Némely kormánypárti politikushoz (tán egy kezemen meg tudom számlálni) visszatérően nagy reményt fűz -- nem az ellenzék, az nem érdekel, hanem -- a józan ész. Volt ebben a pozícióban a ciklus legelején Navracsics, ilyen volt (és a reményt csak azért vesztettük el benne, mert nyilvánvalóan nem politikusi alkat) Ángyán, volt ilyen momentuma Lázárnak és Vargának is, de az adu ász, mondhatni a törzstag, ebben a körben egyetlen egy van: Pokorni Zoltán.
Körülötte folyamatosan cserélődnek a tagok, ő az egyetlen, akinek a közvélemény folyamatosan biztosítja a belső ellenálló nimbuszát -- még ha meg-megbicsaklik is a bizalom, és keveredik a Pokorni szelep voltának gyanújával.
Ellenálló könnyen lesz valakiből: csak negyedfordulattal kell ellent mondania Orbánnak vagy valamelyik Orbán-bábnak. Pokorninak jó pozíciója van, mert még Fidesz-alelnök is, plusz annak idején oktatási miniszterként a ma ismert legjobb oktatáspolitikát vitte, tehát szakpolitikusként is van presztízse, plusz Orbán-bábként az egyik legarrogánsabbat és legsötétebbet, Hoffmann "KLIK" Rózsát fogta ki. Álomszerep, mondhatni.
A budapesti kremlinológia mai állása szerint azonban Pokorni formális súlya a Fideszben a nullához konvergál, Orbán-kihívó csak Orbán (valódi vagy politikai) halálos ágyán válhat belőle, amikor a többi ágyon ott fekszik Lázár, Rogán, Szijjártó és a Lendvay utca portása is. Pokorni a szalonok ellenállója: intelligens fej, óvatos száj, a legbátrabb mozdulata, hogy a kávéját az óramutató járásával ellentétesen keveri (a gyengébbek kedvéért, balra).
Pokorni el is döntötte, hogy jobb lesz neki a Hegyvidéken. Bejárni a Böszörményi úti irodába, átruccanni néha az út túloldalára Szamoshoz (cukrászda), felavatni egy-két sípályát a Normafán, és közben lehetőleg még a természetet is megőrizni -- röviden, "polgárian" élni.
"Polgárian" hazudni. "Polgárian" lapítani. Legfeljebb "polgárian" lemerülni, és "polgárian" kibekkelni. A polgári Magyarország ellenében, Zoli bátyám.
