnyomni való, a szabadság káros a többség számára, a kapitalizmus és a demokrácia a rendfenntartás eszközei.

Érdekellentétek a konc dolgában persze vannak. De ha tényleg igaz például, hogy egészen aljas eszközökkel terhelő vallomást akartak kicsikarni Bajnaira a reptéri vesztegetési ügy másodrendű vádlottjától, az semmi mást nem tükröz, mint azt a folyamatot, amelyről röviden megemlékeztem, amely most észvesztően felgyorsult, de a gyökerei messzire nyúlnak vissza, és minden polgárt fenyegetnek ebben az országban. A MOB a tömeget kihasználva a tömeg jobbik érdekei ellenében vezeti az országot, most kicsit diktatórikusabban, korábban többet adva a látszatra.

Nem baj, gondolják az urak joggal, a tömeg úgysem tudja, mi történik vele, és amúgy is antidemokratikus erőszaknak venné, ha az alapkészségeit kezdenénk piszkálni. Mégis, teszem hozzá én, a tömeg érzései -- mint rendesen -- egyszer majd pusztításba csapnak át, amit majd visszatekintve ismét szabadságmozgalomnak, történelmünk (phű, de unalmas) egy dicsőséges fejezetének fogunk nevezni, miközben magát a szabadság intézményrendszerét rendszeresen képtelenek vagyunk létrehozni. A szabadságunk félvak és sánta, és mindig ugyanaz a dal van az ajkán. Mindig a harcias, sose a polgári.

(A Guardian publicistája 'kormánypuccsnak' - executive coup - nevezi a Snowden által leleplezett amerikai titkosszolgálati gyakorlatot. Puccsnak a amerikai alkotmány ellen. Ugyan, minek nevezné azt, ami Magyarországon folyik a választók ellen, ahol az alkotmányosság ma már nem a polgárt, hanem az államot védi, ahol egy pedagógus tüntetés jelentős rendőri és titkosszolgálati biztosítás mellett folyhat csak, ahol... ahol... ahol...De mindenütt vannak Snowdenek, és azok, akik visszaélnek a hatalmukkal, mindenhol és mindenkor biztosak lehetne abban, hogy egyszer számukra is eljön az igazság órája. http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2013/jun/10/edward-snowden-united-stasi-america)

117 komment

2013.06.10. 07:35 HaFr

CIA, megfigyelés, Snowden

A must see --

http://www.guardian.co.uk/world/2013/jun/09/edward-snowden-nsa-whistleblower-surveillance

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása