Magyarország versenyképessége drámaian romlik. Négy kategóriában azok közül, amelyekkel a versenyképességet mérik, különösen gyengék vagyunk. Ezek: a felsőoktatás és a szakképzés, a technológiai kompetencia, a gazdasági komplexitás és a kormányzati (intézményi) rendszer. Ezek közül az utóbbiban Magyarország az utolsó Európában (értsd, a legtöbb tekintetben sereghajtó Bulgária mögött). A Miért buknak el a nemzetek c. híres könyvükben Acemoglu és Robinson alapvetően a kormányzati rendszereik minőségére vezetik vissza a nemzetek felemelkedését és alászállását. Az extkraktív (a társadalom erőforrásait nem visszaforgató, hanem elvonó) rendszerek érhetően tönkreteszik az országok versenyképességét. Márpedig hazánkban hagyományosan ilyen rendszerek uralkodtak az utóbbi száz évben, de -- változó mértékben -- a megelőző évszázadok során is. Különösen fájó, hogy a függetlenségünk mai teljességében a lehetőségeinkhez képest -- ebből a szempontból -- talán a legrosszabbul teljesítünk, mióta áll az ország.
Felvetődik, miért hagyja ezt a magyar nép. Bibóval szólva, miért nincs meg a "reagálóképesség épsége", amellyel elejét vehetné az ilyen rezsimek kialakulásának, sőt ismétlődésének. Mi több, a magyar nemzet mintha kívánná a nemzetrontó kormányzati gyakorlatot és a vele járó hanyatlást. Bibó a példásan éles látó tanulmányában, az "Eltorzult magyar alkat"-ban, nyilvánvalóvá teszi, hogy a reagálóképesség aktív ismétlődése (gyakorlata) alakítja ki azt az "ép alkatot", amely aztán lehetővé teszi, illetve kiváltja a jó kormányzást. Ám ugyanígy a problémában rejlő ördögi kör is világos: hogyan helyezzen maga fölé egy nép alkalmas kormányzatot, ha eleve nem teszi alkalmassá erre az alkata éppen a rossz döntések és helyzetfelismerések ismétlődéséből kifolyólag, amelyek helytelen önismerethez, hazugságspirálba, majd társadalmi inkompetenciába vezettek, ez utóbbi viszont további rossz döntéseket táplál, reprodukálva és ciklikusan elmélyítve a válságot.
Magyarán, hogyan lehet kitörni az inkompetenciának abból az elmélyüléséből és az újratermelődő lemaradásból, amely -- az Orbán-kormány újraválasztással honorált gyakorlatát látva most már biztosan -- nem szűnik sújtani az országunkat. Hogyan lehet a rendszer és a kultúra viszonyának negatív megerősítő körét pozitívba fordítani?
Ehhez ismerni kell, hogy a magyar nacionalizmus a 19. század óta domináns társadalomszervezési gyakorlatként -- a még régebbre visszanyúló függetlenség-hiányra reagálva -- a függetlenségi vágy alapján konstituálta (hozta létre) a nemzetet, és ebben a konstitúcióban a nyugati nemzetekre jellemző modernizációs tényező már a 19. század során is gyengébb volt, utána pedig kifejezetten a háttérbe szorult. Ahol a kettő -- a változó függetlenségi célok és a társadalmi modernizáció -- az utóbbi kétszáz évben összeütközött, ott rendre az utóbbi húzta a rövidebbet. Egyre baljósabbá tette ezt a konfliktust, hogy a kétirányú -- külső és belső -- "függetlenségi küzdelem" egyre torzabb formát öltött. Magam már a Habsburg-ház trónfosztását is bánom, illetve a a hatásait tekintve a magyar nemzet történelmének egyik legtragikusabb fejezetei közé sorolom az 1849 áprilisa és augusztusa közötti időszakot, amely a károkozásban talán csak az ország három részre szakadásához, Trianonhoz és a Vészkorszakhoz mérhető.
De ezt követően megindult a függetlenség átértelmezése a még valamennyire modernizáló össznemzeti törekvésből előbb a kulturálisan magasabb rendű, majd az etnicista nemzet, végül a rasszista "magyar lényeg" irányába (Istóczytól Szabó Dezsőn és Németh Lászlón át Csoóriig és Csurkáig). Míg a függetlenséget veszélyeztető külső ellenségek (a Porta, Bécs, az antant, Moszkva, a Nyugat, most pedig Brüsszel, a migránsok és Soros) megválasztása, ha nem is mindig volt megérthető, pláne ésszerű, de legalább értelmezhető maradt, addig a magyar etnikum államhatárokon belüli "belső" függetlenségi harca előbb a nemzetiségekkel, majd a zsidókkal, a baloldali magyarokkal, és végig a modernizációs gondolatokkal (!) szemben (amelyekben a bécsi abszolutizmustól kezdve a mai "brüsszeli diktátumokig" összeért a "külső és a belső ellenség mesterkedése") olyan dinamikát adott a magyar függetlenségi nacionalizmusnak, amely genetikusan zárja ki belőle az önreflexiót és a modernizációs lehetőségeket, miközben tragikus módon időről-időre öngyilkos ösztönöket szabadít fel benne, a magyarok egyik részét a másik ellen fordítva. Orbán legújabb paradigmája az "öt fenyegetésről" a hagyományos függetlenségi nacionalizmus mai foglalatát jelenti, és bár világos, hogy ez a paradigma alapvetően bűnös a cikk elején említett negatív versenyképességi-antimodernizációs trend táplálásában és az országot fullasztó agonisztikus közbeszéd kialakításában, "a nemzeti gondolkodás" mégis egyértelműen Orbán mellé sorakozik fel, szó szerint rombolja bár az életünket.
A nemzet domináns felfogása már régen a társadalom és a humánum ellen fordult, és a függetlenségi nacionalizmus által konstituált politikai logika nem ereszt. Amiben személy szerint a -- mégoly halvány -- reményemet vetettem, hogy a 2010-es felhatalmazás birtokában a kormányzat elvágja az ördögi kört, és elindítja a magyar politikai kultúra és a társadalmi kompetenciák okos átalakítását, amely a modernizációs nacionalizmus szívós gyakorlatában aztán fokozatosan termékenyre fordulhat és így stabilizálódhat a kormányzati rendszer és kultúránk kapcsolata, abból nem lett semmi, sőt a süllyedés még radikálisabb fordulatokat vett és felgyorsult. Új kiváltságos réteg jött létre, amelyik a régi köznemesi-dzsentri élősködéssel és antimodernizációs kurucoskodással hajszálra egyezően magát tekinti a nemzet letéteményesének. Nem változott semmi abban, hogy azok határozzák meg a nemzeti beszédmódot, akik a leginkább rombolják a nemzetet, de míg a Reformkorban a nemesség nagyobb része megértette a felelősségét a nemzet felemelésében, addig a mai újkiváltságosok a függetlenségi nacionalizmusban felnőtt nemzet öngyilkos reflexeit és alacsony kompetenciáit kihasználva, folyamatosan állítva elő számára az újabb és újabb ellenségeket, minden lehetőséget kihasználnak a társadalmi erőforrások elvonására. Rabul ejtették az államot, amelyet kormányzás helyett a köztulajdon magánosítására használnak fel, miközben nemhogy az erőforrások megújítására, de a fenntartására sem törekednek.
A terméketlen nemzetből egy versenyképes, az identitását továbbgondoló (és féltőn gondozó) közösség felé való kitörés lehetőségei korlátozottak, de bármi pozitívum is történjék a politikában, ha nem stabilizálódik a maival szembeni alternatív modernizációs nacionalizmus a közgondolkodásban, ismét vissza fogunk esni a mai ördögi körbe. Ez utóbbi (függetlenségi) nemzetkoncepció meghatározó túlsúlya miatt ezért nem eltúlzott így feltenni a kérdést: vajon van-e kiút a nemzetből? Ez lehet ma nemcsak a konzervatívok, hanem minden gondolkodó ember egyik legfontosabb megoldandó ügye az ország előrelendítésében. Az biztos, hogy ezt nem lehet az EU-n kívül elérni, ennél a belátásnál sokkal nehezebb feladat azonban a jelenlegi körülmények között hatalomra juttatni.
