Orbán Viktor Magyar Időkben közölt interjúja élvezetes olvasmány. Tanúság arra, hogy Orbán pontosan tudja, mit várnának tőle a szavazói értékrendben és kormányzati teljesítményben, miközben a napi teljesítménye ennek gyökeresen az ellenkezője. Az interjúja emiatt is különösen cinikus.

A kézenfekvő párhuzam Krisztus és "magyarok közösségének" feltámadása között természetesen blaszfémia, de az egész kormányzása blaszfemikus. Isten szabadságot adott az embernek az erkölcsi életében - ha van a hétköznapokra lefordítható üzenete a Feltámadásnak, az a szeretet és a szabadság egymásba játszása. Szabadság nélkül nincs felelősség és erkölcsi képesség (a kormányzatilag definiált nemzeti értékrendhez és kollektív normákhoz igazodó embernek beszűkülnek a döntési lehetőségei, ezzel az erkölcsi élete), míg -- hasonlóképp -- ha a felebaráti szeretetet felülírják az etnicista szempontok, akkor nem beszélhetünk istenkáromlás nélkül keresztény politikáról. Így általában nem is beszélhetünk ilyesmiről, mert a politika logikája nemzeti és hatalomelvű, óhatatlanul törzsi/idegenellenes (ennek csak a mértéke változhat) és kényszerelvű. De akkor a minimum, hogy nem vesszük a szánkra hiába Krisztus nevét, hacsak nem önkritikusan. Éppen az ellenkező módon annak, ahogy Orbán teszi.  

Orbán beszámolója a kormányzása alatt elért eredményekről nagyjából és egészében hazug. Nem méltatom a kritikára, mert annyian megteszik -- többnyire pontosan. Szeretnék azonban egy dolgot kiemelni, ami a narratívát illeti. Az interjú belehelyezése a keresztény és egyúttal a szabadságharcos narratívába, amely kétségtelenül az elképzelhető legsikeresebb, a legtöbb pozitív asszociációt kiváltó politikai pozíció ebben az országban, olyan torzulást okoz folyamatosan a magyar jobboldali kultúrában, amelynek a kára egyelőre felbecsülhetetlen. Röviden érintettem már: Orbán kormányzása nem keresztény. Most azt is hozzáteszem: semmi köze a magyar szabadságharcos hagyományhoz, mert olyan ellenfeleket helyez elénk (Brüsszel, Soros, a migránsok), amelyek differenciálatlan összekapcsolása és egységes negatívumként való megjelölése, egy, önmagában hazug, kettő, megkérdőjelezhetetlen pozitívumként tünteti fel az ellenpólust, Orbánt és társaságát, eloldva az egész narratívát a tényektől, így a kormányzás legitim, tényszerű bírálatának lehetőségétől. A narratívák eloldása a valós problémáktól, felismerésüktől és megoldásuktól a magyar történelem legfontosabb politikai hagyománya, és a sérelmi nacionalizmus az ennek megfelelő legfontosabb politikai ideológiája.

A globalizációt csak az erős nemzetek tudják a saját javukra fordítani. A magyar nemzet nem erős, ellenkezőleg. És 2010 óta rohamosan gyengül. Külsőleg szétszabdalt Trianon óta, az államhatárokon belüli politikai kultúrájában mélyen megosztott, társadalmi képességeiben gyenge, a versenyképessége hanyatlik már a régió országaihoz képest is, a szociológiai szerkezete kedvezőtlenül alakul, nő a gazdasági menekültjeinek száma, szétszakadnak a családjai, radikálisan nő a szegénység, a politikai rendszere mélyen korrupt, sorolhatnám. Ezek tények. Az orbáni narratíva ezekből semmit sem tükröz, hanem döntően hatalmi érdekből, kisebb részt hozzá nem értésből olyan irányba transzponálja a jobboldali szavazók világlátását, amely lehetetlenné teszi, hogy a közöttük nagy számban előforduló polgári elemek alkotó módon tudjanak szembe nézni a valós állapotunkkal, és képessé váljanak a koordinált értékteremtésre. Röviden: a nemzeti-szabadságharcos mítosz takarásában Orbán csaknem mindent megtesz, amivel az ellenfeleit vádolja: kivérezteti az országot, táplálja annak önsorsrontó megrögzöttségeit és lenézi annak polgárait.

A kormányzás talán a legkártékonyabb hatása, hogy lefogja a nemzeti érdekű modernizáció erőit. A legjobban azokat bénítja, akik valaha bíztak, esetleg még ma is bíznak Orbánban. Miközben a polgárok látják, hogy az országa hanyatlik, a politikai érdekérvényesítésüknek nincs esélye a torz fidesz-jobboldali (valójában destruktív nacionalista) miliőben. Nem tudják korrigálni a domináns narratívát, hogy az megmaradjon nemzeti elvűnek, de termékennyé váljon, nem tudnak közösségi alternatívát létrehozni a valóságnak a szellemüket megülő hamis reprezentációjával szemben. Orbán egész interjúja ennek a hamis reprezentációnak a kifejezése. "Jó lenne, ha igaz lenne", gondolja az eszmélő polgár, "de mivel nem tudjuk érvényesíteni a növekvő korrekciós igényünket, mert nincs az orbánihoz hasonlóan ideális narratívánk, feszüljünk hozzá ahhoz, ami van." Ez a folyamatos hozzáfeszülés és adaptációs kényszere határozza meg a jobboldali értelmiség és a polgárság mindennapjait. A jobbjaiét legalábbis.

A nemzeti identitás/függetlenség igénye és a globalizáció valósága közötti konfliktus ugyancsak tény. De a nemzeti függetlenség ügyét rábízni arra, aki a problémát megjelöli, de attól kezdve, hogy megjelölte, kizárólag csak árt a kezelésének (megoldani nem lehet ugyanis), a jobboldali közvéleménynek a '30-as, '40-es évek zsákutcás mozgásához hasonló dinamikáját mutatja. Az etnikai függetlenség (akkor trianoni revízió, ma a még sokkal torzabb Brüsszel-Soros-migráció kevercs) oltárán feláldozza a problémák helyes felismerését és az erkölcsileg és politikailag helyes megoldását, csak mert nem elég tehetséges és/vagy konzekvens ahhoz, hogy kidolgozza a modern jobboldaliság nemzeti narratíváját. És mivel erre képtelen, behunyja a szemét az ország hanyatlása, bűnös szövetségekbe kényszerülése és a kormányzati hazudozás láttán. Ez a konzervatív minőség vállalhatatlan a Polgári Konzervatív Párt számára. A pártot azért hoztunk létre, hogy kiutat ajánljon a hamis narratívákból, miközben megőrzi a nemzeti és polgári érdekek számára a kormányzás lehetőségét. Az értelmes konzervativizmus lehetősége egyúttal Széchenyi örökségének folytatása is, amely a függetlenséget a (klasszikus-zsidó-keresztény-polgári identitását megőrző) Nyugaton, a magyarságot a modernben, a fejlődést az aktuális kompetenciákban és a hagyományban horgonyozta le. Ez megoldja nemcsak a silány fideszes kormányzás, hanem annak "ellenségeinek", a Soros-stb. "fenyegetésnek" az ügyét is, mert teljesen irrelevánssá teszi azt már problémafelvetésként is. Ha az ember ebből a perspektívából olvassa Orbán interjúját, az egész egyetlen megdöbbentő halandzsának tűnik, nem véletlenül. (A május 13-ára hirdetett találkozó későbbi időpontra halasztva.)

Orbán mára nagyon leadta az igényeit, és ehhez igazítja az olvasói várakozásait is. "Mit jelent a magyar politikában jól állni? Az ország megvan." Ennyi. Gondoljunk bele, mit jelent ez a kérdés és ez a válasz egy miniszterelnök szájából. Meddig adjuk még le az elvárásainkat?