Magyarországon a jórészt kimaradt polgári fejlődés, illetve a vidéki zsidóság elpusztításával, a németek kitelepítésével és a bolsevizmussal a vékony polgári réteget (és mentalitást is) megsemmisítő politika miatt összetorlódott és egymásba épült a posztfeudális, személyiségi függőségen (szervilizmuson) alapuló keleties feudalizmus és a tömegdemokrácia, ezek minden, tágan értett kulturális jegyeivel. A helyzetet felismerő és annak minden gyengeségét kihasználó Orbán-rezsim leváltása megtörténhet ugyan a jövő csillagainak szerencsés együttállásával, de ha így is lesz, ez semmit nem fog megoldani az öröklött képletből. A nemzet súlyosan kompetenciahiányos állapota nem olyasmi, amivel -- ha csak a politikára hagyatkoznánk -- a mai ellenzéki színvonalon szembe tudnánk nézni és el tudnánk kezdeni tartós eredménnyel felszámolni. Ha mégis ezt akarnánk tenni -- túl a mai kocsmán --, akkor minimum a következő célokat magunk elé kéne tűzni:

1. A kooperatív személyes kompetenciák és tereinek (piac, etikai minimum, tudomány, kutatás és fejlesztés, közszolgálat, benne az állammal) kifejlesztéséhez szükséges oktatási rendszer. Látni kellene a család és az oktatás feladatát -- a gyereknek az optimális nevelődéshez fűződő személyes érdeke mellett -- egy nemzet szempontjából is: ez a szempont pedig a versenyképes társadalmon túl a kooperatív struktúrákban való elboldoguláshoz szükséges készségek kialakítása.

2. Az állam kiszabadítása az élősködők megszállása alól és az élősködő mentalitásból. Az államnak a legnagyobb értékteremtő szervezetté kell válnia az országban, amelynek hatékonyságát és hatásosságát folyamatosan, transzparensen mérni kell. Ez az igény minden bizonnyal odavezet, hogy az államot jócskán csökkenteni kell, egyes mai funkcióit egyszerűen fel kell számolni, a maradék bizonyos részeit a polgárok autonóm társulásaira, önkormányzataira, más funkcióit a piacra, továbbiakat egy -- remélhetően -- a jövőben jobb képet mutató EU-ra kell bízni. Az átalakuló államot sokkal kevesebb pénzből lehet működtetni a jogszolgáltatásban, a nemzetbiztonságban, a közös javak (jószágok) feletti ellenőrzésben stb. mutatott fő kimeneti teljesítményének javítása mellett.

3. A társadalom fő szolidaritási reflexévé optimálisan a minden polgárának biztosított bemeneti esélyegyenlőség (azonos színvonalú közoktatás, jogbiztonság és alap egészségügy) és a minimális egzisztenciális biztonság (lakhatás, minimáljövedelem) kettősének kell válnia. Legyen értelme Magyarországon annak a kifejezésnek, hogy "emberhez méltó élet"!

4. Az alkotmányozás során meg kell teremteni a liberális (polgári) demokrácia -- mint az emberi szellem és az anyagi előrehaladás optimális nemzeti szintű -- intézményrendszerének egyfelől belső (a checks and balances-en alapuló és az oligarchizálódást kivédő, a valódi, ezt az elnevezést kiérdemlő elit kulturális mintáit ugyanakkor uralmon tartó), másfelől külső (az ellenségeivel szembeni biztonságának) garanciáit.

5. A nemzet önképében az etnikai összetartáshoz és a hagyományokhoz fel kell nőnie a teljesítmény elismertségének. Nincs modern, sikeres nemzet elismert, valódi tekintélyt kivívó emberek és ezek mintaadó jelentősége nélkül. A nemzet mindenkié, de a nemzet uralkodó normái, mintái és személyiségei nem lehetnek akármilyenek. A kultúránk legyen értékelvű, a vallásunk -- kinek-kinek, ha igénye van rá -- a hitekhez és a vallás dogmáihoz hű, az oktatási rendszerünk olyan, ami elsősorban a gyerekek, másodsorban a nemzet érdekét szolgálja, a piacunk versengő, az államunk támogató és az élet megőrzője, a közösségeink autonómak és a kultúrájukat szabad érvényesítők (amíg nem ütköznek a jog határaiba) és legelső sorban: mi mindannyian szabadok, akiknek a legnagyobb esélyük van ebben az országban a boldogságra. Több mint máshol és a legtöbb, amit el tudunk érni.

Ma viszont minden hazug. Ennek gyökeres átalakítása olyan feladat, amelynek horderejét ez a néhány sor érzékeltetni tudta csak. Vannak-e/lesznek-e ehhez vezetőink?