Akik tudják, hogy miért van fölényben a liberális demokráciával kombinált kapitalizmus minden más elképzelhető társadalmi rendszerrel szemben, azt is tudják, hogy az orbánizmusnak nem lehet pozitív kifutása -- nincs az az univerzum, amelyben lehetne. A rezsim pillanatnyi vonzerejét az az eltökélt erkölcstelensége és agressziója adja, amellyel kihasználja a posztfeudális, a modernizációjában a kényszerpályákat váltogató Magyarország immunitásának gyengeségét, amelyet sajátosan kiegészít ezekben az években Európa liberális értékrendjének válsága; az, ahogy ostoba módon egyszerre navigálta magát a korporatív érdekek, Oroszország, a migráció, a rosszul súlyozott EU-projekt, a nagy formátumú politikusok hiányának és történelmi önfelejtésének a hínárjába.
Az Orbán-rezsim válsága elsősorban azért volt már a kezdetektől valószínű, mert hazugságok hálójában épült fel, amelyek Magyarország hamis önképének táplálásától most már gyakorlatilag minden általuk kiejtett szóig tart. Az Orbán-kormányzás egyetlen komplex hazugsághalmaz, amely fojtogatóan rátelepszik az erkölcsi rend iránti alapvető igénytől kezdve a megélhetéshez fűződő érdekeken át az ország versenyképességének és komfortosságának lehetőségéig mindenre. Ebből a hazugságtömegből nem lehet kiútja a rendszernek, ez nem olyan, amit - akár leszámítva a bűnözők, a tahók és a nímandok nehezen eltakarítható koalícióját -- bármilyen módon meg lehetne oldani, pláne kiegyenesíteni. Az orbánizmus többnyire szegény sorsú, megtévesztett, félelemben tartott, szisztematikus propagandával átmosott, kisebb részben aljas vagy amorális, a korrupcióból közvetlen hasznot hajtó emberek kényszerszövetsége egy részben avítt, részben illuzórikus, részben cinikus világkép alapján, amelyben az érdemeket kerülőutakon és ravaszkodással aratják le, becsület nincs, a kitartó, okos munka jutalma, hogy kiröhögik, a silányak pedig meggazdagodnak. Nos, ez a világ a valóságban hála Istennek nem létezik a civilizáltság bizonyos fokán túl, ahova Magyarország is tartozik. Ezért az Orbán-rezsim már akkor válságba került, amikor kitalálták ezt a konstrukcióját.
Egy ilyen alapokon álló korrupt mechanizmus nem lehet versenyképes abban a világban, amelybe eleve tőkeszegényen érkezett, a rezsim ezen a helyzeten értelemszerűen tovább ront, illetve maga a világ közben (ha problémákkal is) az emberi teljesítmény objektív mércéi szerint alakul. A tudás és a hatékony, a lehetőségekhez mérten szabad piaci viselkedés jó néhány száz éve a növekvő jólét egyetlen útja, és bár mindig vannak erősebb hatalmak, amelyek hasznot húznak a szegények kisebb tudásából és versenyképtelenségéből, ez egyrészt elkerülhetetlen, másrészt a rendszer alapvetően megadja mindenkinek a lehetőséget arra, hogy akár tőkével, akár munkával, akár fogyasztóként megtalálja benne a helyét és fokozatosan javítson a helyzetén. És hogy ez évszázadok óta pont így folyik, azt minden mérvadó statisztika bizonyítja. A rendszer lényege az, hogy mindenkinek, ha különböző mértékben is, de érdeke fűződik hozzá, miközben a lehető leghatékonyabban osztja el a forrásokat.
Ezzel szemben az Orbán-rezsim kivonja a társadalomból az erőforrásokat (vö. extraktív rendszerek), és szépen fokozatosan aláássa a társadalom regenerációját. Ez nem olyasmi, amiből bármi jó kisülhet. Ha ezt magyarázni kell, arra nem e sorok írója a legjobb, mert nem elég alázatos hozzá. A rezsim egy ideje egyre látványosabb válságjelekkel küzd, amit nem leplezhet el a magabiztos választási győzelme, a triumfáló hangulat, a nagy tervek. A szellemi üresség, a nemzet példátlan gazdasági függése a külföldi tőkétől, az egymást érő belső leszámolások olyan jelek, amelyekből a kicsit is objektív szemlélő ért. Azzal szemben, amit a kormányzat sugall, hogy szuverén, konszolidált ország lennénk, valójában minden, ami nemzeti bennünk (az itthon érvényesülő tudás, a hazai vállalatok, az erkölcsi rendünk és a ránk váró kulturális Gleichschaltung után várhatóan a kultúránk is), az egyre gyengül, amit -- a rezsimre jellemzően -- hazug nacionalista retorikával, bel- és külföldi agresszióval ellensúlyoznak, miközben a magabiztosságuk egyik fő forrása nem más, mint a globális tőke jelenléte. De a hazugságokban már azok sem hisznek, akik mondják; az, hogy egy Gulyás Gergelynek nincs egyetlen igaz szava, illetve magát leplezi le (Heller-ügy), ma még egy kicsit meglepőbb, minthogy Orbánnak nincs (aki mindent mondott már és az ellenkezőjét), vagy Kósának nem volt, amíg valaki volt (ebben az évben jószerivel minden mondata hazugság volt, amelyik meg nem, az értelmetlen), de ez is elmúlik. Megszoktuk, hogy amint kinyitják a szájukat a mélyen fekvő élethazugságoktól a konkrét ügyek elhazudásáig olyan komplex torzulása bugyog elő belőlük a gondolatoknak, hogy már szétszálazni sem érdemes ezeket.
Meggyőződésem szerint a rendszer a pangás és a megroppanástól való félelem diktálta növekvő agresszió választóvonalán áll -- volt már ilyen, de a helyzet mindig új szinten termelődik újra --, amelyet értelemszerűen újra az agresszió irányába fog átlépni ("kulturális forradalom"), mert nem tehet mást. Az agresszív viselkedését egyelőre az orosz szövetség és az USA Európa-ellenes, megosztó politikája is támogatja. De minden agresszió rövid időn belül újra pangással fenyeget, amelyhez visszatérően társul az elosztható javak szűkülése és esetleg a külpolitikai játéktér megváltozása feletti aggodalom és ezzel a hátország lázadásának ciklikusan növekvő kockázata -- ami az agresszió kulminációját szüli, egészen a robbanásig. Vagy a pukkanásig. Egy biztos, nincs a rezsimnek pozitív kifutása, mert éppen az extraktív volta és a fenntarthatóságának megalapozatlansága miatt nem lehetséges stabilizációja, ami egyre inkább benne van a levegőben. A cinikusoknak: nem, a rezsim nem bukik meg kedden. Egyszer fog, ami lehet, hogy péntek lesz. De annak oka lesz, és ez a poszt erről szólt.
