A piac szempontjából értékes egyén önkiteljesítésére és az összesség maximálisan elérhető szabadságára épülő nyugati társadalom az emberi együttműködés évszázadok során kialakult optimális állapota, amelynek lehetnek kudarcos és kiugróan sikeres fázisai, de közben a teljesítménye stabilan növekszik, és sehol a kanyarban nincs egy olyan társadalomszervezési modell, amely versenyképes lehetne vele. E civilizáció versenyképességét egyetlen -- imént említett -- elv jelenti: az összesség maximálisan elérhető szabadsága, amely bonyolult -- vegyesen elmélettel, kísérletezéssel, és tapasztalati úton kialakított -- gyakorlati tudásban párolódott le, és joggal mondhatjuk róla, hogy az ember kollektív tudásának csúcsát jelenti.

Ezt a tudást nem lehet büntetlenül rombolni. Orbán Viktor, aki kétségtelenül az utóbbi 25 évünk legtehetségesebb machiavellistája, mégis ezt teszi. Nagy szerencséje a fejlett világnak, hogy ezt egy periférikus, összességében érdektelen országban teszi, mert ezzel csak erősíti a civilizáció (észak atlanti) központjának önreflexióját, sok bukott alternatív társadalomszervezési kísérlethez hasonlóan újabb tudáshoz juttatja önmagával kapcsolatban, és újabb fejlődési fokhoz segíti. Orbánnak és példájának van jelentősége a nyugat szempontból: éspedig elsősorban a saját intézményrendszerének védelmével, másodsorban a vagyoni különbségek növekedése jelentette veszélyekkel kapcsolatban. A török időkhöz hasonlóan Magyarország újra "megvédi a Nyugatot", ezúttal úgy, hogy annak hibás tendenciából felmutatott egy meglehetősen vegytiszta rendszert, amellyel szemben védekezni kell, az okait pedig kiszűrni, amennyire csak lehet.

Orbán nem győzhet Magyarország fölött, és nem rendezkedhet be tartósabban, mert a globális piac értékmechanizmusai nem engedik. Ez nem a Bogár-féle "háttérhatalom" összeesküvésének a jele, hanem egyszerűen a jobb fölénye a rosszabbal szemben, bármilyen nehéz is ezt megemésztenie az állandó lemaradásban élő, sérelmi mentalitásnak. (Az egyszerűség kedvéért tegyük fel most, hogy a magyar kormányzatnak nem célja destabilizálni a nyugati rendszerbe és megoldási mechanizmusaiba vetett ottani hitet, hanem csak egyszerűen ostoba és korrupt.)

Már most látszik, hogy az ország újabb, adott esetben meredeken ívelő adósságpályára lép, és ezzel visszatérünk a Kádár-rendszer utolsó évtizedéhez, amikor a versenyképtelenségünket csak külső forrásokból lehetett finanszírozni. Az orbáni machiavellizmus nem lehet bölcs, egyik machiavellizmus sem az. A szabadságok maximumára való törekvés helyett az össz-szabadság rombolása óhatatlanul aláássa a társadalom regenerációs, értékteremtési és fejlődési képességeit. Nota bene, a nemzetet sem lehet a múltat kozmetikázva megteremteni. Versenyképes értékrendként a nemzetünk legföljebb a XIX. században létezett, azóta viszont mitológiákban élünk, a nemzetet mindig megtisztítani akarjuk valamitől, holott létre kellene végre hozni. A Kövér-, Orbán- és Schmidt Mária-félék váteszinek eladott parlagi agressziója és az avítt, gondolattalan baloldal tehetetlensége miatt az ország valójában még mindig csak a XX. század rettenetes horizontján mozog.