A magyar jogállam összeomlása, amely a megalapozatlanságának egyenes következménye volt, rávilágít a jogaink és a kötelességeink speciális egyensúlytalanságára. Az Alaptörvénynek egyetlen legfontosabb passzusa, a C) cikk (2) bekezdés így szól: "Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni." Ez az egyetlen, rövid sor jelzi, hogy a magyar polgároknak egyenként és összességükben is kötelességük a jogállam felett őrködni és megőrzéséről gondoskodni. Minden más jog ugyanis ebből a kötelességből veszi az érvényességét: ha ennek a kötelességnek nem tudunk érvényt szerezni, nem érvényesíthetők a jogaink sem. Ez a kötelesség egyszersmind az, amelyiknek az érvényesítésére a lehető legkisebb esély van aktuálisan, röviden mert a közfelfogás annyira nem támogatja. Tehát a jogaink érvényesítése is esetleges. Az okok régebbi keletűek.
A magyar jogász szakma és általában a politikai osztály már a rendszerváltás pillanatában kisajátította nem csak a magyar jogállam létrehozásának, hanem a törvényhozáson, a jogalkalmazáson és (elsősorban) az alkotmánybíráskodáson keresztül a jogállam védelmének funkcióját is, amely funkció a politikai osztály korrupciójával, belharcaival és lesüllyedésével együtt halt meg. A politikai elit ezzel a jogásziasan korlátolt szemlélettel a hagyományos, több százéves hibájába esett vissza, amennyiben mindig is jogi kérdésként kezelte a társadalmi és kulturális folyamatokat, elérve egyebek mellett, hogy a (nagyrészt) közjogi térre korlátozódó liberális hagyományunk a Monarchia utolsó két évtizedére egyre inkább irrelevánssá vált, majd végképp kapitulálnia kellett Horthy autoriter nacionalizmusa előtt -- bőven demonstrálva ezzel, hogy mennyire nem tudott a politikai kultúra részévé válni. Nos, a rendszerváltás körül a képtelen, korlátolt juriszprudenciának pont ezeket a tanulságait félredobva engedett teret a politikai osztály az olyan egyoldalú, hiú önmegvalósításoknak, mint mindenekelőtt Sólyom Lászlóé, aztán Tölgyessy Péteré, akikből túl befolyásos alkotmányjogászok, majd -- nem véletlenül -- az utóbbi tizenöt év legnagyobb politikai elkerülői váltak. A liberális jogrendszerük pedig pont oda jutott, ahova a dualizmus kori előde.
A jogállam elitista ihletettségű vágyának győzelme a jog uralmának populáris, a társadalomban megalapozott lehetőségével szemben, a közjog maximális alárendelése az állam jogának, és a jogvédelem maga egytől egyig az állam döntő -- ha a szakosodott NGO-k léte miatt nem is kizárólagos -- győzelmét jelentették a civilséggel, a személyes életekkel, a közösségi önvédelemmel, és a politikai kultúra társadalmi beágyazódásával szemben. A rendszerváltó elit szemében a jogállam az állam jogának kérdésévé vált, ahogy Magyarországon (is) mindig az volt. A Rechtsstaat logikája (amennyiben az állam megelőzi a jogot) 1989-ben újra legyőzte a Rule of Law-t (a jog társadalmi gyakorlatban megalapozott uralmát, amelyből az angolszász vidékeken az állam csak származik). Ami azt is jelentette, hogy a magyar népben megerősítették azt a régi reflexet, hogy a jogainak védelme nem a saját kötelessége, hanem az államé. Arról viszont nem született forgatókönyv, hogy mi történik, ha valaki az államot foglalja el, amelynek kötelességeit semmibe veszi.
A magyar népnek még mindig több a joga, mint a kötelessége a jogaival szemben. A liberális társadalomszervezés rendszerváltó projektje összeomlott, mert korlátozott és korlátolt maradt: a jogvédelmet nem alapozta meg, és nem tudta érvényre juttatni a magyar polgárok kötelességeként. (Ahogy a kapitalizmusra és az autonómiákra való igényt sem alakította ki.) A visszatérés a '89-es alkotmányhoz és annak hiúságaihoz őrültség lenne.