1000 leütés

A Népszabadság MVM-es forrása szerint a „minden kormányhoz közel álló” üzletember (a cégéres gazember, eljárás alatt álló Kocsis István - BP) segített abban, hogy az orosz fél – mindenekelőtt Szergej Kirijenko, a Roszatom elnöke – végre komolyan vegye az orosz részvételű bővítés, illetve finanszírozás érdekében hónapok óta hiába kilincselő Orbánékat. A Kocsis révén végül meghökkentő gyorsasággal tető alá hozott megállapodás megszületésének azonban súlyos ára volt: Németh Lászlónénak Moszkvában – a változtatás lehetősége nélkül – azt az egyezményt kellett aláírnia, amit elé tettek, és ami teljes egészében az orosz elképzeléseket tükrözi. Az Orbán-kormány eredetileg nem atomerőművet, hanem hitelt akart Putyintól, és a megállapodás is ezért, vagyis a pénz gyors megszerzése végett volt ilyen sürgős – állítja egy neves, magyar–orosz relációban több kormánynak is tanácsot adó, a mostani alkufolyamatra közvetlenül rálátó szakértő. (nol.hu)

Elképesztő információk: Orbán hitelkérelméből (tehát a magyar állam finanszírozásának utóbbi 2 évben -- a kormány inkompetenciája és a közpénzek elprivatizálása miatt -- újra súlyosabbá váló problémáiból) lett az orosz atomegyezmény. Tipikus példája a végtelenül felelőtlen, sodródó, hazug kormányzásnak. Egy ilyen kormányt újraválasztani, az valóban olyan lenne, mint bármelyik bűnszervezetet röpíteni az ország élére, amelyik kizárólag a magánérdekei érvényesítésére használja a közhatalmat, ha pedig elfogy a pénze, odaajándékozza a függetlenségünket annak, aki a legtöbbet adja érte -- most éppen a Magyarországot már többször megszálló, autokratikus Oroszországnak. (Ne felejtsük, a próbálkozások az Ádeni-öböltől Pekingig folytak, ott nem kellettünk.) 

Közben a gázbiznisz mellékfrontján Orbán személyes jóbarátja 100 milliárd körüli összeget vesz ki off-shore cégeken keresztül a magyar államkasszából.

Ha ezek mind igazak, akkor messze a harmadik köztársaság legkirívóbb politikai visszaéléseinek sorozatával állunk szemben, és csak azért nem süthető rá egykönnyen megannyi bűntény (végső soron a hazaárulás) gyanúja, mert mögötte áll a jogrendszer, a kormány legalitása, és a főügyész lojalitása. De legalább világos, miért életbevágó Orbánnak, hogy megnyerje a választásokat. Hallatlan, elképesztő. Szívfájdító.

Miért nem lehet például megállapodnunk abban, hogy a magyar állam egyaránt -- ha nem is egyformán -- ártott a 20. század során a sváb nemzetiségű, a katolikus vagy protestáns vallású, a vallástalan, a zsidó (származású, nemzetiségű vagy vallású, magánügy), a kommunista, a polgári, a határon túli, a nem-zsidó (mohamedán, zoroasztrista, buddhista, szombatos), a kék szemű és a buta, a szegény, a kövér, a cigány, és az identitásmentes vagy változó identitású magyaroknak -- attól függően (vagy függetlenül), hogy éppen melyik elnyomó hatalom rendezkedett be nálunk katonailag, gazdaságilag, turisztikailag, vonzerőben vagy fiktív módon? Miért nem lehet elfogadni azt, hogy annyiféle módon, annyiféle relációban, keresztmetszetben és értelmezési tartományban ártottunk egymásnak az utóbbi kerek száz évben, hogy arról már soha, semmilyen körülmények között nem lesz egyetértés közöttünk?

Ártottunk az államunk működése fölött szemet hunyva, és ártottunk egymásnak közvetlenül. Nem igaz, hogy csak mások ártottak nekünk.

Miért nem lehet kimondani: Magyarország utóbbi száz évének minden egyes napja figyelmeztetés arra, hogy hogyan nem lehet nemzetet építeni. Lehet, hogy voltak ebben az időszakban potenciálisan sikeresebb megközelítések, de a nemzet és az állam elválásának megoldatlan problémáján túl a nemzeti emlékezet konfliktusai, a reflexeink és képességeink nem engedték egyik megközelítés meggyökerezését sem, és ettől kezdve ezzel a realitással kell számolni. Ez a valóság. Ami eszmének szép lehetett, azt a valóság elrondította vagy kivetette magából. Ami száz év alatt történt, abból konszenzusos jó nem származott. Éppen ezért kérdem, miért nem lehet elfogadni, hogy nemzetünk magára találásának egyetlen reális útja a száz év meggyászolásának és a megbocsátásnak az útja -- nem a bűnök elfeledéséé, eltakarásáé, kitüntetéséé, nem a méricskéléséé. A megbocsátásé egymásnak, önmagunknak, és a múltunknak. Mert a történelmünk visszavonhatatlanul a mienk -- és az egész a mienk. Aki részese kíván lenni a nemzetnek (mert olyanok is vannak, akik nem), azok számára az út az önmagának való megbocsátással és/vagy az önmagáért való imával kell, hogy kezdődjön, minden más csak ebből következhet.

Miért nem lehet a történelem (legalább 1914-től, a polgári társadalmak leáldozásától) az az iskolai tárgy, amelynek még csak állami tanterve sincsen? Miért nem lehet az élő emlékezetek párhuzamos elmesélésének ideje? Relativizmus lenne ez? Nem az, ha felfogjuk, hogy a történelemben, miként az életben, nincsen kitüntetett nézőpont. Az őrlődésünk, amire rámegy a jövőnk, éppen ezt bizonyítja minden egyes nap. Miért kell nekünk állami szobor, schmidtmáriák, intézetek, ítélőszékek, amelyek egyetlen nézőpont szentesítésén ügyködnek, hogy ráüssék a folyamatos agóniánkra a hivatalosság pecsétjét? Magyarország -- agónia. Miért nem látja a közösség a történelem értelmezésében rejlő ártó állami szándékot?

És mi a különbség e kérdések szellemisége és a rövidesen megépülő Szabadság téri emlékműé között? Természetesen egy világnyi: az, ami különbség van a megbocsátás és az önfelmentés között. Az előbbi a bűn megvallásával kezdődik, az utóbbi a bűn megmagyarázásával (majd az eltakarásával folytatódik). De a bűnt nem lehet megmagyarázni. Azért bűn. Orbánéknak (Antall nyomán gondolkodva) addig igazuk van, hogy a magyar nemzetnek valójában nincsen jobb meghatározása annál, hogy az "a magyar anyanyelven beszélők közössége", és ebben az értelemben többen vagyunk, mint tízmillióan. A magyar nemzet szókapcsolatnak egyszerűen nem adható más értelem magyarul. De a magyar nemzet történelme már sokféle értelmezésre ad lehetőséget. Ebbe nem szabadna belemenniük -- viszont, ha már itt tartunk, az egyetlen dolgot, ami a nemzetet definiálja (az anyanyelvet és nyomában a plurális kultúránkat), ápolnia, és nem (szelektíven) kiéheztetnie kéne. A plurális magyar kultúra a nemzeti identitásunk kulcsa, ahogy az EU az egyetlen megélési lehetősége. A magyar nemzetnek nincs útja önmagához a pluralizmuson és az EU-n kívül. Szent Istvánt komolyan kellene végre vennünk. Ahogy Trianont is megbocsátanunk.

Magyarország rosszabbul teljesít. A makroadatokon kívül ezt bizonyítják a legkülönbözőbb puha mutatók (mint a boldogság-index, a Gini-mutató meg még húsz), de különösen fájó a régiótól való folyamatos leszakadásunk, ami egyértelműen felveti a politikai felelősség kérdését. Ha tehát adottnak, illetve csak lassan változtathatónak vesszük a kultúránkból fakadó társadalmi képességeinket, és emiatt nagyobb felelősséget tulajdonítunk a politikai osztálynak, joggal vetődik fel: személyesen ki a felelős a lemaradásunkért. 

Először is, a demokrácia aláásása nem négy éve kezdődött, hanem a demokrácia intézményrendszerének felállítása pillanatában. Mivel szó sem volt semmilyen forradalomról Magyarországon 1989-ben, szinte természetes reflexe volt a magyar politikai osztálynak, hogy azonnal elkezdje elzárni a participatív (résztvevő) politizálás csatornáit a társadalom elől, elkezdje visszaterelni az embereket a magánéletükbe, illetve erősen centralizálja a "politikai" értelmét. Ezt szolgálta minden a választójogi törvénytől (pl. a képviselők felelőtlensége és a parlamenti küszöb megállapítása tekintetében) és a privatizációs gyakorlattól kezdve az aktivista Alkotmánybíráskodáson, az önkormányzati rendszer finanszírozásának csökkentésén és a népszavazás intézményének már az elejétől szigorú beállításán át a politikai osztály belterjességének, függőségének, és kapcsolatrendszere átláthatatlanságának kérdéseiig, az a tény továbbá, hogy az oktatási rendszerben semmilyen tananyag nem szolgálta a politikai ismeretek terjesztését, az, hogy az önkormányzati rendszer maga is a kifizetőhellyé vált, még sorolhatnám.

Mindent összevetve, a magyar rendszerváltás egyik kulcsjellemzője a társadalom alárendelése a mind jobban központosuló államnak és politikai osztálynak. Ez a folyamat csaknem zavartalan volt már 2010-ig is, utána pedig a megrendült társadalmi bizalomból és a hagyományosan gyenge politikai kultúránkból a következtetéseket addig nem tapasztalt radikalizmussal vonta le Orbán Viktor, aki azonban nem csak a politikai társadalmat küldte végképp a partvonalra, hanem utóbb a polgárok civil hálózatait, majd legújabban a magánéletüket is célba vette, feltéve a koronát az addigi kormányzatok működésére. Demokrácia tehát régóta nincs Magyarországon, a politikai társadalom mindig is gyenge volt, ahol komolyabb változás állt be, az az elitek politikai versenye, amelyet Orbán valóban súlyosan korlátoz. Ez a politikai verseny azonban virgoncabb korában sem volt egyenlő a demokráciával.

A demokrácia gyengülése miatt veszítette el támogató bázisát a jogállam is, de 2010-ig formálisan nem érte komolyabb kihívás. Addig ugyanis a versengő elit csoportok nem vették célba, mivel kevésbé erőszakos eszközökkel is biztosíthatónak vélték a közpénzek kiszivattyúzását. Pedig a demokrácia hiánya miatt éppen bármikor megtehették volna, mert a politikai társadalom sosem volt abban a helyzetben, hogy baj esetén megvédje a jogállamot. A baj pedig eljött -- 2010-ben. Addig a jogállamot hagyományosan "legfeljebb" erkölcsi kihívások érték, amennyiben az üzemszerűen működő korrupciónak húsz éven át alig voltak jogi konzekvenciái, az eszme végül az őszödi beszéd körüli és azt követő vészterhes és egyre mélyebb politikai és utcai konfliktusokban veszítette el teljesen az orientációs erejét. A jogállam formális megnyomorítása és delegitimációja mégis Orbánra várt.

A demokrácia és a jogállam aláásása, a hatalom centralizációja tönkreteszik a gazdasági lehetőségeinket és általában a versenyképességünket. 40 év kvázi kommunista hatalomgyakorlás nem volt elég ahhoz, hogy a politikai osztály egy része letegyen a centralizációhoz fűzött illúziókról. Leszámítva az eseményeknek azt a hihető értelmezését, hogy az elit mindössze a legerőszakosabb rablóbandaként működik ebben az országban, tájékoztatás céljából azért annyit el kell mondani, hogy a tervgazdasági beütésű tendenciáktól tartós versenyképességnövelést remélni egy Magyarország fejlettségű országban akkora ökörség, amelyhez foghatót keveset találni a körünkben tébláboló politikai téveszmék között, pedig nagyon nem vagyunk ezeknek híján. Orbán és bandája minden reális mércével mérve vagy párját ritkító sarlatánok vagy párját ritkító gazemberek gyülekezete -- döntse el mindenki a saját ízlése szerint.

Mára végtelenül, akár stratégiai értelemben meggyöngült az ország. Hogy visszatérjek a kezdeti kérdéshez, a fő felelős ezért Orbán, aki cinikusan bevégezte a korábbi gengek addig csak felelőtlen, tudatlan, vagy korlátosan korrupt munkáját. Az országnak olyan "átalakításába" fogott, ami a legjobb szándékkal és a legnagyobb megértéssel is a semmibe fut ki, minden évvel kockázatosabbá válik, és egyre nagyobb veszteségeket termel. Ha 2000-es évtizedet elveszítettük, most jó úton vagyunk ahhoz, hogy a 2010-es évtized veszteségeit ideális esetben, a jelenlegi tendenciák azonnali visszafordítása esetén is csak 2020 körül hozzuk be. Micsoda veszteség is egy versenyképtelen kultúra, ami ilyen tombolást enged -- valójában nem több mint -- néhány tucat politikai gengszternek!

A vészterhes ukrajnai események és a súlyosbodó nagyhatalmi vetélkedés rávilágítanak régiónk békéjének törékenységére, és ennek nyomán Magyarország nyilvánvaló kiszolgáltatottságára. A köztársaság lassan 25 éves fennállását végigkísérő, a jelenlegi kormányzat alatt kiteljesedett gátlástalan politikai zsákmányszerzés, a fokozatos gazdasági lecsúszás, a jogállam leépítése, a demokrácia meggyengítése, és a nyugati orientációnk kétségbevonása egyértelműen, jelentősen növelik a kiszolgáltatottságunkat. Az Orbán-kormánynak névleg a függetlenségünk erősítése, valójában azonban a zavartalan hatalmi központosítás érdekében megkezdett kockázatos közeledése a keleti autokratikus rezsimekhez és vészterhes távolodása a nyugati civilizáció politikai értékrendszerétől Magyarországot olyan senki földjére vezethetik, ahol az aktuális döntések kockázata hallatlanul megnövekszik, korrekciójukra kevés esély marad, és a magyar nemzet sorsa a vak véletlenek és mások kegyének rendelődik alá.

Magyarország stratégiai gyengeségéért az elsődleges felelősség az Orbán-kormányt és parlamenti többségét terhelik, de a hátterében ott áll az elmúlt 25 év -- rövid időszakoktól eltekintve -- alacsony hatékonyságú politikai rendszere és a politikai osztály szűk látókörű, bűnösen önző viselkedése.

Követeljük a magyar országgyűlés pártjaitól, hogy az említett problématömeg súlyának felismerését bizonyítva még a választások előtt kezdjenek tárgyalásokat, amelyeken első lépésben elkötelezik magukat egy nemzeti minimum kialakítása mellett, amely visszavezeti az országot egy fenntartható növekedési pályára. A pártok vegyék észre, hogy egyikük sem tudott eddig működő konszenzust kialakítani a kultúrájuk, politikai programjaik vagy a felkínált politikai megoldásaik mentén. Mindegyikük kudarcot vallott, és makacs kitartásuk az eddigi politikájuk mellett a nemzet érdekei ellen való, és beláthatatlan következményekhez vezethet.

Dr. Béndek Péter, elnök

A Polgári Konzervatív Párt nevében

Pozsony az ötödik (a tótók!) és nagyon elhúzott, Prága a tizedik, Bécs a tizenkettedik leggazdagabb régió. Budapest nem számít külön régiónak ebben a bontásban, de Közép-Magyarország éppen csak meghaladja az átlagot. A hét magyar régióból négy viszont megtalálható a húsz legszegényebb európai között. Az egyesült magyar bal- és jobboldali politikusseregek konszenzusos munkája nyomán a tündérmese azonban folytatódik. Lesz még az összes magyar régió a legszegényebbek között! Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok! (2011-es adatok vásárlóerő-egységben. Azóta romlott a relatív helyzetünk.)

Nagyon keserű valóságra fogunk ébredni egyszer. Ahogy az egyik kommentelőm pontosan írja, "a legnagyobb baj ott van hogy nagyon kevesen fogják fel, hogy a gazdaságban nincs olyan hogy behozni a hátrányunkat. Hiába teljesítene az ország ezután sokkal jobban, az elvesztegetett időt, lehetőségeket már nem lehet behozni." A magyarok még mindig nem értik, milyen lehet Európa legszegényebb országává válni. A mai trendben ez kb. 20 év. A legtöbbünk még megláthatja.

Olyan nagyon nem bonyolult az a Fidesz-ideológia, amely olyannyira lázban tartja az országot, hogy végső soron egyedül nyeri meg Orbánnak a választásokat. Az ideológia szíve: a tiszta magyarság. Tiszta legalább kétféle értelemben: tiszta a bűntől és tiszta a nem-magyaroktól.

Tiszta a bűntől: '44 és '90 között nem voltunk jelen -- ami volt, az nem a magyarság csinálmánya volt. Szent, mitikus, kikezdhetetlen, szeplőtelen, éteri, ezek vagyunk. A kritika nem ér fel a lényegünkhöz.

Tiszta a nem-magyaroktól: külső és belső ellenségtől. Az EU-tól kívül, a komcsiktól, a leszármazottaiktól, a zsidóktól és a cigányoktól, akik valójában nem-magyarok, belül. A multiktól kívül-belül. A tiszta, az esszenciális, a mély-magyarság magában. Ahogy lennénk, élősködők nélkül.

Nem kell ezen felhördülni, a tiszta logika ez. Lehetnek benne taktikus megalkuvások, a beavatatlanok értetlensége, összekacsintás kísérte engedmények vagy éppen kezelendő kilengések, sőt ami azt illeti, egyszerű manipuláció is, és van benne természetesen (ugye?) két fix gát: a formális jogegyenlőségé és az élet szentségéé -- de az eszmény adott. Tessék kinyitni a jobbos és a szélsőjobbos portálokat, tessék elkapni a fideszes kemény magot off record, néha már on: ezt kiabálják, ezt mondják, ezt suttogják, ezt szeretik. Tessék jól odafigyelni a fideszes vezérek hangjára: ezt sejtetik, ezzel manipulálnak. Nem vonják le ennek minden konzekvenciáját, nem is szeretnék, nem is akarnának szembesülni a konzekvenciákkal, de mindig hiányérzetük van, tudják, hogy lehetne szebb és tisztább is a mi világunk, némelyek talán megalkuvónak is tartják magukat, amiért nem csapnak oda, de az eszményt dédelgetik, vissza-visszanyúlnak hozzá, használják.

A kormányzati jobb és a szélsőjobb összeér az etnicista magyarság-képben. A különbség a használatának szemérmességében és korlátosságában van. Nem csoda: az etnicizmus (az ártatlannak tűnő mítosztól a fajelméletig, Meótisz mocsaraitól Auschwitzig) egyúttal a magyar jobboldal érvrendszerének hagyományos középpontja, az ég-világon semmi unortodoxia nincs benne. A magyar jobboldal mindig is ide érkezett meg, ez a gondolatszerkezetének összetartó elve. Unalmas, de veszélyes historikum.

A borzasztó az lesz, amikor 1944 után újra egyre többen kezdik majd komolyan gondolni az etnicizmusban rejlő tartalékokat, komolyabban, mint az elit szeretné. Az elit megtette ehhez az első lépéseket: felszámolta a jogállamot és kibeszél a szélsőjobb felé. Az a tény, hogy a regnáló miniszterelnök bármire hajlandó a győzelméért, legitimitást biztosít jószerivel bárminek, most még amolyan kísérleti jelleggel -- de ami ma elég, az holnap már nem biztos, hogy az lesz. Hol a megállás?

A magyarság tisztaságának mítosza tromfol minden gazdasági, szociális, kulturális hanyatlást, és még tromfolni is fog egy darabig. A tisztaságunk mítosza még ma is adekvát válasz az átlag magyar egzisztenciális félelmeire, bizonytalanságára, magányára, kudarcaira, sérelmeire, bosszúvágyára. Kellene kenyér? Nincs pénzed tejre? Kérd számon a nemzetközi baloldalon és hazai helytartóin. Nem rajtunk (ti. magyarokon) múlik. Ezek, kérem, mai gondolatok, de azokban a 2002-es érvekben gyökereznek, hogy "a haza nem lehet ellenzékben" meg "a baloldal, amikor tehette, rárontott a nemzetére". Ma ezek úgy hangzanak kormányzati szájakból, hogy "veszélybe kerülhet a zsidók és nem-zsidók együttélése" meg hogy "az új köznevelési rendszerben a gyerekek végre megtanulhatják annak a szónak az értelmét, hogy hazaárulás". Egyre világosabb, egyre konkrétabb az üzenet.

A sérelmek mögé a mítosz megteremti a visszavágás lehetőségét: egyszer majd üt az igazság órája, a méltatlanokról lehull a fátyol, és minden méltó elnyeri helyét a kenyér mézes oldalán. Az átlag magyar persze nem tudja, hogy a félelmei egy részét éppen az őt "védelmező" rezsim idézi elő. Nem azért nem tudja, mert nincs hozzá intelligenciája, hanem mert nincsen hozzá (polgári) műveltsége. És a rezsim tesz róla, hogy így is maradjon.

Legbiztosabb önmagamra hivatkozni: Orbánt a csak a gazdasági ellehetetlenülésünk tudja megverni. A négy-öt év múlva mérendő 10%-os fejenkénti GDP vesztés (a régió átlagához képest) majd elgondolkodtató lesz. Rossz hangulatú, manipulált, forrásait vesztő, versenyképtelen tervgazdaságban ez a minimum. 

Akkor a tisztaságot talán elengedjük majd egyszer és mindenkorra. Vagy nem.

A Tárki -- átvéve a már Medián által is alkalmazott választási közvéleménykutatási módszert -- a Fidesz és a Jobbik jelentős, az LMP számottevő erősödését hozta ki a biztos szavazók körében, míg az Összefogást jóval a korábbi értékek alatt mérte: választási egységbe tömörülve ezek a pártok több százalékkal kevesebbet értek el, mint korábban külön-külön, összeadódva.

Nem tudok hozzászólni a választási módszerhez. De a lényeg nem is ez: a baloldal számára akár mellbeverőnek is nevezhető adatokat látva ismét, sokadszor bebizonyosodott az antidemokratikusan kiépített nyilvánosságnak, a Fidesz populista programja sikerének, ÉS a baloldal teljes hiteltelenségének együttes hatása. Nem lehet tudni, hogy az előzőek hiányában, csak a baloldali hiteltelenség mit eredményezett volna a közvéleménykutatási adatokban. De meg kell mondjam, nem is érdekel. A nyilvánosságunk valóban perverz módon antidemokratikus (ezt a Konzervatív Párt lehetőségeinek korlátosságából is ismerem), és a rezsicsökkentésen keresztül a kormánypárti populizmus is eddig ismeretlen "minőségre" tett szert. De ezek csak felnagyítják azt a lehetetlen helyzetet, hogy a baloldalon olyan politikusok és olyan politikai kultúra viszik a prímet, akik és amely látványosan leszerepeltek már a múltban, de valami okból mégis azt hiszik, hogy ennek ellenére le kell tolakodniuk a választók torkán. Értsék meg, nem megy. Gyurcsánytól Bokroson át Fodorig régen be kellett volna már látniuk, ahogy az őket támogató balos értelmiségnek is, hogy ennek az elitnek vége van (Mesterházy nem annyira a múltja, mint a tehetségtelensége okán tartozik ide). Ez teljesen független attól, hogy a közvéleménykutatók most éppen alul mérték-e őket.

A Fidesz többször kudarcot vallott már a magyar politikai életben, de mindannyiszor meg tudott újulni. A megújulásának sikereiből az látszik, hogy a magyar választók bármit elhisznek egy pimasz jövőképért cserébe, mert annyira nincs jelenük. A baloldal képtelen felfogni ennek a lelkiállapotnak a jelentőségét. A jelenért nem kárpótolja semmivel a magyarokat, viszont húzza maga után a múltját. Végzetes ostobaság. Jelentős cinizmus is, hiszen néhány ember és befolyási csoportjaik szűk személyes érdekek érvényesítése okán bénítják egy alternatív ellenzéki kultúra kialakulását. Ha a kormányoldal rombolja a magyarok képzelőerejét, az ellenzék a maga módján ugyanezt teszi. Ha az LMP meg tud erősödni annyira, hogy Schiffer korábbi elképzelései szerint felnőjön hozzájuk, esetleg idővel átvegye a baloldali ellenzék szerepét, akkor a kérdés megoldódhat. De egyelőre legfeljebb is csak hosszabb marakodás néz ki a státus megszerzése és/vagy megtartása körül.

Ahogy többször megírtam és várom, a magyar politikai rendszer még inkább jobbra fog tolódni áprilistól. Lassan egyértelmű lesz mindenkinek, hogy a magyar nép a radikális, gyors hanyatlást választotta. Csak ismételni tudom magam: nincs ellenemre. Bár könnyű útnak semmiképpen sem nevezném, ami előttünk áll.

No, íme egy-két provokatív kérdés a magyar politikai horizontról monomániásoknak -- olyan stratégiai sárdobálás gyanánt. Nem repis közvéleménykutatás, és a kommentekben válaszolni is lehet, tehát a végén nem én manipulálok.

Kit választanál....(Az A vagy a B közül választanod kell, aki nem választ, kiesik. Mindegyik alternatíváról úgy kell gondolkodni, mintha valós lenne.)

1. Magyarország miniszterelnökének?

____A: Orbán Viktort vagy Mesterházy Attilát              B: Angela Merkelt

2. használtautó-kereskedők közül?

____A: Orbán Viktort                                                 B: Mesterházy Attilát

3. teljhatalmú diktátornak?

____A: Vona Gábort                                                   B: Gyurcsány Ferencet

 4. A magyar GDP 20%-ért felelős multicég fejének?

____A: Orbán Viktort                                                  B: Gyurcsány Ferencet

 5. Igazmondó juhásznak?

___A: Kósa Lajost                                                      B: Bajnai Gordont

 6. ...akinek barátságért érdemes volna feszültségben élned a felnőtt családtagjaiddal.

___A: Orbán Viktor                                                    B:Bill Gates

 7. ...akinek jobban elhiszed, amit mond.

___A: Gyurcsány Ferenc                                            B:Lázár János

 8. ...akitől szeretnéd, ha a gyereked mindent megtanulhatna?

___A: Sólyom László                                                 B:Orbán Viktor

 9. ..akiben jobban megbízol?

___A: egy véletlenszerű ismeretlen               B: Orbán vagy Gyurcsány vagy Mesterházy

 10. Mit választanál, ha újra születhetnél?

___A: Magyarnak lenni.                                             B:Nem lenni magyarnak.

Ennyi. Tíz, tíz, tiszta víz. NAGYON rafinált.   

Lázár Jánosnak nem csak rosszul esett, hogy a Mazsihisz nem fogadta szívesen a kormány gigantikus méretű történelmi hazugságait, de még ezt is találta mondani: a Mazsihisz ultimátuma (a Szabadság térre tervezett emlékmű ügyében) többekben aggodalmat kelt, és "nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, ami több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében."

Ha belegondol az ember ebben a minden ízében hazug, aljas és fenyegető mondatba, újfent megbizonyosodhat arról, hogy akár minden nap van lejjebb ennek a kormánynak -- és persze arról is, hogy az orbánista "emlékezetpolitika" nem kisiklás, hanem szerves része a tágabb kormányzati világképnek.

Több száz éven át sikeres együttműködésről beszélni még a mai alaptörvény szemlélete alapján sem lehet, ami -- mint tudjuk -- kiradírozta a '44. március 19-e utáni eseményeket a magyar történelemből -- még így is megmaradnak nekünk pl. a szép emlékezetű zsidótörvények, Kamenyec-Podolszk, a délvidéki vérengzés stb. De mivel természetesen semmit nem lehet kiradírozni, és nem lehet nem (részben) felelőssé tenni az egymást követő magyar kormányzatokat és kormánytagokat, Lázár kijelentése egyszerűen hihetetlen cinizmusra vall. Nyilván félreértették, natürlich.

Mármost az, hogy a Mazsihisz osztja meg a nemzetet, pontosabban ő veszejtheti össze a zsidókat és a magyarokat (azaz, hogy ezek etnikailag állnak szemben egymással egyébként, és ezután különösen), az nem kisebb fenyegetés, mint amelyek Milotaytól kezdve a zsidók ellen elhangzottak azoknak a szájából, akik a zsidókra több évszázad után már nem egy másik vallás híveiként tekintettek, hanem előbb egy asszimilációra képtelen kultúra, majd egy korlátozandó etnikum, legvégül pedig egy külön faj egyedeiként. Még a fenyegetés struktúrája is hasonló: a zsidók (lesznek) felelősek az antiszemitizmusért. Ha egyre többekben megfogalmazódik ez a gondolat, akkor bizony elképesztő ütemben száguld majd vissza ez az ország a pöcegödörbe!

Hozzáteszem, nem hiszem, hogy Lázár pontosan belegondolt volna abba, hogy mit beszél. (Lehet, hogy "mindössze" a Jobbikot kívánta "nyugtatni". Ennek az ócska játszmának ugyanez az ócska indoklása azonban már elvezetett egyszer a nyilasok hatalomra jutásához. Maga táplálja tovább és erősíti ugyanis az antiszemitizmust -- ahogy Orbánék eddig is tették. Miközben váltig azzal hízelegnek maguknak, hogy le is tudnák állítani. Le tudnák?)

Reménykedjünk tehát, hogy Lázár is csak ennek a sok szempontból tisztázatlan, szerencsétlen politikai kultúránknak a gondolattalan képviselői közé tartozik, akik automatikusan mondanak hülyeségeket akkor is, amikor egyszerűen csak hazudniuk kéne -- mert ez ivódott beléjük. Mert ezt is lehet. Lázárt ösztönzöm, hogy tanuljon meg legalább européer módon, civilizáltan hazudni, ha többre nem képes. Egy fokkal több lenne persze, ha kimondaná: a főnöke bármire képes annak érdekében, hogy megőrizze a hatalmát.

Némely kormánypárti politikushoz (tán egy kezemen meg tudom számlálni) visszatérően nagy reményt fűz -- nem az ellenzék, az nem érdekel, hanem -- a józan ész. Volt ebben a pozícióban a ciklus legelején Navracsics, ilyen volt (és a reményt csak azért vesztettük el benne, mert nyilvánvalóan nem politikusi alkat) Ángyán, volt ilyen momentuma Lázárnak és Vargának is, de az adu ász, mondhatni a törzstag, ebben a körben egyetlen egy van: Pokorni Zoltán.

Körülötte folyamatosan cserélődnek a tagok, ő az egyetlen, akinek a közvélemény folyamatosan biztosítja a belső ellenálló nimbuszát -- még ha meg-megbicsaklik is a bizalom, és keveredik a Pokorni szelep voltának gyanújával.

Ellenálló könnyen lesz valakiből: csak negyedfordulattal kell ellent mondania Orbánnak vagy valamelyik Orbán-bábnak. Pokorninak jó pozíciója van, mert még Fidesz-alelnök is, plusz annak idején oktatási miniszterként a ma ismert legjobb oktatáspolitikát vitte, tehát szakpolitikusként is van presztízse, plusz Orbán-bábként az egyik legarrogánsabbat és legsötétebbet, Hoffmann "KLIK" Rózsát fogta ki. Álomszerep, mondhatni.

A budapesti kremlinológia mai állása szerint azonban Pokorni formális súlya a Fideszben a nullához konvergál, Orbán-kihívó csak Orbán (valódi vagy politikai) halálos ágyán válhat belőle, amikor a többi ágyon ott fekszik Lázár, Rogán, Szijjártó és a Lendvay utca portása is. Pokorni a szalonok ellenállója: intelligens fej, óvatos száj, a legbátrabb mozdulata, hogy a kávéját az óramutató járásával ellentétesen keveri (a gyengébbek kedvéért, balra).

Pokorni el is döntötte, hogy jobb lesz neki a Hegyvidéken. Bejárni a Böszörményi úti irodába, átruccanni néha az út túloldalára Szamoshoz (cukrászda), felavatni egy-két sípályát a Normafán, és közben lehetőleg még a természetet is megőrizni -- röviden, "polgárian" élni.

"Polgárian" hazudni. "Polgárian" lapítani. Legfeljebb "polgárian" lemerülni, és "polgárian" kibekkelni. A polgári Magyarország ellenében, Zoli bátyám.