1000 leütés

Házi barkácsbolt nemzetiérzés ügyben. Válogass és szörfölj a szintek között! Mennyire vagy komoly magyar? Add össze a pontjaidat (zárójelben, max. 3 állítás választható, gondoltunk a serdülőkre, identitászavarosakra és kekecekre is, ezért bátran mondj ellent önmagadnak, ne kíméld az anyád emlékét, menj neki a jövődnek, szúrd le a magyarokistenét), a kiértékelés után vigadj vagy szomorkodj, hordd le magad a sárga földig vagy idd le magad ugyanoda, törd szét vagy rámázd be a tükröt. Face to face, facebook to facebook, de vállald magad.

1. Nemzeti érzésem értelmezhetetlen, világfi/-lány vagyok, kozmopolita, asztronauta típus. (-2)

2. Utálom az országot, a magyarokat Európa söpredékének tartom, tizenikszmillió rút szibarita váz, remélem, megnyílik végre a sír, hol nemzet süllyed el. (-5)

3. Who the fuck are they? (-10)

4. Szépek az emlékeim, a jelenem nem éppen rózsaágyás, de a mérleg még pozitív, maradok. (3)

5. Népmeséken nőttem fel, ismerem a Székelyföldet, mint a tenyerem, heti három néptáncórám van, templomba járó hívő ember vagyok, a Fidesz és a Jobbik között vacillálok. Még valami? (20)

6. Föl-földobott kő vagyok. Félévenként elmegyek három hónapra, különben megőrülnék, de visszajövök, mert hiányzik a Balaton és a mellékutak minősége. (5)

7. Most éppen el, de ki tudja. Talán ha nem Orbán, Mesterházy, vagy Bajnai lesz a miniszterelnök. (1)

8. Oligarcha vagyok, minek menjek el, nem értek máshoz, csak Magyarországhoz. (-15)

9. Tartozom ennek az országnak, itt a helyem. (13)

10. Tartozom ennek a banknak, lassan nem tudom, hol a helyem. (-5)

11. Itt maradok, amíg le nem rendezzük a cigánykérdést. Utána meg minek menjek el? (-20)

12. Azt akarom, hogy a gyerekeim Ady nyelvén nőjenek fel, magyar környezetben, a politika nem érdekel. (10)

13. Elmennék, de nem tudok. Itt a beteg anyám, félek idegenben, már én itt fogok megdögleni. (-3)

14. Külföldre járok egyetemre/külföldön dolgozom, de biztosan hazajövök, hogy itt tehessek jót. (12)

15. No comment. (-10)

Értékelés:

-45 és -10 között: A nemzet szeretete nem a te vesszőparipád, kár kísérletezni. Magyarságod evidensen kolonc számodra, szabadulj meg tőle, légy boldog! (Nem leszel.)

 -9 és 0 között: Pislákol benned valami, de valószínűleg súlyos megpróbáltatások értek/érnek, a frusztrációdra ajánlok két hét együttlétet a KDNP frakcióval (utána rögtön elhagynád az országot) vagy kéthetes biciklitúrát a gyerekkori szerelmeddel a Balaton-felvidéken (ezt néhányszor megismételve, úgy számítok, lenne erőd itt maradni).

1 és 9 között: Egészséges, kritikus nemzettudatod van, tudsz elmenni, de azt is tudod, miért jössz haza, és haza is jössz, irigyellek. Te vagy számomra az ideális magyar, ha gyakran rád is tör a boldogtalanság (vegyesen melankolikus vagy konstruktív formájában), és nem ismeretlen számodra a hontalanság vágya sem.

10 és 25 között: Elég csöpögős (alternatíve legalább félvak) vagy. Tulajdonképpen nem olyan rossz állapot, szomszédnak és kirándulópartnernek jó vagy, de a beszélgetéseink hat perc után kifogynak a témából. Ennek mindketten tudatában vagyunk, ezért kerüljük, de nem utáljuk egymást.

26 és 45 között: Te egy igazi magyar vagy, orrvérzésig boldog, öntudatos, harcos. Szórakoztató, bár néha veszélyes jelenség. Szeretsz zászlók alatt menetelni, vagy ha nem, hát kisnyúl. Néha álmatlan éjszakáid vannak azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha a baloldal és az EU végleg ráront erre a nemzete.

Az ok végtelenül egyszerű: nincs meg a hit, ami képessé tesz a szeretetre. Az Úr Jézus nem azért jött el, hogy figyelmeztessen az emberi létezés alapvetésére, miszerint az Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, hanem azért, hogy megváltson abból a közegből, amelyben nem működhetett univerzálisan a zsidók (és a szekuláris hellén filozófia) által ápolt hagyomány: a tisztelet hagyománya. A kereszténység az egymás iránti tisztelet helyett a szeretetre építette -- ha tetszik -- a szociológiáját.

A keresztények tradicionális zsidógyűlölete a súlyosabb keresztjükből fakad. A zsidók meg tudtak állni Isten előtt a saját parancsolataik (az egymás iránti tisztelet parancsainak) megtartásával, a keresztények azonban sosem tudtak érvényt szerezni a saját legfőbb parancsolatuknak, a szeretet törvényének. A zsidók sokkal jobb zsidók voltak, mint amilyen keresztényekké a keresztények válni tudtak. A zsidók, ha kellett, megálltak bárkivel szemben, bármilyen közegben a saját elveik alapján, ezért tiszteletet és gyűlölet volt az osztályrészük, mióta csak szétszórattak. Nem tettek úgy, mintha szükségük lenne az antropológiai (az ember mint ember iránti, isteni parancsra megvalósuló) szeretetre (biblikusan agapé), sőt kifejezetten megvetették ezt az igényt. A tragédiájuk ott vette kezdetét, amikor beférkőzött a soraikba az asszimiláció szelleme, és kezdték már maguk sem érteni a saját identitásukat. Pedig ez az identitás valóban és mélyen vallásos volt, a vallásból merítette az antropológiáját, és így volt ez egészen a 19. század közepéig, amikortól -- az asszimiláns zsidókat megkülönböztetendő az asszimiláló társadalomtól -- a társadalmi szegregáció logikája, megtartandó az elkülönítésnek valamilyen alapját, "faji" kérdéssé avatta azt, ami korábban vallási kérdés volt. (Nem érintem most a hosszú folyamat egyéb, pl. teológiai, vagy gazdasági összetevőit.)

Még egyszer: súlyosabb volt a kereszt, amit a keresztények felvállaltak, de vállalás volt -- ahogy Krisztus számára is az volt. Alig hiszem azonban, hogy ennek a vállalásnak a komolysága nyilvánvaló lett volna az utóbbi kétezer évben a keresztények zöme számára, úgyhogy amikor erodálódott a keresztény univerzum (mint kényelmes metafizikai adottság) a világból, a keresztény individuumok összessége nem tudott ellent tartani ennek a folyamatnak, mert a többségük személyes döntése a kereszténység -- az agapé -- komoly felvállalására nemleges volt. Egész pontosan az egyre bővülő zöm nem akart ellentartani. Ezek sajnos továbbra is kereszténynek hívták/hívják magukat, lejáratva előbb-utóbb azt is, ami a vallásból megmaradt, miközben az egyházak -- nem lévén maguk sem erősebbek, hogy finoman fogalmazzak -- asszisztáltak ehhez.

A hit és a szeretet a kereszténység logikájában két egymást erősítő képesség. A keresztények hite a szerető Istenben és az ő hasonlatosságára teremtett emberek iránti szeretet olyan, mint az érme két oldala. Ha nincs hit, akkor nem lehetséges a zsidó ember- és társadalomképet betölteni/meghaladni hivatott keresztény ember- és társadalomkép, viszont ha nincs megvalósult szeretet, akkor a hit nem mutatkozik meg a világban, nem tud erősödni és hódítani, elgyengül, elenyészik. A két kompetenciának egymás kellene erősítenie, ehelyett a tökéletlenségükkel egymást ássák alá.

A kereszténység jelenleg ebben az állapotban vergődik. A vergődésének semmiképpen sem oka a szekularizáció (az állítás egyébként maga is egy formállogikai bukfenc), ellenkezőleg: a sikertelen kereszténység a szekularizáció oka. Vagy még pontosabban, a sikertelen kereszténység maga a szekularizáció. Lehet, hogy a keresztünket eleve elméretezte az Úr, és az antropológiai szeretet* csak hiányként tud megmutatkozni ebben a világban. Lehet, hogy másképp kéne ehhez (újra) hozzálátni. Megnyugtató, hogy van nehezebb feladat Magyarország megtalálásánál is.

*Ismeretelméleti értelemben az isteni szeretet (agapé) az emberi genus-nak kijáró (antropológiai) szeretetként mutatkozik meg a világban. Vagy nem. 

"Ilyen mértékű összefogást én még nem tapasztaltam, pedig jó néhány árvízi védekezést levezényeltem már."

"Vasárnap vagy hétfőn érek Budapestre, mert ott akkor tetőzik a folyó vízszintje."

"Az a minimum, hogy az államnak itt hibátlanul kell végeznie a munkáját."

"Továbbra is tartom azt a vállalásomat, hogy egymillió új munkahelyet teremtünk 10 év alatt. Ha kapok tíz évet a választóktól, akkor meg is fogom csinálni."

A választások ellenére nem lesz túlköltekezés 2014-ben (mert "van egy világos határ, a 2,8 százalékos hiány, amit ha Magyarország átlép, akkor az államadósság növekedik, és rövid távon jön a pénzügyi összeomlás".)

"Tatabányát, Dunaújvárost, Ózdot és Komlót mindig külön kezelem, és nagyon sokat teszek annak érdekében .. hogy ezek ne a múlt városai, hanem a jövő modern ipari Magyarországának kis központjai legyenek".

Mindez egy interjúban. A interjúalany személyét azonban nem árulom el, de nem a Jóisten, nem Superman, tehát maradt a harmadik lehetőség. Ha valakinek még így sem megy, na, az egyes szám első személy árulkodó lehet.

Na mi itt ennél a blognál természetesen nem hisszük azt az ostobaságot, hogy a pártkormány hivatalos és direkt antiszemita politikát folytatna (bár nem hivatalosat és indirektet persze folytat a Jobbik megtűrésével, módszerei és javaslatai egy részének átvételével, a híveire való kacsintgatással, antiszemiták és etnicista szemléletű magyarok kitüntetésével, felszobrozásával és névtáblásításával), mint ahogy azt sem hisszük, hogy zsidó vallási szervezeteknek és orgánumoknak közvetlen érdekük volna az antiszemitizmus benntartása egy minmax sávban (habár a diaszpóra népének identitása -- hogy ti. az üldöztetés népe is -- és az ennek megfelelő készenléti állapot szilárd malter lehet egy olyan országban, amely egyszer már kiirtotta zsidó polgárainak nagyobb részét, és amelyben az "civil" antiszemitizmus kitapintható a lelátóktól a kommentelő társadalomig nagyon sok platformon, és ahol a zsidó szervezetek történetileg kétes szerepet töltenek be a közösség életében -- a minmaxozás tehát lehet éppen közvetett érdekük).

Azt viszont hisszük, tudjuk és látjuk a blognál dolgozók mind a két szemével, hogy a ország népe nem egészen érti, mi a baj a rasszizmussal. Pro primo, a rasszizmus rávilágít egy nép gyenge önbizalmára -- milyen erő az, amelyik folyamatosan retteg valamitől, és a kudarcainak okát folyamatosan önmagán kívül keresi és másra tolja? Képtelen integrálni a cigányságot, ehelyett inkább utálni kezdi és félelmet gerjeszt vele szemben? Pro secundo, a rasszizmust nem a kübekházi és a nyíradonyi kispolgár találták ki, hanem politikai ötlet, a politikai hatalomgyakorlás régi kedvelt útja -- milyen nép tehát az, amelyik hagyja magát csőbe húzni a hatalom gyakorlói által, és eljátssza azt a színdarabot, amelyet ők írnak neki? Hol a nép fene nagy büszkesége? Pro tertio (atque patria), civilizálatlan és fenyegető dolog, amely szembe megy a kultúrkörünk keservesen kiizzadott tudásával, hogy embereket születéskori tulajdonságaik alapján ítéljünk meg, főleg, ha ezek utóbb -- egy bizonyos megítélés szerint -- hátrányosan érintik őket. Van itt persze egy elvarratlan argumentum, amelyet nincs is időnk most rendbe tenni, hogy ha a csúnyaság, a butaság, irigységre való leküzdhetetlen hajlam negatívan befolyásolják egy ember életét, akkor miért nem legitim, ha a cigánysága és a zsidósága ugyanígy érinti -- főleg ha (leginkább a zsidósága) más környezetekben, más szempontból pedig nagyon is előnyt jelent. Ezt a kérdést körüljárom majd egy teoretikusabb posztban az elkövetkező napokban.

Na mindegy, az, amiért ezt az egészet elkezdtem, az egyébként rendszeresen olvashatatlan Heti Válaszban készített kivételesen olvasható interjú és az abban feltett egyik kérdés az interjúalanynak, Carl Bernsteinnek, akiről persze mindenki tudja, hogy a Watergate botrány egyik kirobbantója volt, az azóta jószerivel halott oknyomozó és komolyan vett politikai újságírás, ahogy mondani szokás, nagy öregje. Lukácsy riporter kérdése egy dokumentumfilmre hivatkozik: "Igen, ebben úgy jellemzik párosukat, hogy ön a 'radikális liberális zsidó', Bob Woodward pedig a 'fehér, angolszász protestáns'. Hogyan tudtak együtt dolgozni ilyen különböző kulturális háttérrel?"

Nekem némi nehézségembe került felfognom a kérdést, de láthatóan Bernsteinnek is, az újságíró pedig láthatóan nem érti, mi a baj vele. Bizony az, hogy csak Magyarországon van értelme, egy olyan közegben, amilyenről idáig volt szó. Bernstein civilizált módon, kicsit, mintha egy másik égitestről beszélne hozzánk, elmagyarázza, hogy "mindketten nyitottak voltak.. olyan volt, mint egy házasság... nem számított a kulturális különbség... és én egyébként sem vagyok liberális, a szüleim inkább balosak voltak, kommunisták." Aha, mondaná az egyszeri magyar, annál rosszabb. "De az inkább az európai szociáldemokratákra hajaz" -- így Bernstein. Cöcö, mondja a magyar. A komcsi az komcsi, mi csak tudjuk. De Bernstein rendíthetetlen: "Ha a ... párosunkat ideológiai jegyekkel próbáljuk leírni, hibát követünk el." Na, na, mondja a magyar, ki beszél itt ideológiai jegyekről? Egy zsidó és egy nem-zsidó között? Mi ebben az ideológia? Bernstein mintha meghallaná, persze botfüllel: "...a politikai ízlésünknek semmi köze ahhoz, hogy újságírók vagyunk (.... és közös célért dolgoztunk)". Dicséretes, félretették a különbségeiket. De van, amit nem tudnak félretenni.

Ebbe az abszurdnak tűnő, de sajnos teljesen plauzibilis szövegértelmezési gyakorlatba azért vágtam bele, hogy érzékeltessem: mivel nem egy protocivilizációs fokon álló, nekünk makogó afrikai bennszülött és egy nekünk Hegelhez hasonlóan rizsázó heidelbergi magántanár között kellett kapcsolatot létrehozni Nixon ellenében, az újságíró kérdésének, hogy a zsidó Bernstein és a wasp Woodward közötti kulturális különbségek hogy hogy nem akadályozták meg a közös munkát, semmi értelme nincsen, továbbá megkérdőjelezik, hogy az újságíró érti-e egyáltalán, hogy jött létre a civilizációnk a hellén-zsidó-keresztény-liberális Nyugaton, hogyan lehetségesek kapcsolatok kultúrák között, és -- eleve -- honnan az emberek egymásnak küldött mosolya. Na, csak mondom, innen már nem vagyunk messze az antiszemitizmus melegágyától. Mi itt, az establishment, nem vagyunk rasszisták, csak éppen fogalmunk sincsen a világról. Megjegyzem Szent Istvánról és a Magyar Királyságról sem. Nem csoda, hogy az utóbbi felbomlott, mielőtt még szétverhette volna a csúnya antant. Ez volt egyúttal a megkésett trianoni megemlékezésünk, ajánljuk Bajnai Libás Gordon figyelmébe.  

Szorítunk annak, hogy "beinduljon a gazdaság" 2014 májusa előtt (most függetlenül attól, hogy a mérvadó sajtó, MN, MH, HV, HT, HTV, MTV, MR szerint be fog akkor is, ha cigánygyerekek potyognak az égből, mert az ilyen be szokott indulni egy kormány számára a választások előtt, és most se lesz másképp), tehát szorítok én is, de ez a szorítás kicsit emlékeztet engem az MSZMP kongresszusai előtti hangulatra annó, amikor a marxi diktum egyre rendszeresebben hanyatt esett, és érezhetően a tudat kezdte el meghatározni a létet. Ilyen aktív tudat szagot érzek most is a levegőben.

Sajnos a parancsuralmi gazdaságmodell sehol a világegyetemben nem működött idáig, ahol egy kicsit is komplikáltabb és legalább közepes fejlettségű környezetben akarta volna kipróbálni az ambiciózus politikus. Az ötvenes években se ment (emlékszünk, féloldalas iparosítás, aztán korrekciók, kollektivizálás, aztán korrekciók), és különösen nem ment a hetvenes-nyolcvanas években, amikor súlyos kölcsönökkel kellett megtámogatni az alacsony hatékonyságú nemzetgazdaságot. Na parancsuralom most még nincs, de ambíciók rogyásig, úgy, hogy még az ártatlan arcú gazdasági miniszterünk is oda tudott nyilatkozni egy magáncég minapi gyáravatóján (ahol hallatlanul nagy hozzáadott értékkel ezentúl tojástartót állítanak elő), hogy megnyugodva látja: a gazdaság a kormány által kijelölt úton halad. Remek. Mintha Faludi Lajost hallottam volna a régi-új Kossuth Rádióban.

Most aztán rimánkodhat minden sámán, kitartott akadémikus, gazdasági újságíró, miniszter, jegybankelnök a boomért, rossz viccel ebből csak a bummot fogják látni. A kormány idáig elvert alsó hangon vagy hatezer milliárd forintot a fixációinak finanszírozására, minden égi jelnek örül, amelyből robosztus növekedésre lehet következtetni (legutóbb a negyedéves GDP adatokat sikerült teljesen fals kerékvágásban betolni a lojális hadak szekértáborába, ami pedig a forint- meg a kötvénypiacot illeti, ez éppen semmit nem mond a gazdasági fundamentumainkról, hacsak annyit nem, hogy piszkosul nehéz lesz magunkat refinanszíroztatni ilyen beruházási ráta és külső feltételek mentén 3-5 éves távlatban, de ezt persze mindenki tudja, aki nem a Fehérlófiából olvassa ki a magyarok jövőjét.)

Inzert: Nem az elmúttnyócévet magasztalom.

És nem is annyira a nemzetközi bizalmat hiányolom, hanem a nemzeti értelmet. Azt a hallatlan felfedezést kéne megtenni, hogy a piaci logikánál nincsen jobb koordináló erő, a pénznél egzaktabb értékmérő, az emberi érdeknél hatékonyabb felhajtó ereje egy gazdaságnak. Legyen, az állam kicsit vegyen el innen, toljon be oda a vérmérsékletétől függően, de azt feltételezni annyi vérzivatar után, a 21. században (!, tiszta sci-fi már kimondani is), hogy a hívei kitömésén túl leginkább önmaga szobrával elfoglalt Orbán Viktor és ez a Matolcsy György nevű jóember "be tudják indítani" (quelle horreur!) a gazdaságot, és ez a tévképzet hatalmába keríthet egy fél országot, nos, ez olyasfajta rabulisztika, amelyhez csak Széles Gábor önjáró szélgenerátora fogható. Az egy négyzetméterre jutó dilettánsok és pancserek számában verhetetlenek lettünk, kész skanzen vagyunk ezek számára.

Várjuk a megváltást. Még néhány ezer milliárd meg se kottyan, csak hogy elérjük a vágyott áttörést, de hát így lett eltervezve nagy tehetséggel, elementáris erővel. És mindjárt itt is lesz három vietnami meg egy hátsó-indiai befektető, igaz, hogy Szijjártó repülőjegyköltségeit se fedezik még tíz évig, és igaz, hogy tizennyolcszor ennyien jöttek volna, ha előtte nem barmolunk szét mindent, de most végre itt vannak, egy nagyon magyar kormány nagyon tudatos gazdaságpolitikájának egyértelmű sikereként, na hát frászt a Bajnainak, aki a tönk szélére juttatott minket, és frászt a Nyugatnak, amelyik csak irigykedik a magyar narancson. Minden úgy van jó, ahogy a kormány csinálja, se előbb, se később, hanem úgy, ahogy a mágus érkezik, mindig időben.

És egyszer majd, ha eljönnek az ötszáz éve várt boldog békeidők, amikor minden okos és minden hülye a helyén lesz, különösen az utóbbiak meg be is lesznek ásva a combjukig, nehogy valamihez közel tudjanak férkőzni, majd ki fogjuk számolni, hogy mennyibe is került nekünk ez a várakozás arra, hogy beérjen "a magyar ember munkájának gyümölcse" -- attól félek, bitang nagy szám fog kikerekedni, de ez persze mit sem ront le a magyarság gőzelméből és a Fidesz-kormány dicsőségéből. Yes, kibeleztük magunkat, aztán boldogan húztuk a belünket az európai főutcán. Unorthodoxak voltunk, de legalább magyarok.

Épül-szépül a kissé parlagi politikai kultúránk, most már igazán célba vette a sivatagot is. 2006-ban összeült egy rakás zombi, Röltex boltokból kiselejtezett kirakatbábu, SZOT-tól konvertált provinciális maffiózó, NSZK pornófilm sztár küllemű kisdobos, élükön egy zaklatott, kiöregedett KISZ-titkárral, aki egy matiné keretében jól megmondta nekik a tutit, ő tudja, miért. A KISZ-titkár beszéde semmi olyat nem tartalmazott, amit egy közepesen értelmes óvodás ne tudna Magyarországról (ideértve a bazmegelést is), de valami, csakis erre az országra jellemző, dekódolhatalan okból, ez a beszéd olyan botrányt kavart, amely végül a nyakunkra hozta a kétharmadot. Most a kétharmad úgy döntött, hogy nem árulja el a következő százötven évig, hogy a pornósztár, a kirakatbábu, a maffiózó vagy esetleg egy negyedik zombi "szivárogtatta-e" ki a beszédet. Hát van ennek értelme?

Valamicske van, de annál rosszabb ennek az országnak. Vajon mi az ördög indokolhatja, hogy egy ilyen pimf esemény elnyerje az államtitok pecsétjét? Hát nem sírnivaló minősítése ez a magyar politikai kultúrának, a demokráciának, mindannak, ami csak szent lehet egy nemzet számára? Bevágtunk a kamionnyi csontváz közé egy újabbat, hogy csak úgy zörög. Éljen a közbizalom, éljen a NER!

De nyugalom, nem az a kérdés, hogy mi történt akkor, hanem hogy mi marad belőle: mi éli túl a titkosítást? Az őszödi beszéd mítosza hét évvel a történtek után is képes például színen tartani a "NER tiszteletbeli rémének/bohócának" kettős funkcióját hatékonyan betöltő KISZ-titkárt és a legfőbb ütőkártyát szolgáltatni az isteni népfelség kezében a saját hagymázas nemzeti álmaihoz (gyanítom, főleg ezek miatt a titkosítás, nehogy már leomoljon a metafizikai rendezőelv a jobboldalon, és kiderüljön, csak egy Baját meg egy Szekerest kergettünk az egyetemes baloldali ármány helyett, hát az igen förtelmes csalódás volna), szóval maradjon Őszöd a legeposzibb hazugságtörténet a köztudatban úgy tartalom, mint forma szempontjából, holott ma nincs egyetlen, de egyetlen perc sem a hoch politikában, amelybe egy szemernyi picula igazságdarabka is be tudna férkőzni (a nép jelesül folyamatos hazugságtranszban él).

Azt már csak a racionálisabb olvasóknak jegyzem meg, hogy az őszödi tudjukmi valamiféle korszakhatár is a rendszerváltás utáni politikatörténetben: ettől datálódik Orbán Viktor lealjasulása Kádárhoz azon az alapon, hogy tudniillik (gátcsizma, prosztózakó, csippantás) ezen a népen uralkodni lehet: a híg részét megvenni, a középszert megfenyegetni, a jókat elüldözni, de mindig, mindenkor, rendületlenül hazudni -- neki, róla, vele, ellene. Gyurcsány önleleplezése nem a politika megtisztulását, hanem a végleges lemerülését hozta a mocsárba, mert akik lebuktatták önös célokból, azok átadták Orbánnak -- nem annyira az igazság képviseletét, hanem -- az igazság definíciójának jogát. Ma a Közgépnél, a Nemzeti Dohányboltokban, a földbérletek tulajdonosainál, a tanárok megszégyenítésében, az egyházak és a civil szféra hallgatásában, a kollaborálásban, a félelemben, a kiszolgáltatottságban, a nyugatinak induló alkotmányos kultúra kiherélésében, a voluntarizmusban, a hatalmaskodó államban, és a Vuitton táskákban -- a Narancs univerzumában -- van az igazság, itt van a nemzet. De nem baj, ez a hozzá illő tradíció, mindig is ilyen társaságban érezte jól magát mióta Werbőczy, Bezerédy, vármegyék, Wass Albert, Aczél György és Virág elvtárs jelentik a realizmus zsinórmértékét.

A hígak, a középszer, a jók már pályán vannak, ki itt, ki ott. És hol vannak a legjobbak?

A magyar társadalom valóban megosztott, amit csak tükröz és kihasznál  a pártrendszer kétosztatúsága. Az egyik oldalon a döntően azonnali vágykielégítésű, döntően materiális érdek, a másik oldalon az elégedetlenség és a szabadság népe. Az egyik oldalon az államcentrikus, redisztribúciós terminológia, a másik oldalon az államot redukálni kívánó, intézményes politikai kifejeződést egyelőre nem találó kritikai gondolkodás. Az egyik oldalon a folyamatos manipulációba való belenyugvás, a másik oldalon hol a tétovaság, hol  a lázadás, de mindenképpen a méltóság sérelme. Az egyik oldalon a magyar tradícióba való reménytelen belegabalyodás, a másik oldalon a szabadulni vágy. Az egyik oldalon (leginkább) a rezsi védelme, a másik oldalon (leginkább) a személyiségé.

Az egyik oldal (egy oldalon) a Fidesz és az MSZP.

A másik oldal a tétova, részben meg se született mozgalmak, önmagukban bizonytalan kis pártok. A huszonöt éves hatalmi blokk hagyománya szemben egy fenntartható, élhető, szabad -- de még borzasztó megfoghatatlan -- jövő ígéretével.

Az előbbiek (nevezzük állampártoknak) fogják a szavazóikat -- ahogy fentebb áll -- a vágyaik azonnali kielégítésére tett ígéreteikkel, legyenek ezek (döntően megvalósíthatatlan) materiális vagy (döntően értelmetlen) értékrendbeli vágyak. Az azonnali vágykielégítés igénye a megfáradt vagy műveletlen vagy bosszúszomjas rétegek sajátja. Megkapják erre a lehetőséget mindkét párttól, amelyek gondolati mintái és hatalmi logikája majdnem hajszálra ugyanazok. A vágyak kielégítéséhez az államot használják eszközül, amelyet folyamatosan növelnek, korrupcióba, legújabban diktatúrába fordítanak, de mindenképpen egy uralmi klikk érdekeinek megfelelően, a közjó ellenében üzemeltetnek. Az MSZP momentán siránkozik a diktatúra miatt, pedig ami azt illeti, a Fidesz csak kibővíti a klientúráját az MSZP korábbi gyakorlatához képest, és bizony nagyobb klientúrához nagyobb hatalmi koncentráció dukál. A Fidesz az MSZP-hez képest társadalmasítja a diktatúrát (több kitartottat és kedvezményezettet von be, tovább növeli az állam hatalmát), ennyiben jobban csinálja, mint a szocik. A mélyen zajló folyamatok azonban kádárista és posztkádárista keltezésűek, rajtuk a maszop bélyegzőjével. Megmutatkozik ez a két állampárt korrupcióhoz fűződő érdekében, az állampárti titkosszolgálati rezsim továbbműködtetésében, a hasonlóan buta, korlátolt politikai terminológiájukban, a hasonló logikájú érvrendszerükben, a hasonló színvonalú világnézetükben, a kontraszelekción alapuló káderpolitikájukban, a régi funkcik továbbfoglalkoztatásában, pusztán abban, hogy végső soron csak magukkal és egymással vannak elfoglalva, és ezt tekintik Magyarországon -- a kezeikből evő újságírói derékhadnak és közvetítő közegnek is hála -- A POLITIKÁNAK.

Az állampártokkal szembeni ellenállás, a szabadság ereje még gyenge, a módszereket és útjait még csak éppen hogy kezdi kitapogatni, és mivel egyszerre szervezetlen és kellene megszerveznie az állampártokkal elégedetlen heterogén, nagyrészt kellő öntudattal sem bíró csoportokat, még egy darabig megosztott is marad. De bizonyosan ez képviseli a magyar modernizációt, a kiegyezés és a megbékélés lehetőségét, és a sikeres Magyarország egyetlen lehetséges útját, amelyen végig is fogunk menni, és a mostani éveink oda fognak kerülni, ahova valók: a történelem sötét lapjaira.

Van egynéhány polgártársunk, aki el se tudja képzelni, hogy nézne ki egy szabad Magyarország, ezeknek kívánok most segíteni abszolút karitatív alapon.

A szabad Magyarország számára a társadalom céljainak alfája és ómegája az individuum. Olyan intézményrendszert tart kötelességének fenntartani, amelyik az individuum lehető legteljesebb szabadságát szolgálja, és mindent illegitimnek tart, amely nem igazolható ezen a módon. A legnagyobb veszélynek, ami erre a szabadságra, és ezen keresztül az egyének boldogságára leselkedhet, az államot tartja. Az állami monolit értelemszerűen képtelen minden egyén szabadságára és boldogságtörekvésére tekintettel lenni, és ez még akkor is így lenne, ha -- per miraculum -- jóravaló és hatékony politikusok lepnék el. Ezért az államot, illetve a hatalom egyéb intézményeit a lehető legközelebb kell vinni az egyénekhez: szét kell aprózni, uralmi jellegét koordinációval kell helyettesíteni mindenhol, ahol lehet, átláthatóvá kell tenni, a maradékában biztosítani kell a hatalmi ágak elválasztását és egyensúlyát, illetve biztosítani kell a működési hatékonyságát.

Az individuum szabadsága természetesen csak a hülyék és a rosszindulatúak szemében egyenlő az önzőséggel vagy az érzelmi sivársággal. (Az az igazság, hogy ezt tovább nem is akarom taglalni, mert az, aki az államtól nagyobb érzelmi biztonságban érzi magát és az értékrendjét, nem nézett még elég lelkiismeretesen körül ebben az országban és történelmében.) Az individuum szabadsága folyamatos találkozási, ismerkedési, felfedezési lehetőséget, elismerési és szeretetforrást jelent. Az állam (majdnem teljes) kiradírozása az életünkből -- gondoljon bele a nyájas olvasó egy pillanatra, mivel járna ez: az autonómiánk visszaszerzésével az értékítéleteinkben, a felelősségérzetünk új dimenzióinak felfedezésével, a mások iránti törődés keresztül-kasul való meghatványozódásával, az érzelmek reneszánszával, a hatalommániások, a politikai amoralisták, a kretének és általában az egész politikai cirkusz eltűnésével a hírekből stb. -- nem jelentené persze a rend, a szolidaritás, és ami azt illeti, a konfliktusaink elmúlását: mindössze a más, sajátabb alapokra helyezését. A társadalmi koordinációt más, az egyénekhez közelebb álló intézmények biztosítanák: önkormányzati rendőrségek, új típusú, hatékonyabb adórendszer (miközben erősödnének a szolidaritás intézményei is), családi, egyházi, egyesületi normák, a Facebook, a tolerancia megnövekedése, a zöldebb pázsit és a mosolygósabb gyilkosok -- minden visszanyerné a lényegének és funkcióinak teljességét, amelyet most az állam bitorol tőle. (Miközben államunk papol a rendről, a családról, az egyházakról, az önkormányzatokról -- ja, elnézését, ez utóbbiakat már megszüntette --, valójában kihasználja, kiüresíti, és a saját napirendje szerint formálja őket, mint ahogy kedvtelve nézegeti, ahogy pl. a Mandineren nekiugranak a jelen szerzőnek a szintén kizsákmányolt -- csak még vadabbul elkötelezett -- polgártársai. Uszít, megoszt és uralkodik. Hazudik, de folyamatosan. A centralizált, autokratikus állam pedig a közrossz felesküdött ügynöke.)

A szabad Magyarország gazdagabb, boldogabb, kedvesebb, és kiegyensúlyozottabb hely lenne. Sosem lesz persze olyan, amilyennek leírtam. De közelíteni érdemes hozzá, sosem elvétve a zsinórmértéket.

Megjelent a Magyar Hírlapban (2006. november 3.), átvette http://www.fidesz.hu/index.php?Cikk=66926

Mit mondasz, ország?

Ötven éve november 4-én a kommunizmushoz fűződő minden illúzióval leszámolt nemcsak ez az ország, hanem az egész világ is. Ha van a forradalmunknak maradandó hatása, akkor minden bizonnyal ez az, ha van mit ünnepelnünk ezekben a hetekben (a hősiesség szép példáin túl), akkor hát ez az. Épp ezért az ünnep a posztkommunistáké is, hiszen leszámoltak a kommunizmus illúziójával maguk a kommunisták is (tessenek csak megtekinteni a korabeli nyugat-keleti irodalmat), akik különböző okokból hívők maradtak még az első koncepciós perek, lágerélmények, tömeges félelem és éhhalálok után is.

Emiatt lehet, hogy 1956. november 4-től datálódik a kommunista világrendszer történetében az igazi Machtpolitik korszaka: azoknak az embereknek az uralma, akik nem hitből, hanem pragmatikusan gyilkoltak, azoké, akikben hűlt helye volt már a forradalmi dac aufklérista (persze kantiánus helyett romantikus-reakciós) pátosszal keveredő sötét bájának, azoké, akik nem a mégannyira megerőszakolt jövő, hanem csakis a jelen érdekeit tartották (kacsintó) szemük előtt. Ám éppen emiatt váltak végül sikeressé, túlságosan is sikeressé.

Egy egész ország vette észre bennük a jelen művészeit, egy egész országot szabadítottak meg az önnön nagyszerűsége ('56) keltette lelkifurdalástól, ők pedig egy egész országot (parányi darabkáinak kivételével) vesztegettek meg, és aljasítottak le a túlélés, a kiegyezés és a szemhunyás közösségét felkínálva. És egy idő után kit érdekelt, hogy ez a közösség hajszálra a csúszómászókéra lett kalibrálva? És kit érdekel ma, hogy a néma tömeg csak nem akar oszlani? Hogy ami régen összeállt, az ez idáig legfeljebb ha két részre szakadt, akár egy osztódó sejt, amelyben az anyag a régi, csak a sejtmag más?

Ebben az országban a rendszerváltás hajnala 1956. november 4-re tehető. Ép ésszel tekintve ez az egyetlen közös gyökerünk, ez viszont nem ereszt. Akkor született meg a mai romlott, gyáva, lélekölő kis közegünk, amelynek legfeljebb az evolúciójáról lehet számot adni azóta. Holnap lesz a rendszerváltás ötvenedik évfordulója.

Felvetődik a kérdés: hogyan ünnepeljünk méltón? Javaslom, továbbra is tartsuk magunkat a kádárizmus pocsék kis örökségéhez: mindenekelőtt hazudjunk magunknak. Hazudjon mindenki otthon a tükör előtt, hazudjon a feleségének és a gyermekeinek, hazudjon a könyvében, amelyet éppen ír, és hazudjon arról, hogy hazudik. Ezt (a lényeget) aztán váltsuk aprópénzre, és beszéljünk, fortyogjunk, csaholjunk legott provokációról, aljasságról, félelemről, hazugságról, posztkommunizmusról, forradalomról és reformról, szakszerűségről és jogszerűségről, leesett rendőri azonosító számokról, műveleti és építési területről, a város nyugalmáról, erkölcsről, szeretetről, gyertyákról, fáklyákról és virágokról ad infinitum. Meg a költségvetés sarokszámairól, hogy valami Brüsszelnek és a reformközgazdász-panoptikumnak is jusson. És tegyük ezt símaszkban, hogy senki se lásson mindeközben.

Mert ez egy ilyen ország. Nem az a baj vele - félreértés ne essék -, hogy kifejezi magát. Urambocsá, ez még a legjobb családban is megesik. Hanem az, hogy nem érteni, mit mond. "Mit mondasz, ország?" Elveszítette a nyelvét. Csak hörög. A szavát is. A hitelét már rég. A tartását még régebben. Ötven éve, november 4-én.

Holnap leszünk ötvenévesek.

Béndek Péter filozófus

Beavatás következik a magyar politikába, az ördöggel a részletekben. A logika szerint senki sem érhet el tartós hatalmi pozíciót Magyarországon, aki nem érez rá a magyar néplélekre, amely a politikában preferálja az ázsiai, premodern megoldásokat, tehát a hatalom megszerzése és tartós birtoklása nem egyéb, mint folyamatos közeledés (számos vargabetűvel és csalódások közepette) ehhez a néplélekhez, illetve lemondás mindarról, ami ezt a népet és a lelkét átvihetné Nyugat-Európába. (Illusztrációként a legnagyobb hazai lélekbúvár, OV fejlődésének etapjai, mellettük vastagon szedve évszámok, jelezve, meddig dominált az adott etap.)

0. Dics- és/vagy hatalomvágy (e nélkül a pálya el sem indul),

1. Radikalizmus 1993-ig (a legtöbb 20. századi konzi politikai élete hajnalán legalább vad radikális liberális volt, OV is 1993-ig, mások egyenesen komcsik, mint OV egészen fiatalon, már amennyire egy gimnazista KISZ-titkár komcsi lehet, nem tudom, én nem voltam),

2. Voluntarizmus (akarat- vagy vezérelvűség, itt szinonímaként, ami végigkíséri természetesen OV politikai pályáját, de a pályaív előrehaladtával egyre inkább kiirt mindent a maga és a nép közötti térből, úgy érzem, ildomos itt elhelyezni a fejlődési görbén, bár lehetne éppen az 1. állomás is),

3. Nacionalizmus 2002/5-ig* (kezdetben polgárinak és kereszténynek is nevezik, tök mindegy, mert se polgári nem volt, se keresztény, se nemzeti, hanem ún. antikommunista, leginkább pedig olyan, amelyik a politikai térben az MSZP-vel szemben definiálta magát, a szónak valódi immanens értéktartalma nincsen, aki ilyet keres, nem ismeri a politikum természetét, természetesen radikális, mint minden anti- és nacionalista politikai krédó),

4. Populizmus 2010-ig (végső rátalálás a zemberekre a 2002-es választási vereség és csalódás után -- "hogy a francba tudták ezek visszahívni a komcsikat?" --, az összes előbbi fejlődési fázis felszívása ebben, amelyet fontos azonnal elhatárolni a közjó idealizmustól: a populizmus a mindenkori választói erő kiszolgálása a közösség legfőbb javára való tekintet nélkül, a megváltás és a valódi modernizáló nevelés minden szándéka nélkül, olyan mozgalom, amelyik létrehozza a tömegbázisát a primitív ösztönök és a fentebb említett kategóriák csomópontjaiban, a.k.a. engineering of consent),

5. Etatizmus 2010-től (az összes eddigi fázis egyesítése a központi államszervezet iránti hódolatban, már megvalósult formájában erősen centralizált, autokratikus, vezérelvű, még előttünk álló szélsőséges aktualizációjában személyi kultusz),

6. Totális diktatúra (nem fenyeget, nem fenntartható, a magyar lélek szabadságharcosan kiveti magából, nem beszélve az EU-ról).

OV-t két fontos csalódás érte a pályáján, amelyik mindegyik közelebb vitte a magyar néplélek megértéséhez: 1994 és 2002, jellemző módon két elveszített választás. OV mindkét alkalommal lemondott valamiről a hatalom érdekében: először a a kritikusan értelmezett, mert radikálisan felfogott nyugati típusú liberalizmus képviseletéről, másodszor a kritikusan értelmezett, mert etnicista szűrőn átvezetett nyugati típusú konzervativizmusról. Annyit mindenesetre el lehet mondani 2013-ban, hogy a Nyugatnak már csak egy vívmányáról mondhat le: az alapjogok rendszeréről, amelyre természetesen szintén kritikusan tekint, de a felszámolásával már túllőne a célon, ami a hatalma stabilitása. Csak ezért nem teszi meg.

Tanulság: Magyarországon be lehet rendezni egy autokratikus rezsimet. Továbbmegyek: a magyar néplélekhez az autokratikus rezsim áll a legközelebb. OV a magyar néplélek legnagyobb mai ismerője és egyszersmind a legnagyobb formátumú áldozata. A több mint húszéves küzdelme során, amelyet a magyar néppel vívott, végül a dics- és hatalomvágya erősebbnek bizonyult az európai műveltség lankadatlan képviseleténél. Megadta magát nekünk. Too bad. Egy miniszterelnöktől erre volna a legkisebb szükség. És akkor nem beszéltünk még az államférfiról.

(PS. Idevág egy a mai nol-os publiból vett idézet Petőfi -- gondolom -- szabadszállási választási beszédéből. No, ilyet Orbántól még nem hallottunk... igaz, Orbán megnyerte a választásokat, nem úgy, mint Petőfi.

„A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti (...) ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. Ha én azt amúgy hosszas kacskaringósan kikanyargatnám, tudom, nem esnék roszul egyikteknek sem, sőt közületek többen megsimitanák a bajuszokat és a hajokat s azt mondanák: »ejnye, mégis derék ember ez a P (...), tegyük meg követnek«. Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.”)

*Lehet érvelni mindkettő mellett (komolytalan samu hozzájárulása)